még a kis Miska is nem-et csipogott és tagadólag rázta vörös fejét.
– Nagyon jól van – vigyorgott Noszoff. – Vigyétek ezt a kis fickót és az
ostorral verjetek rá ötvenet.
Hasztalan vetettem magamat közbe; a tiszt igazolta magát azzal, hogy
elővett egy könyvecskét, a helyőrség szolgálati szabályzatát. Benne
voltak a szökevények, elrejtőik és segítőik számára kiszabott
büntetések.
Amikor a katonák megragadták Miskát és az udvarra cipelték, szülei
elsápadtak és az anya arcát ideggörcs torzította el. Mihelyt
behallatszott a gyermek kétségbeesett jajgatása, Liszakoff komor
szemével a tisztre nézett és ezt sziszegte:
– Ne verje meg, hadnagy úr! Ne verje a gyereket! Mindent megmondok.
Az anya zokogása és a többiek lánccsörgése kísérte az apa elsuttogott
szavait.
– Hé! – ordította a tiszt. – Elég!
Amikor a katonák behozták a szobába a síró és jajgató Miskát, kimentem
és lelki fölindultságomban céltalanul csatangoltam; nem akartam jelen
lenni a kihallgatáson és azt sem akartam, hogy tanuként kihallgassanak.
Amikor visszatértem, Liszakoff lázasan az ágyban feküdt; kiáltozott,
nyögött és átkozódott. Vastag ostorral százötvenet vágtak rá, hátát
borzalmasan összetépték és sok vért vesztett. Az én embereim ötven-ötven
ütést kaptak és képtelenek voltak velem tovább utazni. Liszakoff
feleségét, mint a megszökött Vlasenko megérkezésének szemtanúját a tiszt
magával vitte. Vlasenkot a katonák a háztól nem egészen egy
mértföldnyire egy mocsár bokrában találták meg. A halálra rémült kis
Miska a szoba egyik sötét sarkában szívettépően sírt és nem mert a
lázában félrebeszélő apjához közeledni.
Több napig gondoztam házigazdámnak és embereimnek a sebeit, de végre
mégis útra kellett kelnem nélkülök, nem észak felé, hanem vissza
Pogibibe, hogy új segédet és más fuvarosokat szerezzek.
Pogibibe érkeztemkor a helyőrség parancsnoka, egy kapitány fogadott.
Elmondtam neki a legutóbbi eseményeket és leírtam Noszoff ripőkségét és
kegyetlenségét is. A kapitány komolyan hallgatott végig és határozott
hangon ezt felelte:
– Nekünk szigorú utasításunk van arra nézve, hogyan kell a fegyencekkel
bánnunk és azon nem változtathatunk. Ön különben nem ismeri ezeket az
embereket; ezek állatok, amiről nemsokára meg fog győződni.
A Liszakoff-esetben való közvetítő kísérletemnek meglehetősen
kellemetlen következménye volt magamra nézve, amennyiben Pogibiben a
hatóságok gondoskodtak, hogy utam folytatására ne kaphassak embert.
Hírvívőt kellett küldenem Duéba a fegyházgondnokság főnökéhez, aki
azután határozottan megparancsolta a kapitánynak, hogy legyen a
segítségemre. Mindez eltartott körülbelül egy hétig. Ezt az időt arra
használtam föl, hogy ennek az, akkor egész Szakhalinban legészakibb
telepnek a lakóit tanulmányozzam. A lakók volt fegyencek, akik
kitöltötték büntetésüket vagy akiknek a cár megkegyelmezett és a
szárazföldről átjött minden elképzelhető elem. Ezek az utóbbiak
mozgalmas és titokzatos multú kalandorok voltak. Kis vitorlásokon az
okhocski tengerben levő Szent Jona-szigetre rándultak ki, ahol halat
fogtak és tengeri halakra meg bálnákra vadásztak. Csempészéssel, tiltott
pálinkafőzéssel és a bennszülöttekkel folytatott cserekereskedéssel is
foglalkoztak és ezenfölűl üzletszerűleg átsegítették a szökevényeket
Szakhalinról a szárazföldre. Találkoztam itt orosszal, örménnyel,
georgiaival, tatárral és törökkel. Ez a nemzetközi banda mint
gonoszindulatú kelevény, mint utálatos parazita élősködött azokon a
szerencsétleneken, akik a könny, a kín és az üldöztetés elátkozott
szigetén laktak.
Pogibiben időzésem ötödik napján fölkeresett Liszakoff felesége.
Tekintete most még merevebb és kétségbeesettebb volt, ajkát még
elkeseredettebben szorította össze és arca fehér volt, mint a kréta. A
fegyencek szokása szerint jó ideig szótlanul ült, a gondolatait rendezte
és meghányta-vetette mondanivalóját. Végre megszólalt:
– Vallomásom után megengedték, hogy visszatérjek a házamba. Egy ismerős
kereskedő lovat és kocsit kölcsönzött. Félúton Pogibi és a mi házunk
közt az ön embereivel találkoztam; egyikük az erdőbe menekült, a többi
felém jött. Amikor ön után kérdezősködtem és azt hallottam, hogy már
Pogibiben van, balsejtelem fogott el. Lovamat gyorsabb haladásra
ösztökéltem és fiatal este volt, amikor hazaérkeztem.
Nagy sóhaj szállt ki a kebléből és ökölre szorult a keze.
– Birtokunkat a tűztől teljesen elpusztítva találtam és mindjárt azt
gondoltam, hogy Karandahsvili végrehajtotta az ítéletet az uram, a volt
botozó ellen. A romokat átkutatva, ráakadtam az uram holttestére;
átvágták a gégéjét és szétzúzták a koponyáját. A kicsit nem tudtam
megtalálni. Azután künn kezdtem keresni és végre rátaláltam a mocsár
közelében egy bokorban. Halva volt, fejsze hasította szét a fejét. Úgy
látszik, elmenekült, de a rablók féltek, hogy tanuskodni fog ellenük és
meggyilkolták. Mindenünk elégett, még a kutyák is ott vesztek a
láncukon. Uram, mit tegyek most?
– Tégy jelentést a bíróságnál azok ellen a személyek ellen, akik
gyanusak előtted. Rám számíthatsz. Mindent el fogok mondani, ami
föltünőt láttam ezeken az embereken. Szólni fogok az érdekedben a
főkormányzónak is.
A szegény asszony, aki lemondással és hidegvérrel beszélte el borzalmas
szerencsétlenségét, sokáig szótlanul ült a szobámban. Mivel nem kaptam
választ, megkérdeztem:
– Nos, mikor látsz hozzá a dologhoz?
Fölemelte a fejét; az arcán olyan kétségbeesés és sötét boszúszomj ült,
aminőt még sohasem láttam. Egy pillanat mulva akadozva, megható hangon
beszélni kezdett:
– A kormányzó nem tudja visszaadni a fiamat; már késő… Mit törődöm a
vagyonnal és szabadsággal? A vér vért kíván… Ne gondoljon rólam rosszat
uram, ha majd később hall rólam valamit… Amióta elbocsátottak a
börtönből, békén voltam, semmi rosszat nem tettem. Lelkem békéjét azzal
akartam megtalálni, hogy szerényen elvégeztem a munkámat abban a
reményben, hogy így fejezhetem be kínnal teli életemet… De más volt
megírva a sors könyvében… más…
Mélyen meghajolt előttem és köszönettel elfogadta a pénzt, amit neki
adtam; azután szótlanul és látszatra nyugodtan, de belsejében tele
ijesztő elhatározottsággal, távozott.
Ugyanaz este volt fuvarosaim egyikét valami lebujban szublimáttal
megmérgezték és másnap Karandashvili csaknem életét vesztette a
következő módon. Barátai házába maydanra (kártyaestére) ment. Késő
éjjelig játszottak és ekkor hirtelen az ablakon keresztül rálőttek
Karandashvilire, akit csaknem megöltek. Az őrjárat két gyanus személyt,
aki közvetetlen közelben rejtőzködött, elfogott, a meggyilkolt Liszakoff
özvegyét és egy görög kiskereskedőt, aki a kétségbeesett asszony
bosszújának végrehajtására hozzásegítette a méreghez és fegyverhez.
A szerencsétlen anyát természetesen keményen megbüntették és ezzel
bizonyára végérvényesen megpecsételték tragikus sorsát, mert többé
valószínűleg nem sikerült neki megint kijutnia a falak közül, amelyeket
előbb egyszer elhagyott, hogy új szabad életet kezdjen. Mi lett a sorsa,
nem tudom, de azt tudom, hogy a Szakhalin-szigetén érvényes orosz
törvények új gonosztetteknek voltak az okozói és gyakran még
borzalmasabbaknak, mint azok, amelyeket megbüntetni iparkodtak.
Liszakoff felesége e törvényeknek volt az áldozata; azok ellenben, akik
ezeket a törvényeket hozták és alkalmazták, később vagyonukkal és
életükkel kellett hogy megfizessenek a bolsevik bosszúlóknak.
HARMINCADIK FEJEZET. Az onori bosszúálló.
A Pogibiben történt tragikus események után és miután új segédeket és
friss élelmiszert szereztem, a keleti part felé indultam, mert ennek
közelében voltak azok a petróleumtelepek, amelyekről hírt kaptam.
Először északkeleti irányban átdolgoztam magamat egy erdővidéken,
amelyen néhány alacsony hegylánc vonult át. Az okhocski tengeren,
amelybe a Tim, Nutovo- és Poata-Szyn folyók ömlenek, két öblöt, Nyisket
és Nabilt kerestem föl. Ezeknek az öblöknek a közelében mocsaras vidéken
rátaláltam néhány helyre, ahol a petróleum áthatolt a fölötte levő
rétegeken és kis tavakat alkotott. Ezek idővel részben elpárologtak.
Medencéikben ekkor már csak az úgynevezett kir vagy megsűrűsödött
oxydált kerosen volt. Már ötszáz lábnyinál csekélyebb mélységben
palaagyagra akad az ember olaj nyomával. A petróleum vegyi összetételére
és fizikai alkatára nézve hasonlít a kaukázusi olajhoz, mindenesetre
harminc százalék tiszta petróleum van benne. Ezek a petróleumtelepek
ugyanabba a geológiai korszakba tartoznak, mint a sziget széntelepei. A
Nyisk-öböltől különféle nagyságú földalatti rezervoár egész sora terjed
messze délre és még a Róka-szigeten is, a Patientia-öbölben, a mélyebb
geológiai rétegekben petróleum nyoma található.
A sziget keleti partja hivatalosan nem lakott rész. A bennszülötteknek
néhány kis telepét, Pilngit és Unnut, találtam ott, továbbá kanadai és
japán csempészek egy-két raktárát. Ezek a betolakodók, mivel félnek,
hogy a kormányzósági hajók, amelyek időnként szemleutat tesznek a sziget
körül, fölfedezik őket, a csónakjaikat kihúzzák a partra, befödik
szénával, az árbocot pedig ágakkal tűzdelik meg, hogy fának lássék.
Ezek az idegenek cserekereskedést űznek a bennszülöttekkel; prémért,
aranyért, halcsontért és halzsírért dohányt, gyujtót, tűt, gyapotárút,
ópiumot, pálinkát és játékkártyát adnak nekik és így elterjesztik köztük
az iszákosságot és a kártyázást. Az idegen kereskedők a Tim és Nutovo
folyókból édesvízi gyöngyöt is szednek, édesvízi rákot – a létező
legnagyobb fajta, néha húsz hüvelyknyi hosszú – és ollótlan rákot, amit
a napon megszárítanak és durva lisztté őrölnek. Az északi vidékeken
ebből a lisztből tészta készül és kenyérszerű sütemény, amely nagyon
tápláló és nagyon ellenálló minden klimatikus változással szemben.
A bennszülött ajnókon kívül itt Usszuriból és Amurból való goldákat,
orocsonokat és manegrikat is találtam; ezek télen átkelnek a
Tatár-szoroson és átszelik az egész szigetet, hogy a keleti parton
tábort üssenek. Mint ezek a mongol nomádok, a szárazföld állatai,
jávorszarvasok, szarvasok és tigrisek is megteszik az utat a jégen át.
Ezek a vadállatok, amelyek elkerülik a nyugati part sűrűbb népességű
részeit, kelet felé átvergődnek egészen az okhocski tengerig, hogy ott
táplálékot keressenek és néha állandóan ott is maradnak.
A tigris nagy csapás az ajnóra nézve. Nemcsak a marháját és a jármos
kutyáját rabolja el, hanem sokszor magukat a bennszülötteket is
megtámadja és a csak íjjal és dárdával fölfegyverzett őslakókat egész
telepek megszüntetésére kényszeríti. Az ajnók a goldáknak és
orocsonoknak megengedik, hogy az ő területükön tábort üssenek és ott
éljenek; ezért semmi fizetést nem kívánnak, nem is kötnek ki semmi mást,
csak azt, hogy ezek a vakmerő vadászok győzzék le a szárazföldről
bevándorolt ijesztő betolakodókat. Ezek a nomád életet élő orocsonok és
goldák voltak az elsők, akik hírt hoztak a szigeten előforduló
petróleumról.
Jó darabra Pogibitől, ahová a petróleumhelyek megszemlélése után
visszatértem, van a Mária-fok, a sziget legészakibb pontjainak egyike.
Értesülésem szerint ennek az előhegységnek a közelében egy vadász
mocsarat fedezett föl petróleum és kir határozott jeleivel. Mivel még
két hetem volt az engemet hazaszállító hajó megérkezéseig, elhatároztam,
hogy fölkeresem ezt a helyet. Lóháton tettem meg az utat egy vezetővel,
akiről magamnak kellett gondoskodnom. Meglehetősen elkedvetlenített,
hogy az orosz hatóságok csak kitérő választ adtak, valahányszor katonát
kértem kísérőül. Mivel arra kényszerültem, hogy Pogibiben magánvezető
után nézzek, végre egy halászt szerződtettem, aki félig mongol, félig
orosz volt, amely típus gyakori Szibériában. A sziget és a szomszédos
tenger nyitott könyv volt neki és halászva meg fókára vadászva gyakran
elkerült messzire északra, például a Jónás-szigetig és az
Erzsébet-fokig. Nagyon kedvére volt, amikor megmondtam neki, hogy
Mária-fok és Erzsébet-fok vidékét akarom bejárni; nagyon szerény bért
kért, ezzel szemben azonban engedelmet arra, hogy két málháslovat
vihessen magával.
Beleegyeztem és másnap hajnalhasadtakor egy ritkán használt, fűvel és
bokorral benőtt erdei úton útnak indultunk.
Gusztoff hallgatag ember volt. Az egymáshoz kötözött lovakat száron
vezetve előre lovagolt és sohasem nézett vissza, bár meglehetősen messze
mögötte lovagoltam. Gyakran leszálltam a lóról és vadásztam, mert ott
sok a császármadár és a fehér fogoly. Egyszer huszonnégy óra hosszáig
időztem egy kis tónál, ahol nagyon sok volt a víziszárnyas. Nagyon
változatos volt a fajtájuk, ami könnyen megmagyarázható azzal, hogy
közel volt a tenger és a tó bővében volt a halnak, ami állandóan
fölvetődött a nyílt vizen és a kákás területen.
Itt láttam először vándorló halat. Az első tótól csak háromszáz
méternyire egy kisebb tó, tulajdonképpen inkább fűvel és kákával benőtt
pocsolya volt. Azt a benyomást tette reám, mintha élő halnak megőrzésére
szolgáló mesterséges medence lenne, mert a tócsa fölszíne sohasem volt
nyugodt, hanem egész halrajok állandó mozgásban tartották. Esti
szürkületkor a tó és a pocsolya közt csavarogtam, amikor egyszerre
valamit mozogni láttam a fűben. Hogy az állatot vagy madarat
fölriasszam, nagyot kiáltottam, de ennek semmi hatása nem volt. Erre
gondosan átkutattam a füvet és nagy meglepetésemre egy csukát fedeztem
föl, amely a harmatáztatta füvön a pocsolya felé vergődött, ahová
nyilván a táplálék gazdagsága csábította. Ugyanaz este napnyugta után
még egy másik csukát is láttam, amely viszont a nagyobb tóhoz tért
vissza; ez annyira jóllakott, hogy a legutolsó halat már nem tudta
lenyelni, a farka még kilógott a szájából. Az ilyen halvándorlásról már
olvastam egyet-mást és most itt, Szakhalinon a magam szemével láttam,
hogy ez a rendkívüli jelenség valóban előfordul.
Kevéssel azután, hogy ezt a tavat elhagytuk, az erdőben egy
lovasemberrel találkoztunk. A legjobb férfikorban levő, tagbaszakadt
ember volt; az arca, amelyet sűrű szőke szakáll körített, visszataszító.
Amikor közelünkbe érkezett, az úton keresztbe állította a lovát, hogy
elzárja továbbhaladásunkat. Vezetőm előre vágtatott és szemével rám
utalva, beszélni kezdett az idegennel, aki erre, hogy kis karavánunk
tovább mehessen, oldalt a bokorba terelte a lovát. Amikor elhaladtam
előtte, mellém lovagolt, nagyon udvariasan köszönt és megszólított:
– Bizonyára különösnek találja a mi szigetünket.
Nyíltan és őszintén megmondtam neki véleményemet a szigetről és
lakóiról.
– Igen – mondá – ha ez a sziget más kézben volna, nem az oroszéban,
bizonyára a leggazdagabb gyarmatok egyike lenne. Van itt minden: szén,
petróleum, vas, arany, hal, értékes prém, fóka és bálna. Igazi
paradicsom! De itt csak a fegyencekre vigyáznak és azokat etetik; a
sziget természeti gazdagságával nem törődik a hatóság, sőt e
szörnyetegek lélekzetével és holttestével megfertőzi a levegőt és a
földet.
– Nem valami nagyon szereted a fegyházlakókat – feleltem meglepetve,
mert szentül meg voltam győződve, hogy az elbocsátott fegyencek sorából
kikerült telepes áll előttem.
– Ismerni kell őket, mint ahogyan én ismerem… fekete, gyalázatos
lelküknek elvetemültségét – felelte ökölre szorított kézzel. – Ostoba a
kormány, mert életben hagyja ezeket az elállatiasodott embereket. A
nyugat, az okosabb; villamos székre ülteti őket és így megszabadítja az
emberi társadalmat veszedelmes és fertőző jelenlétüktől.
– Nem hiszed, hogy a Szakhalin-fegyencek is megjavulhatnak? – kérdeztem.
– Uram – felelte nyersen – hogyan lehessen megjavítani azt az embert,
aki, mielőtt idekerült, már többször ült börtönben és mindannyiszor
valami átkozott gaztettért? Csak külsőleg emberek, de valójában lélek,
isteni szikra nélkül levő teremtmények. Láttam ezt ezeknek a bestiáknak
a gyermekein és unokáin, akiket lelketlen emberek nemzettek, tehát
maguknak sincs lelkük; éppen ezért a legelső kísértéskor ők is
gonosztevők lettek, sőt elvetemültségre fölülmúlták a szüleiket.
Mély meggyőződéssel és nagyon izgatottan beszélt, én meg azon törtem a
fejemet, hogy ugyan kivel kerültem össze. Rendkívüli olvasottsággal és
jó megfigyelőképességgel sokat gondolkodott Szakhalin jelentőségéről és
szerencsétlen és ijesztő lakóiról. De ettől még nem lettem okosabb. Hát
egyenesen megkérdeztem.
– Látom, hogy ön csak nem régen jött ide! – szólt nevetve – különben már
hallotta volna a híremet. Én Bolotoff András vagyok.
Mivel a név nem mondott nekem sokat, tovább kérdezősködtem: mióta van
már Szakhalinon, honnan és miért jött ide stb. Azt felelte, hogy
körülbelül hét év óta van itt és a tomszki kerületből jött. Azután egy
pillanatig gondolkodott és folytatta:
– Vallásos küldetéssel jöttem ide, mert éreztem, hogy ezeknek az
embereknek szükségük van valamire, ami lelkiismeretfurdalásukat
enyhítené és belsejükben elhallgattatná gonosztetteik viszhangját.
Vallásos könyvet, bibliát, szentképet és keresztet adtam el és
templomépítésre pénzt gyüjtöttem.
– És volt sikered?
Hallgatott és arca elkomorult.
– Kitünő sikerem volt! – nevetett föl gúnyosan. – Látja ősz hajamat?
Keresztény misszióm sikerének ez a bizonyítéka.
– Nem értem.
– Persze – fakadt ki – nehéz is azt megérteni, nagyon nehéz!
Dohányt kínált a pipámba, gyujtót adott és folytatta:
– Ha megengedi, egy darabig együtt lovagolok önnel.
– Kérem – feleltem.
Bolotoff mellettem lovagolt és pipázott. Amikor végigszívta, kiverte
belőle a hamút, a pipát beledugta a csizmaszárába és beszélni kezdett:
– Nagy szerencsétlenség hozott ide erre az átkozott földre, akkora
szerencsétlenség, hogy szóval ki sem fejezhető. Véres könnyet sír a
lelkem, ha róla beszélek! Otthon feleségem volt, akit szerettem. Meghalt
és egy tízéves fiút hagyott hátra, okos, szelid és jó fiút. Haldokló
feleségemnek esküvel fogadtam, hogy a fiút megvédem minden baj ellen és
derék embert faragok belőle. Azt gondoltam, hogy az Isten bűneim
büntetéseül szólította magához a feleségemet és elhatároztam, hogy
jámbor cselekedetekkel fogom jóvátenni bűneimet. Teljesen vallásos
eszméimnek kezdtem élni és szentképet meg könyvet adtam el, hogy pénzt
szerezzek templomépítésre. Egész Szibériát bejártam a fiammal, aki a
reménytelenül komor és istenverte falvakban csodálatosan olvasta föl a
bibés a liát gyermeki ártatlanság meggyőződésével beszélt Istenről, a
teremtőről és Krisztusról, a világ megváltójáról. Végül elhatároztam,
hogy abbahagyom a vándoréletet és megtelepszem valahol, ahol a fiam
iskolába járhat. Az volt a tervem, hogy vallásos tevékenységemet,
amelyet Miklós, Szilveszter és Makáriász püspökök annyira méltányoltak
és segítettek, Szakhalin-szigeten való látogatással fejezem be, hogy itt
azokért a szegény fegyencekért tegyek valamit, akik örökre elvesztették
szabadságukat és emberi jogaikat. Mint rendesen, most is velem volt a
fiam. Voltak itt emberek, akik úgy látszott, figyelemmel és őszintén
hallgatták a szentírás szavait, amelyeket a fiam tele keresztény
buzgalommal oly vonzóan olvasott föl. Hány fegyencnek a gyermekét
tanította meg az olvasásra és írásra!
Egy idő múlva mindazt a pénzt, amit gyüjtöttem, el akartam küldeni
Szibériába Makariász püspöknek. Onorban voltunk és én megbetegedtem,
tehát a pénzzel a fiamat kellett elküldenem Duéba, a postára. Elment, de
nem jött többé vissza. Egy teljes hónapig kerestem. Végre megtaláltam az
erdőben; a koponyáját fejszével szétzúzták. A pénzzel együtt, amit annyi
fáradsággal templom számára gyüjtöttem, még a ruháját és a cipőjét is
elrabolták. Sokáig kutattam a gyilkosokat, míg végre megtaláltam őket.
Azok az emberek voltak, akik gyakran hallgatták fiamnak fölolvasását a
szentírásból, ugyanazok az emberek!
Abbahagyta; nagyokat lélekzett és arcának minden vonása gyűlöletet
sugárzott.
– Most már értem, miért vagy olyan rossz véleménnyel a sziget lakóiról –
jegyeztem meg és szánakozva néztem a szerencsétlen apára. – De miért
maradsz továbbra is itt?
– Hát azt hiszi, hogy e tett után nyugodtan tudtam volna élni, én, aki
feleségemnek megfogadtam a halálos ágyánál, hogy vigyázni fogok a
fiúnkra és aki ezt az igéretemet nem váltottam be?
Bár elnyomott, de rettenetes szenvedélyesség csengett ki szavaiból. Nem
tudtam semmit sem mondani és hallgattam, míg ő lázas izgalommal újra
beszélni kezdett:
– Fölfedeztem a gyilkosokat. Koska, Szokol, Szelivanoff, Dormidontoff és
Grenics volt. Mikor megtudták, hogy a nyomukban vagyok, Onorból Pogibi
felé szöktek. A hatóság üldözte őket, de eredménytelenül. Én azonban
végre valamennyit elcsiptem és a fejszémmel egyiket a másik után
agyonvertem. A börtönök söpredéke, az elbocsátott fegyencek erre halálra
ítéltek engem és ezt tudtomra is adták. Azt feleltem, hogy megölök
minden egyes embert, akivel közülök találkozom és Isten a tanúm, hogy a
szavamat be is váltottam. Ekkor az onori börtönből elbocsátott és
megszökött fegyencek űzőbe vettek. Többször a kezük közé estem, kétszer
háton szúrtak, eltörték a bordámat, de a sebeimet halálukkal kellett
megfizetniök. Nem, senki az onori börtönből nem menekülhet előlem! A
hatóság tudja, hogy másféle fegyencet nem üldözök; de ha Onorból szökik
meg valaki, értesítenek és bosszúló kezem mindig eléri. Egy sem
menekülhet előlem, nem, egy sem!
Bolotoff András így végezte bosszúló munkáját. Juravszki ezredes, a duéi
büntető-zászlóalj parancsnoka később elmondta nekem, hogy Bolotoff
vadászatból élve, a sziget minden vidékén csatangol és csak hírül kell
adni, hogy Onorból megszökött egy fegyenc, Bolotoff azonnal előkerül;
ilyenkor a fegyencről megszerez minden lehetséges adatot, mire hirtelen
megint eltünik. Ebben az esetben a hatóság nem is küldött senkit a
szökevény üldözésére, mert tudta, hogy a «bosszúálló» úgyis elcsípi. A
szökevény elfogásáért járó állami jutalmat teljes egészében
templomépítésre adta és arra, hogy imádkozzanak meghalt fia
lelkiüdvéért.
Sokáig nem tudtam attól a szorongató hatástól, szabadulni, amelyet
Bolotoff elbeszélése tett reám. Tudtam, hogy a bosszúállás vágya rossz
tanácsadó, de egyszersmind át tudtam érezni a haragot, a kétségbeesést
és a gyűlöletet, amely ezt az embert eltöltötte. Búcsúzáskor kezet
fogtam vele és ezt mondtam:
– Adjon Isten a szívének a nyugalmat!
Bolotoff jámborúl keresztet vetett és ezt susogta:
– Én is csak ezért az egyért imádkozom, de soha, soha nem találom meg a
nyugalmamat.
*
Különösen hangzik, de sok év múlva még egyszer találkoztam a
«bosszúálló»-val. 1920 januárjában volt, amikor a bolsevikok elől
menekülve, Tomszkból minden áron vissza akartam jutni Krasznojarszkba.
Érintenem kellett Bogotol falut, amelynek közelében egy hirhedt
bandavezérnek a főhadiszállása volt, aki innen nemcsak közönséges
utasokat üldözött rablással és gyilkossággal, hanem éppen így bolsevik
biztosokat, hivatalnokokat és katonákat is. Mindenki kerülte ezt a
vidéket és inkább a nagy országúton utazott északra, mint a vonat
mentén. Mivel én már beletörődtem abba, hogy így vagy úgy elpusztulok, a
vasúti vonaltól balra eső csaknem teljesen kihalt úton haladtam. Ezt az
útat kétfelől vonatok szakadatlan lánca zárta el, amelyeket Kolcsak
admirális seregei hagytak cserben és csak három hónappal később vitték
el a bolsevikok. Bogotoltól nyugatra egy kis állomáson megállottam, hogy
pihenjek és valamit egyek, mert fáradt voltam, éhes és átfagytam. Csak
egy kis hivatalnokot találtam itt és néhány munkást, nem szólva arról a
magános egyénről, aki az egyik sarokban ült és amikor beléptem, hirtelen
fölugrott, de mindjárt megint leült és nagy szőrmegallérjába dugta az
arcát. Csak hosszú fehér szakállát láttam és éppen ilyen haját, amely
nagy gyapjú-papakhája alól bozontosan kilógott.