és a kacsák kiáltozását; összerezzentem a zajra, amit a vízbe zuhanó
libák okoztak. Ez a nappali benyomások viszhangja volt; de valahányszor
ezen az éjjelen fölébredtem, sokáig füleltem a sötétség igazi zajára. A
koromfekete égen egymást szólítgató libák és kacsák egyik raja a másikat
követte; az egész éjszaka tele volt élettel, mert valamennyi
vándormadárfajta a szárnyra kapott tavasszal úton volt észak felé és
megálmodott titokteljes fészkéhez törekedett, amelyet féltékenyen meg
akart védeni az ember szeme elől valahol az ázsiai tundrákon, az
arktikus tengerparti lápterületein vagy a nagy szibériai folyamok
deltaszigetein, ahol emberi lény nem fenyegetheti fiatal ivadékainak
életét. Szegény madarak! Nem gondoltak arra, hogy gyermekeiknek ősszel
ezen az úton ismét délre kell vándorolniok és hogy akkor itt a Hanka
zsombékjain csakúgy, mint az indiai dzsungeltavakhoz szolgáló útjuk ezer
más helyén vadászok fognak rájuk leselkedni.
Második vadászatunk napkelte előtt és a fölkelő nap első sugarában folyt
le. A lövés nehezebb volt, mert most óvatosabbak voltak a madarak és
éles szemük észrevett bennünket a nádasban leshelyünkön. Mégis gazdag
zsákmányra tettünk szert. Én több kacsát lőttem, köztük egy délkínai
elfajzás ritka példányát, amely mandarinkacsa néven ismert és szárnyában
két fehér toll van. E madár életének sajátságos vonása az, hogy fészkét
gyakran magas fára rakja. Még három vörös libát (Casarca rutila) is
lőttem, amely madarat vörös tolláért, amely a lámai papi ruhára
emlékeztet, Mongolországban «lámamadár»-nak neveznek.
Mivel a madarak a nappal előrehaladásával együtt óvatosabbak lesznek,
abba kellett hagynunk a vadászást és vissza kellett térnünk táborunkba,
ahol forró tea és kozákunktól nagy múvészettel megsütött liba és kacsa
várt bennünket.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET. A mocsárban.
Társaim a reggeli után ismét aludni tértek, én ellenben a kutyámmal
elmerültem a sás és megfeketedett öreg fű tengerében, hogy meglássam, mi
vad lehet még a mocsárban. Minden pillanatban szalonka röpült föl, de
nem lőttem, mert csak nagyszemű sörétem volt és ezzel takarékoskodnom
kellett. Mindjárt kezdetben megállapítottam, hogy ma a szárazon nem
lehet vadászni, mert a fű és a nád annyira kiszáradt, hogy lépteim
meglehetős zajt okoztak és elriasztották a vadat; de folytattam
vándorlásomat, mert ezt a mocsaras völgyi lapályt, amelyről Przevalszki,
Busse és Maack utazók oly lelkesülve írtak, alaposabban akartam
megismerni és meg akartam figyelni a vízi szárnyasok életét akkor,
amikor szokott helyükön zavartalanul tartózkodnak. Ez az időtöltés
mindig nagy örömet szerzett nekem. Anyám már korai gyermekéveimben arra
tanított erdei és mezei sétáinkon, hogy figyeljek meg mindent, ami ott
él és így fölkeltette bennem a szabad, szűzi természet amaz erős, szinte
őserejű szeretetét, amely bizonyára alapja a vadászszenvedélyemnek. Ez a
szeretet talán életre keltett bennem valamit abból az egyszerű
vadászemberből is, akinek eszével, éles szemével és teste erejével
minden nap újra küzdenie kell táplálékáért és életeért.
Miután kis időt titkos megfigyeléssel a tónál töltöttem, végre
otthagytam a partot és ismét a sűrűségbe mentem. Ott rendkívüli,
vadságában is bájos látványnak voltam a tanuja. Egy nagy madár,
kócsagnak néztem, mint a kő, leesett a magasból, nyilván, hogy a
nádasban elbújjék. Gyors meredek siklóröpüléssel egy sas üldözte, alája
nyomult és így arra kényszerítette áldozatát, hogy ismét a magasba
emelkedjék. A sas két hatalmas csigavonalban a madár fölé emelkedett és
egy pillanatra fölötte maradt, azután összehúzta szárnyait, úgy hogy kis
fekete gomolyag lett belőle és mint a nyíl, a kócsagra pattant, amely
ferde röpüléssel iparkodott menekülni. A kócsag észrevette, hogy miről
van szó és mindjárt fölkészülődött a védekezésre, amennyiben fejét
visszahajtotta a hátára és hegyes csőrével éppen a támadó sasra célzott,
hogy átfúrja a sas mellét. A sas azonban meglátta a kócsag e mozdulatát,
a védekezésre kész fej mögött találta és így elérte azt, hogy a kócsag
megfordult a levegőben és mellét fölfelé védetlenül kitárta. Még egy
gyors mozdulat és a sas megadta áldozatának a halálos döfést; ferde,
tehetetlen röpüléssel csúszott a földre. A mikor a sas követte, hogy
egészen végezzen vele, a bokrozaton át odasiettem és akkora lármát
csaptam, hogy a sast megint fölriasztottam a levegőbe. Ott fönn lebegett
és látnia kellett, hogy zsákmányát más viszi el.
Kiderült, hogy a madár nem kócsag volt, hanem itt ritka japán ibisz.
Pompás példány volt, nagyobb a kócsagnál, kék háttal és bóbitával,
halvány rózsaszínű mellel és skarlátpiros szárnnyal. Mikor az ibiszhez
eljuttatom, már nem lélekzett; a sas a gégéjét éppen ott tépte föl, ahol
átolvad a mellbe. A ragadozó madár tehát pompás és nagyon ritka tárgyat
szerzett nekem a múzeum számára.
Néhány mértföldnyi vándorlás után és miután néhány kacsát lelőttem,
elhatároztam, hogy többet nem lövök, mert elég nehéz volt már a
vadásztáskám és még nagy útat kellett megtennem a táborunkig. De alig
hogy erre elhatároztam magamat, a bokorban egyszerre egy rókát
pillantottam meg, amely szemmel kísért. Mire célba vehettem, már
elmenekült a bokrok közt. Mivel tudtam, hogy ilyen vadra kicsiny volt a
sörétem, a második töltést is utána eresztettem. Amikor a róka a földön
hempergett, a kutyám odafutott, de kevéssel az állat előtt megállott, a
farkát csóválta és visszajött hozzám. A szárnyas vadászatához szokva,
nem tudta megérteni, micsoda öröm lehet a négylábú lelövése, különösen,
ha mint ez is itt, szinte a rokonának látszik.
Annyit kószáltam már, hogy utólért az esti szürkület és mert kétségtelen
volt, hogy az esti vadászat idejére már nem juthatok vissza táborunkba,
elhatároztam, hogy egymagam vadászok és itt jó leshelyet keresek. Úgy
gondoltam, hogy az útat vissza a táborba később majd csak megtalálom;
hiszen, ezt hittem, csak a tűz fénye után kell mennem, amely bizonyára
messzire ellátszik. A vadászzsákmányt egyelőre itt rejtem el és másnap
reggel elküldöm érte a kozákot.
Sok millió vízimadár röpült és keringett a rengeteg Hanka-medence
fölött. Addig lőttem, míg csak egy patrónom maradt, amelyet veszedelem
esetére jelző lövésnek tettem el. Kutyám támogatásával összegyüjtöttem a
zsákmányomat, főként libát; egész rajokban röpültek le a tóra, oly közel
a leshelyemhez, hogy az egyik rajból egyetlen lövéssel hármat lőttem ki.
Miután zsákmányomat elrejtettem és befödtem, észrevettem, hogy a
sötétség nagyon gyorsan szállt alá és az eget sűrű, fekete felhők
takarták. Már el voltam készülve arra, hogy tüzet kell raknom és az
éjjelt táborunktól távol kell eltöltenem. Beletörődtem a helyzetembe és
a szén fölött megsütöttem egy kacsát. Egy darab csokoládéval, amelyet a
vadásztáskámban találtam, éppen befejeztem a vacsorázást, amikor
hirtelen a távolban éles fény lángolt föl. A táborunk irányából látszott
és kitaláltam, hogy társaim szénakötegeket dobtak a tűzre, hogy nekem
jelt adjanak. Közvetetlenül ezután, szintén jeladásul, sortűz
hallatszott. Könnyű táskával és üres töltényövvel hazafelé indultam, ami
majdnem végzetessé vált rám nézve; mivel idejövetelem nyomait nem tudtam
többé megkülönböztetni, ahogyan éppen lehetett, a mocsarakon kellett
magamat átküzdenem. Eközben olyan szerencsétlenül sülyedtem bele az
egyikbe, amelynek teteje csak csalóka, vékony tőzegréteg volt, hogy
tetőtől talpig elborított a fekete iszap és csaknem ott vesztem a
feneketlen mocsárban. A mocsár másik oldalán nemsokára fölismertem a
bokrozat fekete falát és nagynehezen oda küzdöttem magamat száraz
talajon. Itt kissé megpihentem, azután még jó sokáig tovább totyogtam;
eközben tavakat kellett megkerülnöm, vízereket kellett átugranom és nagy
fáradsággal kellett utat törnöm a nádason át. Végre megint
vadásztársaimhoz érkeztem, akik már nagyon aggódtak miattam.
A tűz mellett ülve észrevettem, hogy a vadászok egyike, egy Luther
Márton nevű német ember, aki könyvvezető volt az usszuri vasútnál,
hiányzott. Azt mondták, hogy az én keresésemre indult, mert attól félt,
hogy nem ismervén a mocsárvidéket, eltévedtem és belefulladtam. Miatta
nem aggódott senki, bár jó sokáig maradt oda.
– Luther minden pocsolyát és minden bokrot ismer itt; nem vész el.
Szinte ennek az állításnak a bizonyítékául messzi a távolban hirtelen
vörös láng csapott föl; azután lehanyatlott a földre, mint valami arany
folyam, szétterjedt és végigsietett a síkon. Ebből a gyorsan
előrenyomuló vértengerből időről-időre óriási lánghullámok csaptak ki és
vörös meg arany szikraesőt zúdítottak a felhők felé.
– Ez pal vagy pusztai tűz – mondta az egyik vadász. – Remélhetőleg nem
jön ide, különben táborunkkal el kellene hurcolkodnunk erről a kedvező
helyről.
Félóra mulva a tűz kialudt, de még sokáig keskeny tűzszalagot láttunk a
sötétben; egyre még keskenyebb szalagokra bomlott szét, míg végre
egészen eltünt. Körülbelül ugyanebben az időben a nádasban törés zaját
és súlyos lépteket hallottunk. Egy pillanat mulva előbukkant a
sötétségből Luther hosszú, vékony alakja, akit meg nem okolhatóan kövér
Ozman kutyája követett.
– Látta a tüzet? – kérdezte az egyik vadász. – Csak tudnám, ki
gyujtotta?
– Én – felelte Luther – hogy megszárítsam Ozman farkát; annyira fázott
szegény kutya!
Még sokáig nevettünk a jószívű németen, aki, csakhogy Ozman farkát
megszárítsa, kész volt az egész Hanka-medencét és bennünket is elégetni.
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET. Veszedelmes élmények.
– Uraim! – mondta Luther másnap, amikor napkeltekor ki akartunk menni
leshelyeinkre – ebből a vadászatból elég volt! Mindig csak kacsa meg
liba és liba meg kacsa, ez végtére is unalmassá válik! Tegnap, amikor
Ossendowski urat keresve a mocsárban kóboroltam, fontos fölfedezést
tettem: megkezdődött az őzvándorlás!
– Igazán? – kérdezte az öreg mérnök, egy tapasztalt vadász. – Kissé
korainak tartom.
– A magam szemével láttam egy falkát, amely az öreg tó nyugati partján a
cserjésben aludt – erősítgette Luther.
Rövid tanácskozás után nekiindultunk a tónak és ott, előttünk káka és
fűz tengerével, leshelyeket rendeztünk be magunknak.
Egész óra hosszáig ültem lesen; csak egyes lövéseket hallottam. Végre
rám is sor került: a bokrok lassan megmozdultak, a sűrűn át, itt-ott kis
füvet vagy nedvdús ágat csipegetve, egy őzpár jött felém. Az egyik állat
második lövésemre elesett és amikor csaknem közvetetlenül utána balról
egész falka sietett el előttem, a zsákmányom még egy második őzzel
gyarapodott.
A Szikhota-Alin lejtőiről és az Usszuri-völgy különböző részéből jövő
rengeteg sok őz itt tölti a telet a Hanka mellett, ebben a fű- és
bokortengerben, ahol a befagyott lápon kényelmesen lakmározhatik.
Tavasszal, amikor a mocsár fölenged, az őzek ismét visszatérnek a hegyi
erdőkbe. Luther Márton levezetett bennünket a vándorló őzektől használt
utak egyikére és ott egész reggelen keresztül folytattuk a pusztítást. A
sűrűségben vadkanokat láttam, amint az őzeket követték, de nem lőttem
rájuk, mert csak finom sörétem volt.
Dél és napnyugta közt nem vadásztunk, mert a délutáni órákban az őzek a
sűrűségben maradnak. Vacsora után, szokásom szerint, a réten kószáltam,
de eközben elkerültem azokat a helyeket, ahol őzek tartózkodnak, hogy
lövéssel föl ne riasszam őket. Egy kis tón, amely utamba került, nagy
sereg libát pillantottam meg, köztük néhány rózsaszínű pelikánt is.
Mivel nagyon vágytam arra, hogy egyiküket elcsiphessem és besorozhassam
a Hanka-terület vízimaradarainak már nagyon sokoldalú gyüjteményébe,
óvatosan közeledtem; de a libák észrevettek és végig kellett néznem,
hogy az egész raj fölemelkedett és egy szomszédos tóra szállt.
Ugyanabban az irányban tovább mentem, de egy kis gyorsvízű folyó, amely
a Hankából ered, elzárta az utamat. Csaknem teljesen be volt még fagyva,
csak a közepén vágott a nyilt víznek kis csatornát az erős áramlat. A
széleken, mint megállapítottam, teljesen teherbíró volt a jég, de a
nyílás sokkal nagyobb volt, semhogy átugorhattam volna.
Mivel egészen a közelemben szénarakást láttam, elhatároztam, hogy
mindjárt ki is használom. Éppen fölemeltem egy marék szénát, amikor a
madárraj, amelynek nyomában voltam, megint fölrepült és egyenesen felém
tartott. A szénarakás mögül többször lőttem és végre sikerült is az
egyik pelikánt leszednem. A folyó másik oldalán a nádba esett le. Fogtam
erre a szénát és sűrű rétegben a vízre dobtam. Azután átugrottam a másik
oldalra, alig érintve a szénát lábammal, amelynek csak egész gyönge
támasztékra volt szüksége. Miután megtaláltam a madaramat és átdobtam a
folyón, nekilódultam, hogy visszatérjek a szénahídon át; de ez időközben
teleszítta magát vízzel, engedett alattam és én azonnal elmerültem.
A víz alá kerültem. Amikor evezve és vizet taposva megint fölszínre
iparkodtam jutni, éreztem, hogy a fejem nekiütődik a jégnek.
Villámgyorsan átjárta agyamat annak fölismerése, hogy a jég alá kerültem
és nincs egy pillanatnyi vesztegetni való időm; emlékeztem arra is, hogy
előrefelé estem, tehát a nyílásnak mögöttem kell lennie. Kezemmel
eltaszítottam magamat a jégtől és a víz sodra ellen küzdve, ezen át
nehány másodperc mulva a nyilt víz fölszinére jutottam. Körültekintve, a
kutyámat ott láttam a jégen; ferdén fölemelt fejével nagy meglepetéssel
bámult rám. A ragadós hideg vízből nagynehezen kivackolódtam a csuszós
jégre. Bosszankodva és fagyoskodva tértem vissza a táborba. De a tűz
mellett átöltözve és a borsos brandy segítségével, amit vadásztársaim
adtak innom, annyira magamhoz tértem, hogy napnyugta előtt már újra a
leshelyemen ültem és ott átgondoltam veszedelmes kalandom egyes
részleteit.
Ezen az estén nem volt szerencsém. Láttam ugyan nehány őzet, de finom
sörétemnek nagyon is messze voltak. Amikor így lesben ültem, egy
pillanatig úgy láttam, mintha előttem a nádnak hegye alig észrevehetően
megmozgott volna. Alaposan odafigyelve éreztem – ismét csak egy
pillanatig – hogy két tüzes szem a szemembe fúródik. Komor, gyűlölettel
teli merev tekintetnek látszott. Hideg verejték futott rajtam végig.
Tovább kutattam ezt a tekintetet, de nem tudtam fölfedezni és már azt
hittem, hogy csalódás volt a dolog. De ugyanabban a pillanatban Luther,
aki tőlem jobbra foglalt helyet, elkiáltotta magát:
– Tigris! Tigris!
Fölugrottam rejtekhelyemről és még láthattam, amint a hosszú csíkos test
óriási ugrásokkal a mocsár tulsó oldalán levő magaslatra siet. Most
megtudtam, hogy ízzó szemébe néztem ennek az irtózatos ragadozónak,
amely nyilván habozott, hogy megtámadjon-e avagy elsompolyogjon.
Szerencsémre a visszavonulásra határozta el magát, különben elveszett
ember lettem volna. Amikor megvizsgáltuk azt a helyet, ahol a tigris
szemét láttam, Szolovin mérnök, tapasztalt vadász, a tigris nyomára
mutatva, amely tányér nagyságban nyomódott be az iszapba, ezt mondta:
– A tigris mind a négy lábára lekuporogva, ugrásra készen lesben feküdt
itt. Ön csak éppen hogy elkerülte a biztos halált!
Levette a sipkáját és jámborul keresztet vetett.
Huszonnégy óra alatt tehát háromszor voltam halálos veszedelemben:
először, amikor besüppedtem a mocsárba, azután a mély, ragadós folyó
jégpáncélja alatt és végre, amikor csaknem szétmorzsolt a tigris. Ezen a
napon megtett mindent a sors, ami tőle telt, hogy a Hanka-tó partján
erős benyomásokat szerezhessek.
HUSZONHATODIK FEJEZET. «Árva vagyok a föld kerekén.»
E vadászkirándulásból visszatérvén, a Földrajzi Társaságnak jelentést
készítettem mindarról, amit láttam; egyszersmind, hogy tovább
tökéletesíthessük állattani gyűjteményünket, egy második expedíciót
ajánlottam a Hanka-tóhoz, úgy természetesen, hogy a múzeum törzskarához
tartozó egyik fiatal entomológussal együtt kelünk útra és nehány hét
mulva, tehát a nyár teljében indulunk el. Mivel indítványomat
elfogadták, már májusban útrakészen voltunk.
Tiszta volt az idő és meleg. Minden fa és minden virág dús levélruhában
vagy virágdíszben pompázott. A mezőn sárga liliom és peonia világított
és szmaragd lombbal voltak teli a hársak, szilfák, nyírek, kőrisfák,
diófák, tölgyek és nyirfák. Teljes virágjában állott az almafa és
vadcseresznye. Az erdő sűrűjében éjjente, mint a lidérc, ide-oda
lobogott a sok világító bogár és amikor élelmet keresve végigmászott a
sűrű kövér füvön, akárhányszor, mint a lámpa, megvilágította az utunkat.
És a fülemüle álmodozó éneke szólt mindenfelől. Nappal csaknem
fecskenagyságú Maack-pillangók (Papilio Maackii) és sárga, fehérpettyes
apollók hintáztak a napfényben csillogó virágkelyhek fölött. Minden
csupa duzzadó élet és mindenki örült a derült napsugárnak és a meleg,
titokzatos éjjelnek.
A Hanka levetette téli ruháját. Fiatal nádas és bokrozat zöld szalagja
ölelte körül a tavat és határolta el csillámló fölületét a szemhatár
felé úgy, hogy szmaragddal beszegett rengeteg gyémántnak látszott,
amelyet a szomszédos tavak kis gyémántjai vesznek körül. Északon a
Hankából kifolyó Szungakha, mint a kígyó, az erdős dombok mentén
kanyargott. A számtalan liba-, kacsa- és hattyúraj, amely kikeletkor ott
keringett a nád és bokor tengere fölött, eltűnt, sőt nem voltak itt már
a szalonkák sem, mert minden tollas vándor elvonult már északra vagy
nyári lakásához volt kötve, amelyet a nádasban vagy a sűrűségben talált.
Vadászásról szó sem lehetett, mert a madarak fészkeltek és kicsinyeikről
álmodoztak. Társam és én tehát más sportot űztünk: ő pillangót, bogarat
és más rovart keresett a bokrok közt, én pedig jó angol horoggal és kis
hálóval fölszerelve a Hanka-lapály tavi és folyami lakóira leselkedtem.
Csuka, ponty, cigányhal és főként kasatka volt a zsákmányom. Ez kicsiny,
körülbelül húsz hüvelyk hosszú sárgásszürke hal, amely alakjára a
cápához hasonlít és háti meg hasi uszonyán hegyes tüskéje van. Ezek a
kasatkák gyakran bosszantottak, mert egészen közönséges halfajta,
amelyet sem ételül sem a gyűjteményünk számára nem használhattunk, de a
csalétket egész rajokban megtámadta és elriasztotta a többi halat.
Sokáig a régi tónál táboroztam, amiről egyik előző fejezetben már
megemlékeztem. Mivel állandóan láttam, hogy halak ugrálnak a tó
fölszínén, egyik este elhatároztam, hogy nagyszabású támadást intézek
ellenük. Azt a különös hálót vetettem ki, amelyet a tatárok Szibiriában
morda-nak neveznek. Faabronccsal merevített zsákháló, amelynek hegyben
végződő felén kis nyílás van. A hálónak ez a vékonyodó része befelé van
gyűrve és így tölcséralakú bejárattal szolgál a háló belsejébe.
Még meglehetősen nagy hal is be tud menni ezen a nyíláson a mordaba, de
többé nem juthat ki belőle, mert a bejárat, ha belülről kifelé nyomják,
bezáródik. Csalétek gyanánt egy darab húst vagy kenyeret kell a hálóba
tenni. Az egészet azután lebocsátják a fenékre és a parton cövekhez vagy
fatörzshöz kötözik.
Miután szép rendben kivetettem a hálómat, visszatértem a tanyánkra. Egy
óra mulva visszamentem, hogy megnézzem, rendben van-e minden. Amikor
kissé megemeltem a mordát és nagyon nehéznek találtam, kihúztam a
partra; igaz, hogy nehezen ment, mert jó fogást csináltam: nehány
meglehetősen nagy lazac volt benne a keta- vagy kutya-lazac-fajtából,
pontyok és természetesen a csunya, tolakodó kasatka. Hálómat újra
kivetettem és zsákmányomat tanyánkra vittem.
Este, amikor a szúnyogokkal viaskodva teáztunk, azt ajánlottam a
társamnak, hogy nézzük meg a hálót még egyszer. A parton kis tüzet
raktunk, hogy láthassunk, azután lementünk oda, ahol a morda ki volt
kötve. Meglepett, hogy a kötelet nem találtuk és rúdra erősített
kampóval kutatgattam a hálót. Mivel nem tudtuk magunknak a dolgot
megmagyarázni és meglehetősen tanácstalanok voltunk, a társam
megjegyezte:
– Talán egy életben maradt ichtiozaurusz keveredett a hálójába és
megszökött vele.
– Lehet, felelém.
Ellenkező irányban végigjártuk a partot, hogy a morda nyomára akadjunk.
Társam nemsokára magához szólított. Amikor odasiettem, szótlanul
rámutatott a tóban levő bokorcsoportra, amelynek tövében a víz
fölcsapódott és bugyburékolt, mintha valami nagy állat pacsangolna
benne. A víz szinén a holdfényben egy pillanatra megláttuk a háló
abroncsát, de azonnal ismét eltűnt, amikor a víz még haragosabban
habzott föl.
– Ez egészen bizonyosan az ichtiozaurusz! mondta a társam nevetve.
Én azonban nagyon haragudtam a hálóm elvesztése miatt; gyorsan
levetköződtem és a kampós rúddal, meg egy hosszú kötéllel bementem a
vízbe. Odaérve elkaptam a hálóabroncsot, de mindjárt el is eresztettem.
– Kérem jöjjön ide és segítsen, kiáltottam oda az entomológusnak. Igazán
ichtiozaurusz. Ha megfogja, gombostűre tűzheti és üveg alá teheti.
Nem sokáig kérette magát és csakhamar mellettem termett. A hálót
nagynehezen kiszabadítottuk a bokorból és a nádból és kihúztuk a partra,
ahol mindjárt új tüzet raktunk és megvizsgáltuk, hogy mit fogtunk.
Hamar megtudtuk, kivel van dolgunk: óriási, körülbelül hat láb hosszú
csuka volt. Amikor fejét beledugta a hálóba, a kopoltyúfödélnél fogva
ott ragadt és mivel nem tudott se bemenni, se visszavonulni, letépte a
mordát a kötélről és elvonszolta magával. Az entomológus annak rendje és
módja szerint kizsigerelte, mire közösen fölcipeltük a parti lejtőn. Nem
kevesebbet nyomott, mint 120 fontot. Kivüle még néhány pontyot és
cigányhalat találtunk a hálóban. Alighanem ez a csalétek csábította a
szerencsétlen csukát, amely bizonyára hosszú időn át rémuralmat
gyakorolt a régi tóban.
Zsákmányunkkal megrakodva, visszatértünk táborunkba, ahol mindjárt
hozzáfogtunk a vacsorakészítéshez. Izletes halleves elfogyasztása után a
tűz mellett a nap élményeiről beszélgettünk. Kissé magasabban fekvő
tanyahelyünkről végigláttunk a Hanka lapály tágas sötét fű- és
nádtengerén, amelyen mintha tükördarabok lettek volna, ezüstösen
csillogó kisebb tavak voltak szétszórva. Közöttük a hold halvány
fényében a folyók és vízerek összevisszafonott szalaghálózata
csillámlott.
Egyszerre csak valahol a cserjésben kis tűz lobogó fényét pillantottam
meg. Tehát nem mi voltunk az egyedüliek a Hanka-lápon. Más emberek is
tüzet raktak itt, mellette ültek mint mi, beszélgettek, gondolkodtak,
örömet éreztek vagy talán vágyódást is. Olykor egy alaknak fekete
körvonala emelkedett ki a tűz fényéből, amit néha egészen eltakart.
Talán elrejtőzött valaki itt a lápon, mert ugyan mit kereshetett itt?
Nem volt se vadász, se halász, mert ennek a sportnak most nem volt itt
az ideje. Ennek a kis tűznek a titka fölkeltette a kiváncsiságomat.
Másnap reggel nekiindultam, hogy új szomszédaim után nézzek, akik aligha
jöttek ide azért, hogy halakat dugjanak formalinba vagy pillangókat
tűzdeljenek föl. Egy kis folyót követtem, amely hangos csobogással és
loccsanással sietett sokszorosan elgörbülő úton a Hankahoz. Néha egy-egy
magányos gácsér úszott ki a nádasból, de mihelyt meglátott, ijedten
visszahúzódott a sűrűségbe, ahol bizonyára fészkén ült a párja. Fehér
mellű és fehér farkú fekete sirályok röpültek el fölöttem a part mentén
és minden pillanatban lebocsátkoztak a homokra, hogy azonnal újra
fölröpüljenek. A csöndes öbölben és síma vízben halak ugrottak föl. Egy
keselyü, amely ezüstös, hattyúszerű felhőcske mellett fönn lebegett az
égen, panaszosan zsákmány után kiáltozott.
Ekkor egyszerre ütemes vízloccsanást és egy orosz dalnak halk, de mégis
kifejező énekét hallottam:
Árva vagyok a föld kerekén,
Csak az égnek sátra az enyém…
Megálltam a nádasban és vártam. A folyó éles kanyarodójánál az árral
gyorsan csúszott felém egy tutaj, fűzfavesszővel összekötözött négy
fatörzs. Egy zsák, alighanem élelemmel, két horogbot és egy üst feküdt a
hajó mellső részén. A közepén tagbaszakadt férfi állott egészen
összetépett ruhában, mezítláb és hajadon fővel. Sűrű bozontos volt a
haja és fekete szakálla elvadult. Övébe, közönséges kötéldarabba, fejsze
volt bedugva. Bánatos énekének az ütemére dolgozott a lökőrúdjával.
Amikor közeledett a rejtekhelyemhez, kiléptem a partra és odaszóltam
neki:
– Hová, hová barátom?