érkeztem. A professzor a sátor előtt ült és azt mondta, hogy nagyon
aggódott miattam. Pedig a megbízható és bátor Szulimán oldalán a
legteljesebb biztosságban voltam és inkább azt hittem, hogy a professzor
egyszerűen bosszankodott, mert magára hagytuk. Mert a nagy tudós nagyon
szerette a társaságot és szívesen beszélgetett. Amikor megmutattuk neki
az agyonütött négy farkast, hamar kibékült.
Ezt a ritka vadászatot állandó munka napjai követték. A tóra és a
szomszédos síkságra tudományos fölfedező kirándulásokat tettem,
kiegészítettem gyüjteményeinket és a folyók és források vizét elemeztem.
E kirándulások egyikén Szulimánnal messzire belovagoltam a pusztába,
mert azt mondták nekünk, hogy valahol azon a tájékon egy salétromos tó
van. Az Irtysz-folyó közelében bukkantunk rá a tóra, de kiderült, hogy
közönséges sóstó, egészen csekély magnéziumsó-tartalommal. Ezen az úton
egy fölingerelt tarantula megszúrta kirgizem bal hüvelykujját. Bár itt
van a tarantulák hazája, ez volt az első és egyetlen ilyen eset, amelyet
a kirgiz síkon időzésem alatt átéltem. Szulimán csak akkor említette meg
ezt a balesetét, amikor az ujja már hatalmasan megdagadt. Jód nem
használt; a kirgiznek majd láza volt, majd pedig fájdalom gyötörte.
Amikor újra megvizsgáltam az ujját, meg voltam győződve, hogy
vérmérgezésről van szó és hogy föltétlenül operációra van szükség.
Megmondtam ezt Szulimánnak és hozzáfűztem, hogy persze tévedhetek, de ha
a diagnózisom helytálló, akkor nagy veszedelemben van. Száztizenkét
mértföldnyire voltunk kulundai táborunktól és nyomasztó volt a hőség.
– Hát akkor, nem bánom, vágja le, felelte a kirgiz.
– Nincs nálam műszer, válaszoltam, csak zsebkésem van.
– Még egy bikát is meglehet ölni zsebkéssel, erősítgette, ezt a
fájdalmat nem állom ki tovább, kunak!
Beleegyeztem és egy kövön maga Szulimán élesítette meg a késemet. Amikor
azután alkohollal dezinficiáltam az újját, kezét rátette ugyanarra a
kőre és fogát összeszorítva szólt:
– Vágja!
A második izületnél levágtam az újját és bekötöttem. Meglepett és
bámulatba ejtett a kirgiz bátorsága és türelme. Nem rezzent össze, nem
reszketett és egyetlen hanggal sem árulta el, mit szenvedett. Amikor
elkészültem, fölállott, megköszönte és nyugodtan elindult, hogy befogja
és fölnyergelje a lovakat. Azon aggódva, hogy talán kényszerítő ok
nélkül vágtam le az újját, alkoholba tettem, hogy Kulundába hazatérvén
megmutassam Zaleski professzornak, aki azt mondta, hogy ha ezt az
operációt elhalasztottam volna, följebb terjedt volna az üszkösödés és
akkor az egész kezet le kellett volna venni.
Szulimán, amikor ezt meghallotta, odajött hozzám, kezét a mellemre, majd
a maga mellére tette és ünnepies hangon ezt mondta:
– Én a te kunakod vagyok és te az én kunakom vagy, ameddig élek. A
prófétára esküszöm!
Szulimán a professzor ápolásában hamar meggyógyult. Nehány nap mulva a
Kucsuk-tónál dolgozott velem. A tó ama részének, amelyet megvizsgáltunk,
Szolonovka volt a neve és tulajdonképpen nem volt más, mint körülbelül
hatvan láb hosszú, sósvízzel megtelt árok, amelynek lefolyása volt a
tóba. Sajátságos geológiai tünemény volt az, hogy az ágyában
negyvenhárom Fahrenheit fokú hideg források fakadtak, mig partjain két,
nyolcvanhat és százhat fokos forró forrás vize ömlött beléje. Éppen
ezért három különböző hőfokú vízréteg volt a tó Szolonovka-szakaszában.
A Kulunda síkságon végzett tanulmányainak befejezése után elbúcsúztunk a
kirgizektől. Nem hittük, hogy nehány hét múlva még egyszer találkozunk
velük a síkságon, amelyen északra, a szibiriai vasúthoz haladtunkban
kellett átmennünk. Most Barnaulba tértünk vissza, ahonnan délkelet felé
akartunk előrehatolni az Altai-hegységbe.
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET. Egy nem egészen tudományos expedició.
Nehány napot Barnaulban töltöttünk, ahol a bányamérnökök és a helyi
hatóságok nagyon vendégszeretően fogadtak bennünket.
Barnaul kis város fehértörzsű nyirfával teli sok parkkal és a vagyonos
lakósok mutatós téglaházaival. Meglehetősen sok a jómódú ember, mert a
város húsz évvel ezelőtt egy aranybánya-kerületnek volt a központja. Az
Ob és a Tom minden mellékfolyójának mentén vannak arany- és ezüstbányák.
Akkor ott nagy vagyonokat szereztek a földből és fényesen élt mindenki.
A barnauli hölgyek nem csak ruhájukat hozatták külföldről, hanem még a
fehérneműt is Párisból kapták. A császári koronatartományok igazgatósága
később kisajátította a legnagyobb részét annak a területnek, ahol
aranyat találtak; magánvállalkozást nem engedtek meg többé. E
pillanattól kezdve az egész Altai-kerületben meghalt az élet. Barnaul,
Bijszk és Kusznecsk városok teljesen elvesztették a jelentőségüket és
1918-ban a bolsevikok még csak siettették a pusztulást azzal, hogy
Barnault teljesen elhamvasztották.
Egy este az egyik mérnök lakásán Boganoff ottani rendőrfőnökkel
találkoztam, aki bizalmasan elmondta, hogy pénzhamisító bandát fedezett
föl, amelynek tagjai egyszersmind ismert utonállók és rablók és hogy
ugyanaz éjjel el akarja őket fogni. Előre látta, hogy nagy harcot kell
vívnia és ez a kilátás láthatólag megörvendeztette.
Mivel észrevette, hogy élénken érdeklődöm e dolog iránt, azt ajánlotta,
hogy vegyek részt ezen az expedíción. Megigérte, hogy még reggel előtt
visszatérünk.
Kérdőleg néztem előljárómra, mert nem voltam éppen meggyőződve, hogy ez
az expedíció hozzátartozik vegyi és geológiai vizsgálódásunkhoz. Zaleski
professzor megveregette a vállamat és így szólt:
– Az embernek gondoskodnia kell arról, hogy mindenben része legyen, amit
fontosnak tart. Ön természettudós, de író is. Künn a pusztán vegyi
tanulmányokat végez; itt a városban irodalmi anyagot kell gyüjtenie.
Csak menjen, talán nagyon érdekes lesz a dolog. De vigye magával a
revolveremet.
Ezt a professzori revolvert azonban nagyon jól ismertem. Régiségtani
különlegesség volt, legrégibb mintájú mordály, hihetetlenül rozsdás,
azonkívül csak egy patron volt hozzája. A revolver mindig azoknak a
tárgyaknak a listáján állott, amelyeket a professzor el szokott vinni
expedícióira, de rendszerint a láda legaljára volt rejtve és ott úgy el
volt ásva, hogy kilátástalan volt a keresése. Most sem találtam meg, de
Bogacsoff egy jó Nagan-revolverrel és tolvajlámpával látott el. Kilenc
óra felé már egy tágas, négy kitünő lótól vont tarantászon ültem. Velem
szemben egy Szokoloff nevű óriási, vöröshajú, elszánt arcú rendőr ült.
– Sokan vannak a rablók? Kérdeztem a rendőrfőnöktől.
– Öten vannak, volt a felelet. Amikor látta, hogy meglep a mi
letartóztató csapatunknak csekély ereje, nevetett és azt mondta:
– Szokoloff egymaga is elég nekik, úgy dolgozik, mint a gép, nem mint az
ember. Mi hárman vagyunk és így osztjuk be a feladatot: Szokoloff
kettővel fog végezni, én is kettővel és ön eggyel. Jó lesz így?
Késznek nyilatkoztam arra, hogy vállalom a részemet.
– Hogyan kell azt az embert elfognom?
– Azt akarja mondani, hogyan tartóztassa le? nevetett Bogacsoff. Ragadja
torkon, különben elmenekül.
Hogy az igazat mondjam: inkább néző szerettem volna lenni ebben a
harcban, anélkül hogy tettleg vegyek benne részt és anélkül hogy valakit
torkon kellene ragadnom.
Közben a rendőrfőnök és kísérője megvitatta a támadás tervét. Már nehány
órája hajtattunk a folyópart mentén, amikor a távolból egy nagy falu
fénypontjai tünedeztek föl. Az első háznál megálltunk. Szokoloff
kiszólította a megijedt gazdát. Amikor a tarantász az udvaron volt,
Szokoloff a kocsis szerepét játszó rendőrnek megparancsolta, hogy senkit
se bocsásson ki a házból. A házigazdát arra utasította, hogy vigyen
bennünket a csónakjához és a megadott irányban evezzen el.
Tisztességes utat tettünk meg az árral; a csónakút éjfélig, sőt talán
még tovább tartott. Végre észrevettük, hogy a parton levő egyik kis
házból lámpavilág szűrődik ki. Szokoloff rávetette magát az evező
parasztra, torkon fogta, összekötötte a kezét és fölpeckelte a száját.
Azután maga fogta a kezébe az evezőt és evezés közben ezt dörmögte:
– Most legalább nem fog fütyülni és nem figyelmezteti a gonosztevőket,
akikkel ezek a parasztok itt mind baráti lábon állnak.
Magas parti töltés alján kötöttünk ki; egészen a vízre lelógó bokrok
födték. A megkötözött parasztot nagy, hosszú csónakjának a fenekén
hagytuk feküdni és a bokrok közt a ház felé lopództunk. A gonosztevők
nyilván egész biztosságban érezték magukat, mert őrt sem állítottak ki
úgy, hogy közeledhettünk az ablakhoz és egy pillantást vethettünk a
szobába.
Nagy olajlámpa fényében két férfi ült az asztalnál, akik közül az egyik
bankjegyeket vizsgálgatott és a másik különböző csomagocskákat csinált
belőlük, mig a többi három egy kis sajtón e bankjegyek elkészítésével
foglalkozott.
– Éppen a pénzügyminiszternek segítenek, súgta Bogacsoff és meglökött a
vállával, de attól tartok, hogy meg kell szakítanunk a munkájukat.
A tolvajlámpával a kezében Szokoloff ment előre, követte Bogacsoff és
harmadsorban mentem én. Amikor Szokoloff hirtelen fölrántotta az ajtót
és a szobában termett, a gonosztevők egyike leverte a lámpást a padlóra
és így elsötétítette a helyiséget. A gonosztevők revolverlövése nyitotta
meg a harcot. Mindjárt utána egy lámpás fénygömbjében egy arc jelent
meg, amelyre óriási ököl csapott le. Szótlan és kétségbeesett birkózás
kezdődött. A két rendőr az egyik sarokba szorította az embereket és
annyira szorongatták őket, hogy lőfegyvereiket nem használhatták.
Hatalmas ökölcsapást, fájdalmas fölkiáltást és lezuhanó testek zajának
zürzavarát hallottam.
De a hamisítók áttörték magukat és a szobában vad kergetődzés kezdődött.
Engem lesodortak a padlóra és valaki keményen megrúgta a fejemet.
Alighogy talpra állottam, utálatos ütést kaptam a szememre, egy
másodikat meg a fülem mögé, amitől tántorogni kezdtem, mint a részeg, de
dühös is lettem tőle. Amikor lámpásom fénye egy ellenséges arcra esett,
rárohantam, de úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
– Így ni, hallottam Szokoloff fölkiáltását, ez nehány percig szép
csöndesen fekve marad!
Ugyanebben a pillanatban egy súlyos ököl megint nyakszirten sujtott.
Hamar visszafordultam a lámpásommal és egy hatalmas tarkót födöztem föl,
amelyet erős ütésekkel kezdtem megdolgozni. A tarkó megrázta magát,
megfordult és a fénysugárban… Bogacsoff arca lett látható.
– Nem muszáj éppen barátaidat ütni! ordította az egyik gonosztevővel
birkózva, akit torkon ragadott.
Nem volt időm a mentegetődzésre, mert le kellett számolnom a támadómmal,
aki az asztal alá bújt. Mindenesetre volt időm azt gondolni, hogy az
első ütést, amely mint a villámcsapás a földre sújtott, bizonyára egyik
barátom adhatta, mert Bogacsoffon és Szokoloffon kivül senki sem
üthetett ekkora erővel. Sikerült az embereket lefognunk. Nehány perc
mulva az egész banda megkötözve és lehorgasztott fejjel a csónakhoz
haladt. Szokoloff vitte a pénzeszsákot és a lemezeket, míg a rendőrfőnök
revolverrel a kezében sakkban tartotta a pénzhamisítókat. Én összevert
szememet tapogatva és csunyán megdagadt tarkómat dörzsölgetve, mint
utóvéd követtem őket. Nagyon szerettem volna tükörben látni az arcomat,
mert attól féltem, hogy alaposan eléktelenedett. Amikor azután
megláttam, meglepett, hogy a valóság mennyire fölülmúlta a
várakozásomat.
Szokoloff a félelemtől egészen megzavarodott parasztot megszabadította a
pecektől és a köteléktől, azután a foglyoknak, mintha csak libák lettek
volna, összekötözte a lábait és elhelyezte a fickókat a ladikban.
Elindultunk és a paraszttal együtt, akit a hatalmas Szokolofftól való
félelem a legnagyobb erőfeszítésre ösztönzött, a falu felé eveztünk.
Amikor már jó künn voltunk a folyamon, az egyik fogoly mint a kígyó,
hirtelen fölpattant és nagyot ugrott a levegőbe. Eközben akkora erővel
ütődött neki a csónak szélének, hogy víz hatolt bele és csaknem
fölfordult. Amikor nagy loccsanással a vízbe esett, még megfigyelhettem,
hogy a ragadó áramlat azonnal elkapta és elhurcolta a sötétségben, amely
elrejtette a szemünk elől a vakmerő kalandort. A rendőr többször utána
lőtt, de semmi más hangot nem lehetett hallani, mint a golyók lecsapását
a víz felületén. Amikor a faluhoz érkeztünk, messziről vízmentében
hosszú elnyúló kiáltást hallottunk. A pénzhamisító diadalkiáltása
volt-e, mert partot ért, vagy utolsó szava a halálküzdelemben és a
ragadós, mély Ob most már csak a gonosztevő hulláját sodorta a
Jegestenger mélyének hideg fogsága felé?
Bogacsoff megparancsolta, hogy tartsák készen a tarantászt és három
parasztot kirendelt, hogy segítsenek a foglyokat őrizni, mi pedig a falu
polgármesteréhez mentünk teára.
Egy kis olajlámpa csak gyéren világította meg a szobát. Amikor azonban
tükröt vettem észre a falon, eléje állottam, hogy arcom állapotát
megvizsgáljam.
Megijesztett a torzkép, amelyet láttam. Jobb szemem egészen fekete volt
és annyira bedagadt, hogy csak egy kis hasadék maradt, amelyen át a
látószerv üggyel-bajjal csak éppen hogy kikémlelhetett. A tarkóm annyira
megdagadt és úgy fájt, hogy csak nagynehezen tudtam a fejemet
megmozdítani.
– No, ezek szépen elbántak velem, jegyeztem meg.
Derűltnek iparkodtam látszani és meglehetősen kényszeredve nevettem.
– Az már igaz, mondta Bogacsoff. Arca meglehetősen csunya. De ez nem
tart sokáig. Ilyen esetekre kitünő szerem van. És ha innen a hegyek közé
távozott, senkinek sem fog föltűnni az állapota.
Nem tetszett, hogy a rendőrfőnök az arcommal szemben is hivatásszerű
hűvösséget mutat; de hát mit tehettem? Zsebkendőmmel bekötöttem a
szememet és hideg vízzel megmostam földagadt tarkómat. Bogacsoff
nevetett:
– Ugyan minek? Hiszen ez semmi! Ön is egy jó szaftosat adott a tarkómra.
A háború háború. Inkább igyék teát!
Másnap reggel ismét Barnaulban voltunk. A professzor miután bekötözte
sebeimet, a fejét rázta és így szólt:
– Ejnye, ejnye! Ezek ugyancsak helybenhagyták ezen a kiránduláson! Nem
tudom, szerzett-e irodalmi anyagot vagy sem, hanem a gyüjteményünk
számára szép mintapéldányt hozott haza.
Fájdalmamban és kínomban a professzor e széljegyzetei helyt nem állóknak
és elmésség híján levőknek tüntek föl nekem.
A pénügyminiszter önkéntes asszisztensei ellen viselt különös expedició
emlékeül néhány hétig nagyon fáradt és szomorú külsejű volt a szemem és
a tarkóm merev.
HARMINCHATODIK FEJEZET. Az aranykereső.
Zaleski professzor Barnaulban összeismertetett egy volt tanítványával,
Zassz doktorral, aki abban az időben volt a diákja, amikor a tomszki
egyetem elnöki székében ült. Zassz dr. magas, karcsú német volt, kék
rövidlátó szemmel és határozatlan színű mindig kócos hajjal. Altai
kerületben mint kitünő sebészt ismerték, aki sohasem ivott, nem
kártyázott, hanem feleségének bánatára csak ezeknek a szenvedélyeknek
hódolt: lelkes vadász, elsőrangú lövő és nagy sportférfi volt.
Közelebbi ismeretségünk azzal kezdődött, hogy bevezetett a
dolgozószobájába és megmutatta fegyvergyűjteményét. A vadászat minden
neme számára a leghíresebb műhelyekből kikerült mindenfajta fegyver
képviselve volt itt. Cseh Lebeda, belga Lepage, angol Scott, Pardey,
Lancaster, amerikai Winchester és Remington, német Sauer és többféle
francia és svéd gyártmány. Miután valamennyit végigmutogatta,
vastagüvegű pápaszemével rám tekintve, így szólt:
– Tudja mit doktor úr, elmegyünk együtt túzokvadászatra. A fiatal
túzokok már röpülősek és az öreg hímek már összesereglenek.
Természetesen nem elleneztem a dolgot és már nehány óra mulva ott ültem
az orvos mellett kis kocsiján, amely a nyirfaerdőn át vette kanyargó
útját. A doktor spanielje mögöttünk szaladt. Mikor a városból körülbelül
egy mértföldnyire egy magas fűvel benőtt nagy erdei rétet kereszteztünk,
a spaniel mereven tartotta a fejét és sietve egy oldalvást levő
bokorcsoporthoz ment. Az orvos megállította a lovát és fegyveréhez
nyúlt. Ugyanabban a pillanatban fiatal császármadarak csapata szállott
föl a fedezékből. Az orvos miután két lövéssel két madarat leszedett,
hihetetlen gyorsasággal ismét töltött és még volt elég ideje, hogy a
lelőtt párhoz még egy fiatal kakast hozzáfűzzön.
Meglepett, hogy mily pontosan és mily gyorsan lőtt. Egész életemben még
csak egy hasonló ügyességű vadásszal találkoztam, Ivanicky K. I. ismert
szibiriai aranybányatulajdonossal, akit Pétervárott és Monakóban is
híres lövőként ismertek.
A tulajdonképpeni vadászterületre haladtunkban ilyen módon huszonnégy
császármadarat lőttünk le. A nyirfás végre eltűnt és a Belyaga-síkság
legészakibb része terült el előttünk. Egy kis dombra fölkapaszkodván,
lábunk alatt tágas síkot láttunk, amelyen egy túzok-raj legelészett.
Messzelátón egészen tisztán láttuk a nagy szürke madarakat hosszú
lábaikkal és csőrük körül a sertekoszorúval. Nagyon hasonlítottak a
pulykához, de karcsúbbak voltak és magasabbak. Az öreg madarak közt sok
fiatalt láttunk sürögni-forogni és egymással állandóan veszekedni.
Amikor bennünket megláttak, menekülni kezdtek, látszólag egészen lassan,
valójában azonban meglehetős gyorsasággal.
Zassz kifogta a lovat és csak a fejféket hagyta rajta. Azután fogta a
szárat és engem arra kért, hogy vele együtt a ló mellett menjek és pedig
a lónak a madaraktól elfordult oldalán. Egyszerű, de hosszadalmas
sztratégiai fogás kezdődött. A túzokok körül nagy kört írtunk le és
azután egyre kisebbedő körökben közelebb lopódzkodtunk, míg már csak
körülbelül hetven lépésnyire voltunk a madaraktól, amelyek ekkor
nyugtalankodni kezdtek és mintha menekülni készültek volna, mire a
doktor rámszólt:
– Lőjjön, de jól célozzon, mert csak két lövésre lesz ideje.
Kiugrottunk a ló mögül és mind a négy csövet kilőttük. Zassz két madarat
megölt, én pedig egyet a szárnyán megsebesítettem. Ugyancsak futnom
kellett utána a síkságon. Úgy futott, mintha strucc lett volna és sokáig
lőtávolon kivül volt. Végre meglassította futását – mert sok vért
vesztett és úgy látszik, fájdalom kínozta – és még egyszer alkalmat
adott nekem a lövésre. Huszonnyolc fontos öreg hím volt, olyan zsákmány,
amelyért bizony érdemes volt a huszonöt mértföldnyi utat a porban
megtenni.
Barnaulban időzésem alatt új ismerőseink egyikével-másikával többször
kirándultam a városból. E vándorlások egyikén az Ob partján kószáló,
elhanyagolt, rongyokba burkolt, szánalmas külsejű emberrel találkoztunk.
Mihelyt meglátott bennünket, hozzánk jött és cigarettát kért, mert már
három nap óta nem volt szívnivalója. Kérdezősködésünkre elmondta a
szibiriai aranykerületekre jellemző következő történetet. Altiszt volt a
póstán és amikor némi pénzt takarított meg magának, elhatározta, hogy
aranyat keres és milliomos lesz. Egy szolgálatkész lélek tíz rubelért
elárult neki egy föltétlenül jólfizető aranylelőhelyet és ettől remélt
mindent, erre áldozta minden megtakarított pénzét és egy egész nyár
munkáját, de minden eredmény nélkül.
– És most mihez akarsz hozzáfogni? Kérdeztem.
– Tutajt keresek az Ob folyón, hogy Novo-Nikolajevszkbe juthassak. Onnan
megpróbálom Tomszk elérését, hogy visszamenjek a póstahivatalomba és
megint tintanyaló legyek.
– Úgy látszik, beteltél már a milliókkal! vetette közbe társaságunk
egyik tagja.
– Ó nem, felelt határozott fejrázással a sikertelen kincskereső,
összegyűjtök egy kis tőkét, azután visszajövök ide, ahol – erről meg
vagyok győződve – végül mégis sok aranyat fogok találni.
– Igen ám, de ha nem értesz a szükséges geológiai megfigyelésekhez,
akkor talán sokáig várhatod az eredményt, figyelmeztettem őt.
– Enélkül nehéz, azt belátom, volt a válasz, de nekem már a véremben van
a dolog. Most már ötödször próbáltam szerencsét, megszoktam. De bízom a
szerencsémben.
Amikor leült mellénk és megette a kenyeret meg a vajat, amit a mi
készletünkből adtunk neki, kalandoréletéről különféle történetet beszélt
el.
– Egyszer Kusznecsk város közelében a Tom folyónál kerestem aranyat.
Mindenemet elvesztettem és már csak ötven kopekkel a zsebemben tutajra
vártam. Végre egy kicsi, csak tíz törzsből összekötözött tutajt láttam a
folyón felém úszni. A tutaj végén kőből készült tűzhely volt, amelyen a
gazda éppen a teáját főzte. Hosszú, csak nagyjában kiácsolt evezővel
kormányozta a tutajt. Mikor rákiáltottam, a parthoz irányította a tutajt
és én alkudozni kezdtem vele. Tomszkba utazott és egy rubelt kért, ha
odáig elvisz. Csak amikor minden zsebemet kifordítottam, hogy
megmutassam, nincs több pénzem félrubelnél, ment bele abba, hogy elvisz
ezért az árért. Vízmentében haladva nehány nap után sülyedni kezdett a
friss döntésű fából készült tutaj úgy, hogy amikor Tomszkba érkeztünk,
mellünkig ért a víz. A falvakban a parasztok bámulva néztek bennünket és
mindenféle kérdéssel csúfoltak:
– Hol van a hajótok? Min úsztok ti tulajdonképpen?
– A partról könnyű kinevetni az ilyen tutajosokat. De bennünket minden
sellő és minden élesebb kanyarulat biztos elsülyedéssel fenyegetett, úgy
hogy emberfölötti erőfeszítéssel sülyedő tutajunkba kellett
kapaszkodnunk. A bőr lejött a lábunkról, törzsünkről és kezünkről, mert
mindig vízben volt. Amikor a tutaj kapitánya meglátta a tomszki
templomkupolákat, kicsinylő hangon ezt mondta:
– Igazán olcsón hoztalak el ezen a háromszázötven mértföldnél hosszabb
úton!
– A tutajon a legtöbb időt azzal a tépelődéssel töltöttem el, hogy
miféle fizikai törvények szabályozták a mi hajtóerőnket. Így azután
érthetőnek találtam a parton álló paraszti barátaink kérdését. Végre
célhoz értünk és ez volt a fődolog, nem a menetdíj, amit fizettem.
Nehány nap múlva újra az irodában ültem, leveleket rubrikáztam és arról
a gazdagságról álmodoztam, amely végül mégis csak az enyém lesz. Tudom
és érzem, hogy milliomosnak születtem.
Előkelő egykedvűséggel fújta a füstöt és büszkén itta vadászüvegünkből a
tejet.
A szibériai folyókon ősszel gyakran lehet ilyen vakmerő, mindenre kész
kalandor-alakokkal találkozni, akik amellett álmodozók is. Sokan a
szibériai erdőkben vagy a folyók hullámai közt vagy egyszerűen éhségtől
és betegségtől pusztulnak el. De föltétlenül követik őket mások,
csábíttatva az arany hatalmától, amelynek a mi korunk annyi tetterőt,
szünetlen törekvést és találékonyságot áldoz föl.
HARMINCHETEDIK FEJEZET. Isten színe előtt.
Nagy Péter kora óta nem egy vallási szektának, amelyet a cár üldözött,
Szibíria volt a menedékhelye. A szekták hívőinek falvai és templomai
Orosz-Ázsia őserdőiben és mély völgyeiben húzódtak meg. A tévtanok
hirdetői, püspökök és próféták, ezekről a helyekről hatoltak be európai
Oroszországba. A legkomorabb szekta Abbakum lelkész követőié volt, aki
Nagy Péter uralkodása idején élve elégettette magát. Ez a szekta azt
hitte és hirdette, hogy az önként kiontott vér megválthatja az
emberiséget az antikrisztus erkölcsromboló uralmától. Az
öngyilkos-szekta két csoportra oszlott, amelyek közül az egyiket a két
Rakicski-testvér képviselte és működésének területe Déloroszország volt.
A két fanatikus testvér lelkét terhelte nem egy délorosz paraszt halála,
aki az emberiség megmentése végett önelégetéssel vetett véget az
életének. Az öngyilkosok második csoportját alapítójáról,
Kolesznikoffról, kolesznikoffcinak nevezték. Ennek követői Szibériában
és Északoroszországban laktak. Azt tanította, hogy ha az emberiséget
igazán meg akarják váltani, akkor az öngyilkosságnak tényleges
vérontással kell megtörténnie. Kolesznikoff meghalt a karai börtönben,
de sok követője fölvette a nevét és Szibéria sok parasztját
öngyilkosságba kergette. Egyik könyvemben leírtam az Altai-hegység
szélén történt találkozásomat a Kolesznikoff-szekta egyik papjával. E
közlemény terjedelmének megfelelően a puszta tények előadására kellett
szorítkoznom. Ama személyes élményeim beillesztésével, amelyek azt a
találkozást átszőtték, kiegészítem most ezt a történetet.
Miután még egy ideig komplikált kémiai vegyelemzéseket végeztünk a
bányaigazgatóság laboratóriumában, elhagytuk Barnault.