kristály vagy márvány és hogy sóból volt, amely évszázadok folyamán a
nap és szél behatása következtében a tó fölszínéről vált ki. A réteg
nagyfokú konyhasó volt 99·89 százalék tiszta tartalommal. Mivel nagyon
melegen sütött a nap, elhatároztuk, hogy kutató munkánk után megfürdünk,
de a tó seholsem volt három lábnál mélyebb. A fürdés itt egyáltalán nem
volt könnyű dolog. Ha megpróbáltuk az alámerülést, a víz, mintha jól
eldugaszolt üres palackok lettünk volna, visszalökött bennünket. Úszó
kísérleteink meglehetősen komikusok voltak, mert a víz fölszínén
úsztunk, mintha a szoba padlóján feküdtünk volna. Csakhogy ez a padló
nem volt éppen szilárd, hanem mintha valami nagyon rugós szerkezet egyik
oldalunkról a másikra gördített volna bennünket, majd a hátunkon, majd a
hasunkon feküdtünk.
– Micsoda ördöngősség ez? – kérdezte Hak hangos nevetéssel. – Ez
botrány! A legrosszabb, amit emberről mondani lehet az, hogy: ostoba,
mint a dugó. És itt igazán úgy érzem magamat, mint a dugó, amelyik
ide-oda ugrál a vízen. Mit gondol? Az eszünk is eldugaszolódott már?
Haknak teljesen igaza volt, mert a testünk a Shunet vizében éppen úgy
járt, mint a dugó a közönséges vízben.
A fürdéssel nem volt szerencsénk, de helyette nagyon érdekes fölfedezést
tettünk. Észrevettük, hogy a part felől valami felénk közeledik.
Csakhamar fölismertem, hogy rengeteg tarantula-pók, amely hosszú, szőrös
lábaival végighaladt a folyón, anélkül hogy áttörte volna a fölszínét.
Mivel azonban a súlyának kissé mégis engedett, a pók nagyon óvatosan
haladt. Tapogatóját fenyegetődzve előrenyújtotta és magasra emelte a
fejét, készen arra, hogy erős mérgével támadjon vagy védekezzék.
Meglehetősen a közelemben haladt el és olyan hatást tett, mint egy
hadihajó, amely ágyúival fölkészülve a harcra, fenyegetődzik:
– Figyelmeztetem! Ne avatkozzék olyan dologba, amihez semmi köze.
Bizonyos hódolatos tisztelettel tekintettünk ez óriási állat után, amint
lassan a túlsó part felé távozott.
Amikor végre kimentünk a vízből, egyszerre nagyot kiáltoztunk
fájdalmunkban, mert mintha ezernyi tűvel szúrkáltak volna bennünket. Ezt
a fájdalmat a víz nagyfokú sótartalma okozta. Nehány nap mulva tetőtől
talpig sókristályok vékony rétege födött bennünket, amely lehullott, ha
tagjainkat meghajlítottuk vagy gyorsan mozogtunk.
– Éppen olyan színezete van a dolognak, – nevetett Hak, – mintha valaki
ki tudja mennyi ablakot tört volna rajtunk össze.
A tréfás Haknak megint igaza volt. Végezetül a szilánkok mind
lehullottak rólunk és a sótól izgatott bőr olyan fájón vörös maradt,
mintha leforrázták volna. Csak nehány nap mulva szabadultunk meg a
kellemetlen és kínzó fájdalomtól.
Két napot töltöttem el Hakkal a Shunet partján és ez idő alatt a
legkülönbözőbb vizsgálatokat végeztem a vízen, a són és az iszapon,
beggiatoákat fogdostam és vörös, fürge rákot és növényt meg rovart
gyüjtöttem.
A tarantuláról, amelynek földi lyukaitól pettyes volt a szomszédság,
nehány érdekes fölfedezést tettem. Ezek a lyukak köralakúak és két
hosszu, ellentétes irányba szolgáló folyosójuk van. Ezek közül a
hosszabbik a pók igazi hajléka, míg a rövidebbik várul szolgál, amelyből
a pók áldozatait megtámadja és magát, valamint otthonát betolakodók
ellen védelmezi, különösen egy vastag, barna, keményhéjú ganajtúró
ellen, amely bűzös, bódító nedvet választ ki mirigyeiből. Ezek a bogarak
üldözik a tarantulákat és fölfalják őket. A tarantula, hogy magát
megvédje, erős pókhálóból drótsövényt készít, amely behálózza az
ellenfelet és így jelentékenyen támogatja a pókot az ellenséggel való
harcában. E vár végén azonkívül van még egy kis szövedéke, amelybe a
künn elfogott és a barlangba hurcolt áldozatokat viszi. Ez a pókfajta a
fűben vadászik, gyors támadással ugrik áldozatára, agyonharapja vagy a
lyukához cipeli, ahol mint élő húskészletet teszi el. Találtam egy
barlangot, amelyben erős pókhálóból készült börtönrács mögött öt nagy
hernyó volt ilyen módon elfogva.
A tarantula harapása nagyon fájdalmas, a harapás helye borzasztóan
megdagad és nagy lázt okoz az egész testben. Hallottam, hogy a
tarantulától megharapott emberek belehaltak a harapásba még akkor is, ha
mindjárt intézkedés történt a méreg ellen.
Egészen különös, hogy a tarantula legveszedelmesebb ellensége a juh. Nem
fél a harapásától, hanem nyelvét belenyújtja a pók barlangjába és
megvárja, míg a vár ura győzelme tudatában fogával és szőrös lábával
belekapaszkodik a meleg nyelvbe; a juh e kellemes érzést méltányolva,
megelégedetten lezárja a szemét és megeszi a veszedelmes tarantulát,
mint ahogyan mi egy blue pointot vagy lynnhavent fogyasztunk el;
csakhogy persze ő citrom vagy torma nélkül.
Hak megbízást kapott, hogy a található legjobb és legnagyobb
tarantulákat fogdossa össze. Evégből nagy üveget adtam neki dugóval.
Segítőm szívesen vállalta a föladatot, aminthogy egyáltalán készségesen
és jókedvűen mindent elvégzett. Ezzel összefüggésben meg akarom
említeni, hogy mindhárom szökevény mindig jókedvű, szolgálatkész és
szorgalmas volt.
Mialatt a Szira-tónál időztünk, csak egyszer vettem észre, hogy
szomorúan gubbasztottak a szobájukban és valamit sugdolództak. Amikor
szomorúságuk oka után kérdezősködtem, valamennyiük nevében Trufanoff
felelt, aki akkor a mi expediciónk szakácsa volt.
– Ó, – kezdte nagyot sóhajtva, – mit mondjak uram? Tulajdonképpen
könnyen ki lehet találni. Most úgy élünk, mint más ember; senki sem néz
bennünket állatoknak, szörnyetegnek és az emberiség söpredékének, mert a
maga fedhetetlen, tekintélyes nevével véd bennünket. De ez a valóságos,
igazi élet számunkra nemsokára véget ér; ön el fog innen menni; akkor
ismét vissza kell térnünk az elhagyatottságba, sziklabarlangba, földi
lyukba, az erdőbe és járhatatlan mocsárba. Újra farkasok leszünk, akikre
mindenki vadászik. Ismét szenvedni fogjuk az állhatatlan vándorélet
éhségét, betegségét és minden gyötrelmét. Átkozott dolog ez! Így igazán
nem érdemes tovább élni!
Amikor befejezte, komoran elgondolkozva lehajtotta a fejét. A másik
kettő is hallgatott, de egy pillanat mulva Hak olyan hangon, aminőt tőle
még nem hallottam, ezt mondta:
– Nem tehetünk róla! Bennünk élet van és élnünk kell, ha mindjárt
farkasok módjára.
E szavakra Sienko fölemelte bozontos ősz fejét és ezt mormogta:
– Nekem, még le kell számolnom a tanuimmal. Nem akarok hamarább
meghalni, mint ők. Élni akarok a bosszúmért, az ő fekete órájukért. De
önt egyikünk sem fogja elfelejteni és sírni fogunk, ha elmegyünk öntől!
Ilyen gondolatok éltek Szira-tóbeli különös társaink fejében.
Hak fogta a poharat és elindult a tarantula-vadászatra. Láttam, hogy
rövid nadrágjának zsebébe vízzel telt kis üveget dugott.
– Vizet akarsz inni? Kérdeztem meglepődve, mert tudtam, hogy Hak mindig
undorodással beszélt a hideg vízről és csak vodkát meg teát szeretett
inni.
– Nem, az a pókot fogja kikergetni a barlangjából, felelte. Ha vizet
öntök a barlangba, a pók azonnal kijön, mert éppen olyan kevéssé szereti
a vizet, mint én és akkor bekomplimentirozom az üvegbe.
Egy óra mulva visszajött. Az üveget félig megtöltötte a vadászzsákmánya,
amelynek szőrös lába és teste sűrű, fekete tömeggé gomolyodott össze.
Amikor az üveget letettük a földre és megfigyeltük az állatokat,
éreztem, hogy az egész póktársaság rám mereszti kiváncsi és gyűlölködő
szemét. Amikor már alkoholt akartam rájuk önteni, hogy gyűjteményünk
számára konzerváljam őket, Hak visszafogta a kezemet és ezt mondta:
– Ne tegye, valami nagyon mulatságosat fog látni. Azután majd annyi
pókot fogok önnek, amennyit akar.
– Miben töri a fejét? kérdeztem.
– Nem mondom meg, felelte nevetve, majd meglátja. Csak annyit árulok el,
hogy játék, aljasság, minő az emberek játéka és aljassága.
Ismét nevetett, de nevetésében megvetés és gúny is volt. Miután így
fölkeltette figyelmemet, figyelni kezdtem a pókokat. Mozdulatlan sűrű
tömeg voltak; csak olykor-olykor rándult meg egy-egy láb és dühösen
összehúzódott. Nehány percig tartott ez a nyugalom, akkor valahonnan az
edény fenekéről, a többit szertedobálva, kiszabadította magát egy
szénszurokhollófekete fickó. Fölágaskodott és fenyegetődzően kinyújtotta
csápját és fejét.
A tarantula, mint a villám hirtelen megrohanta legközelebbi szomszédját
és belevágta a fogát. Az áldozat nehányat céltalanul vonaglott és vége
volt. A fekete pók, miután vért nyalt, mint a bolond rohant mindenfelé
és a többieket megölte és megsebesítette. Vad haláltánc járta. Egyes
pókot lehetetlen volt megkülönböztetni; fájdalmas vonaglással és
ugrálva, sebet osztva és kapva összevissza küzdött valamennyi. A
csatában az első gonosztevőt alaposan helybenhagyták és már kimult.
Egyszerre csak látom, hogy a harcolók nyüzsgő tömegéből kievickélődik
egy kövér vörös pók és az üveg szűk nyakába ugrik, hogy úgy mondjam
beékelte magát és függve maradt, míg alatta tovább folyt az élethalál
harc.
– Ez egy fiatal tarantula, mondta Hak, fiatal és ravasz, mint minden
vörös.
Ez a vörös pók sokáig ott függött, addig a pillanatig, míg már csak egy
súlyosan megsebesült és csak nagynehezen mozgó harcos maradt magára. A
vörös pók azután leugrott erre és megadta neki a halálos döfést.
Mindjárt minden lelkiismeret nélkül hozzá is fogott az elköltéséhez.
– Nos? Kérdezte Hak, hát a nagy városokban nem éppen így csinálják az
emberek?
Akaratom ellenére mosolyognom kell; találó volt a hasonlat.
Hak minden további szó nélkül kinyitotta az üveget és a pókokat
kiöntötte a földre. Mikor látta, hogy a vörös pók megszökik, ezt
mormogta:
– Csak fuss el barátom, az életed a tied, mert bölcs vagy.
És elment új pókokat keresni. Mikor már alkonyodott, visszajött és
elkészítette a teát meg a levest. Én ezalatt alkoholt öntöttem a
pókokra, amelyek csaknem megtöltötték a poharat és munkanaplónkba
megtettem a szükséges bejegyzéseket.
Hak a tarantulaüvegtől megihletve, vacsora közben rákezdett sok
történetének egyikére:
– Egykor, az acsinszki fogházból való szökésem után Turkesztánba akartam
menni; valahol a kirgiz pusztán a Balkas-tó közelében nagyon magányos
helyen belebotlottam egy ember gunyhójába. Nem volt se kirgiz, se orosz.
Nem sikerült kitudnom, mi volt, csak annyit tudtam, hogy rosszul beszélt
oroszul és magáról nem szeretett beszélni. Nehány éjjelt nála töltöttem
és ezalatt észrevettem, hogy egyszer napnyugta után elment és valami
nehéz tárggyal a kabátja alatt nagysokára jött vissza. Amikor később egy
éjjel ébren voltam, láttam, hogy egy fazék fölé hajolva főz valamit.
Egy napon nehány lovas jött a gunyhónkhoz. Kirgizek, szartok voltak és
nehány bennszülött Turkesztánból. Föl voltak fegyverezve, ami meglepett,
mert tudtam, hogy fegyverviselésért mily szigorúan büntetik az orosz
hatóságok a bennszülötteket. Azt gondoltam, hogy rablók és vonzódni
kezdtem hozzájuk. Amikor kitudták, hogy én fegyháztöltelék vagyok,
nagyon beszédesek és őszinték lettek. Nemsokára megtudtam, hogy a
bokhara-krasznovodszki úton levő megszálló tanyák tulajdonosainak a
szolgái. Ezek a tanyagazdák kirabolták a kereskedőket, akik Bokharába és
Khivába mentek, miután a Krasznovodszban levő orosz ügynökségeknek
marhát, lovat, selymet és gyapjút adtak el. Rablásaikat különös módon
végezték.
Miután a kereskedőket mindig fegyveres osztagok kísérték, a tanyásoknak
más eszközökkel kellett dolgozniok és nem puszta erőszakkal. Vendégeik
italába tehát az úgynevezett tarantula-bort keverték bele. Ez
tarantulákból készül, amelyeket haláluk előtt földühösítenek; alkohollal
a tűzre teszik és mindenféle bogyóval és fűvel sokáig főzik. A bor
zöldesbarna színű és kellemetlen szagú. Nehány csöppje bármely italba
öntve, csaknem azonnal elbódítja az embert. A bódultság nehány óra mulva
elmúlik, de az áldozatnak tartós elmezavart, emlékezethiányt okoz,
valamint zavart a beszédben és a mozgásban.
A tanya tulajdonosa a kereskedőket és kísérőiket a bódultság ideje alatt
kirabolja, segítői azután messzire a pusztába hurcolják őket és ott
magukra hagyják. Az áldozatok jóformán sohasem tudnak visszaemlékezni
arra, hogy mi történt velük és hol voltak legutoljára. Ezzel rendesen
vége is van a kalandnak, mert ha a kifosztott ember mindenre vissza is
tudna emlékezni és az embereivel visszatérne, hogy megint hozzájusson
elvesztett jószágához, a tanyásgazda fölfegyverzett cselédeivel gyűlnék
meg a baja és föltétlenül alul maradna, mert ezek a verekedő legények
üldözött gonosztevők, kalandorok és más elzüllött csőcselék közül
kerülnek ki. Ilyesfajta emberek jöttek ahhoz a magányos házhoz, amelyben
elrejtőztem. Bizonyára kitalálták már, hogy a ház tulajdonosa
tarantulabor-készítő. Igaz, hogy gyalázatos ipart folytatott, de sok jó
oldala is volt. A kirgizföld minden vidékéről, a hét folyótól betegek
jöttek hozzá, akiket köszvény kínzott, némelyiknek dagadt volt a keze és
a lába, mások egészen elgörbültek és járni is alig tudtak. Ez a
méregborkészítő minden ellenszolgáltatás nélkül a legszívesebben kezelte
őket.
Valami füves teát adott nekik borzalmas borának csekély belekeverésével,
amelynek ebben az italban nem volt olyan gonosz hatása. Azután
megparancsolta nekik, hogy feküdjenek a napra; nehány nap mulva csaknem
meggyógyulva vagy egészen meggyógyulva ismét távoztak és szívből a
leghálásabbak voltak neki. Nem adománnyal, hanem más, sajátságos de
hasznos módon mutatták ki hálájukat. Mindig pontosan értesítették őt,
mikor és hová indult el a rendőrség, a bíró vagy más állami tisztviselő
és így titkos orvosuknak lehetővé tették, hogy vigyázhasson magára.
Menedékhelyem e különlegessége teljes biztosságot nyujtott, mert ha nem
szívesen látott vendégek készülődtek helyiségünk meglátogatására,
bármikor mint a kámfor elpárologhattam. Csaknem félévig segítettem a
gazdámnak azt a tarantulabort készíteni, amelyet a rablótanyák oly jól
megfizetnek. Megtanultam, hogyan kell a pókot forró vaspálcával
földühösíteni és egyáltalán a legalaposabban megismertem minden
szokásukat.
– És miért hagytad ott ezt a menedéket?
Kelletlen kézmozdulattal csak úgy félvállról ezt felelte:
– Egy asszony miatt.
– Beszéld el, hogyan történt ez.
– Egészen egyszerűen. Mohó vágyódásunk valami nagy fogásra okozta
mindkettőnk vesztét, a barátomét is, az enyimét is. Egy napon egészen
váratlanul egy finoman öltözött hölgy jött a rablóbarlangunkba. Zárt
ajtó mögött sokáig egyedül maradt a barátommal és nyilván valami nagyon
fontos dolgot vitatott meg vele. Kiváncsian és nyugtalankodva
hallgatódzni kezdtem.
– Tehát beleegyezik? Kérdezte a hölgy. Odaadom valamennyi gyűrűmet és
még ezer rubelt, de rögtön hatnia kell.
– Ne törődjön semmivel, mormogta a barátom tört orosz nyelven. Tíz
csöppet tesz a pálinkába, amit az ura a vacsora előtt megiszik, akkor az
utolsó vacsorát ette meg az ura. Üssön meg a guta, ha ez nem igaz.
A hölgy elment és ezt az utolsó vacsorát mégis olyan ügyetlenül
készítette el az urának, hogy a hatóságok, amelyek a halálesetet
megvizsgálták, bűntettre gyanakodtak és letartóztatták a hölgyet.
Kényszer alatt bevallotta, hogy kitől szerezte a mérget. Egyszerre csak
egészen váratlanul nyakunkon volt a rendőrség; úgy megrohant bennünket,
mint a héja a foglyot és csak amikor már megbilincselve kocsin ültünk,
jött egyik páciensünk, aki figyelmeztetni akart bennünket, hogy a
gunyhónktól nehány kilóméternyire rendőrök vannak. Sokáig ültünk azután
fogságban és mindez csak egy asszony miatt…
Befejezte elbeszélését, pipára gyújtott, fölkelt és ezt mondta:
– Itt az alvás ideje, uram.
Ez a tarantulanap azonban mély hatással volt reám. Vastag
nyeregtakarómon sokáig hánykolódtam egyik oldalamról a másikra, azon
gondolkodva, hogy nem lenne éppen szép dolog, ha takaróm alatt valami
barlangból egy fekete, szőrös tarantula bújnék elő és a fogát belevágná
a lábamba. Ezek a gonosz, utálatos pusztai banditák egyátalán nem
tetszenek nekem. Egyedül azokra nem haragudtam, amelyek az üvegemben
voltak és tarantulabort csináltam belőlük, az igaz, hogy nem szép hölgy
vagy utonállók, hanem zoológiai gyűjteményem számára.
Hak észrevevén, hogy még mindig ébren vagyok, álmosan kérdezte:
– Nem tud aludni uram?
– Nem, feleltem, félek ezektől a pókoktól.
Ásított és ezt felelte:
– Sohse féljen! Egyetlen tarantula sem merészkedik átlépni gyapju
kosmájának (takaró) a szélét. Milliószor ki van az próbálva.
NYOLCADIK FEJEZET. Abuk Khan átka.
Még jó sokáig vándoroltunk Chulyma és Minuszinszk pusztáin. Fölkerestük
és megvizsgáltuk a tavakat, amelyekben sok volt a sótartalom és
kiaknázásukra volt is primitív berendezés. Néhány tóban, minő a Liba- és
Sulcha-tó, szóda volt, másokban, amelyek a Szira-tóhoz hasonlítottak,
glaubersó volt. Meglátogattuk a Julia-bányákat rézérctelepeikkel, ahol
angolok megkezdték a bányászást; láttunk vas- és mangánérclerakodásokat
és mindig előbbre haladtunk dél felé a minuszinszki kerület irányában,
az Altai utolsó nyúlványainak területére. Amikor a Jenisszei bal partján
mélyebbre jutottunk be a Chulyma-pusztába, mind gyakrabban akadtunk nagy
és kis dolmenekre, sőt néha nagy tömegben találtuk őket. Ezek régebbi
törzseknek, amelyeket itt valami katasztrófa ért, horodiskáit vagy
tömegsírjait jelölték meg.
Ez a vidék, ahol az abakantatárok élnek nagy nyájaikkal nomádéletet,
rengeteg világtörténeti köztemető, amelyet különböző hosszúságú
időszakaszok váltakozása folyamán az ouigurok, szojotok,
khalchamongolok, oletok, dsungarok és másféle nomád törzsek használtak,
embertömegek, amelyek a népek anyjának, Ázsiának tápláló kebelén nőnek.
Mindezek a törzsek általánosan ismert okoktól vándorlásra kényszerítve,
lakóhelyül választották vagy átjárták ama végtelen füves területeket,
amelyeken a Kizill-Kaya hegylánca és délnyugaton az Altai hegységbe
átmenő nyúlványai vonulnak végig.
A hódító Dzsingisznek, a béna Tamerlannak, a rettenetes Goondjurnak és
Amurszan Khannak, a nagymogul utolsó ivadékának hordái lovagoltak itt.
Még előbb babyloni és ekbatanai kereskedők, valamint a Pamir északi
lejtőjéről való harcos kalandorok jártak ezen az úton. Valamennyien
hátrahagyták elesetteiknek és halottaiknak sírjait, akikre ezek a vörös
monolitok vagy dolmenek emlékeztetnek. A régmúlt idők e sírjaiban
bronzból és vasból való kardok, nyílak és fejszék, réz- és ezüstzablák
és kengyelek, arany szíjcsatok és női fülbevalók találhatók, de csak
ritkán azoknak a csontjai, akiket ide temettek; az idő múlásával
megsemmisítette őket a természet.
A különösen sok kis dolmen fölé itt-ott elbizakodottan kinyúlik egy-egy
büszke oszlop, amelyet homokkőlap koronáz. Ezek olyan síremlékek,
amelyeknek eredete a vérszomjas Dzsingisz Temukhirra nyúlik vissza. A
fiainak, vezéreinek és harcosainak holttesteivel borított csatamezőkön
állította fel ezeket és így jelölte meg egy nagy hódítónak véres útját.
És az Uraltól Pekingig és Taskendig bizonyos tekintetben még ma is
mértföldjelzőül szolgálnak, amelyen a térképen föl nem tüntetett pusztai
távolságokat mérik. Ha például az utazó azt kérdezi a tatár pásztortól,
hogy mennyire van az asuli tábor, a pásztor kis gondolkodás után így
felel:
– Ötször annyira, mint amennyire a kis Dzsingisz-sír van a
Kara-Dzsingisz-sírtól.
A pusztai utakat még ma is így mérik. A mongol állam véres
megalapítóinak ez emlékei tehát csak mértföldmutatók egy pusztai úton.
Az utazó, aki mélyebb érzelmekre hajlamos, megérzi, hogy a régen meghalt
hősök és vértanúk árnyai még mindig ott lebegnek e sírok és a pusztai fű
óceánja fölött, hogy a hódítóktól lángra lobbantott tűz vörös parazsa
valahol a kékesszürke égen még tovább pislákol és hogy a harci kiáltás
és a gyilkos lárma rettenetes hangja még nem némult el egészen. Minden
kő mintha ennek volna a története vagy hagyománya. Ennél a sírkőnél ült
talán egykor elgondolkozva legfőbb személye ama khánnak, aki a nagy
kurultai (haditanács) után a kínai fal vidékéről sok ezer nomádot
vezetett a Dnjeper vidékére, vérrel trágyázva a földet és a folyókat és
a folyamokat kiárasztva a foglyok könnyáradatával.
Bensőmben borzadva és meghatva átéltem az itt lezajlott harcokat,
amelyek után sírok és mondák maradtak, harcokat, amelyek újra fölidézik
a katonák kemény hangját, az áldozatok sóhaját és jajgatását. Mintha a
fű elfeledett történeteket beszélt volna el nekem régen elmúlt időkről
és népekről, amelyek a dolmenek alatt nyugosznak és mintha ezek a
monolitok sötét makacssággal azon fáradoznának, hogy életben tartsák
azoknak a hősöknek a neveit, akik annyi faj, nép és törzs ez átvonuló
útján utolsó pihenőhelyüket találták meg.
Szomorúság és mély meghatottság fogott el, amikor e dolmenek és
horodiskák közt elhaladtam és belsőmben megszólalt egy hang:
– Hol vagytok mindannyian, akik az Eufrát, Tarim, Kerulen partjától és a
sárga folyam vízétől jöttetek; akik Kwen-lun, Pamir, Tian-shan, a nagy
Khingan hegyei közt és az erdős Tannu-Olaban születtetek? Emlékeztek-e
még életetek céljára és lefolyására? Nyugalmat találtatok vagy örökös
kínt abban az ismeretlen világban, ahová lelketek költözött, miután a
föld befogadta testeteket és emlékezetetekre és dicsőségtekre vörös
kőtáblákkal és kőoszlopokkal ékesíttetett? Adjatok jelt, hogy valami
tovább él belőletek, valami, ami jobb és állandóbb testeteknél, immár
nyomtalanul eltünt csontotoknál!
Ezek a gondolatok foglalkoztattak, amikor az ismeretlen világtörténeti
vándorok sírján levő e régi emlékköveket tanulmányoztam. Ez oszlopok és
lapok túlnyomó többségének üres volt a felülete, de néhányon rúnaírást,
kört, háromszöget, négyzetet, tört vonalat, nyilat és pontokat láttam
rendszertelenül bevésve; olykor indiai vagy tibeti írásfélét is
találtam, amely csaknem kitörlődött és nehezen volt kibetűzhető; más
köveken a mongol betűk kacskaringójához hasonló bütykös írás; azután még
néhány, amely asszir vagy babiloni írásjelre emlékeztetett; mindez
ismeretlen, titokzatos és új történeti és etnográfiai fölfedezések
lehetőségére csábító.
Amikor egy nagy, szokatlanul impozáns dolmenre akadtam, fényképfölvételt
készítettem róla. Ez a Fekete-tó közelében volt, ahol két napig
időztünk, hogy a meglehetősen kiterjedt sónyerő-berendezéseket
tanulmányozzuk. A dolmen kis földhányással körülvett mélyedésben állt, a
földhányást devonhomokkődarabok és rézércgöröngyök födték. Különösen
pompás példány volt, tizenhat nagy, mintegy hat láb magas oszlop a sír
körül, amelynek dombját már csak sejteni lehetett. Az északi köveken
néhány gyakran megismétlődő orosz jelet vettem észre. Mély, semmitől nem
zavart csönd volt a völgyben és úgy éreztem, mintha templomban volnék
vagy nyílt sírnál. Különféle helyről két fölvételt készítettem a
dolmenről. Éppen elraktam gépemet, amikor egy tatár pásztor érkezett
lóháton.
Megkérdezte, mit csinálok, szomorúan rázogatta a fejét és leült mellém,
lovát pedig kicsapta legelni.
A dolmenek nem érdekelték, de elmondta, hogy közelünkben halad el a
Bagadír vagy nagy harcos útja. Megkértem, hogy mutassa meg. A dolmentől
néhány száz lépésnyire körülbelül öt láb mély árok szolgált a Jenisszei
partjához.
A pásztor az árokra mutatott, amely a folyó mentén húzódó sziklák
tetején végződött és ezt mondta:
– Jóval azelőtt, hogy a mi tatárjaink Abakanból idejöttek, az öreg Goon
fejedelem vezérsége alatt néhány törzs élt itt. Goon egy ütközetben
elesett. Fia a Buluk-Kult körülvevő hegyek csúcsán elégette a testét és
mert ott nem talált kemény vörös követ síremlék számára, minden reggel a
Jenisszei partjához jött és alkonyatig a Buluk-tóhoz vitte ezeket a
vörös kőtömböket. Csaknem egy napi út volt a tóig és a kövek nagyok
voltak és nehezek, nehezebbek, mint két bika. Goon fia olyan Bagadír
volt, hogy e rettenetes teherrel is úgy futott, mint egy megriadt őzbak
és hatalmas lábával a puha pusztai talajon és a sziklán is ő járta ki
ezt a Bagadír-utat.
Az ország más vidékein már többször beszéltek nekem utakról, amelyek
állítólag tatár óriásoktól származtak és e mondák hőse mindig az a fiú
volt, aki messziről követ hord atyja sírjához. A bennszülöttek
költészetének ez, úgy látszik, állandó tárgya, amely rávilágít a
tiszteletre és szeretetre, amivel a fiú apjának adósa. De ezek a
történetek csak a Jenisszei-, Tuba-, Amyl- és Abakan-kerületekben
járták, tovább délen és keleten nem lehetett hallani.