meglepett, hogy semmit sem találtam a lemezen! Meg voltak világítva, de
kép nélkül. Másnap reggel ismét elmentem a dolmenhez, hogy még egyszer
szerencsét próbáljak, miután előbb egészen frissen kibontott skatulyából
vett új Lumière-lemezekkel töltöttem meg a gépet. Az előhíváskor megint
nem találtam semmit a lemezeken. Mivel ezek újak voltak és jók, a gépem
pedig más tárgyaknál kifogástalanul dolgozott, az elhibázott fölvétel
okát a gépen kívül kellett keresnem. Egyedül arra a lehetőségre
gondolhattam, mint magyarázatra, hogy talán abban a völgyben, ahol a
dolmenek álltak, a sugárinterferenciának ritka, de lehetséges jelensége
lép föl, úgy hogy az elölt fényhullámok nem voltak behatással a
lemezekre. Ez a föltételes magyarázat útját vágta minden más
kutatgatásnak és arra bírt, hogy ne pazaroljak több lemezt ezekre a
dolmenekre.
Később, amikor újra fölkerestem a Fekete-tó e komor vidékét, hogy a
tómedence különböző részein kikutassam az ásvány- és szódaforrásokat,
valamint a rézérctelepeket, néhány tatár lovassal találkoztam, akik közt
egy muezzin vagy pap is volt. Jó ideig egymás társaságában lovagoltunk
és azalatt a tatárok más vidékek életéről kérdezősködtek, én pedig az ő
életük iránt érdeklődve ellenkérdéseket adtam föl nekik.
A muezzin vagy mullah, aki valamivel képzettebb volt, mint a többi,
többféle történeti eseményt mondott el, főként a mongoloknak európai
hadjárata idejéből és a többi közt olyan történetet is, amelyet eddig
soha nem hallottam.
Amikor Dzsingisz Khan áthaladván Amylon, Kemchiken és Abakanon, a mi
síkságunkra jött, mondta a mullah, itt a vitéz ouigurok laktak. Akkor
már csak maradványai voltak egy valamikor nagy népnek, amely Ázsia egy
nagy részén uralkodott és megalapította a világtörténelem legnagyobb
nomád birodalmát. Amikor ez szétzüllött, az ouigurok maradványai
átkeltek a Sayan és az Altai hegyláncain és ezeken a pusztákon találtak
menedéket khánjaik alatt, akik a nagy ouigur uralkodók utódai voltak.
Később, amikor Dzsingisz hordái elárasztották e síkságokat, mindenkit
meggyilkoltak, akik nem engedelmeskedtek nekik és megölték marháikat és
lovaikat is, itt Abuk, a legutolsó ouigur khán uralkodott.
Ez a khán két lovast küldött Dzsingiszhez azzal a kéréssel, hogy a nagy
hadvezér, ha átvonul az ő pusztáin, ne bántsa a lakosságot. Dzsingisz az
egyik hírvívőt, mert Abuk egyik fia volt, megölte, a másikat pedig
gazdag ajándékkal megvesztegette, vigye Abuknak azt a hírt, hogy
Dzsingisz a csapataival a Jenisszei jobb partján fog elhaladni. Ez a
hírthozó, aki a khán egyik legmeghittebb szolgája volt, biztosságba
ringatta urát és visszatartotta attól, hogy védelmi intézkedést tegyen.
Dzsingisz seregei éjnek idején megrohanták és könnyű győzelmet arattak.
Abukot elfogták és megölték. Amikor a vesztőhelyre ment, ezt mondta:
– Mindent és mindenkit gyűlölök! Jaj annak, aki elvesz valamit arról a
helyről, ahol meghalok. Meg fogom magamat rajta bosszulni. Lelkem őszi
ködként ottmarad e hely fölött!
– Ezt mondta Abuk Khan – folytatta a mullah. – Dzsingisz harcosaival és
kincseivel, mint mindent elpusztító tűz, tovább rohant az útján. Az
életben maradt ouigurok vörös kőtömbökkel rakták körül azt a helyet,
ahol uralkodójukat megölték és a kőre rávésték gyűlöletet hirdető
szavait és örök átkát. Emberek jöttek egyszer ide, akik a föliratos
köveket el akarták vinni; de az egyiket agyonrúgta a ló, egy másik
csónakúton a vízbe fúlt. Tatárjaink beleélték magukat abba a gondolatba,
hogy Abuk sírjába halotti ajándékként sok kincset ástak el és ezt meg
akarták szerezni. De amikor ásni kezdtek, köd ereszkedett és elrejtette
a földet szemük elől; ásóik csak kövekbe ütköztek, amelyek szikrát
hánytak és port terjesztettek. Három ember megvakult, a negyedik halálát
lelte akkor, amikor a sziklás úton a folyó felé igyekezett. Néhány évvel
ezelőtt egy orosz festő le akarta festeni Abuk Khan sírját, de végre is
rémülten menekült, mert háromszor jött ide, de sohasem láthatta a
köveket, mert a földből fölszálló sűrű felhők elfödték.
– Mutasd meg nekem ezt a sírt – kértem – mert misztikus helyek iránt
mindig érdeklődtem és most is érdeklődöm, ha mindjárt egészen
természetes is a titok oka.
– Úgyis ellovagolunk a sír mellett – felelte a mullah – mert a Fekete-tó
mellett akarunk pihenni, ahol egy kunánk (barátunk), orosz ember, van.
Folytattuk utunkat és különféle elbeszélésekkel töltöttük az időt. Az
élen lovagoló egyik tatár végre hátrafordult a nyergében és ezt
kiáltotta:
– Abuk Khan sírja!
Meglepetésemben fölkiáltottam: az a dolmen volt, amelyet nem tudtam
lefényképezni.
– Ejnye – gondoltam – csak nem tartotta az öreg Abuk a kezét
Zeisz-lencsém elé?
Újraéledt kíváncsiságtól hajtva elhatároztam, hogy új kísérletet teszek.
Éjjel új lemezeket helyeztem el és rendbe hoztam a gépemet, miközben
mindent a legaprólékosabban megvizsgáltam. Azután ugyanazzal az érzéssel
vártam a reggelt, mint amellyel érdekes és rendkívüli vadászatot szoktam
várni.
Másnap reggel kilenc órakor megint a dolmennél voltam. A nap tiszta volt
és világos. A vörös monolitok mintha vörösen ízzó acélrudak lettek
volna. Megkerültem a dolment, három helyet választottam ki és két
pillanatfölvételt és húsz másodpercnyi megvilágítással egy időfölvételt
csináltam. Azután türelmetlenül meg kellett várnom az estét, hogy
előhívhassam a titokzatos fényképeket, amelyeket «minden és mindenki
gyűlölőjének» sírján készítettem.
Délben visszatért a professzor és a vacsora után a Jenisszei-part
közelében levő egyik nagy faluba tartottunk, ahonnan csónakon délnek
akartunk utazni, hogy megvizsgáljunk néhány sótelepet, amelyben
állítólag salétrom volt.
Gyorsan haladt a kocsink a puszta kemény földjén, egy másik a
munkásokkal és a podgyásszal követte. Egyik falu közelében egy dolmen
alól kutya ugrott ki. A lovak megijedtek, jobbra rántották a kocsit,
azután hirtelen megfordultak és eközben mindketten kiestünk a kocsiból.
Egy kőrakásra zuhantam, bal karom, amely azóta is vékonyabb és gyöngébb,
mint a jobb, kirándult és kisebesedett. Egyúttal összezúzódott a
fényképezőkészülékem, hogy a Zeisz-lencsének és a lemezkazettáknak csak
töredékeit tudtam összeszedni.
Amikor összeverve és bal karomban szúró fájdalommal fölkeltem, nem
tudtam elnyomni ezt a fölkiáltást:
– Az ördög égessen meg a pokolban, Abuk, ostoba gyűlöletedért!
A professzor, akinek a szemüvege elveszett, az órája meg összetört,
nagymeglepetve átkozódásom jelentése iránt érdeklődött. Mikor elmondtam
neki Abuk történetét és vele való fényképészeti viszályomat, mosolyogva
így szólt:
– No, ez valóban csodálatos összetalálkozása a körülményeknek. Ez az
Abuk is mindenesetre alattomos individuum!
Én azonban összevert, bántalmazott és kedvetlen voltam és sohasem fogom
elfelejteni ezt az átkozott átkozódó ouigurt.
Az öreg Dzsingisznek bizonyára megvolt az oka Abuk megölésére, de
szerződést kellett volna vele aláiratnia, hogy halála után nem fog mint
bandita tevékenykedni.
KILENCEDIK FEJEZET. Egy preritörzs házassági szokásai.
Egész nyáron, késő őszig, az Abakan-hegység és a szibériai vasút közt a
pusztát jártuk. Fölkerestük a Jenisszei balpartját, ahol az
abakantatárok élik nomád életüket. Keverék törzs ez, azoknak a különböző
mongol népeknek maradványából, amelyek átvándoroltak a pusztán és
közülük sokan ottragadtak. Az abakantatárok elzárkóznak a civilizáció
elől és mai kulturájuk is még a tizenharmadik-tizennegyedik századból,
tehát abból az időből való, amely tartós behatással volt egész Ázsia
szociális és állami viszonyaira. Itt főként a Dzsingisz- vagy az
úgynevezett pusztai törvény uralkodik a Korán parancsaival keverve és a
jelenkor sem változtatott rajta és nem is befolyásolta.
A családi életnek a nomád, harcos törzseket jellemző formája van, amely
törzsek az asszonyt csak kedvtöltés tárgyának tekintik. Igazában nem
becsülik, mert a nomád harcos, aki reggel valami harcban eleshetik, nem
óhajt tartós házi bilincset, ha az asszony az övé és azt akarja, hogy
holnap sajnálkozás nélkül elhagyhassa és ne kelljen többé vele törődnie;
ha menekülnie kell az ellenség elől, akkor agyon is szúrja a késével,
nehogy üldözőinek kezébe kerüljön. Ha békésebb a nomád férfi élete,
akkor csak dolgozó állatnak tekinti az asszonyt. Arra kényszeríti, hogy
napkeltétől késő éjjelig dolgozzék és semmiféle lelki hajlandóságot és
tiszteletet nem mutat iránta. Az igazi szeretet és megbecsülés e hiánya
az asszonyt mindig csak szolgálóvá és rabnővé teszi. Csak valami
véletlen szabadíthatja meg a sorsától.
A tatár ismerőseinek leányai közül szemel ki magának feleséget, de
keleti szokás szerint házasuló szándékát sohasem mondja meg a leánynak,
sőt nem is beszél vele. Ajándékokat küldözget a lány apjának, akinek
azután ezt mondja a kérő:
– Holnap hajnalban a kunakom barna lovon körüllovagolja a jurtádat és a
földre dobja a csomós szíjat.
– Mondjad meg a kunakodnak – feleli a leány apja vagy bátyja – hogy
tolvaj és hogy eltalálja a golyóm, ha hajnalban még egyszer közeledik
táborunkhoz.
E régóta szokásos párbeszéd után a kérő a maga és barátja nevében
ajándékot ad át. A fiatal tatár bejelentéséhez híven körüllovagolja a
jurtát és eközben elejti a szíjat, amelyre csomó van kötve. Napnyugta
előtt a szülők összekötözik a leány kezét és fátyollal letakarva magára
hagyják a leányt a pusztában. Napnyugtakor odalovagol a fiatal tatár,
nyergébe emeli a leányt és szülei jurtája felé lovagol. A szertartás e
részénél nagyon óvatosnak és ügyesnek kell lennie és teljesen uralkodnia
kell a lován.
A táborhoz érkezve, az apa vagy a legidősebb fitestvér figyelmeztető
kiáltást hallat és rálő a rablóra, úgy hogy pontosan szemben a ló fejét
veszi célba. Ha a lovas nem hallja meg a kiáltást vagy pedig rögtön
vissza nem rántja a lovát, lelőhetik. Ez nem is olyan ritka dolog,
persze más okokból. Ha a leány apja öreg és fia nincsen, valamelyik
cselédjét bízza meg azzal, hogy a vőlegényre lőjjön. Igen ám, csakhogy a
cseléd akárhányszor szerelmes a gazdája lányába és reméli, hogy a
pusztának szabad fia lesz, ha feleségül veheti. Ha ezt a reménységét
veszni látja, nem szemben, hanem oldalt veszi a célt és nem kiált
figyelmeztetően. Odafut a leányhoz, föloldja a kezén a köteléket és ősi
szerelem szavait suttogja a fülébe, ama szerelemét, amely zabolátlan,
mint a puszta természete.
Ha a vőlegénynek sikerül választottját a maga táborába elvinnie, akkor
ott leteszi és míg maga a nyeregben marad, a leányt szíjon elvezeti a
sátra körül; azután átvágja a csomót és a leányt bevezeti új otthonába.
Ezzel tulajdonképpen véget ért a szertartás. Másnap a fiatal pár elküldi
a leány szüleinek a kalymot, azaz a házassági ajándékot, ami a szülőkkel
történt előzetes megállapodásnak megfelelően marha, pénz vagy más
ajándék lehet.
Az ilyen házasságok, amelyeknél tekintettel vannak a férfi kívánságaira,
a nőt pedig sorsára bízzák anélkül, hogy csak egy szót is szólhatna
ellene, okozzák a pusztai élet sok tragédiáját. E szerencsétlen
rabszolgává alacsonyított tatár asszonyok öngyilkosságáról már
beszéltem. Vannak azonban más tragédiák is. Akkor születnek meg, amikor
a szerelem vörös virága kihajt az asszony szívében és amikor ezzel a
szerelemmel együtt életre kél a féltékenység is, vadul és kíméletlenül,
mint aminő a fű, homok és csupasz hegyek ez óceánja borzalmas hideg téli
viharaival.
Itt az asszonyok ismerik a titkot, hogyan kell mérget készíteni a bürök
magvából vagy a titokzatos, nagyon keresett és drága gazam növény
gyökeréből. Hogy megfizethessék az árát, az asszonyok arra is képesek,
hogy a ménesekből kilopják a legjobb lovakat. A samanok (varázsló
orvosok) segítségére vannak a megcsalódott asszonyoknak és a füvek
gyógyító és mérgező tulajdonságainak ismerete alapján szerelmi italt és
talizmánt vagy biztosan ható mérget készítenek az új asszony, a
vetélytársnő vagy a férj úr számára.
Három évvel ezelőtt ismét bejártam ezt a pusztaságot, amelyen régebben
sok millió marha és ló legelt. Most vadon van itt. A tatárok a szovjet
gonosztevő terrorja elől menekülve, a mongol határon át délre vonultak.
A füvet szándékosan rakott pusztai tűz emésztette meg és sáska
elpusztította.
Isten büntetése, Abuk Khan átka volt ez… vagy megbántott árnyaknak,
régen kihalt törzsek nagy vezéreinek és hőseinek bosszúja?
Tatárok holttestére akadtam, akiket a bolsevikok meggyilkoltak, juhok és
marhák csontvázára.
A Fekete-tónál, ahol két évtizeddel előbb a tudós professzorral és
azokkal az orosz szökött rabokkal együtt táboroztam, a sófinomítónak
leégett épületét és a házak romjait találtam. Egyetlen kis kunyhó maradt
épségben. Az őr és a családja lakott benne. Várt – a biztos halálra.
E tragikus, reménytelen élet szimbólumaként a hegy gerincén, a lágy
tavaszi égtől élesen elválva, megjelent egy farkas körvonala.
Mozdulatlanul állott, mint a bronzfigura; azután hirtelen fölemelte a
fejét, kinyújtotta a nyakát és üvölteni kezdett. Sokáig üvöltött,
vágyakozva és fenyegetődzve, mintha a halált, a pusztulást és a feledést
hívogatná.
Hová tüntetek el ifjúságom napjai? Mi lett fiatal éveim gondolataiból és
ideáljaiból? Ez az, amit az élettől és a civilizációtól reméltem, amikor
húsz évvel ezelőtt vándorlásaim közben letünt évszázadok történeteire
figyeltem e dolmenek közt és arról álmodoztam, hogy ide is el fog jönni
a mindenható kultura és megállítja a pusztulást, amely a kimúló
törzseket fenyegette? Akkor nem is merhettem arra gondolni, hogy itt
valaha ilyen képeket láthatok, akkor, amikor itt az emberiség
haladásáért és fejlődéseért dolgoztam és jobb jövőjéért ennek a végtelen
országnak, amelynek eredetisége meghatott!
És végül: ez volt az, amit a forradalomtól, a haladás legradikálisabb
jelentkező formájától vártam, amikor 1905-ben a haladás nevében és
föllázadva a cári kormány bűnös igazságtalanságai ellen, az első
forradalom örvényébe vetettem magamat és buzgalmamért két évig kellett a
cár tömlöceiben senyvednem?
Nem! Amit itt láttam, bizony sohasem kívánta a szívem.
Azt mondják, a forradalom haladás. De mindig talál ez?
A chulyma–minuszinszki puszták halott- és sírországainak füvei és kövei
ugyanazt az ítéletet súgták a fülembe, mint amelyet Hak mondott, amikor
szeptember végén Minuszinszk közelében elváltunk különös
munkatársainktól:
– Nem lesz jó sorunk maguk nélkül, de a maguk sorsa a rosszabbik. Mi
éhezve és fagyoskodva fogjuk a végünket várni; de körülöttünk szabad
erdők lesznek, maguknak ellenben városokban kell küzdeniök az élet
ravaszsága és gonoszsága ellen, amely minden évvel ravaszabb,
alattomosabb lesz. Le fognak győzetni és még halálukban is hallani
fogják azoknak a jajgatását és nyöszörgését, akiket a városi élet
gyilkol meg.
Barátságosan kezet szorítottak velünk, mélyen a szemünkbe néztek, azután
visszamentek az üldözöttek és hajszoltak életébe. Indiánusok módjára
libasorban mentek, hogy mint a farkas, elbujjanak a bokrok közt, mert
gyűlölték a sűrűn látogatott országutakat, a városokat, az idegen
embereket, akiktől féltek is. A sűrűség szélén megálltak és hallgatva
figyelmesen köröskörül kémlelődtek.
A Fekete-tó farkasához hasonlítottak, amely tele dühvel üvöltött, mert
az emberiség haladása éhezésre és halálra kárhoztatta. Ő is elátkozta a
_maga_ nézőpontjából a ravasz és alattomos életet, amelyről Hak beszélt,
Hak, a hamisan kezelt gonosztevő, aki oly hálás volt minden méltányos
szóért, a megértés minden jeléért, amelyet beteg, éhező lelkének
nyújtott az ember.
II. RÉSZ TIGRISORSZÁG
TIZEDIK FEJEZET. Kelet gyöngye.
Az Amur, a koreai határ, a Csöndes-óceán és Mandzsuország közt terül el
Usszuriföld. Keresztül folyik rajta az Usszuri két legnagyobb
mellékfolyójával, a Szungakhaval és Daobi-Hoval és a Szikhota-Alin
hegység két részre, az Usszuri-medencére és a tengermellékre osztja.
Különös vidék, északnak és délnek keveréke. Fenyőfák, cédrusok és sarki
nyírfák nőnek diófák, hársak, dugaszcserfák, különböző alakú pálmák és
szőlő mellett. Az iramszarvas, a barna medve és a coboly egyazon erdőben
lakik a tigrissel, a boa konstriktorral és a vörös farkassal. A Hanka
körül levő tavakon és mocsarakon északvidéki ludak, hattyúk és kacsák
ausztráliai fekete hattyúkkal, indiai flamingókkal, kínai kócsagokkal és
mandarinkacsákkal keveredtek össze. A természet rejtélye vagy tréfája
ez?
A legenda, a bennszülött gondolat- és képzeletvilág kedves virága ezt
mondja:
Amikor az Isten befejezte a teremtés munkáját és mindenüvé szétosztotta
a kijelölt fákat, bokrokat, füveket, négylábúakat, madarakat és
csúszómászókat, a földnek csak egyetlen része maradt csupaszon és élet
nélkül, az a rész, amelyen az Usszuri folyik keresztül. A folyó szelleme
haragosan így kiáltott:
– Teremtő, minden országot pompás ajándékkal láttál el és csak erre a
vidékre nem terjedt ki a kegyességed. Légy kegyelmes és bölcseséged és
irgalmad szerint ezt is ajándékozd meg!
Isten meghallotta a folyó szellemének szavát és mindenünnen elvett
valamit, növényt, emlősállatot, madarat, csúszómászót és drágakövet és
szétosztotta mindezt az Usszuri körül levő vidéken. Ekkor egyszerre
kivirult az ország és tele lett élettel és szerencsét próbálva,
gazdagságot keresve sok törzs jött oda.
Így a monda és Maack, a természetkutató, aki beutazta ezt az országot,
följegyzéseiben azt mondja, hogy természetfilozófiai nézőpontból nincs
semmi ellenvetése a monda ellen.
Az orosz utazók már régóta és joggal «Kelet gyöngyé»-nek nevezték az
Usszuri-földet.
Az orosz kormány megbízásából Vladivosztokba utaztam, hogy a távoli
Kelet kereskedelmi lehetőségeit tanulmányozzam. Ez alkalmat adott arra,
hogy alaposan megismerhettem az országot és gazdasági értékét. Kevéssel
megérkezésem után az Orosz Földrajzi Társaság keleti osztályának
tudományos titkárjává választottak meg; ez korlátlan belépést
biztosított nekem minden könyvtárba, múzeumba és irattárba és nagyon
megkönnyítette külön tanulmányaimat.
Az egész Usszuri-földön és az orosz fönnhatóság alatt álló egész
Pacifik-part mentén elterülő széntelepek vegyi és földtani
tanulmányozása folyamán bejártam az usszuri tartomány sok részét,
Szakhalin-szigetét, a kamcsatkai félszigetet és a Behring-tenger
partjait. Ezeken az utakon e kevéssé ismert vidékek életéről szerzett
sok benyomással és tapasztalattal gazdagodtam. Élményeimről akarok
egyet-mást elmondani a következő fejezetekben.
Februárban érkeztem Vladivosztokba. E keleti partvidék sugárzó napja már
melegen sütött. A fák rügyet bontottak, a fű megújította a gyepes
területek tavaszi szőnyegét és a hegyek lejtőin ibolya és gyöngyvirág
díszlett.
Vladivosztok egy mély, Arany Szarvnak nevezett öböl partjain fekszik és
az Egersheld félszigetre is átterjed. A várossal szemben levő orosz
szigeten az erőd látható, ahonnan óriási ágyúk kíváncsian tátogatják
fenyegetődző szájukat.
A város, amelynek javarésze téglaépület és köztük meg körülöttük
kevésbbé szolid faházak vannak szétszórva, terraszokban emelkedik a
Sasfészeknek nevezett hegy csúcsán levő meteorológiai állomáshoz. A
kormányzósági épület, a vasúti igazgatóság, az üzletházak, bankok és
kaszárnyák az első terraszt foglalják el.
A város e hivatalnoki és európai negyede fölött van a különös, eredeti
életét élő japán negyed, amelyet a fölkelő nap országából plántáltak
ide.
Még hátrább, a hegy mögött emberi szemétdomb van; félig földbe rejtett
gunyhók, összetört kerítések, romló háztetők és bűzös iszapnak egész
áradata, amely utakról és szögletekből mászik elő. A nép úgy nyüzsög
itt, mint a patkány: fehér vagy vörös gyapotnadrágban és rövid kabátban,
a hajukat egészen különösen kis csomóra kötik föl és áttört, dísztelen
nőikalapféléhez hasonlító lószőrkalappal födik be, amelyben a hajcsomó
úgy ül, mint a madár a kalitkában, napsütötte, piszkos, barna, csinos
arccal és a gége mélyéből jövő hanggal, amely mintha kutyaugatás lenne –
koreaiak ezek, a reggeli nyugalom országának gyermekei. Ezen a
szálláson, e vakondoktúrásokban, a város e szemétdombján a cári uralom
idejében olyan életet folytattak ezek az idegenek, amely a többi
lakóétól teljesen el volt különítve és nem ismertek se jogot, se
törvényt. Csak amikor kolera-, himlő- vagy pestisjárvány dühöngött,
parancsolták meg az orosz hatóságok a koreaiaknak, hogy hagyják el az
erőd körletét és a legsúlyosabb büntetéssel fenyegetődzve arra
kényszerítették őket, hogy éhezve és fázva a Tumen-folyó partjához, a
koreai határra vándoroljanak. A szállásukat azután fölgyujtották, mert
ez volt a legbiztosabb fertőtlenítés. De egy év mulva új város
keletkezett az elégett omladékon és a gunyhók romjain és új koreai lakók
a régi életet folytatták ott, lopással, jóslással, halászással,
rákászással, ópiumbarlangok fönntartásával és titkos szállásadással
minden fajtájú gonosztevőknek. A rendőrség nem szívesen ment ebbe az
utcalabirintusba, ahol minden sarkon veszedelem leskelődött.
Ez volt a koreai külváros. Rablóknak egész bandája, amely még nappal is
meglátogatta Vladivosztokot, megtámadta az üzleteket és bankokat és a
legnagyobb nyilvánosság előtt gazdag polgárokat elfogott, hogy értük
váltságdíjat zsaroljon, élt itt a rendőrségnek és bíróságnak
megközelíthetetlen barlangokban.
Az orosz-japán háború kitörésekor Vladivosztokban voltam és tudom, hogy
a koreai negyedben földalatti aknákat ástak, amelyekkel két fontos
erődöt akartak fölrobbantani és hogy valamennyi kém, akinek nyomában
volt a rendőrség, eltünt a reggeli nyugalom országa fehérbe öltözött,
titokzatos és hallgatag fiainak e nyüzsgő sokaságából.
Mindjárt Vladivosztokba érkezésem első napján hallottam néhány
történetet erről a koreai külvárosról.
Csodálatos holdfény ezüstözte be a várost és a hegyet. A csillagok,
amelyek mintha egészen közel lettek volna a tengerhez és a hegyhez,
tisztán csillogtak. Mivel barátaim azt tanácsolták, sétáljak föl a város
fölött levő magaslatokra, hogy élvezhessem a csodálatos éjjeli kilátást
a tengerre, zsebre vágtam Mauser-pisztolyomat, amely úton sohasem
hagyott el és nekiindultam az útnak, amely a magasabban fekvő
terraszokra szolgált. Nemsokára magánosan álló házak, azután
ládadeszkákból és más hulladékból összerótt gunyhók közt találtam
magamat. Végre ezeket is elhagytam, amikor a hegy füves kapaszkodóin
följebb haladtam. Csúcsán fiatal, a széltől és a tengeri levegőtől
elnyomorodott fák voltak.
Innen fönséges volt a kilátás. Lábamnál a város, a házak és az utcák
villamos világításának fényében csillogva és szakadatlan lármától és
zavaros hangoktól zúgva. Távolabb a sötét öböl és rajta a hajók sokszínű
lámpája, a személyszállító gőzösök és fenyegetőző fehér cirkálók fénylő
ablakainak hosszú sora. Mögöttük az orosz sziget sötét körvonala az
erődök szétszórt és csaknem láthatatlan fényével, Szkuploff
sziklaszigeten a világítótoronynak világos fénykévéje, amely állandóan
megjelenik és ismét eltünik és e sziklasziget fekete tömege mögött a
hatalmas és korlátlanul uralkodó tenger.
Áhítatosan élveztem ezt a festményt, amelyet az éjjel festett nekem,
amikor hirtelen kiragadott álmodozásomból egy mély rekedt hang, amely
elárulta, hogy állandóan szereti az alkoholt.
– Kérem, ajándékozzon valamit egy szegény, elbocsátott hivatalnoknak –
szólított meg egy óriási férfi, akinek kezében bunkósbot, fején pedig
elkopott katonasipka volt. Nagyon jól ismertem a munkára és rendes
életre képtelen iszákos ember e fajtáját. Az úgynevezett «mezitlábasok»
közé tartozott. Mikor néhány apró ezüstpénzt vettem elő, lenézően
mosolygott, tenyerén megtáncoltatta a holdfényben világító ezüstpénzt és
ezt mormogta:
– Ilyen pár pénzdarabot ad, amikor pedig az egészet megkaphatom?