Kudiakoff az elbeszélését. Egy évvel később a kormány, hogy a fókákat az
idegen és az orosz vadászokkal szemben megvédje, fölfegyverzett őrséget
küldött oda. Ez időtől kezdve ott csak vadorzással lehetett valamihez
hozzájutni, ezt pedig elvből egyikünk sem teszi.
– Mi lett a vitorlásaikból? kérdeztem, mert Kudiakoffék tengeri
kalandjainak minden részlete és derék legénységüknek a sorsa is élénken
érdekelt.
– Egy darabig még használtuk, volt a felelet, mert üzemünket a
következőképpen rendeztük be: Egyikünk minden évben otthon vezette az
üzletet; vadászexpediciókat szervezett cobolyra, medvére, tigrisre,
menyétre, mókusra, jávorszarvasra és szarvasra; ginsenget és aranyat
vásárolt, erdőt irtott és előkészítette a földet búza, bab és köles
számára; olajmalmokat rendezett be sojababolaj sajtolására; új házakat
épített; fát szállított a vasútnak; új szén-, arany- és más érctelepeket
kutatott föl és ezeket eladta. A másik bejárta az okhocski-tengert, ahol
a Shantar-szigetek közelében bálnára vadászott és halzsírt meg
halcsontot gyüjtött; lazacot meg heringet fogott és ezt az értékes árút
eladta Vladivosztokban, ahol nagyon keresték, de sőt Sanghájban is,
ahová többször elvitorláztunk; itt viszont kinai teával, tussza- vagy
ponzséselyemmel és angol gyapjúszövettel raktuk meg a hajónkat.
Testvérem egy nyáron, amikor ismét a Behring-tengerre utazott, sok
borostyánt és szürke ambrát talált, amit a hullámok vetettek partra;
aranysárga színű valódi borostyán nagy tömegét hozta magával, amit a
kinaiak a legjobban megfizetnek és nemcsak női ékszert, hanem szerencsét
hozó és hosszú életet adó amulettet is készítenek belőle. A szürke
ambrának erős, kellemes szaga van. Növényi olajban és alkoholban oldódik
és ezért Ninában illatszer készítésére használják. Az ára aranyban
akkora, amekkora az áru súlya.
A Kudiakoff testvérek pompás árú- és ritkasággyüjteményüket is
megmutatták. Valóságos múzeum volt. A legkülönösebb alakú ginsenggyökér
(Pentifolia panucca genseng), antilopszarv, pézsmapatkány-, medve-,
tigris-, és párducbőr, rozmárfog, szürke ambra és borostyán,
aranytartalmú föveny, drágakő, mindenféle érc, kitömött usszuri madár, a
goldák, orocsonok, ainok, kamcsadálok, koreaiak és kinaiak kultúrtárgyai
voltak láthatók. Néhány évvel később azt hallottam, hogy a testvérek a
vladivosztoki és kabarovszki Földrajzi Társaság múzeumának ajándékozták
páratlan gyüjteményüket.
Ez a két Kudiakoff-testvér, életük, szociális és politikai fölfogásuk és
egyáltalán egész lényük a legmélyebb rokonérzést keltette föl bennem és
gyakran gondoltam arra, hogy ilyen vasakaratú férfiakat kellene
példaként ifjúságunk elé állítani, mert ez erkölcsi közömbösségben és
gyönge akarattal nő föl, már pedig a mi korunk szabadulni óhajt már
azoktól a megszorító és egészségtelen behatásoktól, amelyek meggyöngítik
a nép és az állam erejét.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET. A gyilkos alkohol.
Vladivosztokból az egész Amur-vidék fővárosába, Kabarovszkba visz az
orosz vasút. Az útnak körülbelül harmadrésze után Smakovszka állomáshoz
ér az ember, amelynek közelében egy nagy ortodox kolostor volt,
Smakovszkaja Obitiel. Itt a bolsevik-uralom előtt körülbelül száz
szerzetesnek nagy gazdasága volt; marhát tenyésztettek és
kolmogorszk-fajta nemes lovat, volt tejgazdaságuk, amelyben kitünő
sajtot gyártottak, halásztak és jámbor, komoly, munkás életet éltek.
A bolsevik roham után nehány szétrombolt épületen kivül alig maradt itt
meg valami. A szerzeteseket megölték vagy elkergették; akik életben
maradtak, azok most hajléktalanul és jogtalanul, Oroszország vallástipró
uralkodói üldözésének kitéve hánykódtak valahol az orosz élet végtelen
tengerén. Marháikat levágták, lovaikat a bolsevik hadseregbe sorozták
be, a kolostor kincstárát, a szentképeket és más egyházi szereket
elrabolták úgy, hogy ma rom a Smakovszka-kolostor. Amikor először
vándoroltam Usszuri-földön fölkerestem, nem annyira azért, mintha a
szerzetesek munkája érdekelt volna, hanem mert a kolostornak az egész
országban híres gyógyforrása volt, a giesshübli, kreuznachi és a
kaukázusi esszentuki forráshoz hasonló természetes, szénsavas vízzel. Az
emberek százai, akik nyaranta idejöttek kúrára, hajlékot, orvosi
segítséget kaptak a kolostorban és meggyógyultak. A forrás
leglényegesebb sajátossága volt nagy rádióaktivitása és kisugárzó
hatásának állandósága; ezek a tulajdonságok erős és gyorsan ható
gyógyító erőt adtak neki.
Sokat hallottam arról, hogy a kolostor szomszédságában állítólag más
ásványforrások vannak és a Földrajzi Társaság kiküldött fölkutatásukra
és elemzésükre. E végből gondosan átkutattam az egész környéket, de egy
kis forráson kívül, amely erősen szénsavtartalmú volt és dolomitsziklák
alól bugyogott ki, semmit sem találtam. E vándorlásomban mégis nagyon
sok érdekes és e határterület életére nézve jellemző dolgot láttam.
A kolostortól keletre harminc mértföldnyire az erdőben egy kis folyó
partján egészen sajátságos nomád telepre találtam. Egy réten és a folyó
partján körülbelül húsz sátorra vagy vigvamra bukkantam, amelyeket
vékony nyirfaoszlopból készítettek nyirfahéjtetővel. A csúcsukon levő
nyílásból nem szállt ki tűznek füstje, mint rendesen az ilyen
vigvamokból. Az egyik sátor bejáratánál egy ember kuporgott.
– Ez bizonyára orocson tábor, mondta vezetőm, a szerzetesek egyike. Már
kora ősszel idejönnek téli cobolyvadászatra. Csöndes, szorgalmas és
jóindulatú emberek. Menjünk oda hozzájuk, bizonyára érdekelni fogja önt!
Mikor közelebb jutottunk, a szerzetes így szólt:
– Üdvözlégy barátom, nem akarsz vendéget fogadni?
Mivel a sátornál ülő bennszülött nem felelt, még közelebb lovagoltunk.
De mennyire megijedtünk, amikor észrevettük, hogy az az ember, aki
hátával nekitámaszkodott a sátor falának és blúzt, nadrágot, cipőt és
bundát viselt, halott volt.
Nyugtalan hallgatással néztünk egymásra és szó nélkül gyorsan
leszálltunk lovainkról, hogy bekémleljünk a vigvamokba. Mindenütt férfi,
női és gyermeki holttesteket láttunk; sőt az egyik sátorban a hideg
tűzhely mellett függő bölcsőjében egy kis gyermek feküdt holtan.
– Mi okozhatta ezeknek az embereknek a halálát? kérdeztem a
szerzetestől.
Levette a sipkáját és csöndesen imádkozott. Kis idő múlva lehorgasztva a
fejét, sóhajtva így felelt:
– A mi bűnünk, az oroszok bűne, uram.
Mivel nem értettem, magyarázgatni kezdte:
– Nézzen uram körül. Mindenütt üveg, bádogedény és hordó. Pálinka volt
bennük, az ölte meg ezeket a nomádokat. Az orosz kereskedők a
bennszülöttet nem tekintik embernek. Hogy büntetlenül megcsalhassák,
megrabolhassák, sőt megölhessék, a legegyszerűbb eljárás az, hogy
elárasztják pálinkával. Rendesen ezen a módon folytatnak
cserekereskedést a bennszülöttekkel. Az orosz kereskedő először
lerészegíti őket, azután potom áron megveszi legértékesebb prémjüket és
valami olcsó rossz borral fizet. Az orocsonok e rendszer uralma alatt
már régen eliszákosodtak és egy pohár vodkáért eladják a lelküket az
ördögnek. Ezek a szegény emberek is így jártak. Valószínűleg eladták
vadászzsákmányukat és most idejöttek a vodkájukkal, hogy a telet itt
töltsék. Valamelyik ünnepnapjukon azután addig ittak, míg
elbódultságukban a szél és a hideg végzett velük. Mikor a tűz kialudt,
kialudt az életük is. Súlyos bűntettek történnek, uram, az aranyért és a
gazdagságért. A kapzsiságnak ezt a járványát az ördög vetette el az
emberiségben és hogy a vetést megtrágyázza, ezt a mérget, az alkoholt
adta az embereknek. Gyöngíti a lelkiismeretet, az akaratot és az erőt és
romlásba kergeti az emberiséget.
A szerzetes fölemelte a kezét, mintha átkot szórna erre a veszedelemre
és mindazokra, akik szolgálják.
Az orosz kereskedőknek bűnös tevékenysége, amelyet a szibériai és a
mongol nomádok közt fejtenek ki, okozza, hogy egész törzsek, amelyeknek
lélekszáma még nem régen jelentékeny volt, kihaltak. Így jártak
Kamcsatkán, az Anadyr-folyónál, a Csukocsk-előhegységben a jakutok,
osztjákok, goldák és Szakhalin szigetén az ajnók. Orosz hivatalnokok,
orvosok és vadászok, akik néha ezekre a félreeső és gyér népességű
vidékre jönnek, gyakran akadnak ilyen táborokra, amelyekben a nomádok
közös, hirtelen halállal rettenetes adót fizettek a civilizációnak.
Ez északázsiai országrészek eliszákosodott népét mindenféle járvány, de
különösen a himlő megtizedeli, de a samanokon kívül senki sem száll
szembe a bacillusokkal és a betegségek okozóival; ezek is azonban csak
ördögökkel harcolnak, akiket maguk találtak ki és dobbal, síppal,
hiszterikus és részeges kiáltozással iparkodnak megijeszteni és
elkergetni.
Szomorúan és teli komor gondolatokkal hagytuk el a halottak táborhelyét.
Amikor egészen a közelében, magas sűrű fűben haladtunk, a földön néhány
fácán maradványára akadtunk, amelynek a nyaka lószőrhurokba szorult. A
bennszülöttek ugyanis a sűrű füvet össze szokták kötözni, úgy hogy több
kicsiny, alacsony átjáró képződik, amelyben azután lószőrhurkokat
feszítenek ki. A fácánok és más madarak, amelyek a földön keresik
élelmüket, belerohannak e hurkokba és ezen a kegyetlen módon százával
pusztulnak el.
A kolostor szomszédságában, ahol nagyon sok a fácán, gyakran akadtam
ilyen csapdára. Egyszer az egyikben egy kígyót találtam, amelynek a
gégéjét vágta el az erős bokron megerősített hurok lószőre. A hurok
ugyan leszakadt, de a kígyó pár lépéssel odább kimúlt. Öt láb hosszú
volt, világosbarna testén fekete vonalak és foltok voltak és a boa
konstriktor fajtához tartozott. De ezek a kígyók az usszuri területen
ritkák. Amikor fölkerestük a Szuifun-folyó mocsaras völgyét, a kocsink
átment egy boán, amely jó és gazdag lakoma után déli álmát aludta. A
kocsi kereke kettészelte és hasában öt nyulat, egy madarat és egy
patkányt találtunk. Azt is hallottam, hogy a vasút közelében nagy
pusztítást visznek véghez a boák a szárnyasok közt.
A bolsevikok ideje előtt az Amurföld kikutatását művelő társaság
múzeumában több példányban volt meg az usszuri boa. Ennek az állatnak
jelenléte Usszuriföldön világosan bizonyítja, hogy ott az észak harcban
áll a déllel. A hóval födött, szubarktikus vidékek lakója, a nyúl,
ugyanegy erdőben találkozik a tropikus dzsungelek rémével, a boával.
Hogy a boának otthonos környezete legyen, a természet az usszuri taigába
átültette a Dimorphantus palmoides pálmát, amely békességben nő az
arktikus zóna fia, a cédrus mellett; a vadszőlőn át, amely ezt befutja,
csinál magának útat a bengali tigris unokatestvére, az Amurtigris.
Mindez azt a gondolatot ébreszti föl az utazóban, hogy a természet,
amikor ennek az országnak flóráját és faunáját megteremtette, itt vagy
megfeledkezett azokról az alapelvekről, amelyekre egyébként oly kínosan
ügyel és ezért össze-vissza hagyott nőni mindent, vagy pedig bolond
tréfát akart csinálni.
Nem egy ilyesfajta tréfát nem becsül éppen nagyra az ember. Ez történt a
búzával is. Néhány évvel azután, hogy a telepesek délorosz búzafajtát
kezdtek termeszteni, valami méreg támadta meg a kalászokat. A parasztok
«részeg búzáról» beszéltek, mert az általa okozott mérgezés jelenségei
az alkohol hatásához hasonlítottak. Amikor megvizsgálták a dolgot,
kiderült, hogy a Myxomycetes családjából való különös gomba tenyészett a
búzán és megerjesztette a lisztet, ami akkor volt a legerősebb, amikor a
megfertőzött búzából készült tészta megkelt. Az ilyen kenyérben nagyfokú
alkohol, például amylalkohol képződik, továbbá glicerin és aceton. Az
orosz búza egyébként néhány év múlva megbirkózott ezzel a fertőzéssel és
ma már csak ritkán zavarja meg a nyugalmat a «részeg búza».
HUSZONHARMADIK FEJEZET. Vadászok paradicsoma.
Ha az utazó északnak és délnek legszeszélyesebb keveredését akarja
látni, azt a helyet, ahol az arktikus zóna Egyiptommal és Indiával,
Szibéria Japánországgal találkozik, a Hanka-tavat kell fölkeresnie,
amely Usszuriföld és Mandzsuország határán van.
Kettős öröme lesz az utazónak, ha nemcsak természetkutató, hanem a
vadászat kedvelője is, mert a tó és a belőle kifolyó Szungakha-folyó
igazi paradicsom a vadásznak.
Legelőször tavasz kezdetén jártam ott. A jég még téli bilincsbe fogta a
vízfolyásokat és a Hanka körül levő kis tavakat. Igaz, hogy már kékes
színű volt és sok volt rajta a napolvasztotta lyuk, de még elég vastag
volt arra, hogy egy embert, sőt kétfogatú kocsit is elbírjon.
Kis vadásztársasággal mentem oda, hogy vándorúton levő vízimadarakat
lőjjek. A nikolszk–kabarovszki vonal egyik állomásán kocsit fogadtunk és
nyugatnak, a Hanka-tó felé hajtottunk. A mocsaras vidék itt kezdődött, a
tótól körülbelül negyven mértföldnyire; kis vízerek és folyócskák
hálózata borította és a kisebb-nagyobb tavak lefolyásai, amelyek az
erdőszerű nádasban rejtőzködtek. Amikor napkeltekor útnak indultunk, még
metsző hideg volt, de délben oly melegen sütött a nap, hogy a kocsi
kerekei mélyen belevágódtak a fekete, mocsaras talajba és a lovak csak
üggyel-bajal tudták lábukat a ragadós sárból kihúzni. Lassítanunk
kellett a tempót és kocsisunk, egy kozák, végre is azt mondta, hogy
aznap már nem tudnak lovaink a célhoz eljutni. Tanácskozni kezdtünk és
elhatároztuk, hogy egyelőre ezen a vidéken maradunk, ahol sok volt a tó
és a lesállásra alkalmas kedvezően födött hely. Már amikor erre a
területre léptünk, bámulatunkban fölkiáltottunk a ludak, hattyúk és
kacsák ama nagy tömegének láttára, amely a Hanka-medence fölött
lebegett, a levegőben körözött, azután az északra húzódó tavasz után
továbbröpült.
Meglehetős nagy tó közelében álltunk meg, amelyet azonban a körülötte
levő, kákával és náddal födött parti emelkedések miatt nem láthattunk.
Kocsisunknak megparancsoltuk, hogy egy szénakazalnál, amit télen át
otthagytak, fogja ki a lovakat és készítse el a tanyánkat. A szénából
puha ülőhelyet és ágyat készítettünk és így hamar elkészült a tanya.
Anélkül, hogy megvártam volna a teát, amit a kozák készített, fogtam a
puskát, füttyentettem a kutyámnak és a tó irányában elindultam.
Gordonszetterem már néhány lépés után fölemelte a fejét, a fülét
hegyezte, kifeszítette a farkát és nagyon óvatosan egy magas fűfolt felé
közeledett. Még nem láttam semmit, de kacsahápogást és lubickolást
hallottam, sőt több fajtának a hangját is megtudtam különböztetni.
Olykor a libák mély hangját is hallottam vagy az északi hattyú hosszan
elnyújtott szavát. Fönn az égen raj rajt követett; a levegő viszhangzott
a madarak szavától, amelyek gyakran nagyívű csigavonalban fúrták magukat
lefelé, hogy valamelyik tóra leereszkedjenek.
A kutya néhány lépés után megállott a füves hely előtt és mint valami
bronzszobor, pompás tartással mozdulatlanul ottmaradt. Meglepett a
dolog, mert itt száraz volt a talaj, ahol tulajdonképpen csak szalonkát
várhattam. Amikor arra biztattam a kutyát, hogy menjen előre, egy
pillanatra valami feketét láttam, ami mindjárt megint el is tünt a magas
fűben. Nem volt madár és én ide-odatalálgattam, miféle négylábú állat
lakhatik ezen a lápterületen. A kutyát arra a helyre parancsoltam, ahol
az állat eltünt és miután ötven lépésnyire előre haladtam, láttam, hogy
a kutyám ismét nyugodtan áll. A fűből nagyon sötét színű nyúl ugrott ki
és a golyóm menekülő útján leterítette. Amikor fölemeltem és jól
szemügyre vettem, meglepett lábának vékonysága, fejének nagysága, amely
nagyobb volt a közönséges nyúlénál és csaknem fekete csuhája. Fekete
nyúl volt, az az elfajzás, amelyet a Szungakha-folyónál, a Hankától
északra csak nem régen fedezett föl Przevalszki ázsiai kutató.
Przevalszki nyúlnak mondta az állatot, én azonban inkább tengeri nyúlnak
tartom.
Sok évvel később, amikor Mongolországon és Urianhaion át utaztam, csak
megerősödött ez a meggyőződésem. A Koszogol-tó szomszédságában, a Khatyl
város közelében levő vörösfenyőerdőkben ugyanis többször is láttam vad
tengeri nyulat, amelynek csuhája nagyon sötét barna volt és testének
méretei erősen hasonlítottak a belga tengeri nyúléhoz. Ez a rágcsáló
ritka; a tiszta faj nyilván teljesen kihalt a tengeri nyúlnak a
közönséges nyúllal való keveredése következtében, amely utóbbiak közt
gyakran akadnak nagyon sötétszőrű példányok, amelyeknek testalkotása
némileg eltér az északi nyúlétól.
Ez a találkozás a nyúllal tulajdonképpen véletlenség volt; csak sötét
szőre igazolhatta a lövést, amely felhőszerű tömegben riasztotta föl a
tavak szomszédságában a vízimadarakat. Sok száz kacsa hápogva elröpült
és távolabbi tavon szállt le; nagy libák kiabálva merőlegesen emelkedtek
a magasba; szalonkák és sirályok szelték át minden irányban a levegőt és
átható kiáltással töltötték be; óvatos hattyúk, kócsagok és éber darvak
alacsonyan röpültek a nádtenger fölött és nyugaton eltüntek a dombok
mögött.
Azt hittem, hogy most elrontottam mindent, szétriasztottam az egész
madárvilágot és magamnak is, társaimnak is tönkretettem a nap hátralevő
idejére a vadászatot. De még alig akasztottam övemre a zsákmányt,
kutyám, amely előre sietett, egy kis pocsolyánál hirtelen megint megállt
és pedig olyan nyújtott testtartással, amelyből mindjárt megtudtam, hogy
vadat áll erősen. Amikor odasiettem és rászóltam: «Fogd meg!», egyet
ugrott és három nagy szürke, hangosan kiáltozó kacsát vert ki a
mocsárból. Kétszer lőttem és a trióból csak egyetlenegy röpült tovább, a
másik kettőt ellenben a kutyám hozta el a vadásztáskám számára. Ekkor
azután mindjárt visszatértem táborhelyünkre és bocsánatot kértem
társaimtól, mert minden vadat elűztem. Védőbeszédemen nagyot nevettek és
az egyik vadász ezt mondta:
– Ha minden percben lőtt volna egyet, még akkor is bőven maradt volna
vad valamennyiünk számára. Most még világos van, de majd napnyugta után
látja meg, mi történik itt. Hány patronja van?
– Ötszáz – feleltem, csaknem szégyenkezve vérszomjamon.
– Micsoda? – kiáltották a vadászok – ötszáz három napra? Nekünk
mindegyikünknek ezer patronunk van és hozzá még elég puskapor-, sörét-
és patronhüvelykészlet.
Ez meglepett, de azért örvendtem magamban, mennyire gondoskodtam mégis
magamról, mert a szekrényemben nekem is volt még száz rézhüvelyem, két
doboz puskaporom és egy ötfontos zacskóm tele 3. számú söréttel.
Nyugtalanul vártam az estét. Még enni sem tudtam. Övemet, amelybe
negyvenhat patron fért bele, megtöltöttem, további húsz patront
szétosztottam a bundám zsebeiben, amely az európai és ázsiai Oroszország
erdőiben, hegyei közt és tavai mellett már nem egy izgalmas vadászatot
csinált velem végig. Megtisztítottam a fegyveremet, magas csizmámat jól
bekentem vazelinnel, hű szetteremet, amely a szárnyasra való esti
vadászaton csak utamban lett volna, megkötöttem, azután lefeküdtem a
puha szénára és vágyakozva figyeltem a kacsákat, libákat és hattyúkat,
amelyek a legkülönbözőbb irányban röpültek el fölöttem. Biztosra vettem,
hogy valamennyi szárnyas vad még az est beállta előtt elröpül a
Hanka-mocsáron át és csak a kis éneklő madarak maradnak itt nekünk,
amelyek énekelve, civakodva és egymással gyakran harcolva csapatostul
röpdöstek ide-oda a nádasban.
A várvavárt pillanat végre elérkezett. A tópart kákái közt jól elrejtve
ültem leshelyemen. A nap, mintha ki akart volna gúnyolni
türelmetlenségemért, csak lassan tünt le nyugaton; rengeteg színes ív
maradt vissza az égen. A föld fölött már elsurrantak az esthajnal első,
még átlátszó és világos hullámai. A nádasban és a káka sűrűjében kék- és
biborszínű árnyak bukkantak föl, amelyek közt éjjeli szállást kerestek
az álmos hangon csicsergő kis madarak. Nyugaton a fakózöld égen vörös és
arany színben felhőrongyok égtek. Az alkony mint valami szürke fátyol
bocsátkozott le a száraz nád csúcsára, minden körvonal és forma lágyan
szétolvadt benne és a tó tükrén és a vízerek szalagjain lassanként
kioltotta az arany csillogását. Minden oldalról titokzatos hallgatás
settenkedett elő és minden hang, minden szó elmerült a hallgatódzó barna
fűben. Az éneklő madarak már elcsicseregték esti imájukat, búcsújukat a
távozó naptól és nyugalomra tértek; elnémult a téli álomból már
fölébredt békák hangja; hallgatott a könnyű szellő is, amely az
elszáradt levélnek és az elhalt fűnek tavaszi reményről suttogott; a
vizen már nem lubickolt a kacsa; a denevér zajtalan röpüléssel, mint
kísértet suhant át a néma természeten.
A csönd egyre mélyebb lett és erőt vett mindenen. Már a szúnyog
zümmögése és a száraz fűszáron végigmászó szarvasbogár zörgése is zavaró
volt.
A szemhatáron eltünt a nap kíséretében járó színpompa és hallgatás lett
a föld hatalmas ura.
Ekkor messziről, a lezuhanó sötétség felhőin rövid, mély hang szárnyalt
a fülemhez; újra csönd, azután ismét az a hang, de közelebbről és
határozottabban. Majd más hangok, izgatott visszhang. Egy lúdraj
közeledett nagy magasságban a mocsár fölött; ékalakban jöttek nyílhegyes
csúccsal és a formát sűrűn változtató oldalvonalakkal. Az ék csúcsán a
vezér, mintha útitársait szólítgatná és megnyugtatná, mély háromhangú
szavával időről-időre hangosan és nyugodtan trombitált.
Az első lövés eldördült. Mint a villámcsapás széttépte a feszült
csöndet. Mintha a nádast és a mocsarat is magával ragadta volna az a
lármázó kacsaraj, amely a közelemben levő tavak egyikéről ijedt
kiáltozással fölröpült; megriadt meneküléssel elrohanó sirályok hangosan
rikácsoltak és fölülről, mint a kő, széttört szárnnyal zuhant alá egy
vadliba. A libaraj vad kiáltozással fölfelé tört, újra rendbehozta
sorait és hosszú, ingadozó vonalban, mint az ökörnyál, ellebegett.
Megkezdődött a vadászat. Minden leshelyről szüntelen lövöldözés
hallatszott és számtalan madár lezuhanását láttam és hallottam.
Háromszor vissza kellett mennem a táborhelyre, hogy még több patront
hozzak. Ezen az egy estén háromszázszor lőttem és Winchester-puskám
csöve néha annyira átmelegedett, hogy nem tudtam a kezemmel megérinteni.
Esti vadászaton a szürkületben, amely teret és minden körvonalat
eltorzítva mutat, minden távolságra lő az ember, anélkül, hogy biztos
lenne a találásban.
Amikor egészen besötétedett, kiküldtük kutyáinkat, hogy hozzák el a
halott és megsebesült madarakat, amelyeket magunk nem tudtunk
megtalálni. Az én zsákmányom százöt madár volt. Köztük huszonhat
különböző fajtából nyolcvannégy kacsa. A többi liba, arktikus hattyú
(Cygnus musicus) volt, sőt akadt egy indiai flamingó is, amely bizonyára
közönséges darvak csoportjába tévedt.
Mialatt a többi vadász rakásszámra hozta a madarakat a táborhelyre,
kozákunk lyukat ásott, szénával kibélelte és jég- meg hótömböket rakott
bele, hogy ilyen módon jégvermet készítsen vadászzsákmányunknak; az
egészet azután vastag rétegben szénával és sással takarta be.
Vacsora után, amelyet a mai vadászatról szóló tarka, gyakran homéri
elbeszélések fűszereztek, leheveredtünk puha fekvőhelyünkre. Sokáig nem
tudtam elaludni.