néhány percig vártam, azután a fegyveremmel a kezemben a bokrok közül a
sínek felé másztam, ahol egymás mellett fekve három tigrist találtam.
Részegségemben mindhármat, egy nőstényt és két hímet, agyonlőttem. Ezért
neveznek részeg tigrisnek. A bőrüket hatszáz rubelért eladtam
Vladivosztokban és a kormányzó, amikor megtudta a kalandomat, még külön
huszonöt rubel jutalmat küldött nekem. És erre, uram, ismét megengedtem
magamnak kis szórakozást és részeg lettem, ijesztően részeg – de ezúttal
tigris nélkül. Most hát magam vagyok tigris, sőt ami még rosszabb,
részeg tigris vagyok. Ostoba fecsegés, hülye pletyka; mulatnak rajtam!
A részeg tigris végre elvezetett a vadászatra kiválasztott helyre. Kis
falu volt ez, néhány gazdag parasztnak öt nagy házával. Ezek a parasztok
együttvéve körülbelül száz kínai munkást foglalkoztattak földjükön. Sok
búzát termeltek, de nem adták el, hanem tiltott módon «holdvilág»-ot
készítettek belőle, amit aztán a környékbeli községekben adtak el. A
párolóberendezés, amely nagyon kezdetleges volt, az erdő sűrűjében volt
elrejtve, ahol mindjárt kéznél volt a tüzelőszer és ahol könnyebben el
lehetett kerülni a kormányzóság fölügyelőinek figyelmét. Az
alkoholegyedárúság ugyanis a kormányzóságé volt és teljes jövedelmének a
felét az általános bűnös hajlam kihasználása szolgáltatta. Természetes,
hogy a kormány megbüntette a magánkonkurrenseket, mint aminők a kis falu
lakói is voltak, akik nagyon barátságosan fogadták az én részeg
tigrisemet, valószínűleg azért, mert legjobb üzletfeleik közé tartozott.
Szeretetreméltó vendéglátással fogadtak bennünket és a nap és az éjszaka
minden órájában, mindannyiszor más különös magyarázattal főként vodkát
kínálgattak nekünk. Az iszákos falu közelében vadásztunk és minden
elejtett vagy csak megsebesített vaddisznó alkalmat adott új, az öreg
kozáknak rendkívül kapóra jött tivornyázásra.
A vadászás, mint már említettem, sűrű bokrok közt és magas fűben folyt.
Csatlakozott hozzánk néhány paraszt és Kangutoff meg én, egymástól
ötven-hatvan lépésnyi távolságban rendszerint előre mentünk a sűrűségbe,
hogy megkeressük a vadat. Nyáron nagyon erős a szaga a vaddisznónak, úgy
hogy helyét igen könnyen ki lehet tudni. Mégis gyakran megtörténik, hogy
a vaddisznó egyszerre csak kirohan a sűrűből anélkül, hogy előbb
szagával elárulta volna ottlétét; ilyenkor nagyon kellett vigyázni, mert
a vén vaddisznó gyakran megtámadja az embert, amely igazság, mint ezen
az első vadászaton megtudtam, az orosz vaddisznóról is áll.
Éppen áthaladtunk volt egy mocsaras erdei réten, amelynek a füvét
kiégették és ismét behatoltunk a sűrűségbe. Már néhány lépés után
megütötte az orromat a vaddisznó kellemetlen szaga. Ugyanabban a
pillanatban már egy vadkan, mint valami szikladarab, felém rohant lefelé
a hegylejtőn. Nekiment a nyírfatörzsnek, amely mögött födözéket kerestem
és eközben gyökerestül kitépett egy nagy bokrot. Agyarával föltépte a
törzset és mint a fergeteg, dühös röfögéssel elvágtatott mellettem.
Berontott a tisztásra, ahol utólérte a dumdum-golyóm, amely hátáról
lepattanva, a füle mögött találta és a fejét csontok romhalmazává
változtatta.
Egy fára akasztottuk föl, hogy a ragadozók ellen biztosítsuk és később
parasztokkal elhozattuk. Azután folytattuk a vadászást és napnyugtáig
jártuk a vadont; addig én még egy vaddisznót terítettem le, Kangutoff
pedig hármat. Ez a vadászat szembetűnően bebizonyította, mily kitűnő,
tapasztalt vadász volt a kozák. Bámulatos tökéletességgel és
pontossággal lőtt. Abban a pillanatban, amikor a disznót észrevette, már
lőtt is és golyója ritkán tévesztett célt. Véres nyomok mutatták, hogy
az elejtett három disznón kívül még öt másikat megsebesített, amelyek
közül egyet másnap az út mellett arrajáró parasztok meg is találtak.
Vadászkirándulásaink egyikén egy fang-tzehoz érkeztünk, amely sűrű
erdőben mély szakadékban épült. Egy öreg kínait találtam ott, aki
barátságosan fogadott bennünket, de mégis mintha nyugtalanította volna a
jelenlétünk, mert folyton a szoba egyik sarkába tekintgetett, ahol kis
szekrény állott. Teáztunk és beszélgettünk a kínaival, aki, amikor
távozni akartunk, a következő elbeszéléssel tartóztatott bennünket:
– A mult ősszel egy kínai jött a házamba. Ki volt, nem tudom. A
fang-tzemba jött, hogy itt töltse az éjjelt és megbetegedett. Egy ideig
nálam maradt és mert pénze nem volt, eltávozásakor egy rézlapot adott
nekem a következő szavakkal: «Ez többet ér, mint az arany, mert egy nagy
népvezér és csodatévő sírjáról való». Nem nézné meg azt a rézlapot?
Nem kérettem magamat kétszer. Kinyitotta a szekrényt, amelyből vörös
kendőt vett ki. A kendőt szétbontotta és egy körülbelül tíz hüvelyk
hosszú és öt hüvelyk széles érclapot vett ki belőle, amelyet a kezembe
adott. Bevésett jelek borították, amelyekről nem tudtam megmondani, mit
jelentenek; azzal a hullámvonalú díszítéssel voltak átszőve, amely
jellemző úgy Mongolországra, mint Tibetre és meglátszott még a fekete
emailnak a nyoma, amely e bevéséseket eredetileg kitöltötte. Az egyik
oldalán sarokvasalás maradványa látszott, amiből arra következtettem,
hogy a lap szekrényajtónak vagy ládafödélnek a része volt. Az egyik
sarkából valami éles szerszámmal kicsiny, szintén néhány jellel ellátott
rész ki volt vágva. Ezt a részt a kínai szintén kezembe adta.
– Adjon huszonöt rubelt és odaadom érte a lapot – mondta olyan
mosollyal, mintha bocsánatot kért volna.
Megvettem a különös jószágot. Később Vladivosztokban egy gazdag kínai
kereskedő, amikor meglátta, azt mondta nekem, hogy ez ördögűző jelekkel
ellátott rézlap, aminő mongol szerzetesek koporsójában található. Amikor
megtudta, mit adtam érte, azonnal kifizette nekem a dupláját és
megengedte, hogy megtartsam azt a kis részt, amelyet gondosan
megőriztem. Visszatérvén Pétervárra, fityegőt csináltattam belőle az
óraláncomra és amikor egyszer az akadémikus Radloffal, egy ismert
orientalistával találkoztam, megmutattam neki a különös jelekkel
ellátott kis darab rezet és elmondtam, hogyan jutottam hozzája. Nagyon
érdeklődött iránta és elvitte magával, hogy megfejtse a jelek értelmét.
Néhány nap mulva azt telefonozta nekem, hogy régi tibeti fölírásról van
szó, amely így kezdődik:
«A nagy harcosnak, aki…»
A fölírás többi része azon a lapon volt, amelyet a kínaiaknak eladtam.
Radloff azt mondta nekem, hogy a lap aranyból van. Az aranyműves, akinek
erre megvizsgálás végett átadtam az órafityegőt, rájött arra, hogy arany
és platina keverékéből van. Nagyon későn tudtam meg, hogy a kínai engem
körülbelül két font arannyal és platinával rászedett, a tudományt pedig
páratlanul érdekes archeológiai lelettől fosztotta meg.
Akkoriban még nem nagyon búsított a mennyei birodalom e fiának ravasz,
lelkiismeretlen csalása; de most, miután a sors és szerencsétlen
időviszonyaink Koen-luntól a Szayan-hegyekig és Dzsungáriától a
Csöndes-óceánig lökdöstek mindenfelé – tehát éppen azokon a vidékeken,
ahol az aranyból és platinából készült lapon megemlített «nagy harcos»
alighanem uralkodott – nem tudom magamnak megbocsátani régebbi
fölületességemet.
E kis töredék hatása alatt belső szemem pompás képeket lát régen elmúlt
időkből, amikor Ázsiában Dzsingisz Temukhir utódai uralkodtak, aki
pásztor volt Kerulenból és akinek lángesze rengeteg nagy, egészen a
Volgáig terjedő birodalmat teremtett.
A nagymogul mely utódjára vonatkozott a platina fölirata? Talán a nagy
Kublai sírjáról lopta el egy kínai hunghutznak vagy zsákmányoló
kereskedőnek sírgyalázó keze vagy Erdeni Dzuban Goondjur-Khan dombjáról,
akinek lengyel nő volt a felesége; avagy Tamerlannak, a bénának kőből
való síroszlopairól, sőt talán a legutolsó Dzsingisz-ivadéknak, a
fönséges Baber szultánnak arabs mecsetjéből.
Erre a kérdésre bizonyára sohasem kapok feleletet, mert ennek az
ismeretlen hősnek sírlapjából a kínaiak kétségtelenül már régen gyűrűt
és fülbevalót készítettek a «si-fa» számára.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET. A tett emberei.
Rasdolnaya városka és állomása a vladivosztok–nikolszk–usszuriszki vasút
mentén van. Az elsők egyike volt ama falvak közt, amelyek e vidék
betelepítése idején megnőttek és meggazdagodtak, mert több olyan
országút kereszteződésénél épült, amely a mandzsuországi és a koreai
határtól, nyugaton a Hanka-tótól és az Usszuri, Daobi-Ho, Vula-Ho és
Bikin mentén az északi taigából jön errefelé. Vadásznak, mindenféle cég
ügynökének, kínainak, koreainak, csavargónak és mindenkinek, akinek az
erdő ad keresetet és megélhetést, Vladivosztokba haladtában érintenie
kellett Rasdolnayat. Itt azután mindenféle veszedelem leselkedett rájuk.
Minden fajtájú kereskedők összevásárolták tőlük – árúért vagy gyakran
hamis pénzért is – az aranyat, szarvasagancsot, csodatévő gyökeret,
prémet és gombát. A legkülönbözőbb vállalkozók leselkedtek itt az erdei
emberekre, mint vendéglők, szállók, játékbarlangok és ópiumbarlangok
tulajdonosai, de rablók is és mindazok a sötét exisztenciák, amelyek
Vladivosztok utcáin csak éjjel bukkannak föl; mohón mustrálgatták a bőr-
vagy vászonzsákokat, a káka- vagy nádkosarakat, amelyek az erdőben
szerzett jószágot tartalmazták. Mindez a kincs vladivosztoki útján
átment a helység lakosainak a kezén és hogy e közvetítők kezébe jusson,
arra minden eszköz jó volt, még a csalás és gyilkosság is. Ez a
közvetítő kereskedelem segítette elő a helység kedvező fejlődését.
Már amikor először láttam a várost, jól épített kőházakkal,
templomokkal, a kormányzóság néhány hivatalos épületével, iskolákkal és
annak a pompás dragonyosezrednek kaszárnyájával büszkélkedett, amelynek
parancsnoka Volkoff ezredes volt, az ismert sportférfiú és volt
gárdatiszt, aki személyes barátja volt II. Miklósnak. A város
vadászklubjában az ezredes bemutatott két úrnak, a Kudiakoff
testvéreknek, akik a távoli Kelet legkiválóbb személyiségei közé
tartoztak.
Eredetileg egyszerű orosz parasztok voltak, akik éppen amikor
megkezdődött az Usszuri-vidék gyarmatosítása, a maguk szakállára jöttek
ide. Az északi Uralból származtak, tehát zord éghajlathoz voltak
hozzászokva, emellett kitünő vadászok, akik minden erdőt és minden
sivatagot ismertek azokon a tundrákon, amelyek Jekaterinburg és a
Kara-folyónak az északi Jegestengerbe való betorkolása közt terülnek el.
Az első két évben, amit Primorszkban töltöttek, bejárták az egész
országot, bebarangolták a koreai határon levő Hubtu-folyótól egészen az
okhocski-tenger partjáig, eközben eljutottak nyugatnak a Hanka-tóig és
Szungakha-folyóig, keletnek pedig gyakran a Csöndes-óceán partjáig.
Ezeken a földerítő utakon alaposan megismerték az országot és kincseit,
továbbá értékes nyelvismeretet szereztek, amire a kínaiakkal,
koreaiakkal és goldákkal, valamint az orocsonokkal és tunguzokkal
érintkezve, tettek szert; mert ama két év alatt állandóan a
bennszülöttek közt éltek. Az orosz embernek az a tehetsége, hogy könnyen
megtanulja az idegen nyelveket és az a képessége, hogy nagyon korlátolt
szókinccsel is boldogulni tud, megkönnyítette nekik azt, hogy barátságos
viszonyba lépjenek a bennszülöttekkel.
Találkozásunk idején már gazdag kereskedők voltak és a város első
polgárai közé tartoztak; amikor elbeszéléseiket és élettörténetük hősi
eposzát hallottam, amely tele harccal és kalanddal itt játszódott le a
Pacifik-parton és amit az ország régi lakói, Potorotzchinoff és Valden
urak mondtak el nekem, nagy kedvem támadt, hogy e vasemberek történetét
leírjam.
A Kudiakoff testvérek sokáig vadászéletet folytattak, mókust, cobolyt,
nyestet, hermelint és menyétet lőttek és a bőrt csakis annak adták el,
aki tömegben vásárolta össze. Ugyanekkor kereskedést folytattak a taiga
lakóival, akiknek prémért puskaport és patront, fegyvert, dohányt és
teát adtak. A vállalkozó szellemű testvérek ezen hamar megvagyonosodtak,
anélkül, hogy fölkeltették volna a bennszülöttek gyűlöletét, mert
Kudiakoffék nem zsákmányolták ki őket és elvből nem adtak el nekik
pálinkát, ezt a biztos halált osztó mérget. Már akkor, amikor a
Kudiakoffok még egyszerű vadászok voltak, ritkább lett a kegyetlen
erőszakoskodás a «fehér hattyúkkal» szemben, mert a koreaiak
fáradságosan megszerzett vagyonukkal a Kudiakoffok védelme alá
helyezkedtek, akiknek kíséretét a koreai határig jól megfizették. A
tapasztalt urali vadászok az erdei utak mellett levő kozák leshelyeket
ügyesen el tudták kerülni és ha mégis összeakadtak az útonállókkal,
bátorságukkal és ügyességükkel mindig sikerrel tudták megoltalmazni
fehérruhás védettjeiket. Nevüket ismerték egész Moreában és Északkína
nagy részében és az okos testvérek ezt jól ki is tudták használni, úgy
hogy mindig a legjobb ginsenggyökeret és szarvasagancsot kapták és sokat
abból az aranyból is, amit a keletiek az erdőben találtak. Mivel nagyon
tudták értékelni a drága ginsenggyökérrel való kereskedés becsét,
rábírták erdei klienseiket, hogy élő ginsengnövénnyel lássák el őket;
ezzel azután egy hegyi szakadékban megvetették az első ginsengtelepítés
alapját, amely 1907-ig állott fönn és nagy nyereséghez juttatta őket.
A Kudiakoff testvérek pénzt, szerszámot és élelmiszert adtak kölcsönbe
az erdő csavargóinak, hogy segítsék őket az aranykeresésben és ezen
sohasem vesztettek; mert ezek az emberek, akiknek származásáról senki
sem tudott semmit és akiket a rendőrség üldözött, sohasem csalták meg
hitelezőiket, hanem így vagy úgy, de megfizették az adósságot: arannyal
vagy prémmel avagy úgy, hogy dolgoztak a testvérek javára.
A Kudiakoffok működésének főterülete a Rasdolnaya és a Szukhan-folyó
közt elterülő vidék volt, ahol sok volt a tigris és párduc, ami
lehetetlenné tette a telepeseknek a marhatartást. A testvérek egyetlen
nyáron tizenhat tigrist és öt párducot lőttek le és teljesen
megszabadították a vidéket ezektől a fenevadaktól, egyszersmind jó
üzletet is csináltak, mert a tigris bőrét Vladivosztokban, szívét és
máját az erdőben a kínaiaknak adták el, akik, mint a koreai varázslók
is, a «macska» e szerveit talizmánul használják ragadozó állatok és
halálos betegségek ellen. Bizony, nem volt könnyű ez a siker; mindkét
testvér legalább kétszer a tigris karmai közt volt és talpa irtózatos
nyomokat hagyott a mellükön és a karjukon. Ez azonban nem vette el a
bátorságukat és a vadászok meg a csavargók körében a «tigrisölő»
melléknevet szerezték meg maguknak.
Az öregebbik testvér egyszer elmondta nekem a következőt:
– Mint már tudja, én körülbelül száz tigrist ejtettem el és e
vadászatokon sok mindent láttam és átéltem. Testvérem és én azt a
megfigyelést tettük, hogy a tigris hamar észreveszi, ha üldözik és hogy
ki akarja tudni, miféle ember az, aki a nyomában van. Ha a vadász
tapasztalatlan, nem olyan hivatásos vadász, mint a testvérem és én, a
tigris rendesen futni hagyja vagy elrejtőzik a bokorban vagy sziklák
mögött. De olyan emberrel, akinek tigrisvér szárad a lelkén, másként
bánik el. Mihelyt a tigris ilyen embert sejt, visszájára fordítja a
dolgot és ő kezdi meg a vadászatot az emberre; emellett olyan helyen
iparkodik őt megtámadni, ahol a vadász akadályozva van a lövésben, azaz
sűrű bokrok vagy sűrűn álló fatörzsek közt avagy magas fűvel benőtt
hegyi szakadékban.
– Mi például azóta, hogy a harmadik tigrisünket ejtettük el, szemben
sohasem tudtunk többé tigrist leteríteni, hanem mindig nagy kanyarodást
kellett tennünk hátrafelé, mert a tigris állandóan hátulról támadott.
Gyorsan meg kellett fordulnunk és gyorsan kellett lőnünk, abban a
pillanatban, amikor a tigris ugrott vagy futott avagy amikor ugrásra
készen a földre lapult. Kedvezőtlen állásból mindig bizonytalan és
nagyon kockázatos az ilyen hirtelen lövés, mert ha a golyó nem öli meg
azonnal a fenevadat, akkor többnyire elkerülhetetlen a katasztrófa.
Ilyenkor a bestia rárohan a vadászra, aki már csak a késben és fejszében
bízhatik. Mi ismerjük ennek a harcnak a veszedelmét, mert gyakran
kellett e fegyverre támaszkodnunk. A tigris még akkor sem támadja meg az
embert azonnal, ha éhes és táplálékot keres, kivéve ha az éhség
kétségbeesésbe kergette; de még ilyenkor is csak ritkán támadja meg a
fehér embert, hanem gyakrabban a keletit. Ha az élelmet kereső tigrispár
egy fehér emberrel, egy kinaival és egy kutyával találkozik, akkor
először a kutyát támadja meg, azután a kinait és csak utána a fehéret.
– A tigris nem szereti az európai húst, tette hozzá Kudiakoff
tréfálkozva. Úgy látszik, nem izletes, mert alkohollal van átitatva!
Megesett, hogy a tigris, miután halálosan megsebesített egy orosz
embert, otthagyta és eltávozott, de kinainak a csontját mindig úgy
lerágja, mintha csirke lenne.
Kudiakoff ez állításának helyességét bebizonyította nehány hónappal
későbben egy esemény, amely a karbin–vladivosztoki vasút mentén, Udini
állomás közelében játszódott le. Akkoriban nagy faszéntelepet építettem
ott, amelynek az volt a célja, hogy az orosz-japán háború alatt ellássa
az orosz hadsereget. Védelmül a hunghutzok ellen néhány orosz katonánk
volt, akiknek egyike lelkes vadász volt és állandóan vadhússal és más
zsákmánnyal látott el bennünket. Egy reggel nagyon korán indult
vadászatra, de nem jött vissza az erdőből; csak másnap vettük észre,
hogy nincs otthon és segítő csapatot küldtünk ki a fölkutatására. A
bokrok közt találtunk rá szétzúzott koponyával és tigriskaromtól
széttépett aggyal; minden tagját kificamította és összeroncsolta a
fenevad, amely nyilván úgy játszott vele, mint a macska az egérrel.
A vadászok elmondták, hogy a tigris, ha az embert megtámadja, először
talpa ütésével elbódítja, azután rettenetes karmaival minden idegét
széttépi és minden csontját összetöri. Mikor az ember már egészen
tehetetlen, a tigris szétmorzsolja a koponyáját és lassú, kínos halálnak
teszi ki; később azután visszatér és fölfalja.
Vladivosztokban megtudtam a Kudiakoff testvérek gazdagságának igazi
eredetét. A testvérek, miután nehány évig az Usszuri-területen
tartózkodtak, észak felé utaztak és egy egész éven át az Imperator
öbölnek a partján maradtak, nem messze az Amur betorkolásától a
Tatár-szorosba. Ott a goldák és orocsonok nomád vadásztörzseivel
cserekereskedést folytattak és ugyanekkor kemény munkával két nagy
tengerálló vitorláshajót építettek. Eleinte az volt a tervük, hogy
megkerülik Szakhalin szigetét és a sziget keleti partján a Nyist-öbölben
kötnek ki, amelynek közelében volt a Nutoro-vidék, ahol bennszülött
vadászok állítása szerint gazdag petroleumtelepeknek kell lenniök. A
Keletázsiai Lloyd Kleie nevű német mérnöke húsz évvel később talált is
ott petroleumot és társaságot alapított a kiaknázására.
Amikor elszánt legénységükkel tengerre szálltak, nagy vihar kapta el
Kudiakoffékat, amely elverte őket nyugatra, úgy hogy az okhocski tenger
egy ismeretlen szigetén voltak kénytelenek kikötni, amely, mint
kiderült, a Shantar-csoport legdélibb része volt. A vakmerő tengerészek
látták, hogy ott csakúgy nyüzsög a sok cet és a partokat fókanyájak
lepik el. Mindkét állatfajra egyszerre kezdtek vadászni és nemsokára
nagy gyakorlatra és ügyességre tettek szert. Sőt harcba elegyedtek a
japán vadorzókkal is, akik a fókákat a fönntartásukra vonatkozó
törvények semmibevételével kiméletlenül legyilkolták; eközben nem egy
japán golyóval kellett a derék úttörőknek és legényeiknek
szembeszállaniok.
A testvérek körülbelül két évig folytatták ezt a tevékenységet.
Összeköttetésbe léptek ott a bennszülöttekkel, vadászokkal és
iramszarvaspásztorokkal, sok szőrmét, halzsírt és rozmárfogat halmoztak
össze és amikor megtudták, hogy mindezt el lehet adni Petropavlovszkban
és Kamcsatkán Markovoban, észak felé vitorláztak és ott árujuk számára
új eladóhelyet rendeztek be.
Kudiakoff elbeszélése szerint már éppen úgy határoztak, hogy Kamcsatkán
telepednek le és a Shantar-szigeteken és az okhocski-tengeren
vadászgatni fognak, amikor a Parancsnok-szigetekről hallottak, amelyek a
Behring-tengerben vannak éppen keletre Kamcsatkától. Azt a hírt kapták,
hogy ott él a legkisebb és legfinomabb fókafajta, amelynek értékes bőrét
angol és amerikai piacokon nagyon keresik.
– Elhatároztuk, hogy fölkeressük e szigeteket és vadászni fogunk ezekre
a fókákra, amelyek a kamcsatkai bennszülöttek és kereskedők állítása
szerint tömegével élnek ott. De elmondták nekünk azt is, hogy e szigetek
közelében mindig el kell készülve lennünk a találkozásra kis japán, sőt
kanadai vitorlásokkal, amelyek üldözik a fókavadászokat. A
leggondosabban fölkészültünk az útra és még egy kis ágyút is vittünk
magunkkal, amelyet Markovoban vásároltunk.
– Kedvező körülmények közt békességben vitorláztunk kiszemelt utunkon,
amikor utolért egy orosz hadihajó, amely a szigetekre iparkodott, hogy
elkergesse a japán tengeri rablókat, akik ott falut építettek maguknak.
Mivel a hajó nekünk sem volt éppen a legmegfelelőbb társaság,
elhatároztuk, hogy künn maradunk a tengeren, ahol azután tíz napig
cirkáltunk; de nem haszon nélkül, mert egy bálnarajba jutottunk bele. A
tengeri szörnyetegek közül kettőt megöltünk és egy sziget szikláira
vonszoltuk ki; ott kiolvasztottuk a zsirjukat meg a halcsontot és éppen
hogy elkészültünk a munkánkkal, észrevettük a szemhatáron a hazatérő
hadihajó füstjét.
– Most azután továbbkalandoztunk a Parancsnok-szigetekhez, ahol egy
délnek fekvő nagy öbölbe hajóztunk, de ott nem találtunk mást, csak egy
éppen kivonuló heringrajt. Gazdag készletet fogtunk el ebből a rajból,
besóztuk, azután a sziget mentén folytattuk utunkat egy kisebb öbölig,
ahol olyan látvány tárult a szemem elé, melyet sohasem fogok
elfelejteni. Sok ezer fóka sütkérezett a napon; annyian voltak, hogy egy
talpalatnyi földet is alig lehetett látni. Egy részük aludt és olyan
volt, mint valami feszesre kitömött zsák; mások játszadoztak és
nehézkesen totyogtak ide-oda. Egy magas homokzátonyon öregebb állatok
csoportja heverészett körben. Amikor leeresztettük a vasmacskát és kis
csónakokon a parthoz közeledtünk, a szétszórtan heverő egyes állatok
figyelmesen vizsgálgattak bennünket, azután esetlen mozdulatokkal a
nyájhoz iparkodtak.
– Nehéz bunkókkal és evezőkkel fölfegyverkezve előrenyomultunk. A
védtelen állatok közt rettenetes pusztítást végeztünk. Hosszan
elnyújtott, panaszos kiáltással terült el egyik állat a másik után, csak
elvétve ágaskodott föl az uszonyán egy-egy öregebb állat, a fogát
mutogatta és haragos, rövid ugatással próbált bennünket megijeszteni. Ez
volt ezeknek a békés, tehetetlen állatoknak egyetlen tiltakozása. A
legnagyobbakat kikeresve, körülbelül száz darabot öltünk meg közülük;
hogy ezeket kikutathassuk, fölmásztunk a homokdombra és ott valamennyi
öreg állattal végeztünk. Ez nagy hibának bizonyult, mert ezzel a nagy
nyáj, amelyben ezerötszáznál is több állat volt, közénk és a tenger közé
került. Csak későn vettük ezt észre és már csak azt láthattuk, hogy az
állatok egész tömege a tengerhez csoszogott és eltűnt a vízben. Később
megtanultuk, hogy a tapasztalt vadászok valamennyi fókát a sziget közepe
felé terelik és naponta bizonyos számút ölnek meg mindaddig, mig
valamennyivel végeztek. A mi nyájunknak nagyon kapóra jött
tudatlanságunk és nem is láttuk többé, pedig több napot töltöttünk el
gazdag zsákmányunk megnyúzásával és várakozással.
– Amikor a déli part mentén még tovább haladtunk keletnek, még egy
valamivel kisebb nyájra akadtunk, amely még nyolcvanöt bőrrel
gazdagított bennünket. Miután ezt is beraktuk a hajónkra, mindjárt
délfelé tartottunk, Petropavlovszkot jobbról hagytuk és egyenesen a
Tatár-szoros Szakhalin-oldalán levő Dué kikötőjének tartottunk; rövid
pihenés után tovább haladtunk dél felé Vladivosztokba. Erőfeszítésünkért
és a kiállott veszedelmekért bőségesen kárpótolt bennünket a tekintélyes
nyereség, amelyre itt szert tettünk. A következő évben ismét nagyon
eredményes utat tettünk a Parancsnok-szigetekre; ezúttal német
kereskedőknek adtuk el a zsákmányunkat, akik nagyon drágán fizették meg,
hogy így az amerikai versennyel szemben maguknak biztosítsák a bőrt.