a kérdésemhez, a tutajról mint valami megijesztett őz, vad ugrással a
túlsó parton termett. A lökőrúdját kihalásztam a vízből, ezzel a tutajt
megállítottam és megkötöztem a parton. Ezek a magányos hajósok bizonyára
nem szívesen találkoztak embertársaikkal, a találkozás talán veszedelmes
is volt rájuk nézve. Sokáig a tutajnál maradtam, ügyeltem a túlsó part
nádjának csekély megmozdulására és végül úgy éreztem, hogy engem
figyelnek gondosan és makacsul. Tudtam, hogy így van a dolog, de sokáig
nem tudtam fölfedezni a szemet, amely engem figyelt. Egyszerre csak egy
bozontos főt láttam a káka közül kiemelkedni és olyan arcot, amely
ijedtséget és kérdező várakozást árult el.
Nevettem és rákiáltottam:
– Ne félj tőlem! Nem vagyok hivatalnok és semmi közöm hozzád!
Az idegen lelapult és tovább is néma maradt; jó ideig gondosabban
figyelt engem, végre halk, habozó hangon kérdezte:
– Igazat mond?
– Ha nem akarsz nekem hinni, feleltem, hát majd átdobom a rudadat és
elmegyek.
Meg is tettem és eltávoztam.
A tanyánkon elbeszéltem a társamnak találkozásomat azzal az emberrel,
aki jobb szereti, ha senki sincs vele és «csak az ég az övé» és
elmondtam azt is, mekkora balsikerrel járt az a fáradozásom, hogy az
ismeretlen emberrel diplomáciai összeköttetésbe léphessek.
– Ó, felelte, itt a mocsarakban és az erdőkben nyaranta egész bandákban
talál embereket, akik feszült viszonyban vannak az emberi társadalommal,
a rendőrséggel és a törvénnyel.
Nemsokára bogarászni ment, én pedig a táborban maradtam, hogy óriási
csukánkról akvarellvázlatot készítsek. Kisvártatva zörgést és pacskolást
hallottam a nádasban, sőt egyszer mintha egy ember fujtató lélegzését is
hallottam volna. Mosolyogtam, mert tudtam, hogy mindez mit jelent. Ez a
hajszolt emberfia, akit a rendőrség valószínüleg évek óta üldöz, sokáig
kerülgette a táborunkat, hogy a fölszerelésünket mustrálgassa és
egyáltalán megállapítsa a maga módján, kik vagyunk tulajdonképpen.
Amikor a nap már lenyugodott, előbukkant a sűrűségből és habozva
csöndesen megállott a köztem és közte levő, ötven lépésnyi, gyanús nyilt
terep túlsó oldalán. Minden mozdulata önkéntelenül elárulta, hogy a
veszedelem első jelére elrohan és elbújik. Néhány pillanatig állott így
hallgatva, éberen mint az állat, szemével engem figyelve. Megszólaltam:
– No, most már eleget néztél, egész napon át itt kószálsz a nádasban.
Még majd megfulladsz. Gyere, ülj le és igyál kis teát, kétszersülttel.
Egy pillanatig habozott, azután odajött és velem szemben leült a tűzhöz.
Jobb kezét a háta mögött tartotta.
– Itt nem fenyeget veszedelem, barátom, mondtam mosolyogva, a fejszédet
csak dugd az övedbe. Minek fárasztod magadat?
Mintha parancs lett volna, követte a fölszólítást és néhány másodperc
mulva ezt mormogta:
– Mindig jobb, ha az ember megbizonyosodik felőle, miféle ember a
szomszédja.
– Az már igaz, feleltem, de most igyál és végy cukrot és kétszersültet.
– Köszönöm szépen! Felelte már kissé bátrabban, azután szürcsölni kezdte
a teáját és rágcsálni kezdte a legkisebb darab cukrot, amelyet a
papírzacskóban talált.
Nem faggattam tovább, hanem nyugodtan megvártam, míg ő maga mondja el
akár igaz, akár koholt történetét. Miután teáját megitta, eleinte azt
akarta velem elhitetni, hogy halászni jött ide; amit fog, besózza és a
falvakba viszi vásárra. Mivel azonban a tutaján csak horgot láttam, de
sókészletet vagy hordót nem, tudtam, hogy füllentett és hallgattam.
Ennek a tervszerű hallgatásnak megvolt a hatása. Egyszerre csak
megvakargatta a fejét és kibökte:
– Megszöktem a kabarovszki fogságból. Ebben az évben másodszor. Először
elfogtak, de most szerencsém volt.
Igazat mondott.
– A nyarat akarod itt tölteni? kérdeztem.
Nyugtalan barna szemével rám pillantva, ezt dörmögte:
– Nem tudom; majd meglátom.
Nem kérdeztem többet, hogy bizalmatlanná ne tegyem.
– A sátramat itt a közelben fogom fölütni, rukkolt ki; kérdés és kérés
csendült ki szavaiból.
– Jól van! feleltem. Akkor szomszédok leszünk és segíthetsz nekünk a
halászásban és lepkefogdosásban.
– Miért ne? sietett a beleegyezéssel. Ad majd ennem?
– Igen.
– Rendben van, tehát megegyeztünk. Most megyek és elkészítem a tanyámat.
Köszönöm szépen a teát!
Fölállott és mint a kígyó, rögtön eltünt a sűrűségben.
Másnap nem jött vissza; nyilván nem akart tőlünk szívességet kérni.
Ezekben a szibiriai csavargókban van valami sajátságos büszkeség. Talán
azt akarta, hogy először én menjek ismét hozzá. Este, amikor fél
mérföldnyire tőlünk, tüzet gyujtottak, elmentem hozzá. Amikor lépteimet
meghallotta, gyorsan lehajolt és baltát ragadott, hogy föl legyen
fegyverkezve. Látván, hogy én vagyok, szívesen üdvözölt és odatessékelt
a tűzhöz, amelyen kormos üstben tea bugyburékolt.
Nagy érdeklődéssel, de kíváncsisággal is szemléltem új ismerősöm
tanyáját, mert nem egy dolgot láttam, amit a tutajon nem vettem észre,
például egy puskát és tölténnyel megspékelt katonaövet.
– Hol dugtad el mindezt? kérdeztem, szememmel a puskára utalva.
Ravaszul mosolygva így felelt:
– Az efféle jószágocskát nem viszi az ember nyiltan magával. Mikor fönn
a hegyi erdőben a tutajomat építettem, kivájtam az egyik fatörzset és
abban rejtettem el a fegyveremet. Az erdőben kell áttelelnem és mihez
kezdhessek ebben a helyzetben fegyver nélkül? Ki gondoskodik az
életemről, ki védelmez?
Az egész estét a csavargó tüzénél töltöttem. A hold már magasra
kapaszkodott az égen; keskeny, éles sarlója olyan fényesen világított,
hogy a fölötte elvonuló felhők nem tudták elhomályosítani. A mocsaras
lapály, mintha ezüsttel öntötték volna le, szótlan bámulással terült el
előttünk. Aludt a nádas és a cserjés; a természet álmodozó csendjét nem
zavarta meg a halak lubickolása, sem más hang. Kimondhatatlan vágyódás
ébredt föl a lélekben és megrohanta az emlékezés.
Sohasem tudtam megmagyarázni, miért hogy éppen itt ebben a mocsárban,
ebben a vadonban, egy ismeretlen csavargóval és megszökött fegyenccel
beszélgetve, éreztem a szükségét annak, hogy beszéljek arról a
vágyakozásról, amely szüntelenül élt bennem.
– Itt ülök veled a nádasban, de mégsem tudom, mi a sorsuk azoknak,
akiket szeretek. Megérted ezt? Ami e fénykörön kívül van, arról mitsem
tudok. Rettenetes ez, mert talán beteg, nagy bajban van; talán…
gondolataim hasztalan iparkodnak őt elérni.
Mindezt, önkéntelenül félve, hogy a mély zavartalan hallgatás pillanatát
megszentségtelenítem, csak suttogtam, mintha csak az ajkammal
gondolkoztam volna. A velem szemben ülő csavargó bizonyára nem is
hallotta meg halk szavaimat. De egyszerre fölkapta bozontos fejét és
tágra nyílt szemével, amelyben vörösen villant meg a tűz viszfénye, rám
bámult. Azután különös, megrendítő dolog történt. Egyszerre csak azt
láttam, hogy kétségbeesés és mélyen elrejtett fájdalom néz rám e szemből
és azután vérvörös csöppek hullottak belőle, amelyek eltűntek a fekete
szakálban. Láttam, hogy a csavargó sír és hogy a tűz vörös izzása
könnyekben tükröződött vissza, könnyekben, amelyek mindig
kristálytiszták és őszinték, akár egy szentnek akár egy gonosztevőnek a
szeméből törnek elő, mert – mint a Kelet egyik költője mondta, – «a
könny mindig a megkínzott lélek áldozata.» Sokáig sírt, rázta a zokogás,
azután megtört, megható hangon egyik szót a másik után, egyik mondatot a
másik után lökte ki:
– Igaz, amit mondott, valóban igaz. Én… én ugyanabban a pillanatban
ugyanazt gondoltam, mert hát lássa, így történt: Szerettem egy asszonyt
és ő juttatott börtönbe. Érette azután megszöktem, de másvalaki, aki
szintén szerette őt, elárult. A kozákok elcsíptek. Megint a börtönben
voltam és vágyódtam utána és újra megszöktem, de nem tudtam rátalálni,
mert elköltözött. Az áruló amikor meghallotta, hogy szabad vagyok,
elszökött, azt hallottam, hogy itt tartózkodik valahol a
Hanka-mocsárban. Ide jöttem, hogy megkeressem és leszámoljak vele. De a
vágyódás széttépi a szívemet és kiszárítja a lelkemet… Talán nem is
érdemes… talán nem is gondol már rám.
Egész teste reszketett és engem elfogott az a gondolat, hogy az élet
tulajdonképpen nagyon szeszélyes: néha mindent mély titokba burkol és
néha titkos könyvének éppen a legnagyobb buzgalommal őrzött oldalait üti
föl. Teljesen megértettem, hogy ez a csavargó azért jött ide, hogy
megbosszulja az árulást, az elszakítást kedvesétől. Minden olyan
érthető, olyan egyszerű volt, mint a fénylő hold az égen, mint a
hallgatag erdő és mint a csavargó könnyei.
Velem együtt visszatért a táborunkhoz és másnap reggel segített nekünk.
Nekem halat fogott és a mintapéldányokat formalinban megóvta;
barátomnak, az entomológusnak pillangókat hajszolt és bogarak után
mászott. Még öt napig maradtunk a lápon. A harmadik napon segítőnk nem
jött el a szokott órában, csak este jött meg kimerülve, a haja és a
szakála még kúszáltabb volt, mint máskor és ruháját vastag iszapréteg és
vízinövények maradványa borította. Arcán ijesztő elhatározottság ült.
– Ma ráakadtam, a káka közt, a Liba-folyónál. Ott elbújt és még tüzet
sem mert gyújtani; de ma reggel napkeletkor egy embert láttam a magas
part mentén mászni. _Ő_ volt. Már a rejtekhelyénél voltam. Mint a kígyó,
a hasamon csúsztam és mindent jól kikémleltem. Revolvere, puskája és
fejszéje van. Holnap majd beszélek vele.
Velünk teázott és elment.
Másnap reggel, amikor gyűjteményünket vizsgáltuk át, egyetlen lövést
hallottunk. Azután csönd lett. A csavargó nem jött el többé.
Végre eljött értünk egy kozák; kocsijára rakta minden holminkat és
kihajtott velünk a vasúti állomásra. Amikor vonatunkra várva föl- s
alájárkáltunk az állomáson, egy fiatal ember körül nehány embert láttunk
állni; ez a fiatal ember, rokonszenves, nyilt arcú volt és az
odahallgató kozákoknak és vasúti alkalmazottaknak elbeszélt valamit.
A fiatal ember, amikor a csoport közelébe értünk, éppen energikusan a
fejét rázta és ezt mondta:
– Féltem tőle, mert fegyenc volt. A Hanka-tóhoz mentem és a nádasban
ültem, amikor odacsúszott és mint a tigris rámtámadt a fejszéjével.
Revolveremmel lelőttem. Belepottyant a Liba-folyóba és ott is maradt.
Megundorodva ettől az elbeszéléstől, elfordultam és visszapillantottam a
csöndes láp felé; könnyes szemem előtt ott állott a csavargó képe,
ahogyan a nádasban a tűznél ült és sírt.
*
Középázsiában való hosszú tévelygés után, 1921-ben, megint Usszuriföldre
vetett a sors. A Hanka közelében voltam, amelyet hálás vadász- és
halászszívem sohasem fog elfelejteni. Meglátogattam Rasdolnayat, ahol
régebben a Kudiakoffokkal találkoztam; voltam Vladivosztokban, ahol a
gyönge orosz kultúra Kína és Korea legrosszabb elemeivel találkozik.
Ezúttal azonban nem tudományos kutatás végett vagy szórakozásból jártam
itt. Ki akartam kutatni, vajjon komolyan vehető-e az itt megindult
bolsevikellenes mozgalom és mi várható tőle.
A szokásos orosz pártviszályt találtam, intrikát, polgárháborút és
egyáltalán világos jeleit a kikerülhetetlen végzetnek, amely egy évvel
később meg is látogatta ezt a vidéket.
Ezt a pompás, gazdag és mégis segítségre szoruló Usszuriföldet
titokzatosan csalogató erdeivel, a büszke tigris, a vörös farkas és a
párduc hazáját, a vándorló fekete ausztráliai hattyú, az indiai
flamingó, a japán ibisz és a kínai daru etetőhelyét, ezt az országot a
vörösök vad és törvényt nem ismerő, vértől és pálinkától részeg hordái
mint normális emberi lények lakóhelyét elpusztítják.
Igazi, bölcs és emberbaráti kultúrmunkának kellene itt megkezdődnie;
ezekből a hegyekből, folyókból, tavakból, erdőkből és mezőkből a
boldogság helyét teremthetné meg az emberi társadalom számára. Akkor
aztán nem hiába volt a Teremtő bőkezű ehhez az országhoz, ő, aki a
legenda szerint mindazt, ami más országokban és földrészekben megvan,
teljes mértékben megadta az Usszuriföldnek.
III. RÉSZ AZ ELKÁRHOZOTTAK SZIGETE
HUSZONHETEDIK FEJEZET. Barátságtalan ország.
A nagy Szakhalin-sziget a szibériai part mentén, a La
Perouse-csatornától egészen az Amur-torkolatáig terjed. Az ázsiai
szárazföldtől a negyven-nyolcvan mértföld széles Tatár-szoros választja
el.
Odesszából évenként kétszer vagy háromszor egészen különös fajtájú orosz
hajók szoktak Szakhalin nyugati partjához menni. A hajón egyetlen utas
sem volt látható, csak egy sötét lobogó, amelyen néhány betű volt,
lengett az árboc csúcsán. Ha valaki valahol, talán Kolombóban vagy
Sanghájban fölszállhatott volna e titokzatos hajók valamelyikére,
megdöbbentette volna a csörömpölő lánczörgés és a hajó belsejéből
hallatszó folytonos zajkavarodás, amely mintha valami óriási méhkas
zümmögése lett volna. Csakhogy itt nem voltak szabad lények a méhek,
amelyek oda röpülhettek, ahová akartak, hanem kezükön és lábukon
megbilincselt emberek, gyakran négyesével-ötösével egy hosszú lánchoz
kovácsolva, emberek, akik vasketrecben laktak és fegyverrel a kezükben a
legdurvább katonák vigyáztak rájuk.
Ezek a gőzösök a leggonoszabb bűnösöket, gyilkosokat, rablókat,
gyujtogatókat és visszaeső gonosztevőket szállították Odesszából
Szakhalinra. A kormányzóság Odesszában összegyüjtötte a száműzetésre
elítélt gonosztevőket és Szakhalinra, az életfogytig tartó fogság és a
katorga, azaz kényszermunka szigetére küldte őket. Ezeknek a
megbilincselt, vasketrecbe zárt férfiaknak és nőknek a tengeri útja
Dante «Poklá»-nak legborzalmasabb részleteire emlékeztetett. A vihar a
tengeren, a trópusokon a hőség és az északi Csendes-óceánon a hidegség,
a minden képzeletet fölülmúló piszok, a folytonos kínzás, amellyel
ezekkel az emberekkel bántak, mindez sok száznak közülük halálát okozta;
ez az eredmény nem is volt a kormány kívánsága ellenére, mert sok
költségtől és kellemetlenségtől kímélte meg.
A hajók végre befutottak a Tatár-szorosba és Dué vagy Alexandrovszk
igazgatósági székhelyek valamelyikénél kötöttek ki. Lebocsátották a
csónakokat és a kimerült és beteg megbilincselt utasokat nyomorúságos
cókmókjukkal partra szállították.
Ebben a szorosban a tenger rendszerint nyugtalan. Ha ilyenkor a hullámok
ide-odadobták a csónakokat, akárhányszor megtörtént, hogy két
összeláncolt rab a vízbe esett, de senkisem törte magát valami nagyon,
hogy kihalássza őket. A hullámok átáztatták, sőt el is ragadták a
mindenféle ronggyal teli batyúkat és csomagokat, a csizmát, dohányt és
gyujtót. A partraszállás különösen nehéz és veszedelmes volt, mert a
sziklák közelében a védetlen part mentén erős volt a hullámverés. Az
orosz kormány ugyanis Szakhalinon való uralmának egész ideje alatt soha
egyetlen kikötőt, de sőt védett partraszállóhelyet sem épített.
A szánalomra méltó utasokat szuronyheggyel zavarták ki a szárazföldre és
szuronnyal vitték őket a három állami telep valamelyikének
börtöngondnoksági irodájába. Ott belajstromozták őket, beosztották az
egyes börtönökbe és kijelölték mindeniknek a maga külön
kényszermunkáját, amelynek folyamán gyakran kocsihoz vagy talicskához
láncolták őket. Szakhalin falvai mind egyforma típusúak voltak:
börtönigazgatóság, templom, kaszárnya a katonák számára, néhány kis bolt
és több börtönépület. Ezekben borzalom és rettegés volt az úr, ezreknek
vágyódása, bánkódása és kínszenvedése töltötte be őket, ezreké, akiket
kitéptek az emberi társadalom soraiból és akiknek valóban nem volt már
emberi és polgári joguk.
E telepek kivételével az egész sziget csaknem vadon volt, azért mondom,
hogy «csaknem», mert volt ott néhány bánya is, amely kitünő kokszszenet
adott és amelyek tanulmányozása végett kerestem föl az elkárhozottak e
szigetét. A bányák mellett, amelyeket kényszermunkával termeltek ki,
nyomorúságos szállások voltak a fegyencek számára. A sziget különböző
részében is élt kisebbszámú telepes, de ezekről később beszélek.
A nagyon elhanyagolt és rosszul gondozott szénbányák Dué, Onor,
Alexandrovszk mellett és Mgacs meg Nayasi folyóknál voltak. E kitünő
szakhalini széntelepek egy részét a portsmouthi béke Japánországnak
juttatta, amely nagyon jól tudja értékelni ennek a szigetnek – Karafuto
a japán neve – kincseit és az ország föltárására és fejlesztésére
különféle vasút- és kikötőépítést, valamint más munkát végzett.
Elbocsátott fegyenclakók, akik most mint telepesek élnek a szigeten,
sokat beszéltek nekem a bányákban történő rettenetes
szerencsétlenségekről. Tűz, robbanás vagy tárnabeomlás sok száz
megbilincselt munkásnak oltotta ki az életét, aki gyakran oda volt
láncolva a talicskához, a kocsihoz vagy a szivattyúhoz. Egész köteteket
lehetne megtölteni ilyen rettenetes történetekkel, a börtönigazgatóság
hanyagságának és műszaki tudatlanságának leírásával, amely sok száz
kényszermunkást a pusztulásba kergetett.
Az élet- és a munkaviszonyok irtózatossága, a zord északi éghajlat
emésztő hatása, a hazavágyódás és a megőrülésig fokozódó reménytelenség
lázadásra vagy szökésre kényszerítette a foglyokat. Az igazgatóság
mindkét esetben annak a zászlóaljnak külön e célra szánt csapatait
szólította sorompóba, amelybe egész Szibériának, sőt európai
Oroszországnak legelvetemültebb és legzabolátlanabb katonáit sorozták
be. Ebben a gonosztevő-zászlóaljban katonai katorgaféle volt a
szolgálat, mert a fegyelem és a szolgálati szabályzat olyan szigorú és
kegyetlen volt, hogy a katonák gyakran öngyilkosságot követtek el. De a
többség, hogy minél hamarább elkerülhessen erről az elátkozott
szigetről, megtette, amit tehetett és tőle telhetőleg fölhasznált minden
alkalmat, hogy a börtönigazgatóság tisztjeinek kegyét elnyerje. E
katonák sakkbantartására a legjobb politika a soha nem enyhülő
szigorúság volt. Minden emberi képzelőerőt fölülmúló kegyetlenség
érvényesült, ha arról volt szó, hogy újra elfogott fegyenceket
megbüntessenek vagy a bányákban vagy börtönökben kitört lázadást
leverjék.
Azokat, akik sztrájkban vagy lázadásban voltak bűnösök és az újra
elfogott szökevényeket megszaporított, keményebb munkával és
megszigorított fogsággal büntették meg, de főként és mindenekelőtt
megkorbácsolták őket. Gyakran már ez a megkorbácsolás a fogoly életének
végét jelentette, úgy hogy utána gyakran új sírt ástak a börtön
temetőjében.
Az elítéltet kiadták a megfenyítőnek. Ezek a hóhérlegények
Szakhalin-szigetén egész különös, mindenkitől gyűlölt kasztot alkottak;
az igazgatóság a legelvetemültebb foglyok közül választotta ki ezeket és
elkülönített szállásokon helyezték el, mert a többiek annyira utálták,
hogy a közös szálláson azonnal megölték volna őket.
Ezek a megfenyítők hajtottak végre minden ítéletet nemcsak a foglyokon,
hanem a katonákon, sőt a hivatalnokokon is, akik kormányzósági pénz
elsikkasztása miatt lettek fegyencekké. Alaposan végezték a munkájukat,
mert pénzjutalmat kaptak érte és megrövidítették a maguk büntetésének
idejét, amelynek kitöltése után viszonylagos szabadságot kaptak és azt a
jogot, hogy saját házuk lehetett a szigeten és ott telepesekké
válhattak. Meg kell azonban említenem, hogy a legutolsó húsz évben csak
egyetlenegy hóhérlegény élt ezzel a joggal, míg a többi mind a börtönben
maradt. Joggal féltek a többi fegyenc bosszújától, mert ezek mindenike
köteles volt titkos vérbíróságuk ítéletét a megkínzók ellen
végrehajtani, még akkor is, ha a megszálló maga nem is szenvedett soha a
megfenyítő kezétől.
Az elítéltekre tizenöt-háromszáz ütést mértek fűzvesszővel, amelyet
használat előtt tengervízben kifőztek. A tizenötödik ütésre a bőrnek meg
kellett repednie és vérnek kellett folynia. Ha vér nem volt látható,
akkor az ítélet végrehajtását ellenőrző hivatalnok kedvezéssel vádolta
meg a megfenyítőt és őt magát ítélte el megcsapatásra. A lesújtó vessző
széttépte és összeroncsolta a padon kinyújtva fekvő delikvens hátán és
lábán a bőrt és a húst. Ha elájult, a kórházba vitték, ahol nagylelkűen
kissé begyógyulni engedték sebeit. Ha a kiszabott ütéseket még nem kapta
meg, akkor újabb megcsapatással tették teljessé a számot, úgy hogy
gyakran halál lett a vége. Az a kegyetlenség, amellyel a foglyokat
kínozták, mindenen túltett, amit a legélénkebb és legromlottabb fantázia
kieszelhet. Mindez a központi kormány hatóságaitól messzire történt;
ezekhez csak határozatlan hírek jutottak el, amelyek nem keltettek
különösebb figyelmet.
Csak akkor történtek bizonyos reformok, amikor Haase dr. ismert orosz
emberbarát fölkereste Szakhalin-szigetén az onori büntetőtelepet és
később néhány nyilvános előadást tartott, majd ujságokban és
folyóiratokban cikkeket írt róla; így például a csaknem harminc font
súlyú Akatoui-bilincset könnyebbel cserélték föl, amelyet az újító
tiszteletére Haase-bilincsnek neveztek el.
De a fűzfavessző továbbra is ott suhogott a levegőben és továbbra is
szétmarcangolta az átkozott sziget jogfosztott lakóinak testét. Végre,
amikor Dorosevics orosz író meglátogatta a fegyenctelepeket és megírta
«Szakhalin» című könyvét, kissé törődni kezdtek a szánalomraméltó
szigetlakók életével és sorsával és a vesszőcsapások számára nézve
néhány jelentéktelen változtatást, a büntetés fokozataiban pedig
bizonyos enyhítést teremtettek.
Ez a rendszer megmaradt az orosz-japán háborúig. Mivel 1905-ben attól
félt az orosz kormány, hogy a japánok elfoglalhatnák a szigetet és a
fegyencekből veszedelmes bosszuló zászlóaljakat alakíthatnának, hogy
rászabadítsák a szárazföldre, valamennyi fegyencet a nikolajevszki és
vladivosztoki börtönökbe szállíttatta. De azokat az embereket, akik
átmentek a szakhalini poklon, az élők e temetőjének falai és kerítései a
háború első hónapjaiban nem tudták visszatartani. Csaknem mindannyi
megszökött, rablóbandába állott össze és portyázó útra indult a Lena,
Bodaibo, Zeya és Kerbi aranybányáihoz és Amurföldre, amely oly gazdag
őserdőben, ismeretlen hegyszorosban és alattomos mocsárban.
Sokan e rablók közül elpusztultak, az őket üldöző kozákok agyonlőtték
vagy fölkötötték. De sokan át is mentették életüket Lvov herceg és
Kerenszki orosz forradalmi kormányának idejébe, amikor amnesztiát kapott
mindenki, akit a cár bíróságai elítéltek. Ezek az emberek aztán, akiknek
lelkéből a cár börtönei az emberi érzés legutolsó maradékát is kiölték,
a városokba jöttek és ott mint a ragadozó állatok – és igazán ezek is
voltak – lesbe állottak. Vártak, míg fáradság nélkül hozzájutottak
zsákmányukhoz. Csakhamar megjött az idejük, fényes alkalom kínálkozott
nekik. A bolsevikok, amikor Oroszországban magukhoz ragadták az uralmat,
ezt a népséget, félig emberek, félig bestiák, bízták meg véres ítéleteik
végrehajtásával és a forradalmi törvényszékek, a politikai vizsgáló
bizottságok és a mindenható cseka élére tették őket. És akiknek testét
szétkorbácsolta és ronggyá tépte a sós vessző, mohón kaptak az alkalmon,
hogy a cári kormány és társaság képviselőin megboszulják magukat.
A petrográdi kommunista kormány megújította a cár politikáját. Behunyta
mindkét szemét olyan kegyetlenkedésekkel szemben, amelyek csak abban
különböztek a régi uraloméitól, hogy most már nem néhány ezer
gonosztevőnek és közveszedelmes elfajult embernek a vére folyt, hanem a
hárommilliós intelligencia embereinek, sok tanárnak, szervezőnek,
írónak, művésznek és a két legutolsó háború hőseinek vére. Mivel ezek
valamennyien nyiltan vagy titokban a kultúrellenes bolsevik rendszert
bírálgatták és ezért ártalmasoknak és veszedelmeseknek tüntek föl
Oroszország új kommunista cárjainak szemében, Szakhalin véres padjainak
és vesszőinek életben maradt áldozatai százszor véresebb módon
alkalmazták az intelligenciával szemben azt a javító rendszert, amelyet
Dué, Alexandrovszk és Onor börtöneiben ismertek meg.
A világtörténelemben sok minden megismétlődik, minden bűn megtalálja a
bíráját és megkapja a büntetését.
Ez így volt és így van Oroszországban is.
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET. Az ajnók közt.
Geológiai és vegyi vizsgálatok céljából egyik nyáron az Alint hajón
Szakhalinra mentem. Podgyászommal egy kis csónakra tettek és némi
nehézséggel partra szállottam Dué városkánál, ahol az ottani orvosok
fogadtak. Mint a város legműveltebb embereit, őket utasította a kormány
arra, hogy vegyenek védő szárnyaik alá.