a Szira-tóról, hogy egy nap alatt keletkezett. Ez a kereskedő egy öreg
vak és csaknem süket tatár asszonyt kerített elő a számunkra, aki egy
ezüstrubelért ezt beszélte el nekünk:
– Azon a helyen, amelyet most a Keserű-tó[2] borít, valamikor az
ouigur-tatárok egyik városa volt, akik Közép-Ázsia nagy részén
uralkodtak. A városban volt egy templom, amelyben nehéz, szent jelekkel
borított kő alatt amaz uralkodók utolsójának a holtteste pihent. A nagy
Dzsingiszkhán valamennyi férfit megölte, hogy kipusztítsa az ouigurokat
a földről. Ekkor darabokra tört a kő az ouigurok utolsó khánjának sírján
és megjelent a khán szelleme és így szólt:
– Ouigurok anyái, asszonyai és leányai! Sírjátok a gyűlölet és az átok
könnyűit, mert eljött népetek utolsó napja!
Az ouigur asszonyok engedelmeskedtek e parancsnak és Dzsingisz harcosai,
akik vidámságot, éneket és táncot várva ezektől az asszonyoktól, akik
karcsúak és hajlékonyak voltak, mint a nád, feleségül vették őket, csak
könnyben úszva látták őket és csak átkozódást hallottak tőlük; erre vad
haragjukban minden asszonyt meggyilkoltak. De ezeknek a holttestei is
tovább sírtak és könnyeik akkora áradattá dagadtak, hogy a völgy,
amelyben a város épült, megtelt keserű vízzel és eltünt benne a város.
Most eltemetik Szira-Kul hullámai, a Szira-Kulé, amelynek fölszínét néha
vihar korbácsolja, ha lenn a mélyében az egykor hatalmas és bátor
ouigurok utolsó ura gyűlölettől megmérgezve, dühöngeni kezd.
Ez a monda jellegzetes ázsiai legenda, de kétségtelenül fiatalabb, mint
ama város romjai, amelyeket a derék Hak a Szira fenekén látott.
Martianoff kiváló orosz utazó jelentései megemlítik, hogy a Szira
fenekén tatárok házak és falak romjait látták. Mint már említettem, a
Szira-völgy tektonikus átváltozó processzusok behatása alatt áll és a tó
feneke hirtelen emelkedéseknek és sülyedéseknek van alávetve. Egyáltalán
nem lehetetlen tehát, hogy ilyen emelkedés után nehány tatár ház és a
part egy része eltünt a vízben. A tatárok az elsülyedt házak
maradványait láthatták a vízben és azután mesemondóik közt lassanként
képződött ez a legenda, mert az ázsiaiak szeretik a romantikus,
titokzatos mesét és a szürke mindennapi élet gondjai után szükségük van
rá a pihenés óráiban.
– És az emberi csontváz, amely ide-odahimbálódzott a vízben? – kérdeztük
egymást.
Erre a kérdésre közvetetlen választ kaptunk, amikor visszaemlékeztünk a
csinos tatár nő szomorú elbeszélésére azokról a szerencsétlen rabszolga
asszonyokról, akik idejönnek a Szira partjára és mélyében szabadulást
keresnek az élet elviselhetetlen bilincseitől. Talán e szerencsétlenek
egyikének holttestét sodorták a Szira hullámai az elsülyedt város romjai
közé, ahol lábánál fogva e helyzetben fogva tartva, mint csontváz ott
van már sok, sok év óta, a haldokló tó mélyében, ahol a baggiatoák az
utolsó életformákkal küzdenek és nem tudják, hogy már ők is halálra
vannak ítélve.
Nekünk európaiaknak mindez olyan érthetőnek, olyan egyszerűnek, olyan
lehetségesnek látszik. De Ázsia tágas vadonjában, amelyet ennek a
világrésznek gyermekes elfogulatlansága és babonasága vesz körül,
romantikusan, titokzatosan és megrendítően hat.
NEGYEDIK FEJEZET. Virágok közt.
Mint a nyugati part, ahonnan a Kizill-tömb emelkedik ki, a Szira-tó
keleti partja is hegyvidék. Mérsékelten magas, buja fűvel benőtt fensík
jellege van, amely a Szira völgyét elválasztja egy másik tónak, az
Édes-tónak a völgyétől. E fensík legmagasabb részén belemnitek, azaz
megkövesedett tintahalak és megkövesedett kagylók egész sereg
lelőhelyére akadtunk, amelyek jellemzők erre a geológiai rétegre nézve,
amelyben gyakran különböző nagyságú szénerek is találhatók. A
kagylómegkövesülések főként ammonitok.
A fensík mögött rengeteg síkság terül el, amelyet a messzi távolban
fenyőerdővel födött hegyek határolnak. Ez a pusztaság három oldalról
köríti az Édes-tót, amely a Keserű-tónál valamivel nagyobb.
Egy napon a tómedence tulajdonságainak megvizsgálása végett kutató útra
indultunk a tóra. Valahányszor áthaladtunk a lapályon, Szira és It-Kul
közt, mindannyiszor meglepődve láttuk és bámultuk a sok virágot, amely
világító színfoltokkal ékesíti a mező zöld alapját.
Fehér és sárga óriási nagyságú vad liliomok körülbelül hat hüvelyknyi
virágkehellyel emelkedtek a fű fölé és édes, mámorító illatuk
megtöltötte a levegőt. Nehány lépéssel odébb mozdulatlanul, mint a
viaszgyertya, úgynevezett éjjeli vagy pusztai violák állottak. Ennek a
virágnak egyetlen szára van, amelyen ötven-nyolcvan fehér viasszerű
virág ül. Alakjával az orchideára emlékeztet és éppen olyan kegyetlen
is, mint ez, mert csalóka kelyhében számtalan kis rovar leli halálát.
Ezeknek a virágoknak rendkívül erős, határozottan mérgező az illatuk,
amely napnyugta után erősödik és éjfél körül a legerősebb. Néha nagy
erdei réteken jártunk, amelyeken csak egyetlenegy éjjeli viola nőtt
egymagában, ahol azonban éjjel finom, de átható illatától terhes volt
messzi környéken az egész levegő. Ebből a növényből parfümöt próbáltunk
desztillálni és mandulaolajjal esszenciát készítettünk. Fél liter
alkoholra elegendő volt esszenciánknak tíz csöppje, hogy az alkoholnak
nagyon finom és tartós jó szagot adjon. De zárt helyen igazi méreg ilyen
virágbokréta. Borzasztó főfájás bizonyította ezt, amely két teljes napon
át kínzott, főfájás, amelyet szívdobogás és féloldali idegbénulás
jelensége kísért. Kétségtelen, hogy az éjjeli viola a virágban
rendszerint meglevő eterikus olajokon kívül bizonyos mérges anyaggal is
rendelkezik, például kéksavval, amelynek keserűmandula szaga illatában
néha világosan megérezhető.
Még egy másik tény is bizonyította az éjjeli viola mérges jellegét.
Ebben a látszólag ártatlan virágban, mint már említettem, van valami a
ragadozó állat természetéből, elnyeli a rovarokat, amelyek belsejébe
hatolnak. Az az ideg, amely működésbe hozza a virágkorona
zárókészülékét, nagyon mélyen van a szűk, keskeny kehelyben. A kis
rovarok, amelyek a virágra rászállnak, először a kehely széle közelében
levő mézet eszik meg és innen még kényelmesen szabadulhatnának, ha a
violából nem áramlanék ki a mérges, bódító illat, úgy hogy a rovar
elveszti tisztánlátását és tájékozódó képességét és a helyett, hogy
visszamenne a bejárathoz, mindig mélyebbre csalogattatja magát a
méregbarlangba, míg végre a végzetes idegközponttal kerül össze. A viola
viráglevelei ebben a pillanatban becsukódnak és a kehely jószagú
koporsója lesz a mohó rovarnak, amelyet a falánk és bosszúra szomjas
viaszvirág lassanként fölszív. Azt is megfigyeltük, hogy a méhek,
amelyek e virág közelébe jutottak, bármennyire csalogatta is őket
távolról az illata, nem szálltak rá.
A fűben vörös alpesi liliomok, fekete foltokkal és sávokkal, is
megfészkelték magukat. Itt sarana a nevük. Virágleveleik a föld felé
irányzott csigaalakba vannak csavarodva; illatuk nincs. Ezt a
liliomfajtát kínai inyencek nagyra becsülik, míg itt Chulyma és
Minuszinszk sivatagain nem tudnak vele mit kezdeni. A sarananak hosszas,
fehér hagymája van, amely körülbelül diónagyságú és két félhagymából
tevődik össze. A hagyma lisztes, mint a nemes gesztenye és édeskés ízű.
A kínaiak, akik Urianhaiból és Mongolországból viszik haza ezt a
növényt, a hagymát megfőzik, méz és gyömbér édes mártásával leöntik és
legelőkelőbb ünnepi lakomákon, mint kiváló csemegét tálalják föl.
Sárga, fehér és biborvörös japán érisz nyolc-tizenkét hüvelyk hosszú
virággal tömegével van itt. Bokorszerűen együttállva pompásan elütnek a
síkság zöld szőnyegétől. Finom ibolyaillatuk van, amely különösen a
gyökerükben átható. Megszárítva és porrá őrölve évekig megőrzik az
illatot. Nem csak Ázsiában használják sűrűn, hanem mint orrisgyökeret a
nyugati világ kereskedelmében is jól ismerik. Az ázsiai nők ilyen porral
megtöltött kis zacskókat hordanak a ruhájukban és a port a hajukba
szórják, míg a férfiak burnótos üvegecskékbe teszik vagy pipadohányukba
keverik.
Egy nedves szakadékban a saponifera fajtájához tartozó növény kék
virágaira akadtunk. Ennek a növénynek nagyon édes a szára és a gyökere.
A pusztaság csemegéje és a tatár táborok körül egész gyerekrajok
átkutatják utánuk a vidéket.
Az It-Kul környékén kitünően tenyészik a spárga különféle fajtája. Mint
Rozycki E. mérnök elmondta, itt tavasszal megélhet az ember spárgából,
mert nehány itt előforduló fajtának a legpompásabb íze van.
Az It-Kul medencéjét még egy másik hasznos növény is tanyájául
választotta. A brassica, amelynek Kínában zebet a neve. Gyökere erősen
mósusz-szagú és a kereskedelemben, mint «növényi mósuszt» ismerik.
Illatszer készül belőle, amelyet gazdag kínai családok sűrűn használnak
és nagyon drágán megfizetnek. Az abakantatárok nagyon jól ismerik a
zebet aromatikus tulajdonságait és éppen úgy használják, mint az
orrisgyökeret.
Eddig ennek a legbujább növényzetű vidéknek csak legérdekesebb
növénytípusairól beszéltem és nem szóltam még semmit egész sereg
gyógyszer- és méregnövényről, amelyet a tatárok, különösen a mohamedán
orvosok, jósok és varázslók gondosan összegyüjtenek. Jól ismerik az
ipekakuanhát, a baldriánt, a tárnicsot, a sztrichnint, kinint és
nadragulyát. Nem nyílt alkalmam a benszülött orvosok tudományának
kipróbálására, de különféle drámáról hallottam, amelyben nagy szerepet
játszott a sztrichnin és az ópium és azzal végződött, hogy a pusztában
új kőjelek bukkantak föl, pusztai lakósok utolsó nyugvóhelyének
emlékkövei, akiket a tatár varázsló avatott keze ringatott örök álomba.
Különös és jellemző a vidékre, hogy a havasi gyopár, ez a tipikus alpesi
növény itt nagy bőségben található. Ez úgy magyarázható meg, hogy Szira
és It-Kul közt meglehetősen magasan van a síkság és éghajlata megfelel a
főalpesi éghajlatnak. Mindenütt találtunk alpesi legelőket dús és kövér
fűvel, amelyben ott találtuk a havasi gyopárt, ezt a nagy, el nem
hervadó virágot, amely mintha fehér bársonyból vágták volna ki.
Magának az Édes-tónak is alpesi jellege van. Meredek sziklák hirtelenül
szakadnak bele, sziklák, amelyeknek lábánál föltünt nekünk a nagy
mélység, a kis hőmérséklet, a víz szokatlan tisztasága és vastag rétege
a megkövesedett faágaknak, amelyek a hegyről csúsztak le nagyon régen a
tó fenekére. Mindez sok európai alpesi tóra emlékeztetett bennünket és
hasonlókra Urianhaiban, aminőket Mr. Douglas Carruthers «Unknown
Mongolia» című könyvében írt le és én «Állatok, emberek és istenek»
könyvemben megírtam.
Különböző ásványt is találtunk a hegyekben, amelyek az It-Kult
környezik, vasat, mangánt és rézlerakodást, valamint szenet. Ami
geológiai tulajdonságait illeti, ez a tó hasonlít a Szirahoz, ahol
túlnyomó a mangán és vasérctelep.
Hogy az It-Kulon kutató utat tehessünk, nem volt csónakunk, mert partjai
teljesen lakatlanok. Néha tatár lovak jönnek ide itatóba, ami bizonyára
ritka esemény, mert ezen a vidéken bőségben van víz. A part mentén
haladva észrevettük, hogy a tóban hemzsegnek a halak, aminek oka
kétségtelenül az, hogy édes vizének nagyon gazdag mikroszkopikus flórája
és faunája van, valamint mindenféle fajtájú vizinövény és féreg megél
benne. Állandóan nagy halakat láttunk a vízből kicsapódni, amelyek a
kisebbek ivadékaira vadásztak.
Mivel több napig itt akartunk maradni, Sienkot visszaküldtük, hogy
horogbotot és más halászó szerszámot, köztük mesterséges csalétket és
sok zsinórt hozzon. Még ugyanaz este halászva ott ültünk az északi part
nádasában, kegyetlenül összeszurkálva a moszkitóktól és falánk
legyektől, de ezt a meglehetősen érezhető entomologikus megfenyítése
szívesen elviseltük, mint fizetséget azért a nagyszerű érzésért, amely a
halászt elfogja, ha az úszó meg-megrándul és a horogvessző meghajlik.
Néhány óra alatt körülbelül hatvan pontyot és sügért fogtunk, egynéhány
közülük tizenöt fontot nyomott.
Sienko és Hak, akik gyermekkoruk óta gyakorolták a halászást és ebben a
mesterségben különösen vándorlásaik alatt nagy ügyességre és
találékonyságra tettek szert, mindjárt az első napon gazdag zsákmányt
húztak ki a tóból, a többi közt egy körülbelül hatvan fontnyi óriási
csukát, amelyik vizinövények nagy botanikus kertjét cipelte
összevisszaságban a hátán.
Egy napon, amikor a tó körül vándoroltunk s közben partjain fölkerestük
a hegyeket és a sziklákat, véletlenül találkoztunk a jól ismert, de
egészen orosszá lett Peacock dr. angol vadásszal, akit a vadászás
Szibéria sok félreeső zugába vitt el. A táborunkba kísért bennünket és
velünk együtt több sikeres és élvezetes süketfajd-, nyírfajd- és
szarvasvadászaton vett részt a bennünket övező magaslatokon, amelyeknek
pompás szálerdői gazdag gyepjükkel sokszor élénken emlékeztetnek valami
angol parkra.
A legtöbb vadra azonban a tónál akadtunk. Itt a nádasban vízimadarak
fészkeltek: ludak és kacsák, különféle fajtájú sirályok és gémek. A
fiatalok már jó nagyok voltak, de még nem tudtak repülni, bár már június
közepén voltunk. Valahányszor a tóhoz közeledtünk, fiatal libákat és
kacsákat láttunk rajta úszkálni. Halálra ijedten minden irányba
szétrebbentek és a fűben meg a nád közt kerestek búvóhelyet. Az öreg
ludakat és kacsákat sokáig nem tudtuk fölverni. Peacock elbeszélése
szerint szibériai vadászok gyakran megfigyelték, hogy a gunár és a
gácsér a tojót elhagyja arra az időre, míg a fiókákat fölneveli. Ha a
fiatalok szárnyra kapnak és eléggé önállóak, hogy anyjukat elhagyhatják,
a hímek visszatérnek. De kivétel is van, amikor a hímek megosztják a
fölnevelés terhét, amennyiben élelemről gondoskodnak és a fészket
védelmezik. Az öreg Peacock nagyon szeretett volna néhány ilyen hű és
türelmes férjet elejteni és nagyon bízott, hogy ráakadunk ilyenekre.
Reménye nem teljesült, mert a bokrok közt és a sűrűben fölvertünk ugyan
néhány öreg gunárt, de olyan messzi voltak, hogy bár erős
szárnycsapásaikat hallottuk, golyóink nem árthattak nekik.
– Szétválva kell vadásznunk – indítványozta Peacock – mert akkor
mindenikünknek lehet némi kilátása sikerre azokkal a madarakkal szemben,
amelyeket a többiek vertek föl.
Szétválás után eleinte semmit sem találtam a nádak és füzek sűrűjében,
amelyben portyáztam. De magas, éles fű közt hirtelen meglehetősen széles
homokterületre bukkantam, amelyen büszkén több öreg gunár sétálgatott.
Hosszút fütyültem, hogy fölzavarjam őket, mert ama bántó rendreutasítás
óta, amelyet tizenkétéves koromban egy vadásztársaság előtt az apámtól
kaptam, sohasem lőttem ülő madárra. A gunárok széles, hatalmas
szárnyaikat kiterjesztve és csaknem merőlegesen fölszállva, egyszerre
csak menekülni kezdtek. Lövésemre egyikük lassan és meglehetős
ellenkezéssel ismét leröpült és lábon iparkodott a nádasba, magával
vonszolva szétzúzott fél szárnyát. Siettem, hogy elvágjam az útját, de
mihelyt lábammal a homokot érintettem, éreztem, hogy belesüppedek. A
vadászláz tovább kergetett, de már néhány lépés után mintha megnyílt
volna alattam a föld. Lábam alatt nem volt szilárd talaj és egyre
mélyebbre sülyedtem. Már fél testem belesülyedt az engedő homokba, amely
egy pillanat alatt elfödte töltényövemet. Kétségbeesett erőfeszítésem a
szabadulásra még mélyebbre sülyesztett. Kétségtelenül mély futóhomokba
rohantam bele. Mivel Peacock doktort a fű és a sás mögött nem tudtam
fölfedezni, mindenfelé nézdelődzve kiáltozni kezdtem, ahogyan csak a
torkomon kifért.
A homok eközben mind mélyebbre szívott magába; csak pár perc még és
egészen elnyelt volna és betemetett volna minden nyomot is, úgy, hogy a
holttestemet sem találhatta volna meg senki. E gondolatra égnek állt
minden hajamszála és a veszedelem nyomása alatt villámgyorsan dolgozni
kezdett az eszem. Mit tegyek, hogyan menthetem meg az életemet, hogyan
hallhatná meg a doktor segélykiáltásomat?
Visszaemlékezve olyan emberek elbeszélésére, akik hasonló helyzetben
voltak, magamhoz húztam a fegyveremet, amelyet a küzdelemben elejtettem
volt, magam előtt a homok fölületére fektettem és a mellemmel
rátámaszkodtam, hogy tartsa a testemet addig, amíg karommal és lábammal
kivackolódom. De ez nehéz föladat volt, mert a puska súlyom alatt
lesüppedt és kénytelen voltam nagyon óvatosan kiszabadítani és előlről
kezdeni a mesterkedést.
Még néhány percnyi küzdelem után végre egészen hosszamban elnyúlva,
szétterpesztett karral és lábbal a fölszínen feküdtem. Mivel így
súlyomat aránylag nagy területen osztottam szét, föntarthattam magamat.
Magamat kissé kifújva, a hasamon óvatosan a nádas felé kúsztam, amely
végérvényesen megváltott a csalóka homokcsapdától, ha mindjárt tetőtől
talpig elfödött a falánk nedves homok.
Száraz, forró napsütéses helyet kerestem magamnak és levetettem a
ruhámat. Mialatt megszáradására vártam, megtisztítottam öreg Lepageomat,
amely tele volt homokkal. Egy óra hosszáig tartott, míg elindulhattam
Peacock dr. fölkeresésére, aki valahol jóval messzebb volt, mint ameddig
a hangom elért. Amikor ezt észrevettem, egyszerre megbizonyosodtam
arról, hogy menthetetlenül elpusztultam volna, ha nem lett volna velem
másik társam, hű Lepage-fegyverem.
A doktor egész sereg libát és kacsát lőtt, míg nekem üres vadásztáskával
kellett táborunkhoz visszatérnem. Amikor azonban meghallotta a
kalandomat, nagyon elkomolyodott és ezt mondta:
– Tudja-e, hogy sokkal értékesebb zsákmányra tett szert, mint aminő a
liba meg a kacsa, arra a biztos tudatra, hogy bízhat a hidegvérűségében,
amellyel kitartott és amellyel ezt mondta magának: aggódom, az igaz, de
összefüggően kell gondolkodnom!
Bár teljesen méltányoltam a bókját, mégis eltartott egészen a vacsoráig,
hogy ismét rendes, nyugodt lett az állapotom. Most azonban mocsaras
vidéken mindig ilyen helyek lehetőségére gondolok. Sűrű, vágó mocsaras
fűben inkább vízben és iszapban gázolok, semhogy ilyen csábító, de
alattomos homokfoltra lépjek.
ÖTÖDIK FEJEZET. Tatár lovak megszelidítése.
A Szirahoz visszatérvén, néhány napot it-kuli tanulmányaink
földolgozásával töltöttünk el. Azután Zaleski professzorral
nekiindultunk a síkságnak; egy gazdag tatár, Jusszuf Spirin, rengeteg
ménesek tulajdonosa meghívott bennünket, hogy látogassuk meg.
Nomád, egyszerű, műveletlen ember volt, de az ottani fölfogás szerint
mesésen gazdag. Családjával sátrakban lakott, amelyekkel aszerint, amint
méneseinek legeltetése kívánta, Szira, It-Kul és a Shunet-tó egész
vidékén táborhelyről táborhelyre vándorolt.
Meghívásának szavai kegyesen jelezték, hogy tudós emberek látogatása
nagyon megtisztelő ránézve.
Jó kocsit küldött értünk, amelybe három nagy, nemes ló volt befogva.
Alim, egy élénk, fiatal, vonzó külsejű tatár volt a kocsis. Helyeinket
elfoglalván, körülnézett, a bakon kiegyenesedett és néhány vad
kiáltással hosszú, font bőrostorral végigvert a lovakon. Úgy éreztük,
mintha testünk alól kirántották volna a kocsit és ugyancsak meg kellett
kapaszkodnunk, hogy ki ne essünk. A lovak teljes vágtatással indultak
neki és rohantak át a pusztaságon. Kormányzójuk kiáltásai meg éles
ostorcsapásai a legnagyobb sebességre biztatták őket. Így tizenhárom
mértföldet tettünk meg egy óra alatt.
Célunkhoz érkezve, néhány sátrat vettünk észre sötétszürke
nyeregposztóból, közelükben marhák és juhok legelésztek, amelyek házi
szükségletre voltak rendelve, míg az igazi nyájakat messzire, a
Kizill-Kayalánc mögé hajtották legelőre.
A szemhatáron négyszögletes, alacsony agyagfalakkal körülvett,
fenyőgerendákból összerótt épületeket különböztethettünk meg,
úgynevezett aulákat vagy házakat, amelyekben a téli hónapokat töltik el
a tatárok.
Spirin legöregebb fiával, Mahmettel, a sátra előtt, amelynek ott jurta a
neve, üdvözölt bennünket. Alázatos üdvözlő és áldó szavakkal a próféta
nevében fölszólított bennünket, hogy lépjünk be. A jurta belseje pompás
volt. A padlót vastagon födte a nyeregposztó és bokharai meg szardai nők
avatott kezével kötött értékes szőnyegek feküdtek mindenfelé. Puha
selyemfüggönyök elrejtették a jurta oldalfalait és menyezetét és óriási
selyempárnák és vánkosok pihenésre hivogattak. Az így elfödött
oldalfalak mentén köröskörül nagy ládák és kis szekrények álltak,
amelyek berakott türkizzel, lapiszlazulival és malachittal voltak
díszítve és ezüst volt a lakatjuk meg veretjük. Állványokon ón-, réz- és
ezüstedények, tálak és kancsók csillogtak és a bejárattal szemben ezüst
keretben koránidézet függött, míg mellette a seik-ül-izlámnak, a
mohamedánok legfőbb papi méltóságának képe pompázott.
Két, ezüsttel gazdagon díszített szekrény közt festőállványféle állott
tele puskával, pisztollyal, karddal, szuronnyal és jatagánnal, azaz
rövid karddal, amelyek közül néhány egyenes volt, mint a tőr, mások
görbék, mint a kasza és a sarló.
– Hiszen egész arzenálja van itt önnek – mondta a professzor.
– Igen – bólintott az öreg tatár – viharos időket élünk és védenünk kell
magunkat és jószágunkat. Most súlyos, fekete napokat élünk.
Ezek a «fekete» napok szemlátomást nagy gondot okoztak neki, mert miután
kényelmes ülőhelyet adott nekünk a párnákon, beszélni kezdett arról, ami
a pusztában történik. Az orosz kormány mindig kihasználta az uralma
alatt élő törzsek gyűlöletét és viszályát és Chulyma-Minuszinszk
síkságával sem tett kivételt. Erre a vidékre, amely évszázadokon át az
abakantatároké volt, a hatóságok ukrán telepeseket küldtek, lusta,
iszákos, könnyelmű parasztokat, akik szénát kezdtek gyüjteni a tatárok
földjén, elrabolták lovaikat, asszonyaikat meggyalázták, sőt magukat a
tatárokat meggyilkolták. A bennszülöttek hasztalanul tettek panaszt a
kormánynál, amely azonban nemcsak hogy nem tett semmit a baj
megszüntetésére, hanem az ukránokat egyenesen fölbátorította a
túlkapásokra. A tatárok fölháborodva fegyvert fogtak és a puszta vad
harcnak, kegyetlen vérbosszúnak és az ilyen háborúskodással együttjáró
mindenféle bűntettnek lett a helye. A törvénnyel nem törődött senki;
mindenki az életét és a vagyonát védte, úgy hogy szembeszállt az
elzüllött ukránok önkényes visszaéléseivel. A puszta magas füve nem egy
holttestet födött el, amelyet azután a szél kiszárított és mint port
szétszórt a szenvedéssel teli síkon.
Spirin nagyon bőkezű gazdának bizonyult. Hat felesége volt, a legidősebb
ötven évesnél nem volt fiatalabb és a legifjabb tizenhat éves fiatal
leány volt, hajlékony mint a fűzfaág és szeme, mint az őzé, nagy és
szelid. Mindezek az asszonyok a második jurtában tevékenykedtek, ahol a
konyha volt. Amikor ebédhez ültünk, ismeretlen ételeket tálaltak elénk,
amelyek közül az egyik ízletesebb a másiknál: forró sultát, a juhmell
egy kövér darabját, szénen sütve; tzchihertyt, kis csirkéből és tojásból
készült mártást; shashykot juhhúsból, áfonyaszerű, kissé savanykás,
száraz bogyóval; shashlykot juhveséből; azut, magyar gulyásfélét,
szintén juhveséből; tamalikot, azaz lepényt gombával és bogyókkal; édes
sajtot juhtejből; befőttet rebarbarából, szőlőből, fügéből és
datolyából. Mindezt kumisszal, az elmaradhatatlan pusztai itallal
öblítettük le, de burgundival is és pezsgővel, amit külön a mi
látogatásunkra hozattak a városból. A lakoma után sok-sok pohár teát
ittunk, amihez mindenféle befőtt gyümölcsöt, gyümölcsízt, mézet és más
édességet kínáltak és angol kétszersültet óndobozból.
A teázás a lakoma ceremóniás része. Rendesen sokáig tart és kifárasztja
az embert. De Spirin gondoskodott arról, hogy a lakoma e része alatt se
unatkozzunk. Feleségeinek megparancsolta, hogy néhány szőnyeget, párnát
és alacsony asztalokat hozzanak a jurta elé és bennünket fölszólított,
hogy menjünk ki a szabadba.
– Bemutatom legjobb lovaimat – mondá és tapsolt.