készült ruhában, amely tarka ringy-ronggyal és szalagokkal még külön föl
volt díszítve. Nyírfahéjból készült takaró ékesítette a fejét. Egyre
lehajolgatott és ismét fölemelkedett, miközben egy hosszú bőrszíjat
húzogatott, amelynek felső vége eltűnt egy vén görcsös tölgy sötét
lombozatában. Alaposan szemügyre vettem a fa korongját és egyszerre csak
fölfedeztem, hogy a fejdísszel ékes magas ember fölakasztott egy
másikat, akinek sötét teste, ide-odahimbálódzva és forogva lassan
fölemelkedett a fa szétterpeszkedő ágazatába. Rögtön oda akartam ugrani,
hogy megmentsem az áldozatot, de vezetőim egyike, aki már hosszabb idő
óta élt az Amur-kerületben, mosolyogva visszatartott:
– Ne izguljon! A goldák egy halottjukat akasztják föl. Ők így temetnek!
Így is volt. Éppen egy golda eltemetésének szertartásába pottyantunk
bele. Ez a golda agyonitta magát. Kiderült, hogy ilyen alkalomkor a
holttestet két darab nyírfakéregbe burkolják, amelyet egy nagy törzsről
fejtenek le. Ezt a primitív koporsót bőrszíjjal csavarják körül és
valamelyik tölgyfa legfölsőbb ágai közt fölakasztják.
Később gyakran láttam ilyen függő koporsót, amelyben szirtifecskék és
sarki baglyok (Nictea nivea) fészkeltek.
Amikor a nyírkoporsó, alulról a tűz fényétől megvilágítva, erősen
megkötözve ott függött a fán, a körbe belépett a saman, leült és egy
öreg bennszülöttől egy darab húst és egy kehely pálinkát vett át. Csak
amikor ez elkészült az evéssel, keltek föl a goldák és jöttek át
hozzánk. Üdvözöltek bennünket, megkérdezték, mi járatban vagyunk és
meghívtak, hogy üljünk le velük a tűz mellé.
Kíváncsian figyeltem komoly, sohasem mosolygó, okos arcukat. Vajjon
arckifejezésük atavisztikus örökség volt-e vagy pedig az alkoholizmusnak
volt-e az eredménye, nem tudtam eldönteni; azt azonban gyakran
megfigyeltem, hogy az iszákos emberek többnyire nagyon komolyak és nincs
sok kedvük a tréfálkozásra és a nevetésre.
A saman, amikor már magasan állott a hold, megint munkához látott, mert
a temetés szertartásának négy része volt. Az első rész volt a koporsó
elkészítése és a halott fölfüggesztése a «temető» valamelyik fáján. A
többi rész szövevényesebb és nehezebb volt. A második részben az itt
fekvő vagy inkább függő többi halott szellemeihez imádkoztak és arra
kérték, fogadják kegyesen új társukat; a harmadik részben
figyelmeztették az elhunyt szellemét, hogy maradjon érintkezésben
családjával és barátaival; a szertartás vége volt az ünnep
legkellemesebb része: izana-nak nevezett lakoma.
A saman fölemelkedett helyéről és hivatalos ruházatának a
fölcseréléséhez fogott. Letette a tarka rongyokat és sárga meg vörös
szalagokat és helyükre zsinórdarabokat, bőrszíjat és láncot tett,
amelyekre amulettek voltak ráerősítve, továbbá különféle növények
sajátságos alakú gyökerét, tarka követ, embercsontdarabokat, medvefogat
és más titokzatos, csodaerejű holmit. Fejére szarvasbőrből készült
széles kalapot tett. Ekkor azután dobot és csontból készült fuvolát
fogott. A hátára zsákot vett, amelyben mindenféle ajándék volt, mint
pálinkás üvegek, dohánycsomagocskák, pipák, só és szárított borsó.
Ekkor sajátságos némajáték kezdődött. A magas fáktól körülvett tisztáson
tűz lobogott és fény meg árnyék váltakozása űzte játékát a lombozatban.
A gyanús külsejű, magukban elmélyedt emberek hallgatag köre élesen és
feketén vált el az égő tűz fényétől. A tűztől valamennyinek az arca
vörös volt. Messzibb hátrafelé, különös mozdulatokkal ide-odasurrant a
samannak csak egyik oldalról megvilágított alakja. Fejét magasra tartva
föl s alá járt. Időnként átható hangon ezt kiáltotta: «Jin! Jin!» és ezt
a kiáltást egyes dobütéssel kísérte.
Vezetőim megmagyarázták, hogy a saman ezen a módon a halottak mindenikét
fölhívta, hogy figyeljen reá. Még egyszer alaposan szemügyre vettem a
közelünkben levő fákat és észrevettem, hogy részben fiatal ágaktól és
lombozattól elfödve, még több koporsó függött ott mindenfelé.
A saman negyvenszer ütött a dobra és mindannyiszor ismételte a kiáltást.
Azután egy pillanatig hallgatott. Majd olyan helyet választott, ahonnan
valamennyi halott hallhatta és rekedt torokhangon hosszú beszédbe
kezdett, amelyet helyenként dobolással és fütyüléssel szakított félbe.
– Jin sumgu tamaz! – kiáltotta ünnepiesen, ami azt jelenti, hogy az
elköltözötteknek lelkei megérkeztek az ajándékok átvételére.
A saman kihúzta a dugót az egyik pálinkásüvegből, amellyel félkört írva
le, a drága italból egy keveset a fűre öntött. Azután maga húzott jó
nagyot, még egy keveset a földre öntött és újra ivott. Ezt hatszor
megismételte. Megfigyeltem, hogy a samanunk nagyon ravasz és ügyes
kókler volt, mert a halottakkal szemben meglehetősen szűkkeblű, maga
iránt ellenben annál bőkezőbb volt. Sejtettem, hogy ezen az éjjelen
bizonyára nem csupán a halottak lelkei fognak lerészegedni. A pálinka
után a dohányra került a sor, amit a saman becsületesen megosztott a
halottakkal. Még egy nagy porció sót is a szájába dugott, ellenben a
pipákat és borsót nem osztotta szét.
Ezt az áldozati ceremóniát a saman rituális tánca követte.
Igazán gyakorlott táncos volt. Ügyesen nagyot ugrott a levegőbe és
eközben a lábával és a kezével igen gyors mozdulatokat végzett, amelyek
nem voltak bizonyos báj híján; dobja gyors ritmusának ütemét kitáncolta
és féllábon olyan gyorsan forgott körbe, hogy alig lehetett az arcát
látni. Sokáig táncolt és mivel eközben nagyon melege lett, a tánc
megszakítása nélkül egymásután letette amulettjeit, kalapját és
felsőruháját, úgy hogy végül derekáig meztelen volt. De még mindig
tovább táncolt, sovány kezét és meztelen karját kígyó- és hullámvonalban
mozgatva. Végre abbahagyta, szép lassan, mint valami jól megolajozott
gép; miután ruháját és többi cókmókját fölszedte, átjött a goldákhoz és
tudtukra adta, hogy a halottak kegyesen fogadták adományaikat és ezért
szívesen látják körükben az új lelket.
A varázsló, miután kevés teát ivott és kissé lehűlt, felöltözködött,
jókorát húzott a pálinkás csészéből, amely általános használatra
szolgált, kevés sült húst evett, azután újra munkához látott.
Ezúttal nem vett magára díszt. Két kis deszkát vett elő, amelyek közt
selyempapiros vékonyságú nyírfakéregréteg volt és lassan odament az új
koporsó helyéhez, ott megállott szótlanul, mintha mélyen elgondolkoznék,
ha ugyan nem részeg elfogultság volt ez, majd a szúnyog zümmögéséhez
hasonló gyönge hang hallatszott. A hang mintha messziről jött volna,
valójában azonban a vékony deszkák adták, amelyeket a saman a szájához
emelt.
A hang mindjobban erősödött, míg végül folytonos mély basszushangú
ordítás lett belőle, amely a sűrű fűtől egészen a tölgyek csúcsáig az
egész erdőt betöltötte és elkábította az ember fülét, érzését és eszét;
olykor úgy érezte az ember, mintha ez a hang szét akarná repeszteni a
koponyáját. Kétségtelen, hogy a saman csupán ezzel a két vékony
deszkácskával és egy kevés fakéreggel meg tudta bolondítani az embert.
Az ordítás végre gyöngült és ismét alig hallható hangokba olvadt át.
Ugyanakkor előrehaladt a saman a fák árnyékában, amelynek homályában
kicsiny foszforeszkáló lángocskák voltak láthatók.
A goldák tiszteletteljes borzalommal sugdolódzni kezdtek és ijedten
bámultak a sűrű homályba.
Mi volt ez? A kóklereskedő saman által megteremtett szuggeszció volt ez
vagy pedig valamiféle foszforeszkáló tárgyat, például rothadó
tölgydarabkákat vagy széthulló gomba porát dobta a levegőbe, avagy a
János-bogárhoz hasonló világító rovarokat röptetett, aminők
Usszuriföldön tömegével vannak?
A saman, amikor a kis lángocskák megjelentek, valamit kihirdetett, ami a
halott már teljesen lerészegedett rokonait lecsillapította és
vigasztalta, az ünnepség intézőit pedig arra késztette, hogy vezetőim
nagy örömére, a tálakat és csészéket újra megtöltsék pálinkával.
– Gazdag, előkelő temetés! – súgták nekem és a kezüket dörzsölgették.
A varázsló visszatérvén a tűzhöz a helyére, ünnepies lakoma, vagyis
inkább tivornya kezdődött, amelyben résztvettek a vezetőim. Az emberek
szinte úsztak a pálinkában, elestek és ismét fölszedelődzködtek,
csakhogy újra igyanak. Keveset ettek, egyikük-másikuk olykor egy falat
sült vagy főtt húst vagy kevés halat nyelt el. Amikor néhány óra mulva
kiégett a tűz, a goldák szerteheverve, a részegek álmát aludták,
motyogva és nyugtalanul ide-odahánykolódtak. Vezetőimnek, jóllehet már
teljesen részegek voltak, még mindig a pálinkás hordóknál volt dolguk.
Aggodalommal gondoltam a reggeli lovaglásra, de aggodalmam alaptalannak
bizonyult. A vezetők napkeltekor útnak indultak; kissé sápadtak voltak
ugyan, de mint máskor, most is gyorsan és ügyesen teljesítették
kötelességüket. A goldák mintha eltűntek volna a föld színéről; már
jóval hajnalhasadás előtt elhagyták temetőjüket nyírfakoporsóival,
amelyek ide-odahintáztak a szélben.
Néhány hónappal későbben ismét találkoztam a taigában ugyanama goldák
egynémelyikével, akiknek undorító tivornyája a temetésen meglehetősen
kellemetlen emléket hagyott hátra; de meg kellett változtatnom az
ítéletemet, amikor az életért folytatott heves küzdelmüket láttam. Három
férfi volt, mindhárom vadász, régi puskával és övükben késsel és
fejszével. Ruházatuk fölkeltette a figyelmemet. Nadrágjuk és csizmájuk
egy-egy darab szarvasbőrből készült, szőrivel kifelé; rövidszőrű prémmel
voltak beszegve. Egészen különleges inget viseltek, aminő sehol másutt
nem található, tehát érdemes a leírásra. Dupla szarvasbőrből készült, a
belső bőr szőrös oldala befelé, a külsőé kifelé volt. A két bőr közé
csigaalakban összetekert szarvasidegek voltak hálószerűen befonva, úgy
hogy izoláló légpárna támadt, a legjobb védelem a hideg ellen. A sipka,
amely nem csupán a fejet födte, hanem álarcul is szolgált, a gallérral
és a keztyű a kabátujjal volt szorosan összekötve. Téli vadászataimon én
is ilyen inget viseltem és habozás nélkül bevallhatom, hogy kemény hideg
ellen nincs ennél jobb ruházat. Az az utazó, akit ilyen ruha véd, a
sarki fagyban és szélben egész kényelmesen elfekhet a puszta havon.
Este találkoztam össze ezekkel a goldákkal; vadászat után, amelyen
elejtettek néhány szarvast, a tűznél ültek. Másnap reggel napfeltekor az
egyik golda megint vadászni ment. Bámulatomban fölkiáltottam, amikor
fölszerelését láttam, mert csupasz testére csak vékony nadrágot és egy
fiatal szarvas cserzett bőréből készült inget vett föl, hozzája az
amerikai indiánusok mokasszinjának mintájára készült alacsony bundás
cipőt. Azután magára csatolt egy pár rövid, széles lábszánkót, amelyek
olyanok voltak, hogy mozgékonyságát az erdőben és a bokrozatban nem
befolyásolták.
Követtem őt, mert munka közben akartam látni. Nem messze táborhelyünktől
szemtanuja is voltam egy érdekes vadászjelenetnek. A fiatal golda friss
nyomra talált és egy szarvast üldözött. Hihetetlen gyorsasággal rohant
át az alacsony bokrozaton és mintha a szarvast még gyorsabb futásra
akarta volna tüzelni, egyre kiáltozott és füttyentett neki. Olyan
gyorsan futott, hogy sohasem vesztette szem elől a zsákmányát, amelyet
mindjobban ahhoz a mély, hóval teli szakadékhoz szorított, amelynek
szélén álltam. Amikor a hajszolt állat odaért a szakadékhoz, belesülyedt
a mély hóba és bármennyire erőlködött is, hogy lehetőleg gyorsan jusson
át a szakadékon és kapaszkodhassék föl a túlsó lejtőn, csak lassan
haladt előre. A golda nem sokkal később érkezett a szakadékhoz, mint a
szarvas. Pompás si-ugrással csakhamar elül volt az állatnál, amelyet
gyorsan megkötözött, mire kényelmesen kimászhatott a szakadékból és
társait segítségül hívhatta.
A fiatal vadász futása oly gyors és biztos volt, minden mozdulatában
annyi volt az erő és a kecsesség, hogy őszinte sajnálkozás fogott el,
amikor visszaemlékeztem az éjjeli orgiára abban az erdőben, amelyben a
koporsók a tölgyek ágain himbálództak.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET. A tigrisemberek.
Az usszuri őserdőnek rengeteg a gazdagsága. Természeti kincsei közé
tartozik sok drága prémállat, arany, drágakő, ginseng, kitűnő halak és
minden fajtájú vad. Érthető tehát, hogy e kincseket kereső és
életfenntartásukra törekvő emberek keresztül-kasul járják ezt az
erdőterületet és természetes az is, hogy ezeket az embereket viszont
nyomon követik mások, akik a kényelmesebb oldaláról fogják meg a dolgot
és erkölcstelenek. Ezek az úgynevezett «tigrisemberek». Beszéltem már
Félszeműről, a rablóbandákról és más gonosztevőkről, aki bebarangolják
az erdőt és emberekre vadásznak meg vagyonukra, amit ezek nagy
fáradsággal a földből, a vízből és az erdőből birkóztak ki maguknak.
Tigrisemberek – ezzel a poétikus névvel illetik az erdő e
konkvisztádorait a Vula-Ho kínai vadászai, akiket gyakran fölkeresnek a
gonosztevők, bárha a tigrisemberek nagyobbára maguk is kínaiak.
Az ilyen kétes és kalandor egyének természetesen vonzódnak egymáshoz és
bandákba állnak, amelyek valahogyan fegyvert szereznek, azután kaland és
zsákmányolás után járnak. Tevékenységük nemcsak Kínára terjed, hanem a
mandzsuországi orosz bérterületeket, Korea északi részét és Usszuri- és
Amurföld egyes részeit is meglátogatják.
A maguk hajlandóságából sohasem végeznek becsületes munkát, legföljebb
ha gombát tenyésztenek és gyüjtenek; rendszerint azonban rablókká
lesznek, készek minden bűntettre, ha hasznot húzhatnak belőle.
A gomba tenyésztése és gyüjtése ezen a vidéken egészen különleges
kereset. A kidőlt vagy kivágott tölgyön fehér vagy sárga gomba nő.
Ezeket a kínaiak összegyüjtik, megszárítják és eladják kínai
inyenceknek, akik mint a legjobb kínai csemegék egyikéért, nagy pénzt
adnak érte. De ez a gomba átka az usszuri erdőnek, mert a kínai
tigrisemberek és a hozzájuk hasonlók a Khor, Daobi-Ho és Vula-Ho
folyóknál egész erdőket döntöttek ki, csak azért, hogy a kivágott fák
révén gombához jussanak. Ezek az agyonvert óriások ott hevernek és az
ország gazdasági életének hasznot nem hajtva elkorhadnak, mert négy vagy
öt év mulva a törzseken már gomba sem nő és értéktelenek.
A Szukhan-folyó erdővidékén vadászva vezetőmmel, egy katonával, magános
fang-tzehoz érkeztem. Amikor váratlanul betoppantunk, hat jól öltözött
kínai ugrott föl, aki a kangon hevert; de vezetőm, aki tapasztalt ember
volt, fegyverét rájuk fogva ezt kiáltotta:
– Föl a kézzel!
Engedelmeskedtek, mintha a saját vezérük parancsolta volna. A katonám
arra kért, hogy a fegyveremmel tartsam őket sakkban és odament egy
oszlophoz, amelyen hat fegyver függött; kivette belőlük a patront,
összekötözte egymással a fegyverszíjakat, azután kínai-orosz
tájszóláson, a Mandzsuországban kialakult különös kevert nyelven, így
szólt a kínaiakhoz:
– Tudjuk, hogy hunghutzok vagytok. Utánunk kozákok jönnek és akkor «pu
shan kao» lesz nektek. De mi nem akarunk titeket bántani. Csak a
fegyvereiteket vesszük el és két lovat; a fegyvereket majd elrejtjük a
Szukhan-folyó gázlójánál és a kozákoknak, ha találkozunk velük, azt
fogjuk mondani, hogy nem láttunk gyanús embert. Ti aztán, mihelyt
eltávoztunk, elpárologhattok a szél minden irányába. Tung te mo
(megértettétek)?
– Tung te (megértettük)! – felelték egyöntetűen.
– Shang kao (jól van)! – mondta méltóságteljesen a kópé, fogta a
fegyvereket és összekötözte.
Lövésre készen, háttal mentünk ki az ajtón, amelyet bezártunk és egy
vastag gerendával eltorlaszoltuk; azután két lovat kiválasztottunk és
ellovagoltunk.
Egy hét mulva a katona eladta zsákmányát valakinek, aki régi fegyvert
gyüjtött, mert a valódi hunghutz-fegyvert nagyon keresik. Miután
megkötötte a jó üzletet, félszemével sokatjelentően hunyorgatva, ezt
kérdezte tőlem:
– Kérem uram, mondja meg, kik voltak ebben a fangtzeban tulajdonképpen a
hunghutzok, azok a piszkos nanzák (a kínaiak szokott orosz megjelölése)
vagy ön és én?
– Csakis te – feleltem nevetve – mert te jó üzleti hasznot préseltél ki
azokból a fickókból és mint igazi hunghutzvezér nem is osztottad meg
velem a zsákmányodat.
– Tudtam, hogy nem fogadná el a részét. De bocsánat, uram, hiszen ön a
hunghutz lovon lovagolt Vladivosztokba – mondta ravasz vigyorgással.
– A hadsereg rendelkezésére bocsátottam – torkoltam le.
– Ez az ön dolga – felelte. – Mi szegény katonák nem lehetünk ilyen
bőkezűek. Mi elvesszük és eladjuk, amit az Isten a kezünkbe juttat.
HUSZADIK FEJEZET. A részeg tigris.
Tudományos kutatásomnak nagyon érdekes helye volt az úgynevezett Fekete
Katlan. Ez a neve egy völgynek a Szukhan és Tou Tao Kou folyók közt. A
természet mérnöki és vegyészi tevékenységének hatalmas és bölcs munkája,
rengeteg barnaszén vagy lignit van itt.
A barnaszén, aránylag fiatalabb formáció, éppen olyan, mint a
Muravieff-Amurszki félszigeten mindenütt található szén, azaz csak
fűtésre alkalmas. A Szukhan-völgyben a természet nagyravaszul maga
vezette a föld hőségét ehhez a szénhez, amely így félig megkokszosodott.
Oroszországnak tehát a Fekete Katlanban nemcsak jó fűtőanyaga, azaz
barnaszene van, hanem van olyan szene is, amely jó kokszot ad
metallurgiai célokra, sőt van antracitja is, amely ott képződött, ahol a
nagy hőfok a legerősebb volt. Laboratóriumának e katlanában ilyen módon
sok millió különböző fajtájú szenet állított elő a természet.
A Szukhan-széntelep kiadós bevételi forrása az országnak és iparára
nézve nagy a fontossága, mert ezen a helyen kívül már csak
Szakhalin-szigetről szerezhető kokszszén, ahol jó dokkok és megfelelő
szállítóeszközök hiánya megnehezíti a kiaknázást.
A Szukhan-völgyben másik forrása a jólétnek a nagyon termékeny fekete
föld. Mivel ez nagyon hasonlít a kievi és poltavai kormányzóságok
földjéhez, a pétervári kormány nagy bevándorlótömeget telepített itt le,
amely a völgyben csakhamar fölvirágoztatta a földmívelést és
meggazdagodott; a coboly- és szarvasvadászat csak növelte a nép
gazdagságát.
A Szukhan-kerület, csakúgy, mint a Tou Tao Kou folyó völgye, amelynek
mellékfolyóiban arany lelhető, nagyon csábító vidék tőkepénzeseknek.
Elsőknek kínai aranykeresőket csalogattak oda, akik a leggazdagabb
aranylelőhelyeket kezdetleges módon megdolgozták és szarvasra vadásztak.
Ezen a vidéken akadtunk össze azzal a hunghutz bandával, amelyet ravasz
katonám oly előkelő természetességgel kirabolt.
Az egyik faluban, nem messze az egyik üzemben levő aranybányától, egy
jóravaló öreg kozákkal ismerkedtem meg. Kangutoff volt a neve. Ha szabad
időm volt, együtt mentünk vadászni a Szukhan-völgybe, amely bővében volt
a vadnak.
A mérnökök, amikor megtudták, hogy Kangutoffal járok vadászni, nevettek
és ezt mondták:
– Kangutoff, a részeg tigris? Kitűnő vadász és úgy ismeri az egész
taigát, mint a zsebét.
Mivel éppen indulásra készen voltam, nem engedte már az időm, hogy e
különös csúfnév felől kérdezősködjem.
Kangutoffal különböző vadászkirándulást tettem, vadásztunk fácánra éppen
úgy, mint vaddisznóra, a parasztok kukoricaföldjének rémére. A búza- és
babföldeken, a koaliang vagy kínai cukornád és sójabab-ültetvényeken, de
a fűzzel és magas fűvel benőtt folyópartokon is tömegével riasztottuk
föl a fácánt. Kutyám, egy finom fajtájú gordonszetter, délben olyan
fáradt volt a szünetlen munkától, hogy ebéd után lefeküdt, szűkölve
nyalogatta az éles fűtől összevagdalt lábait és nem akart fölkelni. De
ha végre mégis elhatározta magát arra, hogy kövessen, mihelyt behatoltam
a bokrok közé, egyszerre elfelejtette minden szenvedését; a fácánok erős
szaga újra föllobbantotta vadászlelkesedését. Gyakran megesett, hogy míg
a kutya pompás tartással egy madarat állott, jobbról és balról
szárnycsapkodással és ijedt kiáltással más madarak röpültek föl. A
meglepett kutya ilyenkor többnyire szorosan a földre lapult és nem merte
a fejét megmozdítani; a helyén maradt és a maga egyetlen madarát
figyelte, csak remegő orrcimpái árulták el, mily pokoli szenvedést kell
belsejében kiállania.
Szukhan és Tou Tao Kou mezőinek és sűrűségeinek fácánjai bizonyára még
sokáig megemlegettek, mert két héten át húsz családot láttam el
szakadatlanul ezzel a vaddal, magam pedig annyira jóllaktam ezzel az
ízletes fehér madárral, hogy később Keleten már alig nyúltam hozzá,
hacsak nem vladivosztoki módra, azaz pezsgővel volt elkészítve. De
fölteszem, hogy pezsgőben megfőzve, nagyon ízletes lehet még egy öreg
gumicső is, hiszen a levét megihatja az ember, a gumit pedig átengedheti
a szakácsnak, amint én tettem a fácánhússal.
Mivel ilyen körülmények közt a fácánvadászat könnyű és egyhangú, hamar
ráuntam és valami izgatóbb sportra vágytam. A vaddisznóvadászattól
reméltem ezt, amely a Szukhan-völgy bokrai közt és csaknem
embermagasságú füvében nincs minden veszedelem híján. E rengetegekben
nappal makkon hízlalják magukat a disznók, éjjel pedig fölkeresik a
farmerek földjeit és rettenetesen összeturkálják.
Kangutoff elvitt a Aksiejevka-vidékre, ahol a vaddisznók nyaranta
tartózkodnak. Henel-puskámat vittem magammal célzó messzilátóval és
dumdum-töltéseket.
Kangutoff vaddisznókalandokkal mulattatott, amelyek éppenséggel nem
voltak biztatók. Elbeszélte például, hogy a vaddisznó föltépte a vadász
hasát vagy agyarával végighasította a combját. A kínszenvedésekről szóló
e beszámolójának áradatát ezzel a kérdéssel szakítottam félbe:
– Beszéld el, miért neveznek részeg tigrisnek?
Mosolygott és egykedvűen ide-odalóbálta a fejét.
– Ostoba pletyka, nem érdemes, hogy megismételjem.
– De csak beszéld el, kérlek – unszoltam.
– Ha az emberrel történik valami – kezdte haragosan – mindjárt csúfnevet
akasztanak a nyakába. De ha minden áron akarja, jól van, hát elmondom.
Vladivosztokból eljött a kormányzó a Szukhan-bánya meglátogatására.
Visszafelé kocsin hajtatott a vasúti állomásra és én mint őrség mellette
lovagoltam. Az állomáson egy tízrubeles aranyat adott a kormányzó. Ön
uram bizonyára megérti, hogy ilyen körülmények közt egészséges,
tisztességes ember kis szórakozást enged meg magának.
Én is megtettem és este a vasút mentén lovagoltam hazafelé. A fejem mint
a dézsa, a fülem zúgott, mintha tüzérségi harc kellős közepén lettem
volna. Részeg voltam, rettenetesen részeg és a nyeregben úgy
himbálództam, mint a hajó. A lovam hirtelen megvadult és az útról
beleugrott a sűrűbe. Engem letett egy rakás magas, puha fűre, én meg
jobbnak találtam, hogy aludjak, semhogy a lovam után fussak. Már
napnyugta után volt és eltűnt a félhomály. Napkeltekor ébredtem föl és
fölemeltem a fejemet, amely fájt és nehéz volt, mintha ólommal lett
volna tele. Tovább akartam aludni, de nem tudtam. Mikor fölkeltem, hogy
körülnézzek, hol vagyok hát tulajdonképpen, égnek állott a hajam. A
sínek közt egy tigris állott; a farkával az oldalát csapkodva, engem
figyelt. Nem volt vesztegetni való időm; fegyveremet lekaptam a
vállamról, céloztam, lőttem és gyorsan elrejtőztem a bokrok közt. Egy
pillanat mulva óvatosan kémlelődni kezdtem; a tigris még mindig ott állt
a sínek közt és felém nézett. Abban a meggyőződésben, hogy
eltévesztettem, mert hát annyira részeg voltam, újra rálőttem. Nagyon
pontosan céloztam, tele aggodalommal, hogy a vodka megzavarta szemem
látását. Hosszabb idő mulva megint kitekintettem, de ijedtemben
visszaroskadtam a bokorba, mert a tigris még mindig ott volt és az útra
tekintett. Megint lőttem és megint elbújtam. Ekkor talán egy órahosszáig
feküdtem ott és azt gondoltam, jobban tenné a tigris, ha elmenne, hiszen
az én részeg szememmel és még részegebb kezemmel úgysem árthatok neki.