hallottam. Csöndesen a helyemen maradtam és füleltem. Szomorú női hangot
hallottam, amely elfojtott zokogástól reszketett; gyakran
félbeszakította egy mélyebb, nagyon izgatott férfihang. A hangok
közeledtek és végre azon az ösvényen, amely a túlsó part bokrai közt a
tóhoz szolgált, egészen közelembe jutottak.
A nő halk, reménytelenül szomorú hangon ezt mondta:
– Nem mertem ellenkezni… A mostohám rámparancsolt, hogy menjek férjhez
és ne legyek tovább a terhére otthon, engedelmeskedtem. Olyan szegények
voltunk, olyan szegények és nyomorultak.
– De hiszen megesküdtél, hogy megvársz – mondta a férfi és hevesen
köhögni kezdett. – Megesküdtél!
– Megesküdtem – felelte mint a viszhang, a nő.
– Igen és mi lett az esküdből – kacagott a férfi gúnyosan. – Bolonddá
tartottál. Férjhez mentél. És kihez? A saját apámhoz! Igen, mindent
értek! Ő gazdag és bőkezű fiatal felesége irányában… És én… szegény
katona, koldus… Nekem ugyan megadtad!… Nem találok szót, hogy
szenvedésemet, nyomorúságomat elmondhassam. Félek is beszélni, mert csak
gyűlölet és átok szava hagyná el ajkamat!
Az asszony még mondott valamit, de nem érthettem meg, mert a pár egyre
távozott és a nádasban és bokrokban a szél zörgött. Kikukucskáltam
rejtekhelyemről, ahonnan egészen akaratlanul végighallgattam e két
szerencsétlen ember szomorú beszélgetését és a férfiban ráismertem
útitársamra, a kozákra, aki súlyos megsebesülése után szülőföldjére
utazott, hogy ott gyógyulást találjon és – szerelmet.
Másnap aggódó kíváncsiság érzése a fölkeresésére unszolt. Az udvaron
találtam, ahol egy kocsikerékkel foglalatoskodott. Örömmel üdvözölt, de
csakhamar ismét komoran elgondolkozott. Teára hívott meg, ami
Szibériában és Ázsiában a vendéglátás szokásos módja. A házban mindenütt
paraszti jólét fénylett. Mindenféle háziszerrel telt vaskos ládák a
falak mellett, az asztalon tiszta hímzett vászonterítő. A szoba jobb
sarkában ezüsttel gazdagon ékesített szentképek függtek, előttük az
éjjel-nappal égő hagyományos kis lámpa, amelyet rikítóan tarka
papirosvirágok díszítettek. Egy nagy tükör és fekete keretben néhány
nyomat is volt a falon. A padló síma deszkái, az asztal és a padok
ragyogtak a tisztaságtól. Minden elárulta, hogy itt rendszeretet és
szabályozott élet van. A második szoba nyitott ajtaján át szőnyegeket és
takarókat lehetett a padlón látni és egy nagy ágyat akkora magasságú
vánkostömeggel, hogy csaknem fölért a cédrusdeszkákból készült alacsony
szobamenyezetig; óriási vánkos volt az alapja, a tetején pedig olyan kis
vánkos volt, mintha bababölcsőbe szánták volna. Sok fegyver, pisztoly,
kard és vadászkés ékesítette a falakat, legjobb bizonyítéka annak, hogy
a ház gazdája kozák, mert e különleges katonai kaszt tagjai mindenféle
fegyvert szeretnek, gyüjtik és gondosan megőrzik. A bolsevik uralom
előtt ennek a kasztnak külön katonai kiváltságai és szokásai voltak;
hagyományaikat megörökíti egy hősi eposz, amely félig mondaszerű, félig
hihető módon beszél kozákokról, akik harcias lelkületüktől hajtva a Don
és Donez partjától az Irtyszhez, a Baikal-tóhoz, Amurhoz és Usszurihoz
jöttek.
A házba lépve a kozák családtagjait szólítgatta. Fiatal, karcsú, fénylő
feketehajú és sötétbarna szemű asszony lépett be. Föltűnt arcának
halványsága és telt, szépen ívelt ajkának keserű vonása. Sötét ruha volt
rajta és keze idegesen és szüntelenül a kötényével babrálgatott. Amikor
a szobába lépett, csupa kín és aggodalom tekintetet vetett a fiatal
kozákra.
– Ez ő – gondoltam – ő, aki megigérte a fiatal embernek, hogy megvárja,
de közben férjhezment öreg apjához.
Nemsokára megjött az erdőből a házigazda is; óriási, darabos férfi sűrű
ősz hajjal és életörömtől csillogó szemmel. Esetlenül üdvözölt, az
asztalhoz tessékelt és kellemetlenül vigyorogva így szólt:
– Köszönöm uram, hogy ezt a nyavalyást gyógyítgatta. A mai nemzedék
nagyon erőtlen. Az én időmben ilyen sebbel nem is törődtünk. A török
háborúban két ilyen sebet kaptam a mellemre és egy golyót a lábamba.
Amint látja, mégis megállom a helyemet.
Vaskosan nevetett és hozzáfűzte:
– Fiatal vagyok, fiatalabb, mint a fiam és ezért a mult évben másodszor
is megnősültem. A fiam bizonyára büszkén beszélt önnek ilyen apáról?
– Szerencsét kívánok önnek – feleltem – de ő nem szólt egy szót sem a
megnősüléséről. Alig hiszem különben, hogy az ön sebei olyan súlyosak
voltak, mint aminőket a kínai golyók ütöttek a fiatal ember mellén.
Nagyon is komoly seb, amely csak nagyon lassan fog meggyógyulni. Sokáig
kímélnie kell magát.
Ebéd közben észrevettem, hogy az öreg ember kaján és gyanakvó
tekintettel nézi fiatal feleségét és fiának sápadt, szenvedő arcát.
Megijesztett az öreg kozák élénk szemének gonosz villogása. Éreztem,
hogy a legkisebb kihívás fölkeltené a bestiát ennek az őszfejű óriásnak
a szívében. Világos volt az is, hogy az apa jóval erősebb volt a fiánál,
akit oly halálosan megbántott. Az az óra, amelyet ebben az otthonban
töltöttem, minden inkább volt, mint kellemes és örültem, amikor az ebéd
véget ért és elbúcsúzhattam ettől a családtól, amely fölött, mint
tisztán láttam, elháríthatatlan végzet lebegett. Azzal az érzéssel
távoztam, hogy viharnak kell jönnie, amelynek előjelei – felhő, heves
szélroham, távoli villámlás és mennydörgés – már észrevehetők voltak.
Azt azonban nem sejtettem, hogy oly hamar kitör az égiháború.
Ugyanaznap este csomagolással voltam elfoglalva, mert másnap reggel
folytatni akartam utamat, amikor házigazdám, az ataman, berontott a
szobámba:
– Uram, legkedvesebb, legjobb uram! – kiáltotta egész testében remegve
és csaknem sírva – jőjjön gyorsan, gyorsan, rettenetes szerencsétlenség
történt! Ön talán segíthet. A fiatal kozák agyonlőtte magát!
Úti patikámat hamar fölkaptam és elsiettem az atamannal. A kozák atyai
házának első szobájában eszméletlenül feküdt egy padon; arca
döbbenetesen kék, ajka keményen összeszorítva, szeme élettelenül merev.
Mindjárt láttam, hogy már nem segíthetek, mert megelőzött másvalaki.
Megfogtam a kezét és a pulzusát tapogattam; még érezhető volt, de egyre
gyöngült, azután örökre megállott. Nem mertem az igazat megmondani, mert
azt gondoltam, hogy a fiatal asszony nem bírja el és olyan érzelmeknek
engedhet szabad folyást, amelyek kitörésre késztetik az öregnek dühét.
De seholsem láttam az asszonyt. Benéztem a másik szobába – nem volt ott
senki.
– A feleségemet keresi? – kérdezte az öreg olyan hangon, amely
kellemetlenül érintett. – Nincs itt… Estefelé elment és még nem jött
vissza.
– Jobb is így – feleltem – neki nem szabad kétségbeesnie. A fia halott.
Az öreg hideg és nyugodt maradt, világos szemével rámnézett és ezt
dörmögte:
– Nem fog kétségbe esni az az átkozott asszony! Megmérgezte a fiam
életét és az én életemet. De most már nem hoz senkire sem
szerencsétlenséget.
A kozák sokáig hallgatott. Azután fejét keze közé szorítva, ezt súgta:
– Beleugrott a tóba!
TIZENHETEDIK FEJEZET. Félszemű.
Amikor keresztül-kasuljártam az Usszuri-szigetet aszerint, ahogyan a
híreket kaptam ujonnan fölfedezett szén- és aranylelőhelyekről, keskeny
erdei úton a Bikin-folyó és kis mellékfolyóinak útját követtem. A Bikin,
amely a Szikhota-Alin nyugati lejtőjén ered, átszeli a Sinku és
Tzi-fa-kao hegyláncokat és az Usszuriba ömlik.
Szenet itt nem lehetett találni, de a Bikin kis mellékfolyóinak ágyába
némi aranyat szórt a kegyes Természet. Arról szó sincs, hogy Klondyke
lenne itt, de a meggazdagodásra éhes kalandoroknak egész tömege mégis
sokat remélt a végtelen taigán keresztülkanyargó Bikin-mellékfolyók
aranyától.
Csaknem naponta prospektoroknak, az egyik helyről szünet nélkül a
másikra vándorló aranykeresőknek a nyomára akadtam. Ezek a nyomok
kőtömbök voltak és kőrakások, amelyek robbantásból származtak, mély
lyukak, árkok és csatornák a víz levezetésére és ama helyek
szárazzátételére, amelyeken aranyat sejtettek. De azok, akik
ittjártuknak e bizonyítékait hátrahagyták, már régen eltávoztak, uj
aranykeresők jöttek utánuk, egyedül vagy kis csapatokban, amelyek a
legkülönbözőbb emberekből, volt köztük nem egy bűnös multú, állottak
össze. Miután sikerült a rendőrség és a bányafelügyelőség figyelmét
elkerülniök, nyáron és ősszel átkutatták a folyam ágyát; mellig vízben
állva, aranyat mostak a homokból, hogy talán csak annyira tegyenek
szert, amennyivel eltengethetik az életüket a következő nyárig, amikor
újra megkezdhetik ugyanazt a munkát. Ezek az emberek a földbe ásták
lakásukat és nem volt más kívánságuk, csak az, hogy valami aranyat
találjanak és hogy nyugtuk legyen a rendőrségtől. Ha az erdőben
véletlenül találkozott velük az ember, sohasem vallották be azonnal, mi
járatban vannak, hanem mindig azt mondták, hogy vadászok vagy halászok.
Attól függött, hogy mely helyen találkoztak velük. Állításuk igazolására
mindig tudtak nehány mókus- vagy görénybőrt mutatni, vagy szárított
halat, amit a gunyhóik mellett fölakasztottak.
De más emberek is rejtőzködtek a sűrűségben, kis szertekóborló, rendesen
két-három főnyi rablócsapatok. Ezek az aranyásókra vadásztak és sikeres
támadás után maguknak kellett vigyázniok, mert az elért eredmény viszont
más rablóknak adott kedvet az ő üldözésükre. Abban az évben, amikor
ebben az országban utazgattam, egy Félszemű-nek nevezett rabló volt a
taiga minden lakosának, törvényesnek és törvénytelennek, a réme, mert
nagyon értett a meglepő támadáshoz és engesztelhetetlen volt
áldozataival szemben; minden parányi aranyukat, az utolsó ingüket
elvette, megkínozta azokat, akik nem akarták elárulni zsákmányuk
rejtekhelyét és végül mindannyinak elvágta a gégéjét. Öt cinkostársának,
hozzája hasonló ördögöknek, a következő utasítást adta:
– Mindenkit öljetek meg, hogy senki se lehessen bosszuló és áruló.
De akkor, amikor a legutolsó vasuti állomást elhagytam és beléptem az
ukrán telepesek szétszórt falvaival teli taigába, még semmit sem tudtam
róla.
Világosan emlékszem megérkezésemre egy júliusi nap déli óráiban a Bikin
bal partján egyik kis telepre. Tíz ház volt az egész. Egy lélek sem
mutatkozott az utcán, amikor két főnyi szerény védőcsapatommal
keresztüllovagoltam a telepen. Asszonyok, akik itt-ott kikandikáltak az
ablakon, rögtön megint eltűntek; még gyereket sem lehetett az utcán
látni. Egy jobb és tisztább külsejű ház előtt megállottam és bekopogtam.
Sokáig semmi választ nem kaptam, végül azonban hallottam, hogy valaki az
udvarra szolgáló ajtót bezárta, ott láncra vert egy kutyát és
érthetetlen szavakat mormogott.
– Hát itt valamennyien megbolondultatok, ti ördögi fajzat? kiáltotta a
házbeliek lassúságán bosszankodva kozákjaim egyike. Hogyan merészeltek
ebben a hőségben egy tudóst megvárakoztatni?
Ez, úgylátszik, használt, mert egy pillanat mulva megjelent egy
öregasszony és ajtót nyitott. Betessékelt bennünket és ezt mondta:
– Bocsánatot kérek uram, de mi félünk. Az a hír járja, hogy Félszemű itt
van valahol a közelben és meg akar bennünket támadni, hogy váltságdíjat
erőszakoljon ki. A férfiaink talán lebirják, de még akkor is dolgunk
akad majd a rendőrséggel, kihallgatást és bírósági vizsgálatot rendelnek
el és arra kényszerítik embereinket, hogy ebben a meleg és sok munkát
adó időben menjenek be a városba. Jobb, ha nem bocsátunk be senkit.
Kozákjaim hangosan nevettek.
– Ejha, micsoda bölcseség szorult beléd, mondta az öregebbik, egy nagy
sovány ember heves, ideges mozdulattal. Hát a halálodig be akarsz
zárkózni a házadba?
– Majd később beszélünk, felelte nevetve az öregasszony és a teával
kezdett foglalatoskodni. Üljenek le és tegyék magukat kényelembe. Rögtön
teát főzök és forró halragut hozok.
Félig fekve kényelmesen elhelyezkedtünk a padon, mert kifárasztott a
hőség és a küzdelem az usszurii moszkitókkal, amelyek mintha megesküdtek
volna valami védőszentnek, hogy kiszívják minden csöpp vérünket. Még
vezetőim is, akik pedig hozzászoktak e kegyetlen erdei csapáshoz, olyan
veszettül káromkodtak, hogy szégyenkezve még a lovak is elfordultak.
Teáztunk, alaposan hozzáláttunk a friss kalugából, a tokkal rokon
halfajtából készült raguhoz, azután kissé pihenni akartunk.
– Én nem alszom, mondta az öreg vezető. Megakarom ismerni ezeket a
bolondos parasztokat. Talán kitudhatok tőlük valamit az ön részére az
aranyról és a szénről.
– Hát öreganyám, ugye van munkája a férfinépségnek a taigában?
– Hát van, volt a felelet. Fát vágnak, vadásznak és fenyőtobozt
gyüjtenek.
– No, amint látom, nem éltek éppen rosszul, nevetett vidáman. Jól megy a
sorotok, ugye?
– Hála Istennek igen, felelte és alázatosan keresztet vetett, a föld jó,
kenyerünk van elég és még eladásra is jut búza Kabarovszkban és
Nikolajevszkben. Elegendő marhánk van, a férfiak cobolyra és nyestre
vadásznak és vodkát, dohányt, puskaport meg gyujtót szereznek a
goldáknak,[4] akik arannyal és szőrmével fizetnek. A goldáknak mi
vagyunk a legközelebbi szomszédjaik és áruik legnagyobb részét
megvásároljuk vagy pedig bizományba vesszük; az árut azután a vasúthoz
és a városba visszük. Egymaga Sovienko ötszáz cobolybőrt vett tőlük és
Kabarovszkban eladta.
Bizonyos lelkes megelégedéssel beszélt, amit a jólét és a biztos kereset
teremt meg.
– Ejnye, de finoman éltek itt, mondta a kozákom.
A másik hangosan nevetve mondta:
– Olyan boldogok vagytok és mégis, mint valami börtönbe, bezárkóztok a
házatokba.
– Csak most, Félszemű miatt, mondta az öregasszony, aki elmosogatta a
tányérokat.
Kevéssel e beszélgetés után elaludtam. Amikor fölébredtem, vezetőim már
útrakészen voltak. Kifizettem háziasszonyunkat és tovább mentünk.
Nehány óra mulva, mely idő alatt megint a moszkitó és a kozákoktól
gnunak nevezett óriási légy zsákmánya voltunk, az út mellett keréknyomot
láttunk és félkilométerrel tovább aranykeresők gunyhóját fedeztük föl.
Odalovagolva, hármukat vodkaivás közben és már nagyon részegen találtuk.
Az első üdvözlés után a prospektorok alaposan érdeklődtek, hogy kik
vagyunk; miután erről megbizonyosodtak, azonnal megnyugodtak.
Megtekintettem munkahelyüket az aranytartalmú homokban és ünnepiesen
megigértem, hogy a hatóságnak nem árulok el semmit. Azután a moszkitók
és a gnúk nagy örömére folytattuk utunkat.
– Ezeket a fickókat alighanem az a szerencse érte, hogy valami kiadósat
találtak, jegyezte meg az idősebbik kozák; ez nem történik meg gyakran
ezzel a napról-napra élő koldusbandával.
Éjjelre egy szakadékban szálltunk meg, amelyet köves talajon hangos
zúgással átfolyó víz szelt át. Vacsora után tetőtől-talpig alaposan
beburkolództam bő vászonköpenyembe és a puha falevélágyon, melyet a
kozákok készítettek nekem, csakhamar elaludtam. Valamikor éjjel, szinte
álomban, zajt hallottam, nehány lépést és lóprüszkölést, de mert ott
voltak a vezetők, nekem meg nem volt semmim, ami tolvajnak csábító
lehetett volna, kivéve puskámat és revolveremet, amelyek a köpeny alatt
mellettem feküdtek, a másik oldalamra fordultam és tovább aludtam.
A nap már magasan állott az égen, amikor fölébredtem. A kozákok a tűznél
ültek és teáztak. Amikor látták, hogy ébren vagyok, odajöttek hozzám és
jelentették, hogy két málhásló megszökött és nem tudtak rájuk akadni.
Valószínűleg visszafutottak azoknak a házaknak az irányában, melyek
mellett tegnap ellovagoltunk.
– Mindjárt elindulunk és megkeressük a lovakat, mondta az öregebb kozák
és odament fölnyergelt lovához, amely mint megállapítottam, tele volt
habbal, mintha valami megerőltető út után lett volna.
A kozákok ellovagoltak és én sokáig, körülbelül este hét óráig vártam
őket. Szidtam őket is, meg a lovakat is, mint a bokrot. Végre hét óra
felé több ló dobogását és emberi hangokat hallottam. Nehány perc mulva
egy csapat lovas bukkant elő az erdőből és belovagolt a szakadékba.
Amikor közelebb jöttek, sapkájukról és ruhájukról rendőröknek ismertem
föl őket. Vezetőjük rám fogta a fegyverét és ezt kiáltotta:
– Meg ne mozduljon, különben lövünk!
Sehogysem tudtam megérteni, mit jelentsen ez: rendőrök, akik megtámadnak
egy tudományos kutatót! Ez még Oroszországban is meglehetősen szokatlan
dolog. Ezt feleltem:
– Rendben van, nem mozdulok.
Odajöttek és irataimat kérték. Mivel ezek rendben voltak és rajtuk volt
a kormányzó aláírása, egyszerre megváltozott a magatartásuk és
leszálltak a lóról. Letelepedtek tábortüzem mellé és a csapat vezetője
láthatólag zavartan kérdezte:
– Bocsánatot kérek uram, de hogyan van az, hogy ön összeköttetésben van
Félszeművel?
– Kivel? kérdeztem.
– A rablóval, a legveszedelmesebb rablóval, Félszeművel.
– Ha ez a neve, akkor bizonyára csak félszeme van, már pedig én ilyen
embert nem ismerek, feleltem határozottan.
– Tagadja tehát a vádat? Kérdezte meglepetéssel a rendőr.
– Természetesen, felelém.
– Hozzátok ide azokat az embereket és mutassátok meg ennek az úrnak
Félszeműt!
Hosszú, sovány vezetőm állott előttem és mögüle buta félelemmel a
másiknak az arca kandikált elő. A bámulattól elállt a szavam.
Vezetőmnek, akinek azonosságát nem lehetett kétségbevonnom, valóban csak
félszeme volt. Vörös, könnytől agyoncsípett bal szemüregére tehetetlenül
borult rá a szemhéj, meg az egészséges és ép jobb szem jókedvűen és
huncutul nézett rám. Kézi bilincsét csörgetve üdvözölt és azt mondta:
– Bocsánatot kérek a kellemetlenségért, amit önnek okoztam.
A rendőr elvezette. Azután el kellett mondanom a rendőröknek, hogyan
szerződtettem ezt a két embert a faluban az állomáson. Amint látszott,
éppen nem rendelkeztek azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket
testőrségtől kíván meg az ember.
A csapat vezetője elmondta, hogy Félszemű és társa megtámadta az
aranyásókat az erdőben, valamennyit meggyilkolta és öt font aranyat
rabolt el tőlük; azután visszatért hozzám. Később azzal az ürügygyel,
hogy megkeresik a megszökött lovakat, visszamentek abba a faluba, ahol a
nagyon is őszinte öregasszony házában voltunk megszállva. Itt egyenesen
a gazdag Sovienko paraszt házába mentek és azzal fenyegetődzve, hogy
megkínozzák és megölik, minden pénzét elvették. Éppen amikor Sovienko
átadta volt a pénzt, betoppantak a rendőrök és lefogták a rablókat.
Félszeműnek a külseje ekkor már megfelelt a nevének, mert harcra
fölkészülve, műszemét kivette és zsebre vágta. Ez a műszem teljesen
fölismerhetetlenné tette a rablót abban a községben, ahol mindenki
rettegett Félszeműtől.
Meg kell azonban említenem, hogy Félszemű egészen kellemes, jómodorú
ember volt. De nagyon sok kellemetlenséget szerzett nekem, mert utamat a
rendőrségtől részemre fogadott ukrán paraszttal voltam kénytelen
folytatni, aki ostoba volt és lusta, állandóan eltévedt és
együgyüségében még az öreg tölgyektől is félt, amelyekben hite szerint,
zöld erdei ördögök laktak. Naponta többször is leitta magát és ilyenkor
egészen elment az esze, hülye módjára egyre csak nevetett. És mindennek
a tetejébe Sas volt a neve!
A Bikin folyó körül az egész őserdői élet az aranyat uralja. Legendákat
beszélnek mesésen gazdag aranykeresőkről, akik benn a hegységben
dolgoznak és csodálatos aranyfövenytelepekről a mély és ragadós folyók
ágyában, aminő a Khor és az Iman; és szájról-szájra adják a híreket,
amelyek az erdőkben történő borzalmas gonosztettekről és az aranykeresők
rettenetes kalandjairól szólnak.
A «sárga ördög ércéért», ahogyan a koreaiak az aranyat nevezik, az
usszuri taigában ijesztő és véres bűnök, de hősies bátorságra és
hajthatatlan akaraterőre valló tettek is történnek; de végezetül csaknem
mindig a sárga ördög diadalmaskodik és bűnre csábítja, romlásba dönti az
aranytól elcsábított embereket.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET. A kihaló nép.
Ebben a végtelen őserdőben, ahol csak ritkán található fehér ember, sok
kínai és koreai megtalálja lakását és megélhetésének lehetőségét. Ők az
igazi birtokosai ennek az át nem kutatott erdőterületnek, alaposan
ismerik, minden évben új csapást vágnak benne és egyre mélyebbre
nyomulnak be az erdőbe, amely csak folyóktól megszakítva, egészen az
északi tundrákig terjed. De a délről jövő e betolakodókon kívül régi
bennszülött lakosság is van itt, kihalóban levő lakósság, amely azonban
az erdőterület jogos tulajdonosának tekinti magát: a goldák mongol nomád
törzse. Ma is éppen úgy élnek, mint évszázadokkal ezelőtt; nagy vadat és
kis vadat fogdosnak csapdában, sőt jávorszarvast és őzet puszta kézzel
is, néha, a villamosság és a gőzerő mai napjaiban, hosszú íjat is
használnak kő- vagy csontvégű nyíllal. A civilizációnak a goldákhoz
hatolt egyetlen vívmánya az alkohol és a puskapor.
Régen, a mongol Jüan dinasztiából származó hatalmas kínai császárok
idején, a goldák a mennyei birodalomnak magában zárt alkotórésze voltak.
A birodalom legészakibb védői voltak a tunguzok ellen. Később a
Dzsingisz Khan és Tamerlán államában történt hatalmas változások idején
a goldák egymásután a koreaiak, a tunguzok és a japánok uralma alá
jutottak és végül amikor Oroszország a Csöndes Oceán partjáig és végig a
mandzsuországi és a koreai határ mentén megszállta a távoli keletet, a
cár alattvalói lettek,
Lelkiismeretesen beszolgáltattak minden adót, amit állatbőrrel fizettek
meg. Igaz, hogy nem voltak egészen biztosak abban, hogy mely államhoz
tartoztak, mert fizettek adót az orosz adóigazgatásnak, de időről-időre
kínai hivatalnokok is fölkeresték őket, akik lopva jöttek hozzájuk a
tengerpartról; ezeknek is adtak coboly-, menyét- és mókusbőrt a kínai
kincstár számára. Az orosz kereskedők irtózatosan kizsákmányolták őket
és az alkoholtól, ettől az orosz kultúrbajnokoktól bevitt fizető
eszköztől megmérgezve, lassanként kihaltak.
Tragikomikus esemény történt 1905-ben. Egy vállalkozó szellemű kalandor
kereste föl a goldákat és cobolybőröket gyüjtött mint adót az angol
adóügyi igazgatás számára. Az agyafúrt «angol» a goldák szerencséjére
egy orosz hivatalnokkal találkozott, aki elfogta és megmentette a sok
cobolybőrt. Ez az orosz hivatalnok zsebébe vándorolt, sőt voltak, akik
azt állították, hogy a zsákmányt megosztotta az «angollal», akit futni
hagyott.
A goldák kitűnő vadászok és nagyszerű lövők, nagyon kitartók és csodásan
bátrak; minden kíséret nélkül egymagukban mennek tigris- és
medvevadászatra. Nyáron csakúgy mint télen bebarangolják az egész taigát
az Amurtól a Bikinig, sőt az Imanig. De valami régi hagyományhoz híven,
délfelé nem mennek tovább; mert a tizennegyedik században egy kínai
császár parancsot adott ki, amely megtiltotta az északi barbároknak,
hogy a koreai határhoz és a mandzsuk területéhez közeledjenek. Attól
tartott ugyanis, hogy a barbárok esetleg egyesülnek a harcias
mandzsukkal, velük együtt megtámadják Kínát és így veszedelembe
sodorhatják a dinasztiát, amely az uralkodásban Dzsingisz Khan
dinasztiáját váltotta föl.
A goldákkal az Imperator-öböl felé utaztamban találkoztam. A cár
kormánya ugyanis csatornát tervezett, amely onnan kiindulva az Amurt a
tengerrel kötötte volna össze és így rövidebb és kényelmesebb utat
biztosított volna ehhez a rengeteg folyamhoz, mint aminőt természetes
torkolata nyújtott homokzátonyaival és más akadályaival. Két
asszisztenssel és három vezetővel utaztam ezeken az erdőkön át és
sokszor besüppedtünk a mocsaras hegyi szakadékokban.
Egy este, amikor éjjeli pihenőre meg akartunk állni, közelünkben egy
dombon tűzfényt vettünk észre, amely vörösbe vonta a szomszédos tölgyek
és szilfák koronáját.
– Ezek bizonyára goldák, mondta az egyik vezető.
A tűz felé lovagoltunk és csakhamar nagy hegyi rétre jutottunk, amelyen
az izzó farakás körül legalább húsz férfi ült körben. Bő bőrnadrág és
bőrkabát volt rajtuk, a fejükön pedig süvegféle ugyanabból az anyagból.
Szótlanul ültek, pipáztak és szemük mozdulatlanul a tűzre meredt.