nekem valami ennivalót, ridegen elutasítottak és egyáltalán nem akartak
velem szóba állni. Mivel könnyű szánon utaztam, amely elé két elgyöngült
ló volt fogva, elhagytam az állomásépületet, hogy szemügyre vegyem a
lovakat és megállapítsam, el tudnak-e még cipelni tizenkét
mértföldnyire, a legközelebbi állomásig, ahol talán jobban fogadnak. De
a lovak, nagy bajomra, teljesen ki voltak merülve, szomorúan
lehorgasztott fővel álltak és reszkettek a fáradtságtól.
Ekkor nagyot nyikorgott az állomási épület ajtaja. Megfordultam és az
ajtóban báránybőrsüveggel és nagy szőrgalléros rövid báránybőrbekecsben
szélesvállú, fehérhajú, parasztot láttam állni, aki alaposan figyelt
engem; végre megdörzsölte a szemét és így szólt:
– Tehát nincs mit ennie?
– Nincs – feleltem – nem is tudom, mit csináljak, mert ezek a lovak már
nem tudnak elvinni a legközelebbi állomásig. Talán megmondhatja, hol
kaphatok kis kenyeret és valami zabot vagy szénát a lovaknak?
Halkan nevetett és ezt felelte:
– Nehezen fog menni a dolog, mert itt mindent elloptak, először Kolcsak
katonái és utánuk a bolsevikok. De ha ekkora bajban van, majd én
megvendégelem.
Tapsolt. Az erdőből, amelyet az állomástól csak a vasút választott el,
egy lovasember bukkant elő. Az öreg a sínen át magához szólította,
valamit súgott neki és engem fölszólított, menjek be vele az állomási
épületbe. Néhány pillanat múlva visszajött a lovasember és zsákot hozott
magával, amelyből egy üveg vodkát, poharat, kenyeret, tojást és kis
sonkát vett ki és mindent letett az asztalra.
– Egyen! – mondta hozzám fordulva az öreg ember. – Te meg Alexis fogd ki
a lovakat és etesd meg őket. Ez az utas ismerősöm. Hallod?
Nem sokat teketóriáztam és ettem, ahogyan egészséges ember, akinek
tiszta a lelkiismerete, semmitől sem fél, de nem is vár semmit, enni
tud.
– Nem fél ezen a vidéken utazni? kérdezte az öreg és elfojtott
nevetéssel fölhúzta a vállát.
– Kitől és mitől féljek? Pénzem nincs és senkit nem bántottam. És ha meg
kell halnom, azzal sem törődöm, elég volt ebből az életből! Gondolja
meg: egész életemben dolgoztam, mint az ökör; semmit nem örököltem,
senkit meg nem raboltam, mindent a kezemnek és a fejemnek köszönhetek; a
bolsevikok mégis azt akarják velem elhitetni, hogy a nép kizsákmányolója
vagyok, burzsi, vámpir, aki kiszívta a munkások vérét! Ezek az ostoba
állapotok utálattal töltenek el és nem bánnám, ha megszabadulnék tőlük.
Az öreg hangosan fölnevetett és így szólt:
– Igen, a bolsevikok ostobák és el vannak átkozva, hogy ilyen
ostobaságokat csináljanak, amelyek romlásba döntik őket. De itt könnyen
veszedelembe juthatott volna, mert Bolotoff szabadcsapatai bizonytalanná
teszik Bogotol környékét. Bizonyára hallott arról, hogy Kusznecsk
városában mindenkit megölt?
Annak a rettenetes vérfürdőnek a híre, amelyet egy vörös bandavezér
rendezett Kusznecskben, mint a futótűz végigszaladt egész Szibérián és
Bolotoff neve minden szívet rémülettel töltött el. Mert Kusznecskben
Pervoff és Szadoff mérnököknek és másoknak a fejét karóra tűzték és
nyilvános helyen kiállították, asszonyokat a legkegyetlenebbül
megkínoztak, az intelligenciát megölték és minden iskolát, kórházat és
templomot fölgyujtottak.
– Hallottam róla – feleltem – de nincs más választásom. Ezen az úton
megyek és talán ez a végem. Elérem-e célomat? Nem tudom. De minek törjem
ezen a fejemet? Elég hamar megtudok mindent.
Ismeretlen vendéglátóm megint nevetett, mulatott azon, hogy mennyire nem
törődöm az élettel és a halállal. De azután megint elkomolyodott és
hozzám hajolva ezt kérdezte:
– Volt valaha Szakhalin-szigeten?
– Voltam, beutaztam az egész szigetet. De az már régen volt.
Az öreg fölkelt és felém nyújtotta a kezét:
– Emlékszik-e Bolotoffra, Bolotoff Andrásra, a bosszúállóra, akivel a
Pogibiből a Mária-fokhoz szolgáló úton találkozott?
Hirtelen abbahagyta és csak kis idő mulva fűzte hozzá:
– Arra, aki a fiáról beszélt, akit Onor közelében megöltek? Emlékszik?
– Lehetséges, hogy ön az? – Csaknem elállt a lélekzetem. – Borzasztóan
megváltozott.
– Az bizony meglehet; azóta sok idő telt el és sok víz folyt le a
hegyekről – mondta elgondolkozva. – Minden megváltozott és én is
megváltoztam. Valamikor pénzt gyüjtöttem templomra, most pedig fegyvert
ragadtam és mint a vizet, úgy öntöm az embervért.
– Akkor ön az a Bolotoff, a bandavezér… Kusznecskben!
– Igen – felelte megelégedetten és megrázta fehér üstökét – nagy örömet
szerez nekem a dolog és minden út nyitva van előttem.
– Hogyan lehetséges ez? – kérdeztem meglepetve és egészen elfelejtettem,
milyen ijesztő hírességgel van dolgom. – Szakhalinon az Onor-fegyenceket
üldözte és most az ellenkező oldalra fordult és azokat a
kormányhivatalnokokat üldözi, akik azokkal nem éppen szeliden bántak!
– A dolog nagyon egyszerű – felelte. – Az első forradalom után a kormány
megkegyelmezett a Szakhalin-fegyenceknek és az elsők, akiket
elbocsátottak az onori foglyok voltak, akiket mindenhová követtem. Erre
a hivatalnokok engem fogtak el és ötévi fogságra itéltek. Megszöktem és
bandát alakítottam, hogy üldözzem azokat a kormányhivatalnokokat, akik
szánalmat mutattak ellenségeim iránt. Jó leckét kaptak tőlem. A
bolsevikok később ezeket a hivatalnokokat mind megölték. Azt gondoltam,
hogy no, most valóban igazságos és őszinte emberek kezében van a hatalom
és egy követ fujtam velük. De nemsokára láttam, hogy akik azelőtt
Onorban fegyencek voltak, azok most népbiztosok, tehát megint
átnyergeltem és megkezdtem a bolsevikok üldözését. Ez az egész
történetem! Nem tehetek másként, mert addig nem lesz nyugalmam, míg csak
egyetlenegy is él az egykori onori fegyencek közül. Nem lesz nyugalmam!
És öklével az asztalra csapott.
Hála a Bolotoffal történt véletlen találkozásomnak, az ő befolyásának
területén békességben mehettem át. Bizonyára én voltam az egyetlen utas,
aki védőlegénység nélkül zavartalanul mehettem át ezen a vidéken.
És így találkozásom a «bosszúállóval» az őserdőben, Pogibi és az
okhocski tenger partja közt, később váratlanul megmentőmmé lett. Az élet
sajátságos módon köti egymással össze az emberek sorsát és a véletlenek
végső eredménye gyakran rendkivül titokzatosnak látszik.
HARMINCEGYEDIK FEJEZET. Párbaj a medvével.
Bolotoffal való lovaglásom után minden újabb kaland nélkül jutottam el a
Mária-fokhoz. A sziget egész északi része, amelyet bejártam, teljesen
lakatlan volt, mert a két kis Motnar és Pilvo falu a nyugoti parton
volt, távol az én utamtól.
Az erdőben mindenütt találkoztam medvével. Nem voltak nagyok és csaknem
feketék voltak és ott hangyászmedvének nevezték, mert megeszik a hangyát
és ezek lárváit, amit úgy ásnak ki a hangyabolyból. Ez a táplálék
annyira izgatja a medvét, hogy nem aluszik téli álmot és még téli vackot
sem csinál magának. A szibiriai vadászok nézete szerint a hangyászmedve
nem külön medvefajta, hanem csak a barna medvének fizikailag elfajult
egyes példánya, amely fejlődésében megakadt és sötétebb színt kapott.
Minden esetre sokkal veszedelmesebb, mint a közönséges barna medve.
Az orocsonok és a goldák, akik nagyon gyakorlott medvevadászok, a
hangyászmedvét gonosz szellemnek tekintik, amelyet időnként ki kell
békíteni, hogy hatalmas szövetséges társul nyerjék meg. Ennek
következtében csak akkor lőnek rá, ha erre különös körülmények
kényszerítik őket. Orocsont sohasem láttam medve komára lőni, de nagyon
különös és szerencsés véletlen folytán tanuja lehettem egy vallásos
szertartásnak, amelyben egy ember párbajt vívott a medvével.
Nikolajevszk mellett történt az Amurnál egy orocson táborban. Elfogtak
egy nagy, körülbelül hatszáz font súlyú medvét, bőrszíjjal megkötözték
és egy erdei tisztásra cipelték. Ott rövid, erős, egymással szorosan
összekötött cölöpökből készült kerítés mögé zárták. A saman kockát
vetett, hogy ki birkózzék meg a medvével. A sors egy körülbelül tizenhat
éves fickóra esett, aki szemmelláthatólag örült a szerencséjének és
büszke volt rá. Övébe kést dugott, bőrblúzát lesimította és bement a
bekerített helyre. Először szétvágta a szíjat, amellyel az állat össze
volt kötözve, azután a bekerített hely ellenkező végébe futott és ott a
késsel a kezében harcrakészen állást foglalt. A medve apó, vérben forgó
szemével körülnézett, fölállott a két hátsó lábára és nekiment a
legénykének. Ez nem várta meg a támadást, hanem lehorgasztott fejjel
nekirohant az állatnak és míg balkarjával az arcát védte, jobb vállát
alulról, a medve kinyújtott jobb talpa alatt nekifeszítette az állat
hónaljának. Ezzel a medvének ezt a talpát harcképtelenné tette és csak a
bal talpa maradt szabadon, amellyel meg is ragadhatta volna a hátán, ha
ezt késének villámgyors döfésével meg nem előzte volna. A szúrás gyors
volt, alulról fölfelé hasított és földre terítette a medvét, mielőtt
rettenetes talpát használhatta volna. A fickót a legcsekélyebb sérülés
sem érte és a medve kimúlt. Bennszülöttek így vadásszák itt a medvét a
taigában.
A vallásos versenyharc befejezése után megtudtam tőlük, hogy a
támadásnak az a titka, hogy a bal alsó kart alulról a medve teste ama
részének kell nekifeszíteni, amely a mi hónaljunknak felel meg – azaz
éppen ott, ahol a mellső láb a törzshöz csatlakozik – és a medvét meg
kell akadályozni, hogy mellső talpát használhassa, de tették hozzá,
senkinek sincs bátorsága, hogy így támadja meg a hangyászmedvét. Az
orocsonok, ha terhükre van, fegyverrel ölik meg és a szívét megeszik.
Így számolnak le a hangyászmedvével, ha nincsen elég figyelemmel emberi
szomszédaira.
HARMINCKETTEDIK FEJEZET. A fekete barát.
Északnak haladva végre megpillantottuk a tengert és a Maria-fok homokos
partját. Madarak egész felhője lebegett a tengerpart fölött és lármájuk,
rikácsolásuk betöltötte a levegőt. Amikor kijutottunk az erdőből, a
parton a homokos alj fölött durván ácsolt nyirfatörzsekből készült
keresztet láttam magaslani. Odalovagoltam és az ebben az országban
uralkodó szellemmel kevéssé összhangzó következő orosz fölirást láttam:
– Tisztelet a magasban Istennek és békesség az embernek a földön és az
élet tengerén!
Ez a keresztény szimbolum ebben a kietlenségben fölkeltette
csodálkozásomat és megkérdeztem a vezetőmet, hogy ki állította itt azt a
keresztet.
Látható megindultsággal ezt felelte:
– A fekete barát!
Kérdésem éppen akkor hangzott el, amikor meglehetősen meredek
homoklejtőn kapaszkodtunk föl, ahol a lovak csak nehezen juthattak
előre. Le kellett szállnunk és a málhát át kellett csomagolnunk, hogy a
teherlovaknak megkönnyítsük a följutást. Amikor végre kikecmeregtünk a
futóhomokból, amelyet a szél hosszú hullámvonalakká bodrosított, éppen
szemben megfeketedett fenyőgerendákból épült öreg, egyemeletes házat
pillantottam meg. Északi végén valami kis toronyféle volt aranyozott
kereszttel.
– Itt a fekete barát lakik, mondta a vezetőm. Nem tudom, itthon
találjuk-e, mert ezeken a napokon rendesen künn van a tengeren.
Odalovagoltunk a házhoz, de senki sem jött elénk. Csak amikor nagyokat
kiáltottunk, bújt elő néhány ajnó és ezek nagynehezen elmagyarázták
nekünk, hogy a barát a tengert járja, hogy ők messziről jöttek, mert
tanácsot akarnak tőle kérni és meg is várják, míg hazajön.
Két napot töltöttünk itt és beszállásoltuk magunkat a barát házába, mert
vezetőm biztosított, hogy a derék ember csak örülni fog ennek. Másnap
virradatkor az ajnó-kutyák ugatására ébredtünk fel. Kimentem a ház elé
és láttam, hogy éppen akkor nagy vitorlás csónakot húznak ki a partra.
Amikor a vitorlákat már összecsavarták, három ember, aki biztosságba
helyezte a csónakot, közeledett a ház felé. Eléjük siettem.
A legelül haladó magas termetű szerzetes volt; arca fehér, mint a galamb
és oly sovány, hogy szinte azt hittem, csak csontvázat takar el fekete
ruhája. Amikor meglátott, végigsimogatta hosszú fehér szakállát és gyors
mozdulattal a fejére húzta a kámzsáját, amelyen amikor lelógott a
homlokára, a fekete posztó szélén fehér keresztet vettem észre. Mellén
láncra fűzött nehéz vaskereszt lógott. Fókabőrből készült, magasszárú
patkós csizmát viselt. Övére erős kötél volt kötve, míg bal csuklóján
nagy csontgyöngyökből készült olvasó volt. A kámzsa csaknem egészen
elfödte az arcát, de mégis megláthattam szemének okos, kutató
tekintetét, fehér sűrű szemöldökét, keskeny sasorrát és fínoman ívelt
száját, amely vasakaratról tanúskodott.
Amikor közelebb jöttünk egymáshoz, megdöbbentett, hogy lánccsörgést
hallottam, aminek jelentőségét ebben az országban jól ismertem. Fejemben
ez a gondolat cikázott át:
– Csak nem fegyenc ez az ember is?
De a fekete barát ebben a pillanatban fölemelte fekete kezét, a kereszt
jelét vetette felém és aggastyánhangon így szólt.
– Az Ur áldja meg fiam megérkezésedet e vadonban.
Bemutatkoztam és együtt bementünk a házba. Vezetőm és az ajnók a
bejáratnál várták a barátot, letérdepeltek és lehajoltak előtte a
földre. Amikor azután kezét a fejükre tette és megáldotta őket, talpra
ugrottak és szeretettel megcsókolták az aggastyán kezét. Bement a
szobájába, ahonnan nemsokára könnyebb csuhában jött ki. A kámzsája
vissza volt hajtva és látni engedte hosszú, hófehér haját.
Egy napot és még egy éjjelt töltöttem ebben a különös házban.
Oroszország és más országok politikai életéről, tudományos és vallási
mozgalmakról, nehány kiváló politikusról és tudományos körök
előkelőségeiről kérdezősködött tőlem és egyszerre csak, teljesen
váratlanúl kitünő franciasággal kezdett beszélni, mert föl akart
világosítani arról, hogy még némi üzleti dolgot kell elintéznie a
vezetőmmel, aki élelmiszert hozott neki és hogy beszélnie kell az
ajnókkal is, akik orvosi segítségért jöttek hozzája. Majd ha mindezt
elintézte, zavartalanúl hosszabb ideig is elbeszélgethetünk.
De csak a vacsora után volt némi pihenője. A vacsora egy tál étel, friss
hal volt. Már ötven év óta nem evett a szerzetes húst és ez nem is
került sohasem az asztalára. Nagyon keveset evett és tulajdonképpen ezt
is csak akarata ellenére, mert föltétlenül szükséges volt. Kis pohár
teát ivott cukor nélkül, rövid hálaimát rebegett, azután kissé
kényelmesebben helyezkedett el egy padon, amely foltos fókabőrrel volt
leterítve.
Részletesen be kellett neki számolnom Pétervárról és Moszkváról. Amikor
megtudta, hogy egyideig Párisban tanultam, olyan tudósok felől
kérdezősködött, mint Lichtenberger, Réclus, Roux, Boussinesque,
Flammarion és Poincaré. Élénken érdeklődött Tolsztoj Leó, Szolovieff
Vladimir és Korolenko író iránt, akiket mind személyesen ismert, mert
sokat utazott Európában.
Alapos jártassága volt minden irodalomban és nagy tudást, fínom kritikai
elmét árult el. Abból azonban, amit mondott, kitudtam, hogy személyes
összeköttetése a mai élettel és a megfelelő érintkezés már körülbelül
harminc évvel ezelőtt megszűnt. Ebben az emberben annyi méltóság,
bölcseség és fönséges nyugalom volt, oly mély életismeretről és olyan
előkelő gondolkodásról tett tanúságot, hogy nem akartam őt kikérdezni.
Megvártam tehát, amíg maga beszél majd fiatalabb éveiről. Nem hiába
vártam erre.
Észrevette, hogy többször meglepetve fölfigyeltem a lánccsörgésre, amely
még a legcsekélyebb mozdulatára is hallhatóvá lett. Föltekintett, okos
kék szemével az arcomba nézett és halkan ezt mondta:
– Verigi van rajtam, lánc, amely a hátamat keresztezi és a csípő
magasságában erős lakatban végződik és lószőringet viselek. Azért teszem
ezt, hogy testemet sanyargassam. Ezt a könnyű vezeklést önként szabtam
ki magamra, mert nagy gonosztevő vagyok.
Nem mondottam ellent, hanem csak nyíltan a szemébe néztem.
– Gonosztevő vagyok, hallja? Kérdezte türelmetlenül.
– Igen, hallottam, felelém.
– Nos és mit szól hozzá?
Hangjából kíváncsiság és türelmetlenség csendült ki. Vállat vontam és a
szerzetes kék szemébe nézve, nyugodtan így feleltem:
– Néha mindannyian nagy gonosztevők vagyunk, atyám, de mindenikünk, ha
akar, a maga gyóntatója és a maga legszigorúbb bírája lehet!
Az öreg egy pillanatra lezárta szemét és rövid hallgatás után kíváncsian
rám tekintve ezt kérdezte:
– És azután?
– Azután? Borzasztó dolgok történhetnek, ha valakinek elég ereje van
ahhoz, hogy titkos gonosztetteit fölismerje. Megőrülhet vagy kegyetlenül
vezekelhet vagy egészen más emberré is válhatik.
– Fiam, maga fiatal, de úgy beszél, mintha ismerné az életet.
– Atyám, feleltem, az élet problémái hosszú időn át szorongattak engem
minden oldalról, olyan életnek a problémái, amely kegyetlen volt,
hidegen számító és tele alattomos kísértéssel. Ismerem jól az életet és
tudom, mit ér. Tudom, hogy a nem teljesült kívánság a legerősebb
kísértés. Tiszta, de gyönge, síró lelkű mártírrá teheti az embert vagy
gonosztevővé, akinek fekete, gyűlölködő és vérszomjas a lelke. Csak
egészen erős ember küzdheti ki magának a helyes útat. Az ön élete, ha
kemény is és csupa szenvedés, például szolgálhat másoknak és a
működésének gazdag lehet az aratása.
A barát lehajtotta fehér fejét és mélyen elgondolkodott. Sokáig tartott
a hallgatása és most már tudtam, hogy egy sokat szenvedő és küzködő
ember lelkének a vallomását fogom meghallani. Az aggastyán fölkelt,
megtöltötte teás poharainkat és megint leült a padra. Azután megkezdte
elbeszélését, amit időnként mély elgondolkodás szünete szakított meg:
– Igaz: csak erkölcsi kín semmisítheti meg vagy erősítheti meg az
embert. Velem is így történt. Mi volt a gonosztettem? Az mindegy. Egyre
megy, vajjon emberi testet vagy emberi lelket öltem-e meg. A gonosztett
gonosztett és erkölcsi kínt, a visszaemlékezésben szenvedést, önvádat és
kétségbeesést okoz. A szenvedés ez útjának minden állomását végigjártam
életemben. Volt fehér lelkem, volt fekete lelkem, azután egyáltalán nem
volt már lelkem, mert nem éreztem vágyat, sem kielégülést. Végül minden
valami mássá változott, mássá, ami arra unszolt, hogy a többi ember
életének szenteljem magamat. Körülnéztem, hogy erre alkalmat találjak,
de sajnos a kultúra helyein erre nem nyílt megfelelő lehetőség. Az a
társadalmi réteg, amely engemet vett körül, legyőzhetetlen nehézségekkel
állott föladatom elé. Kolostorba mentem tehát, egész Oroszországban a
legszigorubba. Jámborságommal és alázatosságommal gyorsan eljutottam a
legfölsőbb szerzetesi fokba. De láttam, hogy a kolostori élet nem ad
nekem békét. Ekkor felöltöttem lószőringemet és a verigit és egyik
helyről a másikra utaztam, hogy hatáskört találjak, amelyben
testvéreimért dolgozhatnám. Szakhalinra jöttem, megláttam a
kimondhatatlan szenvedések e mélységét, azt a poklot, ahol élő emberek
teste és lelke tüzes kínban eleped és fölismertem, hogy itt ezen a
földön meg tudnám valósítani az álmomat. Ezen a téren dolgozni kezdtem,
de a hatóságok magatartása lehetetlenné tette a munkámat. Hátat
fordítottam a börtönöknek és az elbocsátott fegyencek telepeinek és
idejöttem északra. Itt a bennszülöttek közt a kereszténységet terjesztem
és régóta az iszákosság, elerkölcstelenedés és kártyázás ellen küzdök,
amit az oroszok és az idegenek hurcoltak be. A test és a lélek
orvosaként működöm.
Nagyot sóhajtott és halkan hozzáfűzte:
– Úgy beszélek, mintha dicsekedni akarnék, pedig ez távol van tőlem. Úgy
beszélek, mint a magam gyóntatója, mert én már elérkeztem életem
végéhez. Egészen határozottan érzem. Sőt többet mondok: tudom, hogy ma
tettem meg utolsó útamat a tengeren, amely oly régóta látott a
hullámain.
Ellenvetéssel próbálkoztam meg, de látván, hogy ennek semmi hatása
nincsen, ezt kérdeztem:
– Miféle tengeri utazások azok, atyám, amelyeket megtett?
Azonnal olyan élénken felelt, hogy elárulta vele, mennyire a szívéhez
nőtt a szóban forgó dolog.
– Innen a partról, a Tatár-szoros végéről gyakran láttam, hogy a szél és
a hullám halászokat és szakhalini menekülőket kisodort a nyílt tengerre,
ahol biztos halál várta őket. Keresztényi kötelesség a fuldokló
megmentése. Sőt elmondták nekem, hogy az elsülyedő hajók jele, amely a
dróttalan táviró titokzatos nyelvén segítséget kér, ez a három betű: S.
O. S., ami azt jelenti: Save our souls! (Mentsétek meg lelkeinket!). Itt
az én területemen tehát hozzáfogtam ezeknek az elmerülő lelkeknek a
megmentéséhez. Két régi barátomnak, keresztény ajnóknak a segítségével
erős csónakot építettem, ezzel vihar idején a tengeren cirkáltunk, hogy
megmentsük a hajótörötteket. Éjjel lámpás ég azon a homokzátonyon,
amelyen a csónakom van.
Amikor ezt mondta, csöndesen nevetett és az ablakon át kimutatott egy
magas rúdra, amelynek csúcsán lámpás volt.
– A lámpásban halzsírt égetünk és súlyos viharban tüzet gyújtunk és kírt
öntünk bele, hogy a szél és az eső ki ne oltsa. Az én ajnóim nagyon
gyakorlott és vakmerő hajósok. Majd bemutatom őket.
E szavak után tapsolni kezdett. A szobába belépett két öreg ajnó
bőrkabátban, bőrnadrágban és csaknem övig érő csizmában. Borzalmas volt
az arcuk, orr nélkül, ajak nélkül és szempilla nélkül, arc, amelyen
egészen szabadon voltak a nagy, sárga fogak és mintha halotti koponya
lett volna. Nem voltam kétségben az iránt, hogy miféle betegség
éktelenítette el e csöndes, derék emberek arcát.
– Lepra? Kérdeztem.
– Igen, felelte a szerzetes. De csak nagyon lassan terjed, mert ezek az
emberek már harminc év óta szenvednek tőle. Meg vagyok győződve, hogy
nem ragadós, hiszen már olyan régóta együtt élek velük. Barátaim, akik
évenként meglátogatnak, szintén mindig együtt voltak velük és egyikünk
sem kapta meg a betegséget, bár egészen közel lakunk egymáshoz.
– Atyám, ön nagyon sok embert menthetett meg.
– Ez alatt a negyven év alatt sok mentés sikerült, mert nem várjuk meg,
míg a hullámok elénk hoznak valakit, hanem magunk vitorlázunk le délnek
és a tengeröböl északi részén cirkálunk, hogy segítségére legyünk a
hajótörötteknek. Ezeken a vizeken mindenki jól ismer bennünket. Egy
Kuriloff nevű költő, aki egyszer itt meglátogatott bennünket, úgy írt
rólam, mint a «röpülő barát»-ról. Ha megszökött fegyencen segítek, a
hatóság nem tiltakozik és nem csinál nekem nehézséget – miért, nem
tudom. Nem vonom kétségbe, hogy minden megmentett szökevény előbb-utóbb
elpusztul vagy megint börtönbe kerül. Tudom, hogy jobb volna neki, ha
megfulladna, de úgy érzem, hogy ha föllázad és megszökik, még nem ment
keresztül mindazon a megpróbáltatáson, amellyel bocsánatot nyerhet.
Segítek rajta, mert alkalmat akarok adni neki arra, hogy végigélje
mindazt a lelki szenvedést, ami talán megmenti lelkét a sötétség
hatalmaitól, amelyek hatalmukba kerítették. Nem boldog és derűlt életnek
mentem meg ezeket a fulladozókat, hanem csupa kín és vágyódás számára.
– A szökevények akik átkelnek a tengerszoroson, tudnak önről és
működéséről?
– Persze hogy tudnak. Minden fegyenctelepen ismernek engem és mert a
fegyencek nagyon babonásak, mielőtt nekiindulnak a veszedelmes útnak,
puha kenyérből és szénporból kis fekete szerzetes szobrocskákat
csinálnak maguknak. Ez az ő talizmánjuk, amely ha a tenger veszedelmes
kezd lenni rájuk, odaszólítja az én csónakomat.
Az öreg halkan nevetett.
Már elmúlt az éjjel legnagyobb része és az eget a fölkelő nap messziről
kémlelődő sugara kezdte világosítani, amikor beszélgetésünket
befejeztük. A fekete barát csörgő láncával fölkelt a padról és rövid
áldással jó éjt kivánt. A másik szobába ment, amely az ő cellája volt és
még azután is sokáig hallottam láncának csörgését és szavának halk
hangját, mert a szerzetes napkeltéig buzgón imádkozott.
Alig volt még hat óra, amikor fölkeltem és kimentem az ajtó elé, ahol a
páter már utasítást és megbízást adott a vezetőmnek.
– Korán kelt föl, jegyeztem meg, nem sokat alszik.
– Ilyen öreg legénynek nem kell sok alvás, felelte derülten, különösen
ha nemsokára örökre kipiheni magát.