Mauseromat, megnéztem és ismét visszadugtam szokott helyére.
– Ó, bocsánat – mondta katonás köszönéssel. – Ezzel kellett volna
elkezdenie a beszédet. Jójcakát, uram!
Csoszogó, ingatag léptekkel távozott és botját megforgatta a levegőben.
De láthatólag félve a Mausertól, amely lyukat fúrhatna a hátába,
időről-időre visszanézett. Egyike volt azoknak, akik állat módjára
laknak a koreai külváros vakondtúrásaiban és csak éjjel járnak élelem
után és rablásra.
Vladivosztok lakóssága tarka népvegyülék volt, teljesen különböző
erkölcsi nézetek és életelvek különös keveréke. Voltak ott orosz
hivatalnokok, akik ittak és vesztegető pénz kizsarolásával vagy
meggazdagodtak vagy börtönbe jutottak; iszákos és kártyázó tisztek;
spekuláló kereskedők, kisipari vállalkozók, akik kihasználták a
semmiféle törvénnyel nem védett olcsó munkaerőt és visszaéltek vele;
banditák, szláv kereskedők, pénzhamisítók és zsarolók; emberek minden
foglalkozás nélkül vagy pedig minden elképzelhető foglalkozással az
utcai rablástól egész a szabályozott pénzhamisításig; minden ország és
minden nép söpredéke, amelyből segítő erőt lehetett kapni minden
kalandhoz, mindenféle expedicióhoz, akár aranykutatásról volt szó az
okhocski tenger partján, akár fókavadászatról vagy cserekereskedésről
Kamcsatka és Anadyr bennszülötteivel, akiktől egy pohár pálinkáért vagy
félfont nedves puskaporért egy coboly- vagy hódbőrt lehetett kapni.
Ez az erkölcsi tekintetben teljesen kétes népség volt az alap, amelyből
a város élete kisarjadzott. Élete első éveiben Vladivosztok kis orosz
vár volt, amely mellett meglapult egy kis város bárokkal, kétes
vendéglőkkel, játékbarlangokkal és az előbbi táj mindama szociális
jelenségeivel, amelyek megfertőzik az életet a határon.
Kis idő mulva új alakok léptek föl a színen: két német matróz, aki a
hajóról megszökött; egy hollandus, aki ellen a bíróság körözőlevelet
bocsátott ki; egy svéd és egy finn ember, akiket véletlenül ide a
Pacfik-partra vetett a sorsuk; nemsokára csatlakozott hozzájuk egy
orosz, aki valószínűleg valamelyik fegyenctelepről szökött meg és
közösen kis boltot nyitottak, amelyben főként vodkával, dohánnyal,
borral, gyujtóval, gyertyával, szardiniával és kötélárúval kereskedtek.
A bolt egymagában jelentéktelen volt, de tulajdonosai villámgyorsan
meggazdagodtak, mert földet és telket vásároltak össze, mutatós házakat
építettek ott, ahol ma a város főutcái vannak.
Ha az ember meg akarja ismerni e gazdagságnak a forrását, nemcsak a
boltban, hanem a városon kívül is kell keresnie. A vállalkozó kalandorok
e bandája üzemét kiterjesztette a tengerre is. Volt több kicsi, de gyors
és jól fölfegyverzett vitorlásuk, ezekkel megtámadták a gyönge japán,
kínai és amerikai hajókat, amelyek szőrmét, ginsenget, antilopszarvat,
aranyat és a távoli orosz keleten vásárolt vagy lopott más árút
szállítottak. Az ilyen zsákmányt, amíg eladták, biztos helyen
elrejtették. A nemzetközi kalandorcsoport éveken át folytatta ezt a
jövedelmező üzletet, amely a vállalkozóknak tekintélyes állást
biztosított a városban, úgy hogy végre működésüket a tengeren
abbahagyhatták és talán kevésbbé kiadós, de teljesen törvényes
vállalkozásokkal foglalkozhattak.
Egy bátor államügyésznek az életével kellett megfizetnie azt a
vakmerőségét, hogy kutatgatni kezdte a távoli kelet e hatalmasságainak
előéletét. Szarvasvadászatra hívták meg és szerencsétlen véletlenségből
fejbe lőtték. Halálával végérvényesen véget ért az a kísérlet, amely e
«tiszteletreméltó polgárok» sötét multjába óhajtott bevilágítani.
Néhányan éltek még közülük, mikor Vladivosztokba jöttem. Mindenki
tisztelettel meghajolt előttük; de a hátuk mögött véres részleteket
súgtak egymásnak az emberek az életükről és a pacifikparti vizekben
folytatott tevékenységükről.
TIZENEGYEDIK FEJEZET. Tengeri rablók és útonállók.
Tavasszal megkezdtem a kirándulást. Husvétkor egy csapat vadásszal
átkutattam a Rekord és Putiatin szigeteket, amelyek a part közelében
Nagy Péter öblében a Murawieff – Amurszki előhegységnél vannak.
Rekord-sziget egy vadászklubbé volt, amely vadaskertet csinált belőle
szarvasoknak. Nagyon dús, buja fű födte, amit a szarvasok
nagyrabecsülnek. Százával élnek őzek a szigeten és sohasem hagyják el,
jóllehet a tenger télen befagy és így könnyen átjuthatnának a
szárazföldre. Nagyon kedvező a vadászoknak az, hogy nemcsak a már ott
élő állatok maradnak meg, hanem nyilván a takarmány bőségétől
csalogatva, még mások is átváltanak a szigetre.
A klub évente egyszer nagy hajtóvadászatot rendez, de rendesen csak őzet
lőnek, mert a klub úgy Rekordon, mint Aszkoldon lehetőleg sok
axisz-szarvast életben akar tartani.
Husvét után meglátogattam a Putiatin-szigetet, ahol összekerültem egy
lengyel telepesnek, Jankovszkinak a családjával, akinek apját a
lengyelek 1863. évi utolsó szabadságharca után mint forradalmárt
Szibiriába száműztek. Kitűnő gazdaságot teremtett itt fajlovakkal,
földmíveléssel, gyümölcs- és főzeléktermesztéssel.
Tizenhatéves leánya nagyon bátor fehérszemély volt, aki vad lovakon
lovagolt és a cowboy vakmerőségével és ügyességével lasszóval kifogta a
ménesből a lovat. Láttam, amikor megnyergelt egy lovat, amelyen soha nem
ült még senki. Rápattant és mint a szél, eltűnt a messzi síkságon. Egy
óra mulva visszatért a tajtékzó lovon, amely engedelmessé és nyugodttá
lett.
Jankovszki fiai erős, kemény legények voltak, hatalmas vállal és
mellkassal és jó kedvtől meg bátorságtól sugárzó szemmel. Meglátszott
rajtuk, hogy ifjú életükben is megismerték már a kalandot és hogy nem
ijednek meg semmi veszedelemtől. Hallottam arról, hogy amikor tengeri
rablók és hunghutzok megtámadták a szigetet, miként harcoltak szüleikkel
együtt és visszaverték az ellenséget. Ők maguk azonban nem akartak erről
beszélni, ami nemcsak szerénységüket, hanem egyáltalán jellemük
szilárdságát bizonyította.
Egy napot töltöttem Putiatin szigetén. Megcsodáltam Jankovszki
méntelepét és versenyistállóját és megszemléltem a kitűnő kínai
agyagföld vagy kaolin lelőhelyeit.
Nehány nappal Vladivosztokba való visszatérésem után hallottam, hogy az
egyik ifjú Jankovszki, egy nappal azután hogy meglátogattam a szigetet,
csak éppen hogy megmenekült a haláltól.
A testvérek fölnyergelték lovaikat és fegyvert fogtak, hogy kacsára
vadásszanak. Az erdőn keresztül a tengerpart felé lovagoltak, ahol
tavasszal az északnak röpülő kacsák és libák pihenőt tartanak. Mivel az
út nagyon kacskaringósan haladt a bokrozatok közt, a fiúk libasorban
lovagoltak. Ekkor a fiatalabb, aki hátul lovagolt, rókát vett észre,
amely eltűnt a bokorban. Fölemelkedett a kengyelben, megállította a
lovát és figyelmesen vizsgálódni kezdett, hogy lövésre kapja az állatot.
Hirtelen ijesztő ordítást hallott, amit testvérének hangos kiáltása
követett. Lovát a leggyorsabb vágtatásra sarkantyúzva, csakhamar kis
tisztásra érkezett, ahol vad, irtózatos látvány tárult a szeme elé.
Testvére hátradőlve a ló farán feküdt, amely teljes vágtatással rohant.
Egy tigrist vonszolt magával, amely a talpát belevágta a fiatal ember
jobb vállába. Mivel a gyorsaság, amellyel tovaröpültek, nem engedte meg,
hogy harmadik talpát is fölhúzza és szintén belemélyessze a ló combjába,
karmaival föltépte a földet és a bozótot.
A fiatalabb Jankovszki végigvert a lován és utolérte a küzdők
csoportját. Az öregebb testvér már-már elvesztette öntudatát, mivel a
tigris csaknem egész súlyával a vállán csüngött, amelyből
szertesugárzott a vér valamennyiükre. A fiatalabb testvér odalovagolt a
tigrishez és amikor ez vad dühvel feléje fordította a fejét,
revolvergolyót röpített a fülébe. A tigris nem tudott többé
megkapaszkodni a lóban és lovasban és lassan lecsúszott a földre, ahol a
fiatal Jankovszki, mielőtt a testvérén segített volna, még nehányszor a
fejébe lőtt. Mindketten, a lovas és a ló, alaposan össze volt
marcangolva és sok vért vesztett. A mentő lesegítette testvérét a lóról,
a sebét az ingéről letépett csikokkal bekötözte és haza vitte. Azután
egy cseléddel visszatért a harc helyére, megnyúzta a tigrist és diadalmi
jelvényével haza ment.
Ilyen fából vannak faragva ezek a fiatal emberek. Szoros érintkezésben a
természettel nőnek fel, egyre vakmerő kalandok és veszedelmek várnak
rájuk, amelyek bátorságot, akaraterőt és lélekjelenlétet kívánnak.
Kemény iskolát kell kijárniok, de ez jó iskola, mert az ifjúságon múlik
a nép sorsa, szerencséje és nagysága.
TIZENKETTEDIK FEJEZET. A kifosztott tenger.
A szén és az arany lelőhelyeinek tanulmányozása során föl kellett
keresnem a Possziet-öblöt is és kikötőjét, Nijegorodszkit, amely
Usszuriföld déli részén az orosz-koreai határ közelében van.
Ennek az öbölnek a partján van Novokijevszk, kis helyőrségi város nehány
tiszttel. Itt az országnak dél felé való megvédésére valamikor erődöt
akartak létesíteni. De a tervtől elállottak és az öbölben csak ez a
magára hagyott kis város maradt meg, ahol az emberek elrészegeskedtek,
mindenüket elvesztették a kártyán, öngyilkosok lettek és egyátalán olyan
különös módon szórakoztak, hogy egész fejezetet kell szánnom az
elmondására.
A várost nagyon sűrű erdő veszi körül és közel esik a koreai határhoz.
Itt-ott úgynevezett fang-tze, többnyire kínai vadász háza, ötlik az
ember szemébe. Vladivosztok és a város közt kis postahajók közlekednek;
csak kevés utast szállítanak, mert ennek a városnak kereskedelem és ipar
tekintetében nincs semmi jelentősége és nem is vonz senkit.
A várost körülvevő erdőben azonban sok gyalogösvény és sajátságos
épületek láthatók, alacsony, a cserje közt elrejtett és félig a földbe
ásott gunyhók balkontetővel, amely fűvel és bokorral van benőve. Azt a
fölvilágosítást kaptam, hogy ezek zasidkik, azaz állatok és madarak
vadászására szolgáló leplezett lövőhelyek. Egy Popoff nevű tiszt, akivel
vadászni voltam, mosolygott, amikor a zasidkire fordult a beszéd és azt
mondta:
– Ez lesállás a fehér hattyúk ellen. Kozákjaink építették nem régen és
bár sokkal ritkábban, de még ma is fölkeresik.
Akkoriban nem kérdezősködtem részletek után, bár nagyon meglepett, hogy
a kozákok az erdőben és nem a tengerparton leskelődnek a hattyúkra. Erre
az elnyomott kérdésre egészen váratlanul nehány nap mulva kaptam meg a
választ.
A Possziet-öblöt vizsgáltam át és kis katonai gőzösön az öbölben
cirkálgattam. Meglepetésemre semmi élő lényt sem vettem észre a vízben,
még moszatot sem, ami pedig oly szerfölött sűrűn található a japán
tenger minden öblében. Ezt a hajó kapitánya leplezetlen elkeseredéssel
így magyarázta meg:
– Hiszen tudja, hogyan szokta a kormányunk az állami üzleteket
elintézni! Öt évvel ezelőtt megengedte a japánoknak, hogy ebben az
öbölben halászhassanak. Minden halat kihalásztak, búvárok segítségével
kikotortak minden moszatot, a tengerfenékről minden osztrigát és rákot
kifogtak és a halászterületet mint kihalt vízi sivatagot hagyták el,
ahová hal nem jön többé. Ha látni óhajtja, adok búvárruhát és kis sétát
tehet az öböl fenekén.
Szavai fölkeltették kíváncsiságomat, el is fogadtam tehát ajánlatát. A
kapitány a város közelében megállította a hajót és parancsot adott, hogy
bocsássanak le egy csónakot légszivattyúval és búvárkészülékkel.
Belebújtam a vastag ólomtalpú cipővel ellátott gumiruhába és fejemre
borították és megerősítették a búvársisakot. Azután a kötéllétrán
lemásztam a vízbe. Egy másik búvár a csónak túlsó oldalán bocsátkozott
le. A fenékre érve körülnézegettem és óvatosan kezdtem lépkedni az öböl
iszapján. Deszkákat láttam, melyek a vízben megdagadtak és vasdarabokat;
távolabb vasmacska feküdt láncmaradékkal, amely az iszapban félig
elsülyedt; mindenfelé megrozsdásodott konzervdoboz, széttört üveg, rongy
és kötélmaradék volt szétszórva; de élet nyomát nem láttam sehol. A
tenger feneke teljesen meztelen volt. Nem láttam tengeri moszatot, sem
halat, tengeri anemonát vagy meduzát, még csak kagylót sem. Igazán
minden élő lénytől elhagyott pusztaság volt, mintha minden meg volna
fertőzve. Szomorú, vigasztalan látvány. Meghúztam a kötelet és csakhamar
ismét a hajón voltam, ahol kihámoztak búvárruhámból.
– Nos, nem kedves ez a vidék? kérdezte gúnyosan a kapitány.
Amikor beszámoltam neki a szerzett benyomásokról, szomorúan lehajtotta a
fejét és elfordult.
A koreai határhoz szolgáló út közvetlenül Novokijevszk mellett vitt el a
Szikhota-Alin lomberdővel födött előhegységén át, de senki sem utazott
ezen az úton. Sztratégiailag fontos volt, de általában nem használták
soha, mert voltak más, titkos ösvények és a fehérbe öltözött koreaiak,
miután a maguk és néha éveken át egymagukra otthon hagyott családjaik
számára törvényes vagy törvénytelen módon megszerezték Usszuriföldön a
megélhetés eszközeit, ezeken az ösvényeken mentek haza melankólikus
hazájukba.
Amikor egyszer nehány tiszttel a koreai határ közelében vadásztam,
Nikolszk-Usszuriszkiból és a határ mentén levő kozák őrfalvakból való
kozákok voltak a vezetőink. Őzekre vadásztunk, amelyek tömegével
legeltek a magas fűben és a hegyoldal sűrű bokrai közt.
Egy őzet üldözve, amely fiatal tölgyek sűrűjén át föl a hegynek
menekült, néhány szikla mögött valami alakot vettem észre. Mivel eleinte
embernek hittem, hangosan rákiáltottam, hogy vigyázzon, mert vadászásunk
közben könnyen golyó érheti. Mert nem kaptam feleletet, feléje
tartottam. Hirtelen hangos dörmögést hallottam és egy nagy fekete medvét
láttam, amint a sziklák mögül kiugorva a lejtőn lefelé cammog a
szakadékba. Láttam miként hajladoznak a bokrok az állat súlya alatt, de
magát a medvét nem figyelhettem meg.
Éppen üldözésére indultam, amikor lövést hallottam, amely a viszhangtól
visszaverve, messze a hegyek közt elhalt. Hallottam azután azt is, hogy
kozákjaink egyike odakiáltotta a társának, segítsen a medvét
földarabolni. Odaérkezvén a kozákokhoz, megállapítottam, hogy a medvét
szívén érte a golyó és a kozákok már éppen a megnyúzásához fogtak.
A leölt állat mellett a sűrű fűben nehány posztórongyot és elrohadt
sárga gyapotnak némi maradékát találtam. A kozákok, amikor látták, hogy
ezeket a maradványokat figyelem, fölnevettek.
– Egy fehér hattyú ment erre és én elcsíptem, monda vihogva egy öreg
kozák, aki mesteri módon darabolta szét a medvét. Ez két évvel ezelőtt
történt. Unokaöcsémmel, egy imani kozákkal jöttem ide, hogy fehér
hattyúk után kémlelődjünk, mert tudtam, hogy tömegével járnak erre.
– Mik azok a fehér hattyúk? Kérdeztem.
– Koreaiak, uram, koreaiak, mondta megelégedetten. Az amuri
aranybányáktól a Szungakhától, Mai-hotól és az Imperator-öböltől jönnek
és egész tömeg drága holmit cipelnek a hátukon: aranyport, pantit,
ginsenget, borostyánt, mosuszszivacsot, gyöngyöt, coboly-, hermelin- és
nyestbőrt. Hogyan engedhettük volna meg, hogy mindezt elvigyék, amikor
mi keresztények is olyan jó hasznát vehetjük.
És újra nevettek.
– Hát mit csináltok? – kérdeztem, de már kitaláltam a valót.
– Nagyon egyszerű a dolog. Az utakon zasidkit csinálunk és nyugodtan
várunk. A koreaiak egyenként jönnek, mert egyik sem bízik a másikban és
a legelrejtettebb ösvényeket keresik föl. Ha a kozákok léptek vagy
fejszecsapás zaját hallják, avagy éjjel tűzfényt vesznek észre a fák
csúcsán, odalopódzkodnak a fehér hattyúkhoz és elveszik tőle, ami a
batyujában van. A koreai néha fejszéjével vagy késével védekezni próbál;
ilyenkor egy golyó mindörökre lecsöndesíti. Akárhogy sír és átkozódik, a
kozák megöli; mert mit ér egy érzéketlen hattyú élete! És előbb-utóbb
úgyis meg kell halnia.
Az öreg kozák mindezt nyugodtan és vigyorogva mondta el és nem volt
okom, hogy ne higyjek neki, különösen mivel láttam a koreai ruha – talán
vérrel áztatott – rongymaradékát és a sűrűségben ráakadtam nehány ilyen
leshelyre.
– De hiszen ez bűn! mondám keményen szemébe nézve a kozáknak.
– Ugyan, micsoda bűn az! felelte a fiatalabbik. Hát ezek is emberek?
Csúszómászók ezek és annyian vannak, mint a kacsák! Most már ritka ez a
vadászat, mert vasutat építenek, hajót használnak és csak a
legszegényebbek vándorolnak az erdőn keresztül. Azonkívül egy fehér
hattyú megöléseért hat hónapi fogsággal büntetik a hatóságok a kozákot
és a parasztot. Sőt Fomenko Kyrill egy egész évet kapott, mert valami
konzul avatkozott bele a dologba. A konzulnak szintén ösvényen járó
kínaiak beszéltek a tettről, akik látták, amikor Fomenko kifosztotta a
hattyú batyuját. Azelőtt szabadság volt itt, paradicsom az erős, bátor
férfiaknak! De ennek az időnek vége van. Most átmégy az erdőn és íme, a
táviró láthatatlanul utánad sompolyog, senkisem tudja, hová és minek.
Azt hiszem, csak azért van, hogy a szabad embernek alkalmatlankodjék.
Mindkét férfi alaposan elátkozta a civilizációnak e kellemetlen
találmányát. Miután munkájukat a medvén befejezték, csatlakoztak a
vadászokhoz.
Nemsokára nagy rétre érkeztünk, ahol egy fácánfalkát vertünk föl.
Örültem neki. Minden lépésünk szürke- vagy barnafoltos tyúkot riasztott
föl a fűből vagy bokorból, vagy pedig pompás kakast, amelynek nyaka és
melle sárga, arany, szürke, vörös, fénylő kék és bíbor színben
ékeskedett. Sok fácánt lőttem. Fácánt könnyű lőni, mert a madár zajongva
röpül föl és lassan emelkedik harminc-negyven lábnyira. Akkor azután
egyenes vonalban és gyors, de egyenletes röpüléssel menekül. Unalmas a
lövés a fácánra, ha nem sűrűn benőtt területen vadássza az ember, ahol
ügyesnek és gyorsnak kell lennie az embernek, ha jó célhoz akar jutni.
Ez áll különösen Usszuriföldön, ahol tömegével van fácán. Két tiszttel
együtt egy nap alatt kétszázhetven madarat lőttem a Possziet-öbölnél.
Ilyen az a vadászparadicsom, ahol más vad közt megtalálható a «fehér
hattyú» is, a szerencsétlen koreai vándor, aki miután állandó veszedelem
közt kis vagyont szerzett az usszuri erdőkben vagy a Szikhota-Alin
szakadékaiban, a hazájába tér vissza, ahol az atyáktól és férjektől
magukrahagyott családok szenvedéssel és fáradtsággal teli életet éltek.
Gyakran hiába várnak a férfiak visszatérésére, hasztalan remélnek jobb
időt, mert reményükből nem marad meg más, mint nehány véres rongy vagy a
kozák leshelyek közelében a hegyi ösvényeken néhány megfehéredett csont.
Ezek a gondolatok nehezedtek reám, amikor Usszuri földön a fehér hattyúk
vándorútján jártam; a fehér hattyúkén, akik tavasszal tele reménnyel
mennek északfelé és ősszel térnek vissza délre, csak azért, hogy oroszok
gyilkos kezébe jussanak, akik kultúrát akarnak adni a távoli Keletnek.
TIZENHARMADIK FEJEZET. A tigrisklub.
Nehány napig Novokijevszkben maradtam és időmet nagyobbára a helység
katonasága körében töltve, a város életét tanulmányoztam. Ebben a kissé
különös társaságban főként olyan tisztek voltak, akiket valami
eltévelyedés miatt helyeztek el ide; állami pénz elsikkasztásáért,
iszákosságért, katonák bántalmazásáért vagy megöléseért.
Teljesen demoralizált, elveszett emberek voltak, akik csak a pálinkában,
a kártyázásban és erkölcsileg lealacsonyító dologban lelték kedvüket.
Nagyobbára agglegények voltak. Mihelyt tiszti család jött oda, mindjárt
botrány, regény és párbaj lett belőle. Csak elvétve történt meg, hogy jó
családból való rendes és jóhírű embert helyeztek ide. Ezeknek élete
szakadatlan kín volt. Nem tudták megszokni a kikötőváros kellemetlen
szolgálati- és életviszonyait és idejük jó részét az egyetlen ott
lehetséges szórakozással, vadászással töltötték el, mert könyv, társaság
vagy művelt embernek való más szórakozás nem volt Novokijevszkben. A
tisztek többsége, akikről följebbvalóik csaknem megfeledkeztek és
sorsukra hagyták őket a holt öböl partján levő félreeső helyen a koreai
határ közelében, egészen sajátságos életet folytatott. Ezeknek az
elveszett embereknek az élete homéri részegség, vad kártyázás és
folytonos, gyakran véresen végződő civakodás volt.
A Possziet-öböl partján levő tisztek züllő élete legvilágosabban a
Tigrisklubban nyilvánult meg. Mikor ebben a városban voltam, ennek a
klubnak titokban kellett összejöveteleit megtartania, mert a hatóságok
nem akarták megtűrni. Húsz évvel előbb azonban a nagy nyilvánosság előtt
folyt az élete és híre elterjedt nyugatra egész Szibéria centrumáig.
Akkor ez a különös neve volt: A Lándzsanyelek Társasága.
Egy öreg tiszt, aki éveket töltött Novokijevszkben, beszélt nekem róla.
– Rendesen este, nagy ivás után a kaszinóban, piszkos sötét barakkban
jöttünk össze; az alkoholgőz, amely betöltötte, akkora volt, hogy a
józan ember, ha belépett ebbe a barlangba, megrészegedett volna tőle. Az
iszákosság megbolondítja vagy melankólikussá teszi az embert; így jött
létre egy különös időtöltés, az úgynevezett «tigrisjáték». A klub tagjai
bementek egy helyiségbe, amelyet egyetlen szál gyertya világított meg.
Sorshúzással vadászokra és tigrisekre oszoltak; fehér volt a vadász, a
tigris vörös. Újabb sorsolás az első párt jelölte meg, amely a játékot
megkezdte. A vadász revolvert, a tigris csörgőt kapott.
A többiek a fal mellé állított létrák felső fokain foglaltak helyett; a
padlót a vadásznak és a tigrisnek engedték át. Amikor így minden el volt
rendezve, szolgák a nézők számára vodkával teli nagy poharakat hoztak, a
két ellenfél számára pedig tiszta alkoholt vagy arrakot. Miután e
«hűsítő italokat» megitták, a szolgák elfújták a gyertyát és gondosan
betéve maguk mögött az ajtót, eltávoztak. Elhangzott a vezényszó:
«Kezdődik a vadászat» és megkezdődött a játék.
A tigris a sötétben zajtalanul lopódzott köröskörül, mert a játék előtt
az ellenfelek levetették a cipőt. Elbújt a szoba sarkában, lefeküdt vagy
mászott erre-arra, hogy tévútra vezesse a vadász fülét és éberségét.
Egyszerre csak a csengő éles hangja, majd lövés hallatszott.
Néha, ha a tigrist megölték vagy megsebesítették, zuhanás tompa zaja
követte a lövést; néha pedig kárörvendő kiáltás:
– Nem talált! Most maga vegye a csengőt!
A játszók szerepet cseréltek és tovább folyt a játék, míg valaki talált
vagy bizonyos számú lövést tettek. A Tigrisklubban lezajlott ilyen éjjel
után a reggeli őrjáratok az öböl partján akárhányszor tragikus
bizonyítékát találták e borzalmas társasjáték létezésének. Bár mindenki
egészen jól tudta, hogy mi történt az illető klubtaggal, a hivatalos
jelentés mindig így szólt:
– Egy tisztnek holttestére akadtunk, aki a fegyverrel való könyelmű
bánásmód következtében életét vesztette.
Az öreg tiszt, aki nekem mindezt elmondta, egyideig szótlanul ült és
elgondolkozott a novokijevszki kaszárnyákban eltöltött évein; azután
fölvetette a fejét és ezt mormogta:
– És ez a játék mégis még mindig jobb volt, mint sok minden más városi
és kaszárnyai életünkben ott a Possziet-öbölnél. Rettenetes élet volt!
Csöndesen káromkodott és pipáját szopogatva ismét hallgatásba merült.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET. A vörös ginsengördög.
Nehezen, nem, sohasem fogom elfelejteni a Vladivosztoktól északra eső
területre tett kirándulásomat, amelyen szén és arany után végeztem
geológiai kutatást. Ez az usszuri erdő vad taiga, zöld óceán, északi és
déli flóra keveréke. Itt, az usszuri öböl partjától valamivel beljebb a
középső Szikhota-Alin csöndes, elhagyatott szakadékait találtam.
Kacskaringós és olykor elvesző erdei utak szolgáltak az egyik
fang-tzetől a másikig; ezekben a vadászgunyhókban orosz és kínai
vadászok laktak.
Gyakran betértem ezekbe a gunyhókba. Néha szívesen és barátságosan
fogadtak; de nem egyszer otthagyta a gunyhó tulajdonosa a lakását és
elbújt a sűrűségben; megesett az is, hogy valami láthatatlan puskából
kiröpült golyó fütyült el a fejem mellett, figyelmeztetésül, hogy jó
lesz, ha elkerülöm az emberi társaság ellenségének lakását.