és elvágtattak az aulák felé. Negyedóra mulva visszatértek mintegy ötven
pompás csődört terelve maguk előtt, amelyek közül néhány hollófekete
volt, a többi szürke és fakó. Élénken ügetve közeledtek és a pusztai
szél meglobogtatta sörényüket és pompás farkukat. A lovak nagyokat
prüszköltek, egymást harapták és rugdosták; fényes, vérben úszó szemük
mintha tüzet okádott volna és mintha a reszkető orrlyukakból is tűz
áramlott volna ki.
– Ezek vad fiatal csődörök, amelyek nem ismerik a nyerget és ember keze
még nem érintette meg őket. Nemesvérűek, Chum-Bazlikban nőttek föl, ahol
legjobb a fű. A pusztánkon ezek a legnemesebb állatok, erősek, mint a
medve, egészségesek mint a hiúz és gyorsak mint a sólyom.
Gonoszindulatúak és vakmerőek, fölveszik a harcot a farkassal és a
medvével, páratlan harci paripák. Lovasrohamban fogaikkal és patáikkal
küzdenek lovasaikért. A turkománok argamakjai, azok a paripák, amelyek
ütközetben démonok módjára küzdenek és a harc után végigvágtatnak a
csatatéren, hogy az elesett ellenség fejét szétmorzsolják, vad
tulajdonságaikat ennek a lótörzsnek köszönhetik.
Spirin tatár nyelven odakiáltott valamit a két fiatalembernek, akik
hirtelen vadul kiáltozni kezdtek. A lovak ugyanebben a pillanatban
minden irányban szétrebbentek, teli aggodalommal kutatgatva mindenfelé
egyre messzebbre rohantak. Pompásan lovagolva követték őket a tatárok.
Kézbe fogták az arkánt, a bennszülöttek lasszóját és mindegyre
gyorsabban vágtatva, megcsóválták a fejük fölött. Csodálatos verseny
kezdődött. A vad csődörök, mert nem volt semmi terhük, eleinte jól maguk
mögött hagyták a tatárok nyergeslovait; ezek azonban, hozzászokva a
hosszú és kitartó üldözéshez, győzték az egyenletes iramot és amikor a
csődörök a vad vágtatásban már kissé kifáradva, alig észrevehetően
meglassították a tempót, fokozatosan közeledtek hozzájuk. A lovasok
nagyon ügyesen mindjobban irányították a csődörök mozdulatait és arra
kényszerítették őket, hogy egyre szűkebb körben keringjenek.
Amikor végre a lovak ismét egy csomóba voltak összeszorítva, a tatárok
fölemelkedtek nyergükben, hosszan kibocsátották az eddig összetekert
lasszót és a ménes ismét szétrebbent. A lovasok követték és látni
lehetett, hogy két csődör, egy fekete és egy fakó, megváltoztatja
futását. Egy ideig fölágaskodtak és mindenfelé rugdalództak, azután
mintha villám sujtotta volna őket, elterültek a földön. Az öreg Spirin
nevetett:
– Az arkán fojtogatja őket.
A két lovas ekkor kiugrott a nyeregből. Óvatosan közeledtek a vadul
kapálódzó csődörökhöz és a lasszót még jobban kifeszítették. Amikor már
eléggé összeszorították az állatok gégéjét, ügyesen megtámadták őket és
békóba verték lábaikat. A csődörök a fojtogató gégehuroktól
megszabadulván, egy pillanattal később ismét fölugrottak és el akartak
menekülni. De hamar észrevették, hogy békóban van a lábuk és néhány
görcsösen rángatódzó szabaduló kísérlet után megadták magukat és
csöndesen álltak. A férfiak fölkantározták őket és levették a béklyót
lábukról. Bár a csődörök rugdalództak és ágaskodtak, mégis csak egy
pillanatig tartott, hogy a lovasok ismét lovaikon ültek; a nyeregben
mélyen lehajolva, száron vezették a pompás, vad teremtményeket,
amelyeket eddig emberi kéz nem érintett.
A csődörök hátrahajtott füllel és fogvicsorgatva nemsokára a jurta előtt
álltak. Két nyerget hoztak és míg Alim a fekete csődört a kantárszáron
fogta, Mahmet fölnyergelte. Rendkívüli harcot láttunk ember és állat
közt. A csődör hajlékony teste csaknem állandóan a levegőben volt.
Ágaskodott és nagyokat ugrott, úgy hogy patái olykor az emberek feje
fölött voltak; csak egy pillanatig állott egyszerre mind a négy lábán,
hogy a következő pillanatban ismét nagyot ugorjék. A dühtől és
félelemtől megvadulva nyerített és prüszkölt. De az izmos Alim erősen
tartotta a kantárszáron és nem engedett. A cserezetlen bőrszíj erős volt
mint az acél és a zabla úgy belevágódott a ló gyönge szájába, hogy
amikor prüszkölt és a fejét rázogatta, vörös hab röpült szerteszét.
Mahmet eközben éppen olyan mozgékony volt, mint a ló és nem mulasztott
el egyetlen alkalmat sem, amikor a hevedert egy-egy lyukkal szorosabbra
húzhatta. Amikor ezzel elkészült, a kengyelt erősítette meg. Ezután Alim
egy bika erejével arra kényszerítette a csődört, hogy a fejét
végignyújtsa a földön és Mahmet villámgyorsan a nyeregben termett,
tatármódra mélyen lehajolva és térdét a rövidszíjú kengyelben
derékszögben fölhúzva. Nagyot kiáltott és ostorával végigvágott a
csődörön.
A szilaj állat egy másodpercig mozdulatlan volt, mint a szikla, csak
szeméből villámlott harag; azután nagyot ágaskodott, mintha hátra akart
volna dőlni. Magasra emelkedett, lezuhant, kirúgott, mindezt szünetlen
őrült gyorsasággal, hogy azt hihette az ember, nincs lovas, aki élve
kerül ki ebből a harcból. De a tatár az egész idő alatt lehajolva ott
guggolt a nyeregben, mintha össze lett volna nőve az alatta erőlködő
állattal.
A csődör látván, hogy lovasát nem vetheti le, nekiiramodott és
árkon-bokron át mint a nyíl a pusztába röpült. Láttam, hogy Mahmet lazán
és magasan tartotta a kantárszárat, csak könnyen mozgatta, míg puha
csizmájával a ló oldalát verdeste és néha az ostorral végigvágott rajta.
Azt is láttam, hogyan dolgozott az állat csodálatosan izmos teste és
hosszan elnyúló alacsony röpte mennyire kinyújtotta karcsú erős tagjait.
Mahmet, mintha valami kísérteten lovagolt volna, nem tudtam észrevenni,
hogy a ló patája a földet érintette volna.
Bár a kantárszár az egész idő alatt lazán maradt, Mahmet óriási körben
mégis visszahozta a lovat a jurta elé. Hab csurgott le a véknyáról és
még mindig vérző szájából. Két kisebb körlovaglás után olyasvalami
történt, aminek láttára bámulatomban fölkiáltottam: a tatár, jóllehet e
vad Bükefaloszon ült, nyugodtan lehajolt az egyik oldalra, eleresztette
a kantárszárat, elővette a pipáját, nyugodtan megtömte és rágyújtott.
Azután kiegyenesedett a nyeregben és egyenesen a sátor felé jött. A
csődör keze és combja minden mozdulatának engedelmeskedett; reszketett,
de már le volt győzve.
– Ez igazán hihetetlen! mondám és csodálattal néztem föl Mahmetre, aki
megelégedetten mosolyogva és pipázva ült a nyeregben és lovának habos
nyakát veregette.
– Ez semmi, nevetett Spirin. Ez a vad ló egyszerűen rájött arra, hogy ha
nem engedelmeskedik, Mahmetnek az oldalát átszorító combja
összeroppanthatja a bordáját.
Amikor megnéztem Mahmet combját – görbe volt és erős, mint egy vén tölgy
gyökere – bizony nem látszott lehetetlennek, hogy össze birná törni egy
lónak a csontját.
Spirin kocsisa, Alim még nehezebb mutatványokkal szolgált. Mint fiatal
gazdája, vad csődörét annak minden viharos tiltakozása ellenére ő is
megnyergelte. De mivel ez az állat állandóan ágaskodott, nem húzhatta
meg elég szorosan a hevedert; mert amíg súlyával még a kengyelre
nehezedett és a másik oldalon még nem volt kengyelben, a nyereg
lecsúszott a ló oldalára és ledobta Alimot. A ló elvágtatott és még az
öreg Spirin is fölkiáltott ijedtében.
Bal lábával még mindig a kengyelben, Alimot a ló végighurcolta a földön.
Arcával lefelé, többször, amikor a ló köveken ugrott át, halálos
veszedelemben volt. De látását és testének erejét csodálatos módon
kihasználva, ellökte magát a kezével, amellyel előbb a fejét védte a
földön való hurcolás ellen és így még a legveszedelmesebb köveken is
átugratott.
Még a leesés okozta első ijedelem hatása alatt álltunk, amikor még
hihetetlenebb dolog történt: Alim megfordult, jobb lábát nekifeszítette
az állat vékonyának és bal kezével elkapta a kantárszárat; lába szét
volt terpesztve és teste csaknem vízszintesen állott el a rohanó csődör
oldalától. Mindez villámgyorsan történt és a paripa már szinte eltűnt
szemünk elől a pusztán, de még tisztán láthattuk, hogy Alim
terpeszállásban a kantárral dolgozott, azután ismét leereszkedett
csaknem a földig a ló hasa alá, ahol mintha a vágtató ló valamelyik
lábát iparkodott volna elkapni. Nehány próbálkozás és erőfeszítés után
sikerült neki hurkot vetni a ló egyik mellső lábára, azután ismét
nekifeszítette magát a ló oldalának és a csődör lábát a has irányában
kifelé magasra húzta. Eleinte három lábon ugrált tovább a ló, azután
hirtelen térdre rogyott. Alim azonnal kiszabadult a kengyelből és mint a
vadmacska a ló nyakán termett. Azután hurokkal fojtogatta. Mikor a ló
már nem védekezett, Alim egyik kezével kifeszítette a fojtogató szíjat,
míg a másikkal a hevedert kezdte szorosabbra csatolni. Egy másodperc
mulva nyeregben volt, meglazította a gégehurkot és kiszabadította a ló
lábát. E rövid, de drasztikus élmény után a csődör nem ellenkezett
többé. Alázatosan kocogott vissza a jurtához, megadva magát
engedelmeskedett lovasának, aki bár keze tele volt sebbel és össze volt
verve, nevetett és hízelegve szólítgatta a lovát:
– At, at, jakze at! Toor! (Ló, ló, jó ló! Csöndes!)
Ez a látvány gazdagon kárpótolt bennünket szenvedésünkért, mert Spirin
dús lakomája nehéz ételeivel nagy megpróbáltatás volt nekünk. Sokáig nem
felejtettük el és később valahányszor tatár lakomán vettünk részt,
mindig óvatosak voltunk. Nagyrabecsült professzorommal még heves vitába
is keveredtem e lakoma miatt:
– Az azu csapta el a gyomrunkat, – mondta keserűen.
– Nem, én azt hiszem, hogy abból a kövér sultából ettünk sokat, vetettem
ellene.
– Egyáltalán nem, felelte a professzor, a sulta zsirja könnyen
emészthető; de az azu gyökereivel, növényeivel és szárított bogyóival
egyszerűen méreg volt.
De én állhatatosan megmaradtam meggyőződésem mellett, mig a professzor
tovább is a sultát védelmezte és az azut támadta hevesen. Mivel nem
tudtunk megegyezni, ő máskor az azut vetette meg, én pedig nem törődtem
a sultával.
HATODIK FEJEZET. Pusztai dráma.
Amikor Spirinnel együtt voltunk, nem sejthettük, hogy a családot,
amelynek körében időztünk, az a nagy szerencsétlenség fenyegeti, amely
két nappal később reá tört.
Nehány nappal a tatároknál tett látogatásunk után egy geológiai föladat
elvégzésére a pusztába küldött a professzor. Kénereket kellett keresnem,
amelyekkel megmagyarázható a Szira-tó vize magnéziumszulfátjának
eredete. Végig kutattam a tavaszi áradásokkal kimosott szakadékokat és
hasadásokat és éppen a pusztán vizsgálgattam át a kiszáradt folyómedrek
meredek partjait, amikor hirtelen láttam, hogy nagy hollósereg és nehány
hatalmas keselyű kering valami fölött, amit eleinte elhullott lónak vagy
elhullott ökörnek tartottam. De amikor egyik közeli dombról alaposabban
szemügyre vettem a dolgot, azt láttam, hogy a kérdéses valami emberi
holttest lehet.
Amikor odaérkeztem, elállt a szívem verése, mert az ott heverő
halottakban két vakmerő nagyszerű lovast ismertem föl, Mahmetet, Spirin
fiát és derék segítőjét Alimot. Ők, akik két nappal előbb még fényes
sikert arattak, széttépett arccal és fejszével szétzúzott koponyával
feküdtek itt. Köröskörül küzdelemnek semmi nyomát sem találtam.
Hak, aki velem volt, alaposan megvizsgálta a holttesteket és az ilyen
halottak alapos ismeretével megjegyezte:
– Ezeknek a tatároknak a fejét baltafokával zúzták szét, azután tisztára
gyűlöletből megcsonkították az arcukat.
Az irtózatos leletről rögtön értesítettük a rendőrséget és az öreg
Spirint. Vérzett a szívünk, amikor tatár vendéglátó házigazdánknak
megvittük a hírt borzasztó veszteségéről és láttuk szerencsétlenségét és
vad kétségbeesését. Mindjárt megkezdődött a bírói vizsgálat, mert
véletlenül egy arra följogosított bíró volt a környéken; azért jött,
hogy a szírai gyógyfürdőt használja. Néhány nap mulva azután megtudtuk,
hogy mi történt a puszta ama helyén, ahol a két tatár vére kifolyt.
E dráma megértéséhez ismernünk kell e síkságok életének némely
részletét. A tatárok minden birtokukból legtöbbre becsülik kancáikat,
mert rendszerint jellegzetes, értékes tulajdonságokkal rendelkező
lófajtákat tenyésztenek. Altai vidékén nagyon keresettek voltak az
abakan-lovak, mert ezekkel nem csak föntartották, de sőt jelentékenyen
meg is javították a bennszülött lovak már sülyedő minőségét. A növekedő
kereslet következtében az ukrán telepesek közt levő lókötők szemet
vetettek ezekre a lovakra, ellopták azokat és Altaiban eladták. De ez
nem volt könnyű feladat, mert a tatár csikósok, akik a kancákat őrizték,
éberek voltak és bátrak és mert föl voltak fegyverezve, nem féltek a
rablókkal való összeütközéstől. A ménesekre azonkívül a csődörök is
ügyeltek, ezek a vad és félelmet nem ismerő állatok, amelyek a csavargó
idegeneket megtámadják fogukkal és patájukkal
Spirin kancáival is így történt;; nem régen észrevették, hogy nehány
csődör, amely a ménesben volt és egész csapat anyakancára vigyázott,
elhagyta a ménest, amely azután messzire elfutott a pusztába. Egyszer
sikerült ilyen megszökött ménest utolérni és a táborhoz visszahozni. A
csikósok a ménes közelében sok patkónyomot vettek észre, ami
kétségtelenül olyan lovasoktól származott, akik a tatárok közeledtére
eltüntek. Az elfutott csődörök teste csupa seb volt, amikor rájuk
akadtak, amiből kiderült, hogy mielőtt kancáikat elhagyták, valami
ellenséggel küzdöttek.
Az egész dolog titokzatos talány volt. Bár a tatárok nagyon járatosak
voltak ilyen dolgokban, mégsem tudtak a pusztán senkit sem kinyomozni és
csak találgattak. A vizsgálóbíró azonban megtalálta a titok kulcsát.
Megvizsgálta a megsebesült csődöröket és az ismét befogott ménest,
valamint a megpatkolt lovak nyomát és azt az utat, amelyen a megszökött
ménes haladt. Erre azután az egész kerület rendőrségének megparancsolta,
keressék meg egy nagy, patkolatlan, hasított patájú, pej csődörnek a
gazdáját.
Nehány nap mulva Sziratól harmincöt mérföldnyire levő egyik helység
rendőre egy ukrán parasztot állított elő, aki éppen ilyen lónak volt a
gazdája. A csődört azonban nem hozta magával, mert a paraszt állítása
szerint elfutott és keresik. Jóllehet a bíró hosszú fogsággal fenyegette
meg, ha nem vall őszintén, a paraszt állhatatosan ártatlanságát
hangoztatta. Erre a bíró megparancsolta, hogy a rendőrség
főhadiszállásán vegyék őrizetbe. Amikor már ott volt, odament hozzája
maga a bíró és így szólt hozzá:
– Látom, hogy ravasz fickó vagy, de ismertem én ravaszabbakat is, mert
Turkesztánban lótolvajokat hajszoltam, bátor turkománokat és harcias
perzsákat fogtam el. Ilyen dologban senki sem tud engem rászedni. Ezt ne
felejtsd el és jól figyelj arra, amit mondani fogok. Neked egy óriási,
gonosz pej csődöröd van, a melyiknek bal hátsó lábán meg van hasadva a
pata. A farka fehér. Okos is, mert megtanulta tőled a lopás mesterségét.
Mert ez a te mesterséged, barátocskám. Ha kikerested a tatár kancádat,
éjjel odaviszed hozzája, a te pej bestiádat. Összeverekszik a tatár
csődörrel és le is győzi, mert nagyobb és erősebb. A csikósok nem
törődnek a küzdők lármájával és nyerítésével, de ha utána néznek is,
mindent rendben találnak és tovább alszanak. De nem aludnának tovább, ha
te előző nap oda nem lopódzkodtál volna táborhelyükhöz és álomport nem
tettél volna élelmiszeres zacskójukba. Ha azután a pej csődör legyőzte
ellenfelét, eleinte lassan, majd egyre gyorsabban arra a helyre tereli
valamennyi kancát, ahol te leskelődsz rájuk más semmirekelőkkel. A
lovakat azután elhajtod az Altai felé, míg cinkostársaid eltüntetik a
nyomokat úgy, hogy ugyanazon az úton patkolt lovaikon végiglovagolnak.
Ez az egész fogás, mert a többi már nagyon egyszerűen megy nálad. Az
Altai tatárjainak és parasztjainak eladod a lovakat, visszatérsz a
faludba, vodkára és sörre költöd a pénzt és ha elfogyott, új gaztettet
eszelsz ki. De ezúttal valami megzavarta a csínyedet, mert közvetetlenül
azután, hogy a csikósok üldözésre indultak, te visszajöttél a táborukhoz
és valamit keresve kerülgetted. Mit kerestél itt a pusztán?
A paraszt, halványan és reszketve félelmében amiatt, amit ez a varázsló
vagy bíróba bújt ördög elmondott, hallgatva és tágra meresztett szemmel
ült előtte. A bíró folytatta:
– Látod, hogy mindent tudok. Azt is tudom, miért jöttél a táborhelyhez.
Egyiktek elvesztette az álomporos zacskót. Te nem találtad meg
gaztettednek ezt az elárulóját, mert részeg voltál. De megtaláltam én.
Itt van ni!
A bíró e szavakkal a zsebéből kis zacskót vett elő, amelyben, mint nekem
később elmagyarázta, szétdörzsölt belladonnabogyókból és ópiumból
készült por volt. A paraszt térdre hullott és kegyelemért könyörögve
megnevezte azokat a parasztokat, akik a ménest az Altaiba elhajtották. A
bíró a legrövidebb úton, azaz távirón elrendelte üldözésüket. A rablókat
elfogták és Spirin visszakapta lovait. Ez eset óta Mahmet és Alim a
ménes közelében maradt és gondosan figyelte a csikósokat. A legutóbbi
napok egyikén azután a bebörtönözött parasztok rokonai elfogták a két
tatárt és kegyetlenül meggyilkolták. A tetteseket azonban nem tudták
fölfedezni.
Amikor megkérdeztem a bírótól, hogyan jutott e talány megfejtéséhez, ezt
felelte:
– A keleti népek körében folytatott sok évi bírói tevékenységem alapján
ismerem a lótolvajok fogásait. Ennek a tragédiának egynémely sajátossága
mindjárt megadta a helyes nyomot. Még csak egészen meg kellett
bizonyosodnom a dologról. Amikor a megsebesült csődöröket megvizsgáltam,
a szájukban nehány vörös lószőrt és lófarkból való nehány hosszú fehér
szőrt találtam. Spirin méneseiben ilyen ló nem volt. A küzdelem helyének
közelében világosan láttam a támadó patájának a nyomát és ezért
nagyságát illetőleg semmi kétségem nem volt. Az álomporos zacskót akkor
találtam meg, amikor a csikósok táborhelyét vizsgáltam át. Nem értettem,
miként történhetett az, hogy nem vették észre az idegen csődört és az
orruk előtt engedték elterelni a tenyészállatokat. Először azt hittem,
hogy buzától vagy arrakától[3] lerészegedtek, de tivornyának nem
találtam a nyomát. Azután fölfedeztem a homokban a kis zacskót. A
tatárok valamelyike, úgy látszik, rálépett és így benyomta a földbe. A
rablók ezért nem tudták megtalálni. Ami pedig Spirin fiának és
cselédjének meggyilkolását illeti, ez nem szokatlan esemény ezen a
vidéken, ahol a bennszülött tatárok és az oroszok közt a vérbosszú
uralkodik.
A bírónak kétségtelenül nagy tapasztalata és bátor kombináló képessége
volt, különben nem bogozhatta volna ki ily gyorsan az egész tényállást.
Amikor azonban Mahmet idős anyjának és feleségének könnyeit láttam, arra
a megrendítő valóságra ébredtem, hogy semmi törvény és semmi pör nem
kelti többé életre a csinos, fiatal tatárt, aki oly kitünően értett
atyja ménesei vad paripáinak megszelidítéséhez és legyőzéséhez.
Ezekkel a gondolatokkal néztem a tatárokat, akik az elköltözötteket
odavitték a kis dombhoz, ahol már várt rájuk a sír. Tekintetem ekkor
önkéntelenül egy fiatal, még egészen gyermek tatár nőre esett.
Vágyakozó, leírhatatlan kétségbeeséssel, könnycsepp nélkül, sóhaj nélkül
nézte a még halálában is csinos, hatalmas Alim arcát. Az jutott az
eszembe, hogy a fiatal leány szívében bizonyára ez az óriás és atléta
lobbantotta lángra a pusztai szerelem tüzét és hogy a bosszuló
igazságosság ítéletét talán ennek a gyászoló gyermeknek gyönge és szép
kezével hajtatja végre, aki jól ismeri a vérbosszú törvényeit.
HETEDIK FEJEZET. Tarantula-csata.
Legyőzvén a pusztai tragédián érzett első megbénító ijedelmünket, ismét
munkánkhoz láttunk. Az élet élet: megsiratja halottait és fölkeresi
sírjukat, de tovább járja a harcnak, a nehéz fáradozásnak, az anyagi és
szellemi vágyakozásnak útját.
Néhány nap mulva tanulmányútra indultam a Shunet-tóra, amely ismert
arról, hogy nagyon sós és vastagon van benne fekete, erősen kénhidrogén
szagú iszaplerakodás. Kis kétfogatún utaztam. Hak kísért, aki mert úgy
bántam vele, mint egyenjogú emberrel, nagyon készséges szolgám volt.
Hat órai út után észrevettük, hogy a prerifű kevésbbé volt dús, majd
hogy a föld már csak kúszó fűvel volt benőve, amelynek puha szára olyan
vörös volt, mintha vérrel lett volna tele. Saliernia volt, sóval
telített talajhoz különösen alkalmazkodó fűfajta. Végre ez is eltünt és
csak az úgynevezett solanchak, az egészen fekete, zuzmaraszerűen
sókristállyal födött pusztaság volt előttünk.
E halott pusztaság közelében először akadtam a bennszülött nomádok
sírjaira. Adrianoff, az ismert orosz etnológus és archeológus, akit a
szovjetkormány 1920-ban megölt, bebizonyította, hogy ezek az ouigurok
sírjai, akik Dzsingisz-Khan elől menekülve itt nomádéletet folytattak.
Ezek a sírok valamikor meglehetősen magasak voltak, de idők folyamán
jóval alacsonyabbak lettek. Rendesen négy-hat kő, devonhomokkőből való
tábla vagy oszlopszerű neolit vette körül, amit néha igen nagy
távolságból hoztak oda. Éppen ilyen homokkövet láttam a Tuba-folyónál és
a Tuba és Abakan, a Jenisszei két mellékfolyója közt elterülő síkságon.
Ezek a sírkövek vagy dolmenek hosszú sorban gyakran a szemhatárig
követik egymást.
Nehány kövön még fölírás volt látható. Rúnák voltak. Az emberiség e
legrégibb abc-jét nem csak az emberi hangnál messzibbérő érintkezésül
használták úgy, hogy jeleit táblácskákra vagy fakéregcsíkokra vésték,
hanem sírföliratoknál azt a célt is szolgálta, hogy az egyes ember
életén túlmenően a jövő nemzedékeknek nehány szót mondjon. Ekkor csak
egy futó pillantást vethettem ezekre a dolmenekre és monolitokra.
Alaposabban csak egy későbbi utamon ismertem meg őket, amelyet a
sírkővidéken át egész törzsek és népek ez óriási, világtörténeti sírján
át tettem, amely népek titkos vonzóerőtől Keletre csábítva, Közép-ázsia
tágas síkságain keresztül Európa meghódítására és a keresztény
civilizáció szétrombolására vándoroltak.
Végül elérkeztünk a Shunet-tóhoz; fekete, bűzös, sófoltokkal teljesen
befödött sár körítette és a teli napfényben úgy fénylett, hogy ha
odanéztünk, belefájdult a szemünk.
A parton és a tó fölületén egyetlen madarat sem lehetett látni. A tó
halott volt, de szépségben halt meg, mert fölületén mint a gyémánt
sókristályok csillogtak, amelyek nagy csomókba álltak össze, hogy azután
lesülyedjenek a fenékre és ott vastag réteget alkossanak, amely
lassanként kitöltötte az eltünő tó medencéjét.
A rosz szagú pocsolyában a tó felé gázoltunk, hogy vegyi vizsgálatunk
számára vízpróbát vegyünk belőle és megmérjük melegségét. Mikor egészen
közel voltunk a vízhez, meglepetve láttuk, hogy körülbelül lábnyi
szélességben valami korallvörös tömeg keretezi be. Nem tudtam, mi lehet
ez, lehajoltam és azt a fölfedezést tettem, hogy a vörös tömeg számtalan
kis lényből állott össze, amelyek már elhaltak és rothadásnak indultak.
Ezek okozták a levegőt köröskörül megfertőző kellemetlen, egészségtelen
szagot, több ilyen vörös micsodát üvegbe gyüjtöttem és vizet töltöttem
bele. Erre az üvegben egyszerre csak kicsiny vörös, öt milliméternél nem
hosszabb rákokat láttam nagy gyorsasággal úszkálni, de ezek oly gyöngék
és mulandók voltak, hogy nehány perc mulva már végük volt. Biológiai
vizsgálatunk később kiderítette, hogy ezek a Shunet-tó utolsó élő lényei
és Artemia salina a nevük. Közülük még csak a beggiatoa-bacillusok élnek
itt, amelyek a tóban minden más életet kiölnek, de egyszersmind
előkészítik a maguk kihalását is.
Hakot a tó mélyének megvizsgálására küldtem. Levetköződött, bement a
vízbe és amikor már jó messze volt a parttól, visszakiáltott:
– Mintha üvegen járnék!
Ez kíváncsivá tett. Levetköződtem és követtem őt.