a betegállomásra vitte az orvost, aki félóra múlva visszatért,
bocsánatot kért eltávozásáért és nyugodtan folytatta az ebédelést.
Feleségének kérdezősködésére egy korty pálinka és egy falat étel közt, a
lelki fölindulás legcsekélyebb jele nélkül ezt mondta:
– Egy öreg fegyencet agyonkorbácsoltak és a halál igazolása végett
hívtak.
A fölháborodástól remegtem, amikor hallottam, hogy egy művelt ember
ilyen nyugodtan beszél egy tehetetlen rab meggyilkolásáról, aki semmi
jogvédelemben nem részesült. Ez olyan rettenetesen hatott reám, hogy
egész valóm föllázadt ama gondolat ellen, hogy ilyen emberrel egy födél
alatt éljek. Bár a japán tengeren és a Tatár-csatornán ugyancsak sokat
hánykódtam és nagyon rámfért volna néhány napi pihenés és kényelem,
mégis elhatároztam, hogy azonnal eltávozom.
Már másnapra két teherkocsiról gondoskodtam jó kormányzósági lovakkal és
három olyan segédről, aminővel kevés utazó dicsekedhetik: gyilkos volt
mindhárom, aki csak nem régen követte el bűnét. Kettő mint kocsis
szerepelt, a harmadiknak pedig rólam és podgyászomról kellett
gondoskodnia.
Ez az ember egy kis georgiai férfi volt. Fürge, mint a kígyó, az arca
fekete és sötét, benne két nagy szürke, tüzes, sohasem hunyorgató, hanem
a vadállatéhoz hasonlóan mindig figyelő szem ült. Karandashvili volt a
neve és ismert rablóvezér volt, aki állami postaállomásokat és
postakocsikat rabolt ki rendszeresen. Később, a bolsevik időben,
Oroszország különböző vidékein nagyon ismerték a nevét, mint ama vörös
bandák kegyetlen és elszánt vezéréét, amelyeket a szovjetkormány Kolcsak
admirális és Belov, meg Grisin tábornokok seregeivel szemben használt
föl. Nem vagyok benne egészen biztos, vajjon egyazon Karandashviliről
volt-e szó, az a leírás azonban, amelyet a vörös Karandashvili
személyéről és eljárásáról kaptam, mindenesetre teljesen ráillett arra
az emberre, aki mint szakhalini fegyenc segédem és oltalmazóm volt a
száműzöttek szigetén. Elutazásom után is jó szívvel gondoltam reá, mert
becsületes volt, szolgálatkész, udvarias és Szakhalin vadonjaiban tett
utaimon nagyon jó hasznát vettem.
A sziget kellő közepén végighaladó országúton jártam. Országutat mondok,
mert teljesen megérdemelte ezt a nevet. A kormány foglyok munkájával
északról délre az erdőn keresztül utat vágott, amely tizenöt láb széles
szalag volt. A mocsárvidéken levő kis folyóereken fahíd és jó kavicsos
út meg dorongfatöltés vitt keresztül.
Erre az útra sűrűn küldött az igazgatóság katonákat, akik megszökött
fegyenceket üldöztek. Az üldözők rendszerint az északnyugati partnak
vették az útjukat, ahonnan az itt nagyon megszűkülő tengerrészen át
könnyebben lehetett átjutni a szárazföldre. Mivel a katonák az
országutat használták, rendesen abban a pillanatban utólérhették és
lesből megtámadhatták a szökevényeket, amikor ezek a sziget elhagyását
megkísérelték.
A szökevények rendesen a kis Pogibi faluba iparkodtak, amely azon a
helyen van, ahol a tenger nem sokkal szélesebb, mint húsz mértföld. A
szökevény, ha egyszer a szárazföldre jutott, könnyen elrejtőzhetett az
Amur-terület sűrű taigáiban és lassan folytathatta az útját Nikolajevszk
városba, ahol a külvárosokban lakó mindenféle kalandor elemek szívesen
adtak szállást ezeknek a sötét és véres multtal terhelt idegeneknek, sőt
a maguk dolgainak előmozdítására is fölhasználták őket. Pogibi falu
lakosai közt sokan voltak, akik valamikor Nikolajevszk külvárosaiban
laktak és itt halászattal meg csempészéssel és azzal tengették életüket,
hogy jó pénzért megknönyítették a szakhalini fegyenceknek a szökést. A
szökevények rendesen úgy fizettek pártfogóiknak, hogy ezek ellenségeit
vagy versenytársait megölték és kirabolták, a szigetről a szárazföldre
az ő javukra árút szállítottak át vagy veszedelmes kirándulásra
vállalkoztak a sziget belsejébe vagy a Türelem-öbölben levő
Fókaszigetekre, ahol fókákat ejtettek el, amelyeknek bőre azután a
szárazföldön került vásárra.
A kormányzósági országút egyenesen Pogibibe szolgált, ahová
Karandashvili parancsnoksága alatt az én teherkocsijaim iparkodtak.
Dué és Pogibi közt néhány jólfizető aranytelepre bukkantam, ahol
telepesek kis folyók ágyában dolgoztak. Aranyat mostak, amely nem volt
ugyan nagyértékű, de rendesen nagy területeket födött be. Úgy láttam,
hogy ezt az aranyban szegény homokot nem ajánlatos kéziüzemmel
megdolgozni, ellenben kitünő eredményt lehetne elérni kotrógéppel és
exkavátorral. A telepesek mindazonáltal szorgalmasan dolgoztak és egész
tisztességes tömegű aranyat mostak ki, amit kizárólag a
fogházigazgatóságnak kellett beszállítaniok, amely a nem tisztított
aranyporért a különben érvényes ár felét fizette nekik.
Pompás erdők borították a mérsékelten magas hegyláncokat, amelyek
északról délre vonulnak el a szigeten. Helyenként még teljesen szűz volt
az erdő; a keleti part felé, amely egészen lakatlan, még jobban
elvadult. Amikor ezen az országúton haladtunk, még a kocsimról is sok
nagy és kis vadállatot láttam. Mókusok ugrándoztak a cédrusok és fenyők
koronájában, akárhányszor görény és róka futott át előttünk az úton és
éjjel gyakran hallottam farkasok rövid ugatását. Egyszer, amikor éppen
vízéren mentem keresztül, néhány sűrű bokor közt egy jávorszarvas
lapátját pillantottam meg. Nagyon meglepett, hogy az állat nem mozdult
meg még akkor sem, amikor kiáltoztunk és fütyültünk és a kocsisomtól
megkérdeztem, mi lehet ennek az oka.
– Szakhalint nyaranta rettenetes csapás sujtja szúró bogarak, szúnyogok
és moszkitók alakjában, amelyek elevenen fölfalják a marhát. A borjú és
csikó, ha nem takarják be pokróccal vagy valami lepellel, e rovarok
szúrása következtében kevéssel a születése után elhull. A vad négylábúak
is irtózatosan szenvednek, mert a legyek lyukat fúrnak a bőrükbe és a
lyukba rakják petéiket, amelyek lárvákká fejlődnek és szinte a
megdühödésig kínozzák az állatokat. Ezek tehát elrejtőznek a sűrűben,
ahol kevesebb a légy és a bogár és ritkán távoznak az erdőből.
Ezt a magyarázatot kaptam a kocsisomtól. A komolyság, amellyel beszélt,
mutatta, mekkora csapás ezek a rovarok. Napnyugta után a magam bőrén
éreztem, hogy mennyire komolyan kell venni ezt a bajt, ezúttal azonban a
kocsis elbeszélése ellenére sem tudtam ellenállni annak a
vadászvágyamnak, hogy a jávorszarvassal szerencsét próbáljak. Leszálltam
a kocsiról és a folyócska meredek partjánál elbújtam. Karandashvilit és
az egyik kocsist kiküldtem, hogy a másik oldalról hajtsák a
jávorszarvast. Már rövid várakozás után hallottam a hajtók lármáját,
amit nyomon követett letörő ágak és a köves folyóban való dobogás zaja.
Lövésre készen, roppant kíváncsian fölnyújtottam a fejemet a födözéken
túl. Ott állott a szarvas, csak vagy száz méternyire tőlem és mozgékony
hosszú fülével óvatosan kémlelődött. Amikor fölemeltem a fegyveremet és
céloztam, az állat hirtelen meglátott, egy pillanatig vizsgálgatott,
azután leszegezve nagyszarvú fejét, támadásra indult. Golyóm félúton
leterítette. Néhány pillanat múlva megjelentek a banditáim, fölvagdalták
az állatot és agancsát valamint kitünő comb- és bordarészeit
kifejtették.
– Nagyszerű! – örvendezett a georgiai, aki mindig kész volt, hogy
valamiért lelkesedjék. – Pompás, friss vadpecsenyénk lesz ebből. És most
uram, nézze meg a bőrét.
Amikor fölemelte és előttem kifeszítette, láttam, hogy lyukas mint a
szita, mintha csak őztöltéssel lőtt volna valaki az állatra.
– Ez csupa régi lyuk, amit a legyek és bogarak lárvái csináltak –
magyarázta a kocsisom.
Északnak tartó további utunkon többször lőttem az erdő szárnyas
vadjaira, fajdtyúkra, nyírfajdra, császármadárra és fehér fogolyra.
Mindenütt nagy számmal találtam ezeket a madarakat és egyáltalán nem
voltak ijedősek.
Ősszel Alexandrovszk közelében tanuja voltam egy vadászatnak, amely egy
kitömött madár segítségével folyt nyírfajdra. A vadászásnak ez a módja
meglehetősen otthonos Szibériában. Ismerősömnek, Orloff mérnöknek, sötét
posztóból készült madara volt, amelynek két összesodort papirosból csőrt
készítettek és hogy hímnek lássék, a fejét két vörös csíkkal látták el.
A csalogató madarat, amikor teljesen föl volt szerelve, hosszú póznára
tették és a póznát egy nyírfa csúcsában megerősítették. A vadászok
számára ágakból kis takaró készült és két katona lóháton elindult az
erdőbe, hogy fölriassza a nyírfajdokat, amelyek reggel magasan fönn
ülnek a fákon.
A fölriasztott madarak, amikor menekülő útjukon azt látták, hogy a kakas
nyugodtan ül a mi nyírfánk tetején, körülröpdösték a csalogató madarat
és szépen egymásután leszálltak a szomszédos fákra, ahol élénken
civakodtak egymással a helyért. Mikor már valamennyi ült, Orloff
megkezdte az öldöklést. A legalacsonyabb ágakon ülő madarakon kezdve,
egyiket a másik után lelőtte, mert a nyírfajd olyan ostoba állat, hogy
alájuk állhat az ember és mielőtt elröpülnének, egész fáravalót lelőhet.
Amikor Karandashvilivel utaztam, ívás végett éppen akkor vonultak a
folyókon fölfelé az utolsó halrajok. Kísérőm azt mondta, hogy a halak
most már kevesebben vannak, az én európai szememnek azonban nem így tünt
föl a dolog, mert láttam, hogy a víz ellen vonuló halak úszonyait és
hátát kiszorította a vízből az alattuk úszó halak tömege. Vastag, görbe
cédrusággal kiszedtünk magunknak néhány példányt; többször jó
eredménnyel lőttem is, mert minden lövésem után több darab, a
megrázkodtatástól elbódulva, hasával fölfelé úszott a víz fölszínén, úgy
hogy Karandashvili rúddal kikormányozhatta őket a partra.
De nem mi voltunk az egyedüli vadászok, mert a parton, mint valami sötét
szikla, egy óriási barna medve ült és rengeteg talpával időről-időre
halat fogott ki magának. Különös volt az ízlése: a halnak csak a fejét
ette meg, a többi részét átengedte a körülötte keringő ragadozó
madaraknak.
Mindezek a halak ugyanegy fajtához tartoztak. Keták voltak vagy
keletázsiai kutyalazacok és súlyuk egészen huszonöt fontig ment. Tokot
ebben az időszakban csak nagyon ritkán láttam, mert a lazacok előtt
ívnak.
A sziget középső részén találkoztam az ajnóknak, Szakhalin és az északi
japán szigetek őslakóinak első telepeivel. Vékony dongájú emberek,
föltünően keskeny lábbal és sűrű szőrrel a fejükön, arcukon és mellükön.
Ámbár az ajnók rendszerint vadászok és halászok, néhányan a sziget
belsejében mégis házat építettek és földművelésre meg marhatenyésztésre
adták magukat.
Az ajnó vadászok a kisebb állatokat csapdával és hurokkal, a nagyobbakat
kihegyezett oszlopokkal ellátott veremben fogják.
A sziget legészakibb partvidékén, az Erzsébet-fok közelében, nagy
faháncsból és fókabőrből készült csónakokon űzik az ajnók a tengeri
halászatot; messzire kimennek az okhocski tengerre, amely sohasem fagy
be. Kitünő és tapasztalt szigonyosok és szigonnyal fókát, rozmárt, sőt
bálnát is fognak.
A nyílt tengeren elejtett fóka és rozmár azonnal lesülyed és így a
vadász számára elvész. Az ajnók, hogy ennek elejét vegyék, a szigonyt
hosszú nyélre erősítik, amely összekötözött erős botokból készül és
fantasztikusan hosszú lándzsafélét alkot. Az ajnó ezzel fölszerelve,
odalopódzik csónakjával a jégmezőkön heverő fókákhoz meg rozmárokhoz és
a szigonyt, amelyet a lebukó állat magával visz a mélységbe, a hosszú
nyéllel és a rája erősített kötéllel együtt röpíti ki. Az állat bizonyos
idő múlva már nem tud ellenállni a nyél úszóerejének, amely ismét
fölhúzza a fölszínre, ahol azután az ajnó végez vele.
Az ajnónál jobb halászt el sem lehet képzelni. Azt hihetné az ember,
hogy fekete, titokzatos szeme be tud hatolni a tenger mélyébe és
meglátja a halrajokat, amelyek ott különféle irányban úszkálnak. Egyszer
kimentem velük a csónakjukon az okhocski tengerre és ekkor legjobb
alkalmam nyílt megcsodálni, milyen ügyesen halásznak. Úgy ismerik a
tengert, mint a zsebüket és nyilván semmi sem téveszti meg őket; a
legkisebb jel, például a víz színe, az úszkáló hinár, kis tengeri
állatok, sőt a hullám alakja is nyitott könyv az ajnónak. A bálnarajokat
követve messze eltávolodnak a parttól és nem ritkán az amúgyis zord
okhocski tengert fölkereső rettenetes viharok áldozataivá lesznek.
Szakhalinnak nem egy szökevénye biztos menedéket talált az ajnók
csónakjában és nekik dolgozva, megtette az utat a Shantar-szigetekig;
onnan azután különböző, de mindig kalandos úton eljutott a szárazföldre,
hogy a városok embertengerében, mint az esőcsöpp az óceánban,
elmerüljön. A békés, vendégszerető és mindig jókedvű ajnók egyszersmind
bátrak is és kitünően bírják a fáradalmat és a kemény megpróbáltatást,
amit a tengeren és ezen az utálatos szigeten az élet reájuk rak.
Ezeknek az embereknek nincs kenyerük, hanem mint Északkelet-Szibéria
valamennyi bennszülöttje, yonkolát vagy szárított halat esznek helyette.
Ez a fő élelmiszer heringből és szkomberből készül, amely halak kétszer
évenként rengeteg rajokban vándorolnak át az okhocski tengeren. Nemcsak
az embereknek rendes eledele, hanem a vadászkutyáké is, amelyeket az
ajnók a téli közlekedésre használnak.
Az ajnók főtömegeikben pogányok, samaniszták; varázslóik és orvosaik
mellén ugyanazokat a mágikus jeleket vagy mentramokat láttam, amelyekkel
később északi Tibetben találkoztam.
Nagyon érdekes jelenséget figyelhettem meg, amikor egyszer
Erzsébet-foknál meglátogattam egyik táborukat. Kamcsatka déli csúcsának
és a kuruli szigetcsoport irányából nagy területen – szélesebb volt fél
angol mértföldnél és néhány mértföld hosszú – döglött halat hozott a víz
Erzsébet-fok felé. Minden fajtájú madarak egész felhői kísérték az
élettelen rajt. Az élelmezésnek ezt az alkalmát fölhasználó fókák, sőt
kisebb bálnák nyájai követték. A halakat megvizsgálva azt találtam, hogy
penészszerű fehér üledék födte őket; különösen a kopoltyúk voltak vele
tele. Ez a penész sokban hasonlított azokhoz a foltokhoz és vonalakhoz,
amelyek a difteritiszes betegek gégéjében láthatók. Nagyon valószínű
volt az is, hogy a járványos megbetegedés kiinduló helye a kopoltyú,
amely véraláfutásos volt és teljesen befödte az üledék.
Egy öreg halász elmondta nekem, hogy ezt a jelenséget már régóta ismerik
az okhocski tengeren, de az utóbbi években ritkábban jelentkezett. Azt
is elmondta, hogy a samánok az idén emberáldozatot akarnak bemutatni a
gonosz szellemnek, amely az északi tenger hinárjában lakik. Az ajnóknak
maguk közül ki kell válogatniok egy fiatal embert és egy fiatal leányt,
akiket ajándékokkal ellátva egy nagy csónakon kivisznek a nyílt
tengerre. Onnan azután egy kis vitorláson észak felé kell utazniok, hogy
megkeressék azt a helyet, melyet a samánok a gonosz tengeri szellem
lakóhelyéül jelöltek meg.
– Ha megtalálják – mondta az öreg halász – a szellemnek áldozzák az
ajándékokat és ezért jó szelet fog nekik adni, amely visszahozza őket
szülőszigetjükre.
Így az öreg ajnó. Az én meggyőződésem azonban ez volt: mielőtt a fiatal
pár megtalálja a tengeri szellemet, elnyelik az északi Csendes-óceán
hullámai a csónakkal és a fókabőrből készült vitorlával együtt.
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET. Akik elmenekültek a pokolból.
Szakhalin északi részében fölkerestem néhány telepet, ahol elbocsátott
fegyencek laktak, akiknek megengedték, hogy a maguk házában élhessenek.
A legészakibb telep Liszakoff tanyája volt. A főépület jól épített
gerendaház volt cédrusfából, nagy ablakokkal. Köröskörül magas
cölöpkerítés védte. Három szoba, konyha és tágas pitvar volt benne.
Amikor odaérkeztünk, a háziúr láncra verte ugató és üvöltő kutyáit és
gondosan megint elreteszelte a kaput. Zömök, szélesvállú paraszt volt
hosszú, jól ápolt, már őszbevegyülő szakállal, rövid hajjal és sovány,
aszkéta arccal. Sohasem nézett a szemembe és szelid hangon beszélt, ami
komor külsejével nem volt egészen összhangban. Nagyon rendes, tiszta
szobába vezetett, amelyben egy ágy, egy asztal fehér fából, több szék és
egy széles, medvebőrrel leterített pad volt. Nagyon udvarias volt,
vendégszerető és bemutatta a családját. Felesége nagy sovány asszony
volt, símára fésült, középen elválasztott hajjal, bizonytalan színű
hideg, éber szemmel és feltünően friss piros szájjal, amelynek ajkai
keményen összeszorultak. Ha nevetett, látni lehetett nagy, fehér,
szabályos fogait. Ennek a házaspárnak volt egy lángvöröshajú hétéves
fia, akit Miskának hívtak; élénk és mozgékony gyerek volt vidor kék
szemmel.
Mivel a szomszédos lápokat és tavakat kellett petroleumnyom után
átkutatnom, néhány napig ezeknek az embereknek a házában maradtam;
Duéban a hatóság ugyanis azt jelentette nekem, hogy itt petroleumot
lehet találni. Alkalmam nyílt tehát e különös házaspár életének
megfigyelésére.
Elsőnek mindjárt megérkezésünkkor föltünt nekem, hogy a háziúr sohasem
vált meg a fejszéjétől, amelyet állandóan az övében hordott. Az sem
kerülte el a figyelmemet, hogy Karandashvili és mindkét kocsis
gyűlöletet sugárzó szemmel nézett Liszakoffra és néha sokatjelentő
pillantást váltottak egymással. Egy napon, amikor az én georgiai
emberemmel az erdőben jártam, Liszakoffra tereltem a beszédet.
Karandashvili egyideig kitérő feleletet adott, de amikor látta, hogy
ilyen könnyen nem szabadul tőlem, szemöldökét összehúzva és sajátságos
gyűlölködő hangon a következő rendkívüli történetet beszélte el:
– Liszakoff régi fegyenc. Többször megszökött a szigetről; háromszáz
vesszőcsapást kapott és bélyeget sütöttek rá. A kényszermunkásélet
borzasztóan nyomta, úgy hogy sokáig lázadozott ellene. Végre megadta
magát. Ezt rosszul, aljasul, gyalázatosan tette.
– De hát mit csinált? – kérdeztem.
Karandashvili ökölbe szorítva a kezét és a fogát csikorgatva, ezt
felelte:
– Botozó lett belőle! A fegyencek halálra ítélték őt. Egyszer
megtámadták; eltörték néhány bordáját és a kezét. Sikerült azonban
elmenekülnie és akkor a gondnokság a többi fenyítő szállására utalta őt.
Az igaz, hogy köztük még mindig Liszakoff volt a legjobb. Sohasem
kísérelte meg, hogy kelleténél jobban büntesse meg az elítélteket, sőt
gyakran megpróbálta az öreg és gyönge foglyok kímélését. Ezért a
jószívűségeért többször őt magát korbácsoltatta meg az igazgatóság.
– De miért gyűlölítek annyira? – kérdeztem újra – Jól láttam, milyen
tekintettel mértétek végig.
– A halálos ítélet még mindig Liszakoff feje fölött lóg. Persze, hogy
gyűlöljük, mert nagy szégyen fegyencre, ha botozó lesz. Liszakoff csak
azért volt könyörületes, mert félt. De ez nem menti meg, előbb-utóbb
eléri a végzete. Azért is telepedett meg itt ebben az elhagyott
kuckóban, mert ennyire ritkán jönnek ki a fegyencek.
Keményen a szemébe néztem Karandashvilinek, aki azonnal lehúnyta a
szemét. Ez a kis mozdulat olyan beszédes volt, hogy elhatároztam, hogy a
leggondosabban ügyelni fogok a banditáimra.
Ebben a házban más körülmény is fölkeltette a figyelmemet. Liszakoff és
a felesége, aki mögött szintén volt büntetés, még pedig tíz év
méregkeverésért, sohasem beszélgettek egymással. Néha egy-két szót
mondtak, azután ismét szótlanok lettek és elgondolkodók, a férfi sohasem
tekintett föl, az asszony pedig mindig csak előre nézett állatiasan éber
és félénk szemével, amely mintha mindenkit át akart volna szúrni.
Nagyon is sok volt a borzalom, ami ezeknek az embereknek az életében
történt. Sokkal inkább fölőrölték és bemocskolták őket sok évi kínjaik,
semhogy egyik a másiknak kitárhatta volna a lelkét, amely tele volt
szentségtelen gondolatokkal. Úgy élték napjaikat, hogy aggodalmasan
kerülték az emlékezés sötét kamaráját és a jövőre nézve nem volt semmi
reményük. Mit is remélhetett a jövőtől ez a két lény, aki a fölsőbbség
parancsára házasodott össze és nem volt szabad elhagynia a szigetet?
Igaz, hogy volt egy fiúk, akinek számára tulajdonképpen jobb jövőt
remélhettek volna. De még ezt is megtagadta tőlük a sors, mert a
kontinensen nem látták szívesen a volt börtönlakók gyermekeit; az
emberiség söpredékének tekintették, olyan kaszt tagjának, amely örökre
meg volt bélyegezve. A szülők tehát tudták, hogy a Szakhalin-szigetén
szabadságban született ennek a polgárnak is az lesz a végzete, hogy a
számkivetés és kínzás átokkal megvert szigetének vad, elfajult életébe
sodródik és előbb-utóbb börtönfalak közé kerül.
Amikor este asztalnál ültünk, hirtelen kinyílt az ajtó és egy férfi vagy
helyesebben: egy férfi-kísértet lépett be. Rongyok burkolták, sebek és
daganatok födték, meztelen lába össze volt zúzva-törve, szeme lázban
égett és elárulta, hogy már régóta nem záródott le álomra. Belépett, az
ajtónál megállott és rekedt hangon nyögte:
– Szaryn[5]… vizet!
A háziúr és a többi férfi fölugrott. Csaknem valamennyi ezt kérdezte:
– A nyomodban vannak?
– Noszoff hadnagy – suttogta a szökevény. – Már itt vannak a közelben.
Sokáig csönd volt. Akkor azután Liszakoff odalépett hozzája és fejét a
rendesnél még jobban lehorgasztva, ezt mondta:
– Gyere velem!
Kimentek. Liszakoff körülbelül egy óra mulva jött vissza. Tele volt
iszappal és ruhája több helyen elszakadt, mintha sűrű tövises bokron
dolgozta volna magát keresztül.
– Már? – kérdezte Karandashvili.
Liszakoff szótlanul bólintott és odaült az asztalhoz. Néhány perc mulva
lódobogást hallottunk, majd hatalmas ütéseket a kapun, miktől
megborzadtunk. Parancsoló hang hallatszott:
– Nyissátok ki! Nyissátok ki!
A háziúr az ajtó felé ment, de a felesége visszatartotta és
aggodalmaskodó hangon így szólt:
– Öltözködjél át és rejtsd el jól a ruhát. Majd én kinyitom a kaput.
Mindketten kimentek. Kisvártatva nehéz csizmájukban bejöttek a katonák,
akiket egy alacsony, vöröshajú, szeplős tiszt, Noszoff vezetett.
Megállott, keményen végignézett rajtunk és selypítve kérdezte:
– Hol van Liszakoff?
Embereim szótlanok maradtak, egész magatartásuk elárulta az alantasnak
aggodalmát.
Nekem kellett helyettük felelnem:
– Egy pillanatra kiment, de mindjárt megint itt lesz.
– Kicsoda maga? – rivallt rám Noszoff és tetőtől-talpig végigmért.
– És maga kicsoda? – adtam vissza a kölcsönt. – Tiszti jelvénye van, de
úgy beszél velem, mint egy ripők paraszt. Biztosan lopta ezt a
válljelvényt, hogy maga iránt tiszteletre és udvariasságra kényszerítse
az embereket.
Egészen kijött a sodrából és lehorgasztotta a fejét; szemében az ebben
az országban otthonos félelem leskelődött. Köszönt és bemutatkozott:
– Noszoff hadnagy Pogibi helyőrségből.
A kölcsönös bemutatkozást irataim megmutatásával egészítettem ki,
amelyeket a főkormányzó és más befolyásos férfiak írtak alá.
Most már egészen alázatos volt, de csak ideig-óráig; mert miután teát
ivott «arraká»-val, amit magával hozott, megint ripőkösködni és
szemtelenkedni kezdett. A fegyencekről csak mint kutyákról és
csatornatöltelékről emlékezett meg és az egyik kocsist, aki nagyon közel
ment hozzá, megütötte. Odavoltam a meglepetéstől, amikor láttam, hogy ez
a vékonydongájú emberke egyetlen ütéssel a földre terítette nagy
kocsisomat, aki pedig erős volt, mint a tölgy.
– Valamennyinek a kezét bilincsbe verni! – adta ki a parancsot Noszoff.
A parancsot hamar teljesítették és kivéve engem, egy pillanat alatt
mindenki meg volt bilincselve, még a kis Miska is, akit úgy látszott,
mulattatott a lánc csörgése, mert állandóan rázogatta kis öklét.
– Csönd, pimasz! – ordított rá Noszoff és nagyot rúgott rajta.
Az én segédeim még jobban lehorgasztották fejüket, míg a szülők
gyűlölettel pillantottak a brutális tisztre.
– Kutassátok át az egész házat! – volt Noszoff következő parancsa.
A katonák egyike néhány pillanat mulva behozta Liszakoff ruháját és
csizmáját, amit a fészerben talált meg.
– Volt itt valaki? – kérdezte a tiszt Liszakofftól.
– Nem volt – felelte.
Noszoff sokatmondóan mosolygott és rám nézett. Úgy látszik, hogy engem
akar vallatni, de mégis meggondolta a dolgot és talán nem is akart ilyen
egyenesen a dologra térni.
– Te láttál valakit? – fordult a háziasszonyhoz. – Hát te, hát te, hát
te?
Egymást érték a kérdések, de a felelet mindig ugyanaz volt:
– Nem.