sziklalejtőn hátán a szarvassal egy medve loholt tovább. A szarvasokat
nyilván velünk egyszerre lopta be és miután szándékában a
legkészségesebben támogattuk, a legközelebbit megragadta és átvonszolta
a sűrűségen, míg szabadabb helyre jutott, ahol a hátára kaphatta. Akkor
azután elillant a lenn levő erdő felé.
– Ó, te ördög – szitkozódott a tatár – elloptad a zsákmányomat. No, majd
meglátjuk, hogy a tiéd lesz-e vagy sem!
Mint a szél, futott a rabló után. Olyan vakmerően ugrott lefelé
szikláról-sziklára, hogy az életéért aggódtunk. De a hegyek e fia erős
volt, könnyű és ügyes, mint a zerge és nem esett el, de meg sem botlott
egyetlenegyszer sem. Közte és a nehéz zsákmánnyal megterhelt medve közt
a távolság gyorsan kisebbedett. Végre, amikor körülbelül ezernyolcszáz
méternyire közeledett hozzája, megállott, célzott és lőtt, de csak azzal
az eredménnyel, hogy a medve még gyorsabban futott. A tatár folytatta az
üldözést és másodszor már jóval kisebb távolságból lőtt. A medve
megtántorodott és elejtette a szarvast. Dühös ordítással füvet és földet
tépegetett. A tatár még közelebb futott és harmadszor és utoljára lőtt.
Három szarvas és ilyen szokatlan módon zsákmányul ejtett medve – ennek a
délelőttnek az eredménye nem volt rossz. A nap hátralevő része azzal
telt el, hogy a legközelebbi faluba mentünk, ahol lovat meg kocsit
szereztünk, hogy zsákmányunkat Ongudaiba szállítsa, ahová fényes
vadászsikerünkkel nagyon megelégedve este érkeztünk ismét vissza.
Másnap reggel újra kivonultunk. Lóváltás végett fekete vagy karatatárok
kis falujában megállottunk. A házban a gazdán kívül még egy kicsi,
sovány, himlőhelyes tatárt találtunk. Kissé dadogott és könyörgött, hogy
fizessünk neki egy rubelt és vigyük magunkkal; tud egy helyet, ahol
három medve – köztük egy nagyon nagy, öreg és gonosz fickó – szokta az
élelmét keresni.
Mikor megmagyaráztuk neki, hogy ő nagyon öreg és gyönge ilyen
vadászatra, tiltakozott és hogy bebizonyítsa, mennyire hasznunkra tudna
lenni, azt állította, hogy nagy távolságból megérzi a medve szagát. A
gazda megerősítette ezt az állítását.
Mindazonáltal úgy határoztunk, hogy nem visszük magunkkal az öreg
tatárt. Vigasztalásul húsz kopeket adtunk neki. Ezt megvetéssel
visszautasította és dadogva dörmögte:
– Nem lesz szerencsétek… nem lesz! Én, én saman vagyok és látom és
tudom, hogy medvére fogtok akadni… egyre… kettőre… háromra, igen
háromra, de egyet sem fogtok elejteni. Veszteség ér titeket, nagyobb
veszteség, mint egy rubel, nagyobb, mint egy rubel.
Volszki nevetett:
– Ne törődj öreg azzal, találkozom-e medvével. Eltalálom még akkor is,
ha öt saman és huszonöt shaitan (ördög) bújt beléd! Értek én a lövéshez!
Ide nézz!
Erre kihajolt az ablakon és célba vette a fán ülő egyik galambot. A
lövés eldördült és a galamb lehullott.
De a saman nem engedett. A zsebéből bizonyos jelekkel ellátott kődarabot
vett elő és megérintette vele fegyvereinket.
– Rossz vége lesz a dolognak! – mormogta és haragos dörmögéssel távozott
a szobából.
A lovakat időközben befogták és egy Szurmak nevű folyó torkolatáig
tovább hajtottunk. Ott erdőt találtunk, amely nem volt nagyon sűrű, de
sok moszat és sok vad bogyó termett benne. Előző nap minden tapasztalt
vadász azt mondta nekünk, hogy a medvék nagyon szeretnek itt
tartózkodni.
Leszálltunk a kocsiról és behatoltunk az erdőbe. Már jó darabot
vándoroltunk, amikor hirtelen a hegyoldalon mászkáló medvét
pillantottunk meg. Amikor feléje siettünk, csúszós pocsolya, amelyen nem
tudtunk átmenni, elvágta az utunkat. Az üldözést tehát abba kellett
hagynunk. Miután ismét meglehetősen sokáig kóboroltunk volt az erdőben,
Volszki egész csekély lőtávolságban két medvére bukkant. Lőtt, de a
golyó a csőben megakadt, a puska závárzata szétrepedt és olyan súlyosan
megsebesítette a fején, hogy összerogyott. Magam egyáltalán nem
találkoztam medvével.
Átkozott saman! Miért is fukarkodtunk azzal az egy rubellel!
Babonássá lettem. Minden vadász babonás és ebben a tekintetben én sem
vagyok kivétel. És aki nem babonás, nem is igazi vadász, mert hiába, a
babona hozzátartozik a vadász öröméhez és boldogságához. Visszaesés az,
legrégibb őseink gondolkodásmódjába. Az ősember legkiválóbb tulajdonsága
a vadászati ügyesség volt, ez a tulajdonság szerezte meg neki a
győzelmet erdei vetélytársán és emelte föléje. Az egyszerű embernek, a
természet gyermekének babonásnak kell lennie. Miután ezzel a
vadászattal, amelyet a saman átka tönkre tett, két napot vesztettünk,
szégyenkezve és egy használhatatlanná vált fegyverrel visszatértünk
Ongudaiba. Zaleski professzor levele várt itt reám, aki Barnaulba
szólított.
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET. Menekülés Bibi-Ainé elől.
A professzort meglehetősen rossz kedvében találtam. Pétervárról
utasították, hogy menjen a Kainszk város közelében levő Khany-tóhoz,
amely az európai Oroszországból odaküldött új telepesek falvainak
főrezervoárja. E rengeteg tó vízének minéműségéről csak hiányos adatai
voltak a kormánynak. Más megbízások is érkeztek, amelyek a professzort
útitervének megváltoztatására kényszerítették. Tulajdonképpen az Irtysz
közelében levő ásványos tavakat kellett volna fölkeresnie és a Nagy- és
Kiskirgizországhoz tartozó, ottlevő pusztákat kellett volna beutaznia.
Mivel kutató célunk arra kényszerített, hogy minden kis tavat
megvizsgáljunk, amelyről eddig jóformán semmit sem tudtunk, vezetőre
volt szükségünk. Meg voltunk győződve, hogy a mi Szulimánunknál jobb
vezetőt nem találhatunk és elhatároztuk, hogy Kulundán át vesszük az
utunkat és ott fölkeressük hű kirgizünket.
A táborában találtuk, Barnaul és Kulunda közt a puszta keleti szélén.
Nagyon megörült, amikor bennünket meglátott és ajánlatunkat készségesen
elfogadta. Csak az a hír okozott neki csalódást, hogy Kainszk városból
Pétervárra utazunk vissza. Bizonyos üzleti ügyek elintézése végett
néhány órai szabadságot kért és elment. Napnyugta után egy fiatal
tevével jött vissza, amelyet ünnepiesen nekem, hű kunakjának
ajándékozott, aki hüvelykujját megamputálta. Csak nehezen tudtam vele
megértetni, hogy a sivatag e hajóján nem utazhatom a fővárosba és hogy
minden lovat megvadítok Pétervárott, ha teveháton mutogatom magamat a
Nevszkriproszpekten. De végre megértette.
Erre az éjszakára Kulunda faluban maradtunk. Észrevettem, hogy Szulimán
megint eltünt. A házigazda, akinél kérdezősködtem, azt a fölvilágosítást
adta, hogy a kirgiz a tevén eltávozott. Másnap reggel, amikor
fölébredtünk, megjelent Szulimán és tudtunkra adta, hogy vár a kocsink,
ládáink és zsákjaink már a helyükön vannak és amikor a kedvünk tartja,
elindulhatunk. A reggeli tea után fölkerekedtünk. Szulimán egy szép
lovon előre lovagolt, míg a kocsi mellett, mindig az én oldalamnál egy
fiatal kirgiz lovagolt; még gyereknek látszott és igazán szép bronzszínű
arca volt és sötét álmodozó szeme. Útközben észrevettem, hogy a fiú,
Szulimán utasítását követve, kizárólag az én rendelkezésemre állott és
csak engem szolgált ki. Nagyon gondosan és szertartásos módon öntött
nekem teát és tette elém az ételt; a holmimat csomagolta, a ruhámat és a
cipőmet tisztogatta és ivó- meg mosdóvizet hozott.
Amikor este megvetette az ágyamat, virágbokrétát tett melléje. Nagyon
mulattatott a dolog és megkérdeztem, vajjon Szulimán parancsolta-e meg
neki, hogy ilyen meghatóan figyelmes legyen irántam.
– Igen uram – felelte dallamos hangján – de örömmel végzek el mindent,
hiszen én most a «hanum»-od (első feleség) vagyok.
Ugyancsak meglepődtem és mindjárt elképzeltem anyám kétségbeesését és
barátaim gúnyolódását, ha «első feleségemmel» térnék haza. Nagyon kényes
volt a helyzet, mert éreztem, hogy sokkal nehezebb lesz erről a
«hanum»-ról lemondani, mint a tevéről.
Miután tanácsot kértem a professzortól, aki nagyon profán szemmel nézte
új kalandomat, magamhoz szólítottam Szulimánt, hogy beszéljek vele.
Szigorúan rászóltam:
– Hogyan értsem ennek a fiúnak a szavait?
– Miféle fiúét? – kérdezte és a vállát vonta. – Ez Bibi-Ainé, legkisebb
testvérem. Én parancsoltam meg neki, hogy a hanumod legyen kunak és én
neked ajándékozom, mint ahogyan egy tevét, lovat vagy kutyát
ajándékoznék neked. Mától kezdve Bibi-Ainé a rabszolgád, akinek minden
akaratodat teljesítenie kell. Tizenhárom éves és a legszebb valamennyi
lány közt. Fogadd el és légy boldog!
Sokáig kerülgettem a dolgot, végre odalyukadtam ki, hogy ezt az
ajándékot nem fogadhatom el. Láttam, hogy amikor hangot adtam a
visszautasításnak, Szulimán a késéhez kapott.
– Kunak, kiáltotta szikrázó szemmel, ez az egész törzs megsértése és
szégyene. Ilyesmit csak vér moshat le! Kunak, ne tedd ezt; cipeld el a
leányt egy tóhoz és dobd bele, ehhez jogod van, mert a tulajdonod, de ne
vesd meg, ne vesd meg, kunak!
Szulimán könyörgött, a lábamhoz borult, kezét tördelte és őrjöngött. És
ezalatt az egész idő alatt a «feleségem» a lovaknak a szerszámát
virággal ékesítette, ama lovakét, amelyek engem, az ő parancsolóját és
férjét a sivatagon keresztül el fognak szállítani.
Egész éjjel nem aludtam. Meghánytam-vetettem, mit kellene tennem és
olykor sajnáltam, hogy nincs a közelben valami mély tó. Beledobtam volna
Szulimánt, a leányt pedig a falusi szatócstól vett néhány font
cukorkával, mint kalymmal vagy nászajándékkal, hazaküldtem volna.
De mit tehettem? Mit kezdjek Bibi-Ainéval, ezzel a kedves, de nem
szívesen fogadott ajándékkal?
Az egész idő alatt, amit tanulmánnyal a Khany-tónál töltöttünk, ez a
gondolat kínzott. A tónál egyébként igen különös dolgot állapítottunk
meg. A tó sós. Hal nincs benne, egyetlen hely, az északnyugati öböl vagy
csücsök kivételével, ahol édes a vize és ahol csakúgy nyüzsög a sok
ponty, cigányhal, csuka és sügér. A tavat sűrűn benőtte a káka és mocsár
vette körül, amelyben vadkacsa és liba fészkelt. Ezek különváltak ama
vándorrajoktól, amelyeknek tagjai egész Szibiriában, sőt egészen az
északi Jegestenger partjáig szétoszlódtak. Gyakran mentem vadászni és a
hanumom mindig velem akart menni, de ezt Bibi-Ainé nagy bánatára és
Szulimán bosszúságára nem engedtem meg.
Végre egy este, amikor kacsával megrakodva tértem haza a vadászatról,
ostromolni kezdett. Elvette vadásztáskámat a kacsákkal és zengzetes
hangján ezt kérdezte:
– A parancsolóm még mindig haragszik Bibire?
Éreztem, hogy itt a döntő fölvilágosítás pillanata és a vér megfagyott
ereimben.
– Nem haragszom rád kislány, feleltem és hogy izgatottságomat
elleplezzem, nevettem.
– Nem vagyok kis lány; az apám és a bátyám hanumnak adott neked! felelte
hamiskásan és megsértődve.
– Meg kell neked mondanom, hogy nem lehetsz a feleségem. A vallásom,
Bibi, nem engedi meg, hogy mohamedán nőt vegyek feleségül.
– A kutyád vagyok és a rabszolganőd; úgy fogok a te Istenedhez
imádkozni, ahogyan te magad imádkozol hozzája, felelte szép szemét
lesütve.
Bibi-Ainé első védelmi vonalamat meghódította. Lelkem legmélyén valami
ismeretlen lénytől kértem segítséget. De a sivatagban nem volt senki és
a táborhelyünkig még három mértföldet kellett megtennünk.
Eközben a kedves, csinos kirgiz lány ott ment mellettem. Mély lélekzése
és kitágult orrcimpái világosan elárulták izgatottságát és
elhatározottságát.
– Hanumod azt kérdezi, uram, hogy tetszik-e neked? Nem vagyok szép,
gyors és erős? Ó parancsolóm, talán énekkel és tánccal indíthatnám meg a
szívedet? Felelj! Egy szót sem szólsz hozzám és én éjjel sírok. Nézd, a
sírástól elhomályosult a szemem, különösen a bal szemem.
Lábujjhegyre állott és «homályos» szemével, különösen a ballal, amely
kristálytisztán fénylett, az arcomba nézett.
Letekintettem rája és megsímogattam a haját.
– Minden rendben van, kis Bibi. A szemed fénylik mind a csillag.
– Ó! kiáltotta, a vadásztáskát a földre dobta és tapsolni kezdett, tehát
a szemem tetszik, uram, neked?
Meggondolatlanul és mivel megszoktam, hogy nőnek csak kellemeset
mondjak, különösen ha maga kívánja, azt feleltem:
– Ó igen, nagyon tetszik!
– Mily boldog vagyok! örvendezett Bibi és mint a bárányka, ugrándozni
kezdett. Tehát elviszel magaddal a nagy városba? A hanumod leszek?
Nagy Isten! Mohammed, te próféta! Még lehetetlenebb kérdések!
Néma maradtam, de a hanumom most már teljesen megnyugtatva, váltig
csacsogott. Belefáradva a nagy munkába és gondolataim eltérítésére
vágyva, képzeletem hazavándorolt Pétervárra és elvitt olyan környezetbe,
amely igazán elhomályosította volna az én hanumom tiszta szemét. De
hirtelen reményt keltő szavak hatoltak valahonnan a fülemhez. Még jókor
kitéptem magamat gondolataimból, hogy hallhassam a lány szavát:
– Ha valaki a leányt, akit hanumul ajándékoztak neki, visszautasítja,
biztos halálra itéli, mert senkisem veszi el feleségül és hogy
megmeneküljön törzsének gúnyolódásától és megvetésétől, meg kell magát
ölnie! A férfi csak egy módon mentheti meg a leányt a szégyentől: ha úgy
megy el tőle, hogy a visszautasítottnak a szeme nem láthatja abban a
pillanatban, amikor a lova vagy a kocsija elindul vele. Akkor azután a
leány kibontja a haját és három napig kibontva hordja. Majd kihúz belőle
három hajszálat és eldobja magától abba az irányba, amerre a férfi
eltűnt. Ezek a hajszálak magukkal viszik a visszaemlékezést a férfira és
a hanum megint leány lesz, akinek szabadságában áll, hogy más férfihoz
menjen feleségül.
Már megpillantottuk táborunk tüzét. Meggyorsítottam lépteimet, hogy
további beszélgetésnek és főként új kérdésnek elejét vegyem.
– Úgy menjek el, hogy az elindulás pillanatában Bibi szeme ne láthasson
meg?
Ez a gondolat nem hagyott nyugodni. De hogyan valósíthatnám ezt meg?
Bibi-Ainé és Szulimán éles szeme figyelni fog engem a sivatagban. Azt
akartam, hogy ne érje a leányt semmi kár azért, mert nekem nem kellett.
Szöknöm kell minden esetre, szöknöm kell! Nem volt más megoldás!
A gondolatból rögeszme lett. A világháború hadvezérei a nagy csaták
előtt bizonyára nem tépelődtek annyit a sztratégiai kérdéseken, mint
amennyit én törtem a fejemet, hogyan szökhessem el e leány mellől, aki
szép volt, mint a tavasz és szabad, mint a pusztai szél – e Bibi-Ainé
mellől, akit erőszakkal mint hanumomat kényszerítettek rám.
A Khany-tónál végre befejeztük a munkánkat és a végső utat tettük meg
észak felé, a szibiriai vasúti vonal mellett levő Kainszkba.
Szulimán és Bibi nem tágítottak oldalam mellől és állandóan őriztek.
Félreismerhetlen volt az az aggodalmuk, hogy meg akarok szökni. A
professzorral nem beszélhettem a szándékomról, mert bőbeszédű és
indiszkrét volt és könnyen elronthatta volna kifőzött tervemet.
Egy órával a vonat elindulása előtt érkeztünk az állomásra. Valami
elfogadható ürüggyel félre vontam a professzort és arra kértem, hogy
minden lehetséges megbízással állandóan foglalkoztassa Szulimánt és a
leányt.
Amikor a vonat megérkezett, a lárma és a tolongás egészen megzavarta a
puszta gyermekeit. Ezt a körülményt már jóelőre megfelelő számításba
vettem és anélkül, hogy csunya szándékomat legkevésbbé is elárultam
volna, ott maradtam Szulimánnál és testvérénél. Látszatra nyugodt voltam
és megfontolt. A pályaudvar végén levő egyik bódéban Bibinek
krizolitokkal kirakott ezüst karperecet vettem ajándékba és bátyjának,
az én kunakomnak és sógoromnak hasonló gyűrűt.
Mindketten nagyon megörültek. A bámulat és az elragadtatás kiáltása
röpült el ajkaikról, egymásnak mutogatták a pompás ajándékokat és mintha
egy pillanatra megfeledkeztek volna a férjükről és sógorukról. Ez az
áruló ezalatt árgusszemmel követte az óramutatót. A vonat elindulásáig
már csak öt… három… két perc volt hátra.
A kirgiznek megmutattam, hogyan csillogott a kő, ha az ember a napsugár
felé tartotta. Mialatt meglepődve bámulták ezt a csodát, én a tömegben
elosontam, rohanva megkerültem a vonat végét és elértem egy vaggon
lépcsődeszkáját, de nem ama vaggonét, amelyben a professzor ült. A
lépcsőn lekuporogtam és vártam, míg a harangjel, fütty, a gép fujtatása,
a vonat megrándulása és a kerekek forgása tudtomra adta, hogy itt volt
az elindulás válságos pillanata. Ekkor kinyitottam az ajtót és mintha
szarvast lopnék be, a kocsiba másztam, persze most én voltam az üldözött
állat. Itt a harmadik osztályon óvatosan elrejtőztem az utasok és a
podgyász közt, amíg az állomás legutolsó jelző árbócai, legutolsó lámpái
és épületei is elvonultak a kocsi ablakai előtt. Még most sem mentem
azonban be a professzor szakaszába, mert pokoli módon féltem, hogy ott
láthatnám mellette a hanumom kedvesen mosolygó arcát. Csak a
legközelebbi állomáson mentem el hozzája és örömmel konstatáltam, hogy a
hanumom nem volt ott. A krizolitok megmentettek. Szulimán és Bibi
bizonyára még akkor is a fénylő kövek bámulatába voltak elmerülve,
amikor a vonat már elindult és így a hanum nem látta az arcát áruló
férjének, amikor az elhagyta.
– Te kellemes, kedves Bibi-Aini, gondoltam, míg a vonat tovarobogott, te
majd most kibontod a hajadat, amely szantálfától és mósusztól illatos,
három szálat napnyugat felé dobsz, hogy megölj minden emlékezést reám.
Ne haragudj! szép vagy, szelíd és vidám. Úgy énekelsz, mint a pacsirta
és úgy táncolsz, mint a paradicsom hurija. Olyan ügyesen varrod föl a
gombot és a szén tüzén olyan leveses shashlykot és olyan gyönge azut
főzöl, aminőt egyetlen másik asszony sem. De a feleségemmé nem
tehettelek, mert mit is kezdhettél volna egy unalmas könyvmollyal? És
azonfölül mit mondott volna az anyám, aki oly szigorú, kínosan
becsületes és vigyáz a tekintélyre? Isten veled kis Bibi-Ainé. Légy
boldog, ha majd fekete hajadat rábíztad a szélre, amely nyugat felé fú!
Öt nap múlva Pétervárott voltam. Amikor anyám meglátta a naptól csaknem
feketére sült arcomat és bütykös kezemet, nevetett és incselkedni
kezdett velem:
– Már van rajtad valami tatárszerű!
Ó, gondoltam magamban, hát még akkor mit szóltál volna, kedves
anyácskám, ha a szép Bibi-Ainéval kopogtattam volna nálad, akit hanumnak
néztek ki a számomra?
És főként mit mondott és tett volna az én igazi hanumom, akinek nem
krizolitokat, de szívemet és kezemet adtam és akire nagyon vigyázok,
nehogy pompás hajkoronájából kihúzza a három jelentőségteljes szálat és
rábízza a szélre, amely feledést ad.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Állatok, emberek és istenek. Franklin-Társulat, Budapest.]
[Footnote 2: Tatárul: Szira-Kul. A tóban levő nagytömegű glauber- és
magnéziumsó keserűvé teszi a vízét.]
[Footnote 3: Könnyü szeszes ital, amely erjesztett kancatejből készül.]
[Footnote 4: Mongol vadásztörzs, amely az usszuri erdőben lakik.]
[Footnote 5: Tolvajnyelv; a szökevények egyik jelszava.]
TARTALOM.
I. RÉSZ. =A nomád vándorok országa.=
I. A Keserű tó 9
II. Akasztófavirágok 18
III. Az elsülyedt város 30
IV. Virágok közt 33
V. Tatár lovak megszelidítése 40
VI. Pusztai dráma 48
VII. Tarantula-csata 52
VIII. Abuk Khán átka 63
IX. Egy preritörzs házassági szokásai 70
II. RÉSZ. =Tigrisország.=
X. Kelet gyöngye 77
XI. Tengeri rablók és útonállók 83
XII. A kifosztott tenger 85
XIII. A tigrisklub 90
XIV. A vörös ginsengördög 93
XV. Menekülésem a tigris elől 97
XVI. Kozák tragédia 102
XVII. Félszemű 109
XVIII. A kihaló nép 115
XIX. A tigrisemberek 123
XX. A részeg tigris 126
XXI. A tett emberei 133
XXII. A gyilkos alkohol 142
XXIII. Vadászok paradicsoma 147
XXIV. A mocsárban 153
XXV. Veszedelmes élmények 157
XXVI. «Árva vagyok a föld kerekén» 160
III. RÉSZ. =Az elkárhozottak szigete.=
XXVII. Barátságtalan ország 173
XXVIII. Az ajnók közt 179
XXIX. Akik elmenekültek a pokolból 186
XXX. Az onori bosszúálló 195
XXXI. Párbaj a medvével 207
XXXII. A fekete barát 208
IV. RÉSZ. =A nagy Altai árnyékában.=
XXXIII. A Kulunda-síkságon 221
XXXIV. Kirgiz farkasvadászat 228
XXXV. Egy nem egészen tudományos expedíció 233
XXXVI. Az aranykereső 239
XXXVII. Isten színe előtt 243
XXXVIII. Medvevadászat és saman átok 254
XXXIX. Menekülés Bibi-Ainé elől 258
FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA
OSSENDOWSKI
ÁLLATOK, EMBEREK ÉS ISTENEK
*
BEASTS, MEN AND GODS
FORDÍTOTTA SAJÓ ALADÁR
KAPHATÓ MINDEN KÖNYVKERESKEDÉSBEN
[Illustration]