fekete baráttól. Áldásra emelt kézzel, mint egy magas fekete szobor, ott
állott még sokáig. És amikor visszanéztem, megint éreztem csöndes
fönségét e titokzatos léleknek, aki egyedül neki ismert vétek miatt
átszenvedte a lelkiismeret és emlékezés tüzes kínjait és végre állandó
békét talált. Kerek egészet teremtett magából, amely tiszta és átlátszó
mint a kristály, kemény mint az acél és amellett érzékeny mint a
végtelen tenger tükre.
Duéban már várt rám az «Alëut» hajó. A kapitány kijelentette, hogy előbb
még a Tatár-szoroson a Mária-fokhoz kell mennie, mert megbízást kapott,
hogy egy nagyherceg leveleit adja át a fekete barátnak. Azt tanácsolta,
hogy Duéban várjam meg a hajó visszaérkezését. De én inkább vele
utaztam, hogy még egyszer örülhessek a fekete barát látásának.
Hajónk két napi út után késő éjjel a foktól körülbelül másfél
mértföldnyire lebocsátotta a vasmacskáját.
– Különös! mondta a kapitány. Az éjjel meglehetősen viharos, de a barát
lámpása nem ég, mint mindig zord időben. Talán künn van a tengeren, de a
szorosban nem találkoztunk vele. Kíváncsi vagyok, mit jelent ez.
Éjjel nem ülhettünk csónakba, de másnap már korán reggel ott voltunk a
szerzetes háza előtt. Amikor beléptünk, nem jött elénk senki. Minden
olyan volt, mint máskor. Kiáltottunk és a cella ajtaján kopogtunk. Senki
sem felelt, mire benyitottunk és – némán megálltunk.
Az öreg szerzetes előrebukva egy magas imapolc előtt feküdt, amelyen
ezüst kereszttel kihímzett fekete bársonytakaró és biblia feküdt. A
halál nyilván akkor lepte meg, amikor letérdelt és imádkozva
lehorgasztotta a fejét. A kámzsája mélyen a fejére volt húzva és már
megmerevedett sovány ujjai szorosan megmarkolták olvasója gyöngyeit.
Körülnéztünk a szobábam és megállapítottuk, hogy semmit sem vittek el; a
berendezés egyetlen darabját sem tolták el a helyéről. A szobában az
egyetlen figyelemreméltó tárgy az ablak mellett levő asztalon fekvő
kicsiny, fehér, lepecsételt levélboríték volt. Ez volt ráírva:
– Velem eltemetendő!
A boríték vékony papirosán át föl lehetett ismerni egy gazdag
menyasszonyi díszbe öltözött nő képét. Fekete haján hosszú fátyol
csüngött. A kép hátára kicsiny finom betűkkel ki nem böngészhető szavak
voltak írva.
Mellette egy papiroslapra ez volt írva:
– Nyugodtan és békésen távozom innen. Az élet tengerének hajótörötteit
meg lehet menteni. Megáldom őket Isten nevében!
A keresztnél, melyet ő állított, eltemettük a fekete barátot és
elutaztunk.
Amikor elhagytam a kínok és vágyódások ez országát, az elátkozott
szigetet, amely csörgő lánc utálatos zenéjétől viszhangzik, három,
egymástól teljesen különböző mártírra való emlékezést vittem magammal.
Magam előtt látom a feleség és az anya szomorú arcát, merev, rémült és
éber szemét, amelyet legutoljára a vigasztalan Pogibiben láttam. Hallom
még Bolotoff András gyűlölködő szavait, aki fiának gyilkosait üldözte.
És mindig előttem van a titokzatos fekete barát fönséges, átszellemült
arca, akinek végre sikerűlt az élettel kibékülnie.
És mindannyiuk fölött minden emberi szenvedés és küzdelem szimbólumaként
kimagaslani látom a Mária-fok egyszerű keresztjét és rajta világítani
látom a még egyszerűbb fölírást:
– Tisztelet a magasban Istennek és békesség az embernek a földön és az
élet tengerén.
IV. RÉSZ A NAGY ALTAI ÁRNYÉKÁBAN
HARMINCHARMADIK FEJEZET. A Kulunda-síkságon.
Sohasem tudhatja az ember, mit hoz a következő pillanat.
– Pétervárott a szobámban ültem és egy barátom levelét olvastam, aki
meghívott, látogassam meg a birtokán és töltsem nála a nyarat. Mivel a
fárasztó tél után, amelyet vegyi laboratóriumban kutató munkával
töltöttem el, kimerültnek éreztem magamat, már éppen neki ültem az
írásnak, hogy megköszönjem barátomnak a meghívást és elfogadjam, amikor
hirtelen és türelmetlenül megszólalt a telefon.
– Halló!
Régi tanítómnak, Zaleski professzornak jól ismert hangját hallottam.
– Számítok önre, hogy holnap kutató útra jön velem. Rendben van?
– De hát hová megy?
– A nagy Altaiba, barátom, felelte nyugodtan. Fölkeressük a kevéssé
ismert Kulunda-síkságot érdekes sós tavaival és az Altai hegységet,
amely még szebb, mint az Alpesek.
– De…
Ezzel a «de»-vel egyátalán nem törődve, tovább folytatta a tudós:
– Ön mint vadász és író valóságos paradicsomot fog ott találni.
– Mit lehet ott vadászni?
– Medvét, szarvast, császármadarat és a hegyekben valami vadbivalyféle
van, óriási hegyibika, olyasfajta mint a bölény.
– Rendben van, megyek, szóltam bele az élettelen hangtölcsérbe.
– Holnap három órakor indul a szibíriai expresz.
Íróasztalomhoz ültem és megírtam a barátomnak, hogy nem mehetek.
Szibíriába utazom, hogy fölkeressem az Altait, amelyről már annyi év óta
álmodoztam.
Másnap a szibíriai expresz kivitt minket a pétervári gyárak füstölgő
kéményei közül, ki az orosz főváros széles, pompás utainak lármájából és
az Uralhegység és a síkságok szabad birodalma felé rohant velünk.
Utazásunk hatodik napján Szibíria tudományos központjába, Tomszkba
érkeztünk. Az Altai-hegységben eredő és az északi Jegestengerbe ömlő,
nagy ázsiai Ob folyam egyik mellékfolyója, a Tom folyó partján épült.
Itt a hatóságoktól megkaptuk a szükséges ajánló iratokat, az egyetemi
könyvtárból pedig annak a vidéknek tudományos irodalmát, amelyet be
akartunk járni. Az egyetem rektora rendkívül értékes fölvilágosítással
szolgált az Altairól.
Néhány napi időzés után Tomszkban, egy kis gőzösön folytattuk utunkat,
amely a Tomtól levitt bennünket az Obhoz. Itt fárasztó küzdelmet kellett
folytatnunk a sebes ár, e hatalmas folyam homokzátonyai és a sok fatörzs
ellen, amit a rohanó patakok cipeltek el a hegységből. Mivel gyakran meg
kellett állnunk, hogy tüzifát vegyünk föl a gépek számára, csak nagyon
lassan jutottunk előre. Akárhányszor megfeneklettünk a homokzátonyokon
és mindannyiszor csak nagynehezen tudtunk róluk lejutni. Egy matróz a
hajó orrán állandóan méregette a vizet és énekelte:
– Vigyázat! Három láb… Két láb hat… Kettő… Fenéken!
Ilyenkor azután ellengőzzel kellett megkísérelnünk a lejutást és a
folyam más helyén kellett szerencsét próbálnunk.
A vidék is hozzájárult az út egyhangúságához, mert utunk lapos, fűzzel
benőtt szigetek közt vagy egyhangú part mentén vitt, amely sűrű
bokrokkal vagy kivágott nyírfák bokros utánhajtásával volt födve.
Egyedüli örömünk az evés volt és nem is volt rossz az étvágyunk ezen a
hajón, amely mint valami nehézkes teknősbéka, küzdött a sárga Ob árja
ellen. Az élelmünkben szerencsére megvolt a szokatlannak az ingere is,
mert a folyópartokon lakó halászok a szakácsot friss sőreggel és a
lazac-család két olyan ízletes válfajával látták el, hogy időnként
egészen elfeledtette velünk, mennyire teknősbékaszerűen mászik a hajónk.
Végre Novo-Nikolajevszkbe érkeztünk, amely akkor még csak kis város
volt, most azonban Szovjetszibíria fővárosa. Az Ob jobb partján épült,
keleti végén annak a rengeteg hídnak, amely itt átíveli a folyót. Ez a
város, amelyet a folyó szorosan összekapcsolt a déli termékeny vidékkel
és a vasutak a világ minden piacával kötik össze, akkor hihetetlen
gyorsasággal növekedett.
Egy napot töltöttünk ebben a szibíriai kereskedelmi központban, azután
ismét kimentünk a folyamra, elítélve arra, hogy harcban a zátonyokkal és
a lesodort fával még végtelenül sokáig tovább másszunk és sőreget
együnk.
Az volt a terv, hogy hajónk Barnaulba, Altai bányakerület fővárosába
megy, ahonnan kocsin akartunk a Kulanda-síkságra utazni. Az Ob
partvidéke Barnaul alatt nem oly festői, mint az a tájék, amelyet a
fönséges és hatalmas Jenisszei mentén, a festőknek való ez álomországban
láttam. Útunk ezért továbbra is egyhangú és fárasztó volt. Unalmunk csak
egyszer szakadt félbe, a várostól északra ötven mértföldnyire. Ott egy
ismeretlen falu házainak közelében egészen különös erdei drámának
voltunk a tanui. A part közelében kis réten ló legelészett, amely
nyírfához volt kötve. Az állat hirtelen fölkapta a fejét és egész
súlyával és minden erejével el akarta tépni a kötelet. Amikor ez nem
sikerült, körben futni kezdett és ijedten nyerített.
Eleinte azt hittem, hogy a ló a mi nagyokat fujtató gőzösünktől ijedt
meg, de csakhamar fölfedeztem az igazi, veszedelmes okot. Az erdőből
nagy barna medve cammogott elő, rárohant a lóra, egyik talpával tarkón
ragadta, míg a másikkal egy fába iparkodott belekapaszkodni. A ló
kezdetben maga után vonszolta, de a medvének végre sikerült egy
fatörzset elkapnia. A következő pillanatban a ló a földre rogyott. A
medve egyetlen hatalmas ütéssel széttörte a hátgerincét. Többször
lőttem, de a medve kereket oldott és eltünt az erdőben.
Gőzösünk másnap reggel hangos fütyüléssel hirdette megérkezésünket
Barnaulba.
A bányaigazgatóságnál és a császári koronatartományok igazgatóságánál,
mivel részben ennek a területén kellett tanulmányokat végeznünk, a
lehető leggyorsabban túlestünk a még szükséges formaságokon és a
következő napon két teherkocsin, amelyek mindenikét három nemes pusztai
ló húzta, elindultunk nyugat felé.
Utunk eleinte nagyon festői dombok, az Altai-hegység utolsó nyúlványai
közt kígyózott végig. Állandóan nyírfaerdőkön át hajtattunk, amelyeket
sűrűn tarkítottak kis orosz falvak.
Mivel egy barnauli rendőrtisztviselő lovagolt mindig előttünk, hogy a
lóváltást előkészítse és az út is pompás volt, gyorsan haladtunk tovább.
Óránként tíz-tizenöt angol mértföldet tettünk meg.
Különös utazás volt. A ménesekből erős, de még be nem hajtott lovakat
szakítottak ki és ezeket fogták kocsink, tatárul: taranta, elé. Mialatt
befogták, a parasztoknak ugyancsak keményen bele kellett kapaszkodniok
az ágaskodó lovakba. Akkor azután a kocsis, itt jamszcsik a neve, fölült
a bakra és hosszú nyersbőrostorával, amelyet a nép nyelve knoot-nak
mond, minden erejével megcsapkodta a lovakat, míg ugyanabban a
pillanatban rászólt a parasztokra, hogy eresszék el az állatokat. Az
emberek félreugrottak és a kocsi, mintha vihar kapta volna el, a
legközelebbi falu felé röpült. Ha egy-egy gyöngébb ló kezdett kifáradni,
a kocsis megállás nélkül lehajolt, átvágta az istrángot és szabadjára
engedte a lovat, hogy magát kipihenhesse és visszatérhessen a nyájához.
A rendőrünk, míg egyrészt nagy hasznunkra volt, hogy mindig friss lovak
álljanak a rendelkezésünkre, másrészt a professzor folytonos
zaklatásának lett az okozója. A parasztok nagyrangú hivatalnokoknak
tartottak bennünket és mert a kormányzónál előkelőbb személyiséget nem
tudtak elképzelni, ennek gondolták a professzort és mindenféle
kérvénnyel meg üzleti üggyel ostromolták. Az egyik faluban egy fiatal
parasztasszony bepanaszolta az urát, mert megveri, ha részeg, a másikban
egy házaspár az elválasztását kérte, míg a harmadikban egy paraszt
bejelentette, hogy apját nem jogos örökösök megmérgezték. Nehezen
lehetett ezeket az embereket igazi hivatásunkról, tervünkről és
szándékunkról meggyőzni.
Nemsokára eltünt az erdő és megkezdődött a fűvel benőtt síkság. A
Kulunda-síkság rengeteg területén mindenütt júh és marha legelt. A lovas
pásztorok talautkirgizek voltak, akiknek birtoka volt a pusztai legelő.
A kormány azonban európai Oroszországból kivándorlókat telepített le
ezeken a síkságokon és a legelők egy részét elvette igazi
tulajdonosaiktól, a kirgizektől. Ez a bennszülöttek és a bevándorlottak
közt heves civakodást és viszályt, sőt fegyveres harcot okozott. A
kirgizek fegyveres kézzel védelmezték legelőiket és nyájaikat és amint
már az erőszakra hajló Oroszországban történni szokott, gyakran vér
folyt. Ezt persze vizsgálat és pör követte, amely elítélt kirgizekkel
töltötte meg a börtönöket és bányákat. A prófétájukhoz imádkozó kirgizek
a fogságban hasztalan próbálták megérteni, miért börtönözték be őket és
természetesen csak az a gondolat fűtötte őket, hogy támadóikon, a
rendőrségen és a bírákon bosszút álljanak.
A kirgizek, akikkel rendőrünknek Barnaulba történt visszaküldése után
nagyon barátságos viszonyba jutottunk, sok szomorú tapasztalatról
számoltak be nekünk, amelyet ez a békeszerető és kulturális tekintetben
nagyon értékes mongol törzs tett és elbeszéléseik tele voltak
kétségbeeséssel és ízzó gyűlölettel.
A Kulunda-síkságot kis tavaknak, többnyire sóstavaknak hálózata födi. A
legnagyobb köztük a Kulunda-tó, amelyet délen keskeny mocsárszalag
választ el a Kucsuk-tótól. Mindkettő sóstó; az előbbi negyven, az utóbbi
csak tizenöt mértföld hosszú. E csoporttól nyugatra sóstavaknak egész
hosszú láncolata húzódik, amely az Irtyszig terjed és e folyó túlsó
oldalán a nagykirgiz és kiskirgiz törzsek területén még sok kisebb
tócsoport van. A Kulunda-síkság tavai dél felé egészen a
Belyaga-síkságig terjednek, amelynek másik oldalán a Zaiszang és Balkas
vagy Ak-Dengiz rengeteg medencéi vannak, mint a rendszer legdélibb
előőrsei.
Kétnapi utazás után végre a Kulunda-tóhoz érkeztünk. A délnyugati
partján levő orosz faluban megállottunk, de csak éppen annyi ideig
maradtunk itt, amíg egy kirgizjurtát, juhokat és kenyeret szereztünk és
pusztai vándorlásunkra, valamint a tavon végzendő munkánkhoz lovakat és
csónakot béreltünk.
Ebben a faluban egy rendőrrel találkoztunk, akinek jelenléte ismét arra
kényszerített bennünket, hogy sok időt töltsünk el olyan dolgokkal,
amelyek egészen kívül estek igazi tevékenységünk területén. Két napot
töltöttünk el a kirgizekre nézve legfőbb és legrettenetesebb hatóság e
képviselőjének társaságában. Távozása után a falu élete, amelyet a
rendőr jelenléte korlátozott, ismét rendes és derűlt lett. Mindenekelőtt
tivornyázás volt annak a megünneplésére, hogy hála a megjelenésünknek, a
rendőr eltávozott anélkül, hogy valakit letartóztatott, megkorbácsolt
vagy megzsarolt volna. De a tivornya következménye az volt, hogy a
parasztok többször utcai verekedésbe keveredtek, amikor is nemcsak erős
öklükkel, hanem furkósbottal és kővel is rettenetesen elagyabugyálták
egymást. A törvény őrének eltávozását követő estén tehát még betört
koponyákat és összetört állkapcsokat kellett bekötöznünk.
De éjjel történt még csak a cifra dolog.
Néhány részeg paraszt portyázó útra ment a kirgiz nyájakhoz, amelyek
körülbelül hat mértföldnyire legeltek, megölték a pásztorokat és sok
juhot elhajtottak. A rablók tiszteletére azután új tivornyázás
kezdődött.
Egyáltalán nem tudtunk aludni. A parasztok bejárták az egész falut,
ordítoztak és részeg hangon énekeltek, kéziharmonikán játszottak és
táncoltak, ablakokat vertek be és káromkodtak olyan durva
kifejezésekkel, aminőket csak az orosz nyelv ismer. Végre mégis csönd
lett. A részeg parasztok részben hortyogva a pocsolyákban feküdtek. Azt
reméltük, hogy néhány napig nyugtunk lesz és alhatunk. De ezen az
éjjelen nem akart véget érni a gyalázatosság és a rémület.
Alighogy lefeküdtünk, az utcáról rettenetes ordítást hallottunk:
– Tűz! Tűz!
Kirohantunk és láttuk, hogy már a falu mindkét végén házak égnek és a
tűz más házakra is átterjedt. Oltócsapatot szerveztünk, de ez a vodkától
félig elbódult parasztokkal nem volt könnyű dolog. A tántorgó alakokat
látva, a professzor megjegyezte:
– Ezek az alkohollal átitatott emberek tüzet foghatnak, mint a feldült
spirituszlámpa.
A lángokat, miután csak két házat pusztítottak el, eloltottuk. Azután
egészen kimerülve visszatértünk a szállásunkra és éppen ki akartuk
magunkat pihenni, amikor kívülről újabb zenebona vert föl bennünket.
– Még egy kaland! – mondta a professzor. – Ez igazán kellemes egy hely!
Gondoskodnak a mulattatásunkról!
Kimentünk és azt láttuk, hogy egy rakás paraszt körülfogott egy embert,
akit ököllel és bottal alaposan megdolgozott. A gyujtogató volt. Az
egész ügynek megvolt a maga külön ethikai színezete. A parasztok
megtámadták a kirgizeket, akik ezért föl akarták gyujtani a falut.
A gyujtogatót a falu közelében a fűben elbújva találták és most meg
akarták lincselni. Tulajdonképpen már félig halott volt; a csőcselék
olyan rettenetesen összeverte, hogy feje és arca már nem hasonlított
emberéhez. Félkarja a parasztokkal való küzdelmében eltört és féllába is
használhatatlan volt.
A kirgiz pártjára állottunk, amennyiben kijelentettük, hogy az illetékes
hivatalnok megérkeztéig fogságba kell őt vetni és majd az a hivatalnok
ítélkezik. A helység polgármesterének is ez volt a nézete.
Visszakergette a parasztokat, a kirgizt maga vitte el hivatali
helyiségébe és elzárta az ajtót.
Reggel, amikor lovainkra várakoztunk, a professzor megkérdezte a
polgármestert, vajjon értesítette-e a hatóságokat az éjjeli
eseményekről.
– Nem uram, – felelte zavartan a falusi hivatalnok. – Erre már nincs
szükség, mert – nem tudom, hogyan történt – éjjel valaki behatolt a
fogolyhoz, kicipelte az utcára és fejszével agyonütötte.
Ilyen volt az élet a Kulunda-síkságon, amelyen régente, mint a sóstavak
hálózata és a geológiai alakulatok világosan elárulják, egy rengeteg
középázsiai tenger hatalmas csöndes víztömege állott. Most kiszáradt
medencéjében erkölcsileg egészségtelen, bűnnel és gyűlölettel
megfertőzött élet sistereg. És ennek okozója egy nép, amely nyugatról
jött, hogy a keleti népek szívében újra fölszítsa a gyűlölet tüzét,
amely már régen kialudt.
A finomérzésű, emberiesen gondolkozó professzor ezt a legutolsó éjjeli
gaztettet nem tudta szó nélkül hagyni. A parasztoknak nagyon érthetően
megmondta a véleményét, megvádolta őket, hogy az egész országot
demoralizálják, szemük elé tárta bűneiket és megfenyegette őket, hogy
panaszt fog tenni a kormányzónál, sőt a központi kormánynál is. Meg is
tette és ezért sok kellemetlenség és bírálat érte, mert olyan dolgokba
avatkozott, amelyekhez semmi köze.
Igaz, hogy némi hálát is érzett, amit meg is érdemelt azzal a
kísérletével, hogy igazságot szolgáltasson. A gyujtogató megmentésére
irányuló fáradozásunknak és az ő tüzes tiltakozásának a híre valami
úton-módon – erről pontosabb értesülést sohasem szerezhettünk – eljutott
a kirgizekhez, akik ettől kezdve mindig készen voltak, hogy minden módon
segítségünkre legyenek.
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET. Kirgiz farkasvadászat.
Amikor a Kulunda-tó déli partjára érkeztünk és ott fölütöttük a
jurtánkat, néhány kirgiz lovagolt hozzánk és mindjárt a segítségünkre
volt. Kieveztek velünk a tóra, elhozták a legkövérebb juhokat, gondozták
a lovainkat és kalauzul szegődtek.
A Kulunda- és a Kucsuk-tó környékén tett kirándulásaimon e kirgizek
egyike, Amdzaroff Szulimán, egy szemrevaló, vakmerő
ragadozómadár-tekintetű fiatal ember volt a kalauzom. Az ő segítségével
megvizsgáltam a tavak vizének mélységét, a víz és a fenékiszap vegyi
összetételét és megállapítottam, hogy ezek a tavak csak aránylag rövid
idővel ezelőtt szakadtak el egymástól.
Itt és más vízmedencéknél gyakran vadásztam. Nem volt izgató és a
sportembert nagyon kielégítő vadászat, mert a kákás tavakon csak kacsa
volt és szalonka, az igaz, hogy mindkettő akkora mennyiségben, hogy
egyetlen lövéssel gyakran több madarat ejtettünk el. Ezeken a tavakon
pelikánra és bölömbikára is akadtam és a közeli síkságon
ragadozómadarakra is, köztük a kondorcsaládba tartozó óriási
Barcout-keselyűre. Barna madár csupasz nyakkal, amelyet puha szürke
tollak gallérgyűrűje vesz körül.
Ezekre többször rálőttem, de eredménytelenül, mert nagyon óvatos
madarak, amelyekhez különösen a nyílt síkon nagyon nehéz lőtávolságig
közeledni. Amikor a professzor azt ajánlotta, tegyek próbát a
mérgezéssel, néhány kacsát, szublimáttal és sztrichninnel kikészítve,
kitettem ott, ahol ezeket a keselyűket láttam. Ezen a módon mindjárt az
első napon két darabot csíptem el; az egyiknek szárnyhossza, egyik
hegyétől a másikig mérve, hét láb és kilenc hüvelyk volt. E módszer első
sikerének egészen váratlan, különös következménye volt: e pillanattól
kezdve se keselyű, se más ragadozómadár nem nyúlt hozzá megmérgezett
kacsáinkhoz. Két róka és egy görény azonban belekóstolt a csalétekbe és
ezeket haza is vittük.
Szulimán látván, mennyire lelkesedem a vadászatért, egy vasárnap
titokzatos mosollyal nagy meglepetést igért, azután elment.
Türelmetlenül vártam vissza. Nemsokára öt, fiatal kirgizzel tért vissza
és egy kitünő sovány, csupa ideg lóval. Ezt az én nyergemmel
fölnyergelte és fölszólított, kísérjem el őt és társait. Nem akarta
megmondani, miben töri a fejét, de éreztem, hogy valami rendkívüli és
hálás dologról lehet szó. És nem is csalódtam.
Amikor körülbelül tizenkét mértföldet lovagoltunk a pusztában és egy
nagy, bokrokkal benőtt mocsárterületre érkeztünk, Szulimán megállította
a lovascsapatot és nagykomolyan szónokolni kezdett.
– A farkasok gyakran megrohanják nyájainkat és elrabolják juhainkat meg
bárányainkat. Ezekben a bokrokban van a rejtekhelyük és most űzőbe
vesszük őket.
– Te csirkefogó! – szaladt ki a számon. – Miért nem mondtad meg ezt
nekem mindjárt? Akkor elhoztam volna magammal a fegyveremet.
– Arra nincs semmi szükség – felelte. – Kirgizmódra fogunk vadászni.
E szavakkal különös külsejű hosszúnyelű ostort adott nekem, rövid, erős,
fonott szíjjal, amelynek végére súlyos ólomgolyó volt ráerősítve.
– Kísérőim majd kizavarják a farkasokat fedezékükből és kikergetik a
síkságra. A lovaink nagyon gyorsak, utólérjük a farkasokat és az
ostorral megöljük. Kunak!
Három kirgiz a mocsár körül a túlsó oldalra lovagolt, míg mi négyen
többiek a bokrozat mentén foglaltunk állást különböző helyeken és vártuk
a ragadozókat. A hajtók kiáltozva és lármázva behatoltak a sűrűségbe és
néhány perc múlva kijöttek a farkasok. Olyan gyorsan futottak, ahogyan
csak tudtak: a hasuk a földet érintette, a farkukat kinyújtották és a
fülüket hátrafektették a nyakukra.
– Utána, kunak! – kiáltotta Szulimán.
Megsarkantyúztam a lovamat, amely erre a vadászatra betanítva, röpült
mint a nyíl és egy nagy világosszürke farkast kezdett üldözni. A
ragadozó látta, hogy mi készül és hogy a lovat megtévessze, tört
vonalban kezdett ide-oda futkosni a síkon. Meglepett a lovam okossága,
mert anélkül, hogy bármiféleképpen kormányoztam volna, egyre változtatta
az irányát aszerint, ahogyan a legkedvezőbbnek látszott. Egyre
gyorsabban és gyorsabban vágtatott, mindig balra az üldözött farkastól,
hogy így lovasának megkönnyítse a lesujtást. A legvadabb, legizgatóbb
lovaglás volt, amelyet valaha végeztem. Az volt az érzésem, hogy
egyszerre az állatvilágban kaptam helyet és vadállatok primitív harcában
veszek részt.
A farkas lassanként kifáradt, közte és köztem csekélyebb lett a
távolság. Még néhány percnyi őrült rohanás után, amellyel négy
mértföldet tettünk meg, éppen mellettem volt a farkas.
Fölemelkedtem a kengyelben és teljes erőmmel lesujtottam. A farkas
csaholni kezdett, egy pillanatra megtántorodott, de mint a villám ismét
összeszedte magát és még gyorsabb futásnak eredt. A ló és a farkas közt
életre-halálra újra megkezdődött a versenyfutás és amikor másodszor is
utólértem, másodszor is rásujtottam, most azonban nem vaktában, hanem a
fejére célozva. A farkas néhány ugrás után tántorogni kezdett;
előrebukott, de még egyszer összeszedte magát néhány ugrásra, míg minden
erőmmel rámértem azt a csapást, amely juhtolvaj-pályafutásának örökre
véget vetett.
Még mielőtt a lovamat ez őrült vágtatás után lecsöndesíthettem és a
farkassal teljesen végezhettem volna, odajött az egyik kirgiz, leugrott
a nyeregből és elvágta a ragadozóállat gégéjét.
– Jakszi, ok jakszi djigit bek at! (Kitünő, nagyon kitünő lovas és ló!)
– mondta a kirgizek egyike, amikor lasszóik végén három farkast
vonszolva magukkal, hozzánk lovagoltak.