és csakhamar agyaggal tömített kis gerendaházhoz érkeztünk. Ezt a
fang-tzet cölöpkerítés vette körül, amelynek durván megmunkált deszkából
készült erős ajtaja volt. A rácsos kapu előtt bebocsáttatásért
kiáltottam és a kozák, aki vezetett, a puskaaggyal dörömbölt a
gerendákon. Végre tompa, érthetetlen röfögésszerű hangon valami
mormogást hallottunk. Az ajtó lassan kinyílt, elsőnek egy papiroslámpás
tűnt elő, amit egy kínainak sovány, ijedt arca követett, rémültében
tágra meresztett szemmel. Copfja a feje köré volt csavarva és a
frizurájába keresztbe pipa volt tűzve.
– Ni liao tao (hogy vagy)? – üdvözölte őt a kozákom, amennyire csak
kínaiul tudott.
A kínai a fejét rázta és mormogott valamit, de semmit sem értettünk
belőle, bár vezetőm egészen folyékonyan beszélt a mandzsuországi
tájszóláson. A kínai rekedt, súlytalan hangján tovább dünnyögött. Végül
jól kinyitotta a száját és lámpáját az arca elé tartotta, mire
megláthattuk, hogy a nyelve ki volt vágva, elülső fogai pedig mind ki
voltak törve.
A kozák nemsokára megértette a nyomorékot és elmondta nekem, hogy a
háziúr ginsengkereső, akit egykor itt az erdőben hunghutzok támadtak meg
a házában. A rablók ráparancsoltak, hogy adja át egész drága
gyökérkészletét és amikor azt megtagadta, hozzáfogtak a megkínzásához.
Végül kivágták a nyelvét, de akkor sem árulta el, hogy hol rejtegeti
nagyértékű gyökereit. Amikor ezt a kínai dadogással és taglejtéssel
elmagyarázta nekünk, mintha azt akarta volna velünk megértetni, hogy e
megcsonkítása után nem fél már semmitől és senkinek, nekünk sem árulja
el a titkát.
Megszálltunk a házában és próbáltunk kényelembe helyezkedni. Friss füvet
hoztunk, hogy jó fekvőhelyünk legyen, lenyergeltük lovainkat és a
fang-tze mellett kis fészer alá kötöttük őket; vizet merítettünk a
folyóból és hozzáláttunk a vacsorakészítéshez. A bizalmatlankodó kínait
megnyugtatta az, hogy semmit sem kértünk tőle, sőt dohányt és cukrot
adtunk neki. Egy kosár fácántojást és egy csomó tengeri kelt hozott
nekünk.
Vacsora után, amit velünk együtt fogyasztott el, közlékenyebb lett.
Gyorsan és hangosan mormogott, a kezével magyarázgatott és a helyiség
szögleteibe tekintgetett. Végül egy pillanatra eltűnt valami
barlangfélében, ahonnan titokzatos arckifejezéssel bukkant ismét elő.
Amikor a kang-hoz (kínai téglaágy légfűtéssel) közeledett, az egyik
kezében volt valami, amit a másikkal elfödött. Gyertyáink fényében két
vastag, különös alakú barna gyökeret tett a kangra. A gyökérnek
határozottan emberi formája volt fejjel, törzzsel, lábbal és kézzel. A
kozák, szakértő ebben a dologban, figyelmesen nézegette a gyökereket és
szomorú sóhajjal így szólt:
– Vladivosztokban vagy Kabarovszkban e ginsengeknek dupla súlyát
aranyban lehetne megkapni, mert ezek itt egészen ritka értékű, régi,
gyógyító erejű gyökerek.
Sóhajából és sajnálkozó, elgondolkozó arckifejezéséből arra
következtettem, hogy ha én nem lettem volna ott, a néma kínainak új
megkínoztatásra kellett volna elkészülve lennie és hogy kénytelen lett
volna elárulni, hol rejtette el ezt a Keleten annyira keresett kincset.
Éjfél felé megérkezett egy másik ginsengkereső, a nyomoréknak a társa.
Óriási ember volt, szigorú, csaknem ijesztő tekintettel, széles vállal
és a tarkója hatalmas volt, mint a medvéé. Az egész ház rengett, amikor
végigment a szobán. Kihívóan elénk állott, végigmustrált bennünket és
kérdő tekintetet vetett a társára. A felelet láthatólag tetszett neki,
mert fegyverét a sarokba támasztotta, övéből elővette a fejszéjét,
oldalt ránk pillantva a zsebéből kis bőrzacskót húzott elő és átadta a
társának, aki a zacskót a világosság felé fordulva kibontotta és
vizsgálódva nézegette a zsákmányt. Nyilván jó volt, mert tele örömmel
dünnyögött és tapsolt, mint a gyerek. Az óriás nehézkesen levetköződött,
kis köleskását falt le, teát ivott és nagyokat ásítva ledőlt a kangra.
Nemsokára hortyogott, mint a disznó, míg a néma még egyszer eltűnt a
barlangjában és sokáig ottmaradt. Mintha guruló kő zaját és vasnak tompa
csörömpölését hallottam volna; talán csak álmodtam, mert nem tudtam,
hogy mikor jött vissza a nyomorék.
Virradatkor fölkeltünk és száraz kenyérrel meg kétszersülttel megittuk a
teánkat. A mindig vigyorgó és nagyon fáradt óriás bőbeszédűnek és
pajtáskodónak mutatkozott. Meglehetősen jól beszélt oroszul, mert több
éven át boy volt Vladivosztokban. Amikor elképzeltem, hogy ez az
elefánttermetű és medvenyakú szolga tálat, kristálypoharat törülget vagy
finom fehérneműt vasal, őszintén bevallva, nem szabadulhattam attól a
gyanútól, hogy akkor jelentékeny kárt okozhatott.
– A mi munkánk nehéz és veszedelmes – mondta, miközben a teáját
szürcsölte és fájós lábát összedörzsölgette. – Hogy gyökeret találjunk,
erdőket és hegyeket kell bebarangolnunk, többnyire térden kell
csúsznunk, mert a növény kicsi és a legsűrűbb fűben bújik el. Ha végre
megtalálta az ember az értékes gyökeret, gondosan el kell kaparni minden
hüvelyknyi földet. Másrészt óvakodni kell a nagy macskától (tigris),
amely mint a párduc is, vadászik a ginsengre. A gyökér erőt ad és hosszú
életet, azért keresik és falják föl az állatok. És ha ember vagy medve
birtokában látják, harcolnak érte és addig nem hagyják abba a küzdelmet,
míg el nem rabolták a ginsenget vagy meg nem ölték őket. Én már hat év
óta járom az őserdőt és ez idő alatt kilenc tigrist és két párducot
ejtettem el. A lelőtt medvékről nem is beszélek. Nem félek a nagy
macskától, mert amikor az elsőt elejtettem – a Mai-Hon támadt rám egy
réten, ahol a gyökér nő – megettem a szívét és a máját. A legborzasztóbb
azonban az az ördög, aki a ginsenget őrzi. Alacsony, vörös és tüzes a
szeme. Nappal úgy védi meg a ginsenget, hogy vaksággal sujtja azt, aki
el akarja vinni; éjjel meggyujtja a füvet, belekapaszkodik a
gyökérkereső mellébe és kiszívja a vérét.
– Te láttad? – kérdém.
– Nem, de az öreg Fu-chiang kétszer látta. Melle csupa seb az ördög
karmától – felelte az óriás. – Megtörténik az is, hogy az ördög a
ginsenggyökér alakját ölti magára és így bukkan föl a gyökérvadász
előtt. Amikor ez közeledik, a gyökér mindegyre hátrál, míg a kereső
eltéved és az erdőben elpusztul. Ehhez hasonló dolog történt velem
tavaly. Egy szakadékban voltam és a csodanövény fogazott levelét
kerestem, amikor egyszerre egy nagy levelet és kis égővörös virágot
pillantottam meg. Nagyon öreg növény lehetett. Odamentem, de nem tudtam
elérni; mindig ugyanakkora távolságban maradt. Követtem be az erdőbe,
míg végre eltűnt a levél és a virág. Mivel az est közeledett, vissza
akartam térni a fang-tzehoz, de nem tudtam az utat megtalálni. Éjfélig
tévelyegtem, akkor fáradtan és szomorúan egy fa alá ültem. Már éppen el
akartam aludni, amikor cammogó lépések zaját hallottam. Fegyverem nem
volt, csak fejszém; ezt vettem elő védekezésül. Hirtelen egy
szimatolgató medvét pillantottam meg. Fölemelte a fejét, rám tekintett,
egészen a közelembe jött, a szemembe nézett, megfordult és elment.
Éreztem, hogy engem hív, tehát követtem. Elvezetett a folyónkhoz,
ahonnan már könnyen visszataláltam a fang-tzehoz. Igen, ta-jen (uram),
sok furcsa dolog érheti az embert a taigaban.
Ásítva fölkelt, kinyújtóztatta óriási tagjait, hogy csak úgy ropogott a
csontja, vállára kapta a fegyverét, kését és kis lapátját ráerősítette
övére, amelyben már ott volt a fejszéje és kiment. Láttam, hogy egész
napi élelmül csak két kicsi man-t’out, puddingformájú kínai gőzönsült
kenyeret vitt magával.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET. Menekülésem a tigris elől.
Láttam még sok más fang-tzet is. A vadászok ritkán fogtak fegyvert,
hanem inkább mindenféle csapdát és hurkot használtak helyette.
A cobolyt, nyestet és görényt csapdában fogják. Ennek két főfajtája van:
egy közönséges háló és az igazi csapda, amely nagyon egyszerű, de
használata az állatok szokásainak alapos ismeretén nyugszik. Télen
vadásznak és csak akkor, ha az állatok nyoma a hóban könnyen
megtalálható. A vadász a nyomot követi, míg valamelyik odvas fatörzsben
ráakad a coboly vagy nyest fészkére. A vadászkutya – chow-chow a neve –
hegyesfülű és fekete nyelvű, sűrű bundája farkasféle, amihez hasonlít
is, ugatni kezd és kapargatni kezdi a fatörzset. A coboly teli
kíváncsisággal és aggodalommal kibújik a lyukából, hogy lássa, mi a baj.
A kínai a szomszédos fákat, amelyekre az állat átugorhatnék, kidönti.
Ekkor azután hálóval fogják körül a fatörzset és a hálót fölállított
fatámasztékokon kifeszítik. Most megkezdődik a hajtás. A kínaiak
fölriasztják a faodú lakóit, úgy hogy fejszével verdesik a törzset,
nagyokat kiáltanak és fahéjdarabokat meg követ hajigálnak a fa
koronájába. A coboly fölmászik a fa sudarára, de a lármától megijedve,
megint visszatér az üregébe, hogy ismét újra elhagyja. Ez a hajsza addig
tart, míg a kétségbeesett állat valamelyik ágról vagy a törzsről
leugrik, hogy a földön elmeneküljön. De ekkor belekerül a hálóba, azt
összecsapva rácsavarják és így a vadász könnyű zsákmánya lesz.
Az igazi csapda, amelyet fogásra használnak, mint említettem, nagyon
egyszerű. Mert a coboly nem szeret a hóba besüppedni és azon keresztül
vackalódni, fától-fáig és ha nagy a távolság, kidőlt törzseken és
sziklákon át veszi az útját. A vadászok ismerik ezt a szokását. A coboly
útvonalán csapdát állítanak: egy deszkadarab, amelyet egyik végén kis
bottal alátámasztanak és nehéz kövekkel terhelnek meg. A coboly, amikor
végigfut a kidőlt fatörzsön és az akadályhoz ér, nemhogy leugornék a
hóba, hanem a deszka és a fatörzs közt próbál átfurakodni. Eközben
kimozdítja a botocskát és a deszka lecsapódik. A nyestet és a görényt
éppen így fogják csapdával, csakhogy ezek számára csalétket, többnyire
megkötött, élő madarat tesznek ki.
A szarvast és jávorszarvast ősszel fogják a solanki, azaz megsózott hely
segítségével. A vadászok nagyobb erdei tisztást kutatnak föl vagy
kiégetéssel csinálnak maguknak egyet, úgy hogy semmi bokrot vagy füvet
nem hagynak meg. Erre a helyre állandóan sót hintenek, úgy hogy az
állatok hozzászoknak e tisztás fölkereséséhez. Ha a vad már jól
rászokott és gyakran fölkeresi, ősszel mély gödröket ásnak és befödik
ágakkal. Erre sóval kevert földet szórnak. A szarvas és a jávorszarvas
alatt a könnyű takaró leszakad és az állat beleesik a verembe, ahol már
a vadász hatalmában van.
A medvét, az erdők barna fejedelmét is ilyen veremben fogják. Döggel
csalják lépre és lezuhanván, hegyes cölöpök fölnyársalják.
Érdekes, hogy a tigrist sohasem lehet ilyen veremben elfogni. A tigris
csak kerülgeti a vermet, de mindig fölismeri benne ellenségének, az
embernek a művét és hátat fordít a kisértésnek és veszedelemnek. A
kínaiak fegyverrel vadásszák. Szívesen járnak utána, mert a kínai
orvosok drágán megfizetik a tigris szívét és máját. Továbbá az erdőben
élő különböző törzsek samanjai is sok pénzt adnak a taiga urának
karmáért és fogáért, amiből amulett készül.
Egyszer, amint a Mai-Ho lignittelepeit vizsgálgattam orosz vadászok
fang-tzejához érkeztem. Ketten voltak jól betanított kutyákkal. Éppen a
tigrisvadászat előestéjén kopogtattam be náluk. Vadászatra készülődtek
egy tigris ellen, amelynek sok nyomát látták a szomszédos erdőben.
– Félelmetes, hatalmas bestia lehet – mondta az egyik vadász – éjjel
átugrott egy kozákház palánkján, leütött egy tehenet, amellyel együtt
visszaugrott a kerítésen. Tisztán észre lehetett venni, hogy a tehén a
tigris hátáról lecsúszott a kerítésre, mert a cölöpök hegyén bőrdarabka
és szőr tépődött le a tehénről. Mégis magával hurcolta. Ez egy héttel
ezelőtt történt. A tigris eltűnt, de most megint itt van. Tegnapelőtt
két kutyát ragadott el. Holnap Isten segítségével kivonulunk és
megöljük.
Amikor meglátták célzó messzilátóval ellátott Henel-puskámat és fatokban
nagy Mauser-pisztolyomat, meghívtak a vadászatra. Elfogadtam a meghívást
és másnap már napkelte előtt úton voltam velük. Ősz volt. Az erdő,
mintha díszbe öltözött volna, vörös és arany színben pompázott. Szűk
úton haladtunk, amely sűrű bokrok közt és puha talajon vitt át.
Egyszerre csak a kutyák szűkölve és aggodalmukban fülelve megállottak.
Társaim, ujjukkal a ravaszon, mindenfelé kémlelődtek, de a kutyák
megnyugodtak és bementek a bokrok közé. Néhány perc mulva megint
megálltak; a földön szaglásztak és szinte megkövesedtek. A vadászok
megvizsgálták a földet és csakhamar meg is találták azt a helyet, ahol a
tigris heverészett. A letiport fűben faágat találtunk, amelyen nagy,
óriási erejű karomnak a nyoma látszott. A kutyák óvatosan tovább mentek,
de nemsokára ismét megállottak. A földön a tigris tisztán
megkülönböztethető friss nyomán, talpának mély lenyomata látszott.
– Itt kell lennie a közelben – súgta az egyik vadász.
Mindketten minden irányban vizsgálódtak és nyugtalanul járkáltak
ide-oda. Később megtudtam, hogy a tigris, ha úgy látja, hogy üldözik,
kerülőúton a vadász mögé sompolyog és hátba támadja.
A vadászok magatartása idegessé tett. Fiatalok voltak és mint látszott,
tapasztalat nélkül és már nagyon megsajnáltam, hogy velük tartottam. A
sűrű fűből egyszerre csak a kutyák szűkölése hallatszott; a farkukat
behúzva, visszasompolyogtak hozzánk; reszketve és félve, szemükben tele
aggodalommal, hozzánk símultak. Társaim elfutottak és futás közben engem
szólítgattak.
Nagynehezen tudtam még néhány másodpercig a helyemben maradni, azután –
nem vagyok büszke erre a futásomra – nagyon hamar utólértem őket. A
futásban egészen kimerülve végre lassúbb tempóba csaptunk át. Szótlanul
ballagtunk tovább. Még a kutyák is megértették a helyzet komolyságát és
lehorgasztott fejjel követtek bennünket.
– Borzasztó volt! – mormogta az egyik vadász.
– Igen, nagyon borzasztó! – hagyta jóvá a másik.
– Éppen elég _egy_ tigris – folytatta az első – már pedig _kettő_ volt.
– Honnan tudod, hogy kettő volt? – kérdeztem haragosan.
– Hát nem két tigris nyomát látta? – kérdezte. – Egy párnak kellett a
közelben lennie.
– A félelemtől láttatok duplán – kottyantottam ki a gondolatomat.
– Ha egy pár ilyen ördöggel találkozik az ember – válaszolta – akkor
Isten a tanum, duplán láthat. De mi, uram, nem láttunk duplán! Egészen
határozottan két tigris volt. A bokorban vagy a fűben leskelődtek; mivel
a kutyák még csak nem is ugattak, hanem behúzták a farkukat és
elmenekültek, a tigrisek bizonyára két oldalról támadni készültek.
– Ó, borzalmas volt, nagyon borzalmas! – mondta aggódva körültekintve a
másik tigrislegyőző.
Már ki akartam őket gúnyolni, de ekkor eszembe jutott a megsárgult füves
és aranyos tölgyavarral födött erdei rét; az a rövid, sokat sejtető
hallgatás, amelyet hirtelen megszakított a kutyák nyöszörgése; a
fenyegető veszedelem nyugtalanító és lenyügöző érzése és az erdők urának
lábnyoma, amely akkora volt, mint egy tányér és a hatalmas tigriskarmok
lenyomata volt a kerete. Mindez az eszembe jutott. Nem gúnyoltam tehát
ki társaimat, hiszen tulajdonképpen én is olyan megrettenve rohantam el
a tigris támadása elől, mint ők.
Még nagyon sokáig csak elkeseredéssel és szégyenkezve gondoltam vissza
erre a vadászélményemre; némiképpen csak akkor vigasztalódtam meg,
amikor később egy ismert vadász, Kartaszoff N. J., a tomszki műegyetem
igazgatója bevallotta, hogy egyszer tigrisvadászaton ő is elvesztette a
bátorságát és elfutott. Más vadászok pedig azt mondták, hogy ennek a
rettenetes ragadozóállatnak vadászása sűrű bokrozatban még a legbátrabb
vadászt is aggodalomba ejtheti, mert ilyen helyen nehéz a fenevadat
észrevenni és a vadásszal szemben megvan mindig az a kedvező helyzete,
hogy ő választhatja meg a támadás pillanatát.
Egyetlenegy vitéz ember mondott mást. Majd később dicséretét zengem.
Ugyanaz ősszel fölkerestem a Szt. Olga, Szt. Vladimir és Tetinkho
öblöket. Tőkepénzesek számára a Primorpart legcsábítóbb helyei ezek,
mert itt sok vasat, rezet, ónt és szenet lehet találni. Ezen a vidéken
az orosz-japán háború előtt és után a németek kereskedelmileg nagyon
dolgoztak és bizonyára elfoglalták volna mindezt a kincset, ha ki nem
tör a világháború. A nagy háború után mások jöttek. Japánok érkeztek. A
távoli keleten csúfolodva ez a mondás járta:
– Szent Olga és Vladimir a japánokat küldi segítségül az oroszoknak a
bolsevikok ellen.
Ez igaz volt, mert a japánok, akiknek otthon nem volt elég vasércük
katonai s ipari szüségletük számára, a szárazföldön sehol olyan
kényelmesen nem juthattak hozzá, mint a Szt. Olga és Szt. Vladimir
öblökben. Ez volt egyik főoka annak, amiért japán katonák és japán
diplomaták maradtak Vladivosztokban és Nikolajevszkben az Amur partján
és harcoltak a vörös párt bandái ellen, avagy Szemenoff atamánnal, a
szovjet engesztelhetetlen ellenségével tárgyaltak vagy Dairenben a
moszkvai bolsevik kormány képviselőivel és a csitai, kommunistaságát
csak nehezen palástoló kormánnyal is tárgyaltak.
Ezek a kincsek szinte kimeríthetetlenek és meglehetősen tisztán
találhatók. A metallurgiai iparnak itt legalább százötven évre akad
munkája. Hogy e rengeteg kincs birtokába juthasson, bizony érdemes volt
a tokiói kormánynak tárgyalnia, harcolnia és nem törődnie ama nagy japán
néprétegek véleményével, amelyek ellenezték Japán szibériai politikáját.
TIZENHATODIK FEJEZET. Kozák tragédia.
Usszuriföldön tett utazásomon nemcsak a magányosan élő ginseng- és
aranykeresők, meg a coboly-, nyest-, szarvas- és medvevadászok
egyedülálló fang-tzejeit kerestem föl, hanem a falvakat is. Többnyire
kozákok és ukrán parasztok lakják, akiket a Dnyeper és Dnyeszter
partjáról telepítettek ide. Azok a falvak, amelyek a
vladivosztok–kabarovszki vasúttól messze esnek, többnyire húsz-ötven,
nagy területen szétszórt ház.
Ezeken a telepeken, amelyek erdőben vagy rohanó hegyi folyók partján a
forgalomtól távol esnek, egészen más az élet, mint a vasút mellett levő
falvakban és a nagy városokban.
A civilizáció formáitól nem korlátozott sajátságos törvény és egészen
különös erkölcs uralkodik itt, amin világosan megérezhető a mongol
nomádok befolyása. E háttéren gyakran megható tragédiák játszódnak le.
Amikor egyszer Csernigoff állomásról a Tetinkho-öbölhöz lovagoltam,
tanuja voltam ilyen drámának.
Erdőn vitt át az utunk és átszelte a Szikhota-Alin-hegység középső
részén annak főláncát. Már harmincöt mértföldet tettünk meg a parttól,
amikor utólért bennünket egy fiatal kozák, aki hazalovagolt. A
mandzsuországi határgárdában szolgált és négyheti szabadságot kapott,
hogy kiheverje azt a súlyos sebet, amelyet hunghutzokkal való ütközetben
kapott. Halvány volt és sovány, láza volt és vért hányt; nagy, merev
tekintetű szemében mintha állandó aggodalom ült volna. Kétségtelenül
korai halál várt erre a hallgatag fiatal kozákra. Néhány napig velünk
utazott és velem szemben mindjobban fölmelegedett, talán mert kissé
orvos módjára bántam vele, amennyiben kinint és ha éjjel nem tudott
aludni, baldrian-csöppet adtam neki.
Elbeszélte, hogy már három év óta nem volt szülői házában, ahová
vágyakozik. Meghatottan szólt festői falujáról, amely tölgyek közt
rohanó, mély, forgókban gazdag folyó mellett fekszik. Különösen
részletesen beszélt egy kicsiny, nádassal körített tóról, ahol
csodálatos, szinte bársonyból készült parti zsurló nő.
– Ó, ha ezt a tavat láthatná – mondta lelkesedve – gyönyörű szép,
különösen holdvilágos éjjelen. Ha magas partján áll az ember a tölgyek
alatt és lenéz rá, amint a holdfényben csillog, azt hiszi, hogy csupa
ezüst. Néha sötét körök és vonalak sietnek végig csillogó fölszínén.
Ugró hal vagy valami megkésett kacsa lubickolása csinálja ezt, ami rövid
időre megzavarja az olvasztott ezüst fénylő tükrét. Milyen szép mindez!
A kozák halvány arcára és álmodozó szemébe nézve, mosolyogva kérdeztem:
– Bizonyára nem voltál egyedül, mikor az ezüst tónál ültél és
megcsodáltad?
Fejét lehorgasztotta és pillanatnyi hallgatás után ezt suttogta:
– A menyasszonyommal jártam oda. Jobban szeretem azt a leányt, mint az
életemet. Mikor hazulról távoztam, megesküdött, hogy várni fog reám. Már
csak egy évig kell szolgálnom, akkor hazatérek és feleségül veszem.
– Adjon az Ég sok szerencsét! – mondám.
Az usszuri vasút és a Szikhota-Alin közt elterülő vidék történeti és
etnográfiai tekintetben nagyon érdekes. Valamikor fejlett, valószínűleg
koreai eredetű kultúra volt itt. A remetekirályság népe egykor vitéz és
hatalmas volt; mivel azonban a koreaiaknak még harciasabb és
vállalkozóbb szomszédaik voltak, a japánok és a kínaiak, meghódították
az országukat, elvesztették szabadságukat és kultúrájukat, sőt később
országukat is. Az erdőben falak és árkok romjaira, régen elpusztult
épületek, talán templomok, paloták vagy várak kőalapzatára akadtam.
Annak a kornak szobrászművészetére rengeteg, hat-nyolc láb magas
gránitteknősbékák maradványai emlékeztettek; némelyiknek a hátára rajz
volt bevésve: madár, virág és más díszítmény.
Valamikor meglehetősen kényelmesen éltek itt az emberek, ami kiderül
azoknak a jó utaknak a maradványából, amelyeket most eltemet az erdő.
Sőt ezek az utak kőkockákkal voltak kikövezve és ügyesen elkészített
kőhidak voltak rajtuk, amelyek maradványát megtaláltam a Daobi-Hon és
egy másik rohanó kis folyón, amelynek nevét nem tudtam meg. Most azonban
csak vad, lakatlan erdő volt. Még azokat a magányos fang-tzekat sem
találtam ott, de láttam sok szarvasfalkát és mosuszantilopot, amelyet
kabarganak is neveznek (Gazella Cabarga musca).
Barse, azaz északi párduc nyomára is akadtunk. Találtunk ugyanis egy
szétharapott torkú kimult szarvast, amely még meleg volt és ebből azt
következtethettük, hogy éppen most űztük el a ragadozót. A zsákmány
környékén még friss volt a rabló nyoma. A kozákok szemügyre vették és
egybehangzóan azt mondták, hogy párducnak, a szarvas, ló és marha
rémének a nyoma. Követtük és végül egy helyen eltűnt a nyom.
– Fára mászott – mondta legöregebb vezetőnk.
A szomszédos tölgyek és cédrusok koronáját átkutattuk a szemünkkel, de
nem tudtuk a fenevadat fölfedezni. Az út mentén minden fát
megvizsgáltunk és már legalább egy mértföldet tettünk meg, amikor valami
fekete alakot vettünk észre, amely leugrott az egyik fáról, elesett,
azután átfutott egy kis erdei tisztáson, amelyen bámulatos ügyességgel
egy magában álló tölgyre mászott. A kozákok lekapták a fegyvert
vállukról és előrefutottak. Nyomon követtem őket és lövésre készen
tartottam a puskámat. Elsőnek a beteg kozák ért a fa alá. Anélkül, hogy
a lóról leszállt volna, célba vette a párducot és lőtt. A fején talált
vadállat, mint a zsák, lezuhant. Nagy, sötétbarna kitűnő példány volt
sárga foltokkal egész testén, amelynek hossza negyven hüvelyk volt. A
feje aránytalanul széles és a farka nagyon hosszú volt.
– Ez jó lövés volt – mondtam a kozáknak.
– A lovasított gyorslövők századába tartozom – felelte büszkén. – Ide
csak a legjobb lövőket osztják be és az északmandzsuországi erdőkben
állandóan vadászunk nagy vadra, úgy hogy van már némi gyakorlatom.
A kozákok gyorsan szétdarabolták a párducot és a múzeum számára tíz
rubelért megvettem a bőrét.
A beteg kozák falujába érvén, három napot kellett ott töltenem. A
lovamnak egyik lába megrándult és nagyon megdagadt. Ezeket a napokat
vadászásra használtam föl, mert a tón, amelyet a kozák olyan poétikusan
írt le, nagy kacsarajokat találtam, amelyek izgatták vadászó kedvemet.
Szállásom a falu atamanjának házában volt és egyelőre nem láttam
útitársamat, aki a falu másik végén, körülbelül két mértföldnyire lakott
és én egész napon át a tó partján vagy a szomszédság vízereinél
kóboroltam. Egy este, miután egész nap vadásztam és a nap már
lenyugodott, fáradtan hazafelé ballagtam. Egy folyócska partján bokrok
közt leültem egy kőre, hogy kissé pihenjek, mert még egyórai utat
kellett hazáig megtennem.