OSSENDOWSKI
ÁZSIAI TITKOK, ÁZSIAI EMBEREK
*
MAN AND MISTERY IN ASIA
FORDÍTOTTA SAJÓ ALADÁR
FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
_ANYÁMNAK, AKI LÁTNI, ÉREZNI ÉS CSELEKEDNI TANÍTOTT, SZERETETTEL ÉS
ODAADÁSSAL AJÁNLOM_
ELŐSZÓ.
Ez a könyv, bár korábbi eseményeket tárgyal, későbben jelent meg mint
Ossendowskinak a közönség előtt magyar fordításban is ismert,
világszerte emlegetett műve, amely «Állatok, emberek és istenek» címmel
a bolsevikok elől való kalandos menekülésének izgató leírását
tartalmazta. Ebben a könyvben még a háborút megelőző időben tudományos
megbizatással tett utazások egyes részleteit kapja az olvasó és e
korábbi események utólagos megírására Ossendowskit, a világhírre szert
tett, megtámadott írót nyilván az a nagy siker buzdította, amely előbb
említett könyvét kísérte.
A területek és vidékek, amelyeket Ossendowski bejárt, itt Európa közepén
éppen olyan ismeretlenek, emberei éppen olyan idegenek, az élet és a
szokások éppen olyan titokzatosak, mint mindaz, amit menekülő útján
látott. Északázsiának kevéssé ismert, a nagy országutaktól félreeső
vidékeiről van szó csodálatos állatvilágukkal, buja növényzetükkel,
mérhetetlen pusztaságaikkal, sok tekintetben különös embereikkel. A
tárgy maga is lebilincseli azt, aki idegen világok, idegen szokások
iránt érdeklődik és a mienkétől teljesen elütő, egyszerűségében majd
szép és megható, de máskor kegyetlenségével és romlottságával borzongató
és undorító életet Ossendowski mesteri módon ismerteti meg velünk. Az
írónak minden erénye, amely első könyvét oly bámulatosan elterjedt
olvasmánnyá tette, érvényesül ebben a munkájában is, amelynek megvan még
az a szerencséje – vagy szerencsétlensége? – is, hogy tudományos vagy
politikai okokból nem lehet szavahihetősége tekintetében vitát indítani.
Az ilyen vitára, amely kétségtelenül csak előmozdította első könyvének
kelendőségét, Ossendowski művének nincs szüksége. Érdekes dolgokat
érdekesen mesél el és az átélt események nagy tömegének elolvasása egy
pillanatra sem fárasztó.
A siker igazolja az embert. Ossendowskinak eddig meg volt a nagy sikere.
Hisszük, hogy ez a könyv is éppen annyira el fog terjedni, mint az
előbbi, amelyet magyar nyelven adtunk az olvasó kezébe.
Budapest, 1925 április.
_A fordító._
I. RÉSZ A NOMÁD VÁNDOROK ORSZÁGA
ELSŐ FEJEZET. A Keserű tó.
Az óriás Jenisszei mindíg kiváló, különös szerepet játszott képzeletem
birodalmában. Egy másik könyvben[1] megírtam, hogy ez az irtózatos,
zöldesen és sötétkéken csillámló folyam, amelynek tiszta, hideg vize
Szayan, Aradan, Ulan-Taiga és Tannu-Ola csúcsainak hótakarójából ered,
ellenállhatatlan erővel hatalmasan nekirugaszkodva, miként töri át a
vastag jégtömböket, amelyek alá örökre el akarta temetni a tél; leírtam,
mennyire megfogott ennek az élménynek szépsége és rettenetessége és
hogyan kergetett el végre onnan az undor, az undor ama kegyetlen emberi
szenvedés förtelmes terhétől, amelyet a folyam, mint az év első
zsákmányát urának, a tengernek kincstára számára észak felé cipelt.
Amikor ezt 1920-ban láttam, – akkor kezdődött menekülésem
Szovjetszibériából Urianhaion, Mongolországon, Tibet egy részén és Kínán
át Pekingbe – vad gyűlölet lobbant lángra a szívemben és ajkamról egyik
átok a másik után röppent el. Kultúra, civilizáció, kereszténység,
huszadik század! – és itt a Jenisszei mellett korunk e kigúnyolása, ez a
förtelem, amely annyira távol van minden kultúrális vívmányunktól, mint
ennek a folyamnak árja az Amazonétól.
Egészen más volt első, sokkal előbb történt találkozásom a Jenisszeiel.
Ez a rettenetes, politikai viharokkal teli élet akkor még nem
fehérítette meg a hajamat; fiatal voltam és rendületlenül bíztam az
emberiség haladásában, a tudomány és az erkölcsi érzés hatalmában.
1899-ben történt. A pétervári egyetemen folytatott tanulmányaim
befejezése előtt álltam; ez év februárjában tüntetést rendeztek a diákok
az orosz kormány bizonyos rendelkezései ellen és a rendőrség szigorú
elnyomó intézkedései ellen szóló tiltakozásul nem vettek részt a
vizsgálatokon; az egyetemen nem jelent meg senki. Egy ismert tudós,
vegyész és geologus, Zaleski Szaniszló tanár a kormány megbízásából
éppen akkor tanulmányútra készült, hogy Chulyma-Minuszinszk pusztáinak
sós és más ásványos tavait átkutassa. Szívesen fogadtam a nekem
fölajánlott asszisztensi állást és elhagytam Pétervárt, hogy megkezdjem
első utamat Szibiriába.
Vonaton Krasznojarszkba jutottunk és innen kis gőzösön délnek, a
Jenisszeien fölfelé haladtunk Bateni előhegységéhez, ahol kikötöttünk,
hogy kis kocsin, amelynek piesztierszki a neve és három erős pusztai ló
húzza, folytassuk az utazást.
Ennek az előhegységnek a közelében a Jenisszei partvidéke síkság, amely
nyugat felé fokozatosan emelkedik, hogy végül Kizill-Kaya előhegységeibe
és szirtjeibe menjen át, amelyek devon homokkő és agyagpala rétegeiből
alakulnak.
A hatalmas Bateni-szikla meredeken és hirtelenül emelkedik ki a
Jenisszeiből és mellső falát óriási mélységbe bocsájtja le a folyó
víztükre alá. A szikla ötven-hatvan lábnyi magas, fekete agyagpala
alkotja és sűrű bokrozat meg nyírfák födik. Szűk ösvény kigyózik a
kikötőhelytől a csúcsig, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik. Magas, kövér
füvel borított síkság terjed nyugat felé és kiterjedt legelővel szolgál
tatárlovak és juhok nyájainak. Távolabb a szemhatáron Kizill-Kaya
mérsékelten magas szikláinak éles körvonalai tűnnek föl. Itt-ott
pásztortűz és a nomád táborok fekete jurtái láthatók, amelyekben fekete
vad abakantatárok laknak. A Jenisszei széles, szigetekkel tarkított
szalagja keletnek huzódik, míg a túloldalon, a folyó jobb partján orosz
gyarmatosok megművelt földjei és falvai vehetők észre, akik az orosz
kormány útmutatásával és segítségével e termékeny földeket előbbi tatár
tulajdonosaiktól vették el, akiket a bal partra űztek, ahol mindmáig
folytatják nomád életüket. A Bateni-szikla csúcsán, amely óriási
oszlopként nyúlik ki a folyamból, mindig lehet találkozni messziről jött
tatár zarándokokkal. Láthatók itt mindig mongolok Altaiból vagy
Északturkesztán hétfolyamországából, valamint benszülöttek Pamirból.
Ennek a magában álló sziklának megvan a története. Mikor Batyi-Khan
áthaladt hordáival Chulyma síkságain, foglyul ejtette a benszülötteket,
hogy katonákat csináljon belőlük és elvette lovaikat és marháikat.
Aziuk, a tatár fejedelmek egyike ennek a rablásnak gátat akart vetni.
Különféle törzsekből nagy tatár csapatot hozott össze, megtámadta
Batyi-Khan utóvédjét és visszahódította az elrabolt lovakat és marhákat.
A dühöngő Khan a lázadók ellen küldte Hubilai nevű vezérét, aki Aziuk
csapatait szétkergette és tovább harcolva, magát a vezért híveinek egy
kisebb csapatával együtt egészen a Bateni esúcsáig üldözte. A
legyőzöttek itt sokáig ellenálltak, de végre lebírta őket az éhség. Ám
inkább a Jenisszeibe ugrottak, semhogy szégyenszemre megadják magukat és
így a vad folyam rohanó vízében pusztultak el. Aziuk halála után már nem
mert senkisem szembe szállni a győztes mongolok rablásával. A tatárok
hálásan megőrizték Aziuk emlékét és mint muelint vagy szentet tisztelik.
Júliusban keresi föl a legtöbb zarándok a Batenit; a bátor,
szerencsétlen fejedelemnek áldozati ajándékul ételt, kést, sőt fegyvert
is dobnak a szikláról a folyóba.
A Bateni szomszédságában levő síkság teljesen elhagyott, mert a tatárok
kerülik ezt a vidéket, félvén a találkozástól az orosz hivatalnokokkal,
akik rendszerint megzsarolják őket. Elhagyott azért is, mert a tatárok
nem akarnak orosz telepesekkel találkozni, akiket mint az ő régi
területüknek elrablóit gyűlölnek. A Chulyma-síkság e részén széles, jól
gondozott országút visz át. Acsinszk vasúti állomást köti össze a
négyszázhúsz mértföldnyire levő Minuszinszk várossal, amely az Abakan
folyónak a Jenisszeibe torkolásánál van.
A síkságot kitünő takarmányt adó magas, sűrű fű borítja. A napfényben
itt-ott, mintha óriási tükör lenne, sós- vagy édesvízű tó csillog. A sós
tavakat fekete sűrű iszap és sár széles szalagja köríti, amiből
kénhidrogén, rothadó fa és föloszló elhullott állatok kellemetlen szaga
terjed. Az édesvízű tavakat káka és nád veszi körül. Valahányszor
véletlenül e tavak közelébe jutottunk, mindig újra meglepődve láttuk az
ott élő viziszárnyasok nagy tömegét. Vadlúd és vadkacsa, minden fajtájú
sirály és gém, de hattyú, flamingó és pelikán is nagy csapatokban kapott
szárnyra és éles kiáltozással a levegőben maradt, míg végre a sok madár
megint leereszkedett a tó tükrére vagy eltünt a sűrű nádasban.
Könnyü, 16-os kaliberü Lepage-sörétpuska volt akkor velem. Régi,
egyátalán nem ijesztő fegyver, de még ezzel is vérfürdőt rendeztem e
madarak közt és egy kínai kócsaggal meg egy indiai flamingóval
gazdagítottam gyűjteményünket. Egész sereg vadászható madárra akadtunk
nem csupán a tavakon, hanem a síkság sűrű fűvében is, ahol a nyirfajd –
Tetraogallus campestris Amman – fészkel. Tatár neve sztrepat, amit az
orosz nyelv is átvett. A síkságon lovagolva gyakran láttam nagy szürke
madarakat fölröpülni buvóhelyeikről. Ezek rövid röpülés után ismét
eltüntek a fűben és az alpesi rózsa, az itt nyáron közönséges
Rhododendron flavus, szétszort bokrai közt. E madarak elejtése nem volt
nehéz, mert közel engedtek bennünket magukhoz, röptük lassú és
rendszerint egyenes vonalú volt, úgy hogy könnyü céllal szolgáltak.
A nagy Szira-Kul tó – ez Keserü-tót jelent – Bateni és Kizill-Kaya
hegylánca közt elterülő erdőtlen völgyben terpeszkedik. Tojásalakú.
Körülbelül hét mértföld hosszú és három mértföld széles. Északi végén
nádas van egy kis édesvízű folyó torkolata körül, amely itt beleömlik a
tóba. A tó ásványos, keserűsós víznek a rezervoárja, amely jó
gyógyfürdőnek és emésztési zavar esetén gyógyító hatású. A keleti parton
szerény gyógy- és fürdőberendezéssel ellátott falu van.
A megérkezésünket követő napon hozzáláttunk a munkánkhoz. Kicsiny,
nagyon könnyű csónakot találtunk, amelyre ráraktuk különböző
műszereinket: mélységmérőt és készüléket talajpróba fölhozására,
készüléket, amellyel meg lehet állapítani különböző mélységek
hőmérsékletét és egy műszert bizonyos vegyi vizsgálatok számára.
Éppen távozni akartunk a parttól, amikor a faluban lakó vagy a
szomszédságban táborozó tatárok nagy csapatai figyelni kezdtek bennünket
és rosszalólag a fejüket csóválták.
– Ennek nem lesz jó vége, – mormogták tiszteletteljes félelemtől
tompított hangon, – a tó szent és megbosszúlja magát ezeken a vakmerő
embereken.
Meglepett bennünket, hogy szentnek mondták a tavat, mert a tatárok
muzulmánok és az izlám követőinek rendszerint nincs ilyen hagyományuk.
Elmondták nekünk, hogy a Szira-Kult már évszázadok óta szentnek tekintik
és hogy ez a hit azoktól a törzsektől maradt rájuk, amelyek azelőtt itt
laktak, de immár minden nyom nélkül eltüntek.
Úgy látszott, hogy a tó bosszújáról szóló baljóslat nem válik be, mert
munkánk a Sziran sikeresen haladt előre. Sajátságosan érdekes munka
volt. Mélységmérésünk kiderítette, hogy a tó feneke tölcséralakú és hogy
legmélyebb helye közel van a déli parthoz, amely nagyon meredek. Ott
3200 lábnyi mélységre akadtunk. De ennek a helynek átmérője nem volt
több mint ötven láb és másutt a mélység nem volt nagyobb száz-százhúsz
lábnál. De mekkorát bámultunk, amikor megismételt méréskor ezt a helyet,
amelyet pedig nagyon pontosan megállapítottunk, nem tudtuk többé
megtalálni. Ellenben ezer méterrel távolabb északra 3160 lábnyi
mélységet találtunk. Ebből azt következtettük, hogy a Szira feneke
mozgékony és valamiféle hatalmas erratikus változásnak van alávetve,
amelyet valószínűleg a mélység tektonikus ereje idéz elő.
Amikor a tó fenekéről iszappróbát vettünk – fekete volt és hideg,
sohasem volt 34·6 Fahrenheit foknál nagyobb hőmérsékletű és kénhidrogén
szagú volt – sajátságos jelenséget figyeltünk meg. A sűrű iszapból,
miután egy ideig a szabad levegőn feküdt, halványsárga színű mozgékony,
fűalakú képződmények nőttek ki, amelyek azonban csakhamar nyomtalanul
ismét eltüntek. Mintha valamiféle az iszapban élő lények csápjaikat
nyújtották volna ki és ismét visszahúzták volna. És valóban így is volt.
Beggiatoa-bacillusokkal, a tengerek és tavak halálának előhírnökeivel
volt dolgunk. Akkor jelentkeznek, ha bizonyos sók szétbomolnak és
kénhidrogént alkotnak, ami ebben a vízmedencében megöl minden életet.
Kutatásunk további folyamán bizonyos mélységben rengeteg hálózatot
találtunk, amelyet sok ilyen egymásba fonódó telep alkotott és a tenger
fenekéről egyre följebb és följebb emelkedve, minden életet
elpusztított. A tó ezért teljesen ki is volt halva, kivéve a vízréteget
ama szövedék fölött, ahol még a hammarusznak mondott kisfajtájú rák élt,
amely hasonlít a közönséges ollótlan rákhoz, de sokkal kisebb. Ez a rák
nem hosszabb egy centiméternél, de éppen olyan fürge és szemtelen, mint
rokona a tengerben. De eljön az idő, amikor a beggiatoák által teremtett
kénhidrogén tömege meg fogja ölni a tó előbbi állatvilágának ez utolsó
képviselőit is és ha majd a bacillusokat magukat is megmérgezi a saját
végzetes gázuk, tökéletes lesz a tó halála.
Később Verigo professzorral megvizsgáltam Odessza mellett a Limanokat és
a Fekete-tenger bizonyos részeit. Itt az elhalásnak ugyanaz a folyamata
játszódott le; hosszabb vagy rövidebb idő alatt éppen így teljesen
tönkre fogja tenni az életet a Fekete-tengerben. A halak ezt észreveszik
és lassankint elhagyják a tengert, mert mélyéban azokat a mérgezett
vízrétegeket találják, amelyek fokozatosan közelednek a fölszínhez.
Szomorú és kegyetlen halála ez nagy vízmedencéknek, amelyek
kénhidrogénszagú holt sósvíz rezervoárjává változnak. Palesztinában a
Holt-tenger ilyen rezervoár már régóta és Ázsia végtelen síkjain sok
hasonló vízmedence van szétszórva.
A hammarusz nagyon különös állat. A Szira-tóban közel a víz fölületéhez
sok ezer ilyen rák nyüzsög és dühösen megtámadja a fürdőzőt, kemény,
páncélos fejével nekirohan és utána rögtön ismét eltünik. Amikor kenyér-
és parafadarabkákat dobtunk a vízbe, láttuk, hogy e kis állatok egész
raja körülveszi, minden irányban ide-odavonszolja és gyorsan elnyeli.
Tavi kutató utainkon gyakran kikötöttünk az északi parton, ahol a kis
édesvizű ér betorkollik és káka meg nád nő. Nagy fekete kacsafajta
csalogatott oda bennünket, melynek turpan vagy kormorán a neve. Ennek a
madárnak bizonyára más tó volt az otthona, de úgy látszik, valami oka
lehetett az idejövetelre. Talán azért jött ide a turpan, hogy kúrát
végezzen, mert a Szira keserű sósvize emésztési zavar esetén kitünő
hatású. Lelőttünk néhányat, de meg is bántuk, mert a húsuk nyúlós és
halzsíros volt.
Egyszer amikor itt teáztunk a parton, gyönge zörejt hallottunk.
Hátratekintve a fűben egy fejet pillantottunk meg, amely rögtön ismét
eltünt. Odamentünk és egy kis, csinos tatár lánykára bukkantunk, aki ott
elbújt és közeledtünkre sírva fakadt. Sokáig nem tudtuk megnyugtatni.
Végre az is sikerült és a leány eljött velünk a tüzünkhöz. Ott míg teát
ivott és cukrot szopogatott, szomorú történetet beszélt el, amely
sajnos, Mongolország kivételével egész Ázsiára jellemző. Bár még csak
tizennégy éves volt, szülei már feleségül adták egy gazdag, de
meglehetősen idős tatárhoz, akinek rajta kívül még hat felesége volt.
Mivel az ő családja szegény volt és minden befolyás nélkül, a többi
feleség lenézte és kegyetlenül bánt vele. Sokszor megharapták, kitépték
a haját, csinos arcát összecsípdesték és összekarmolták. Hangosan
zokogott, amikor szerencsétlen házasságáról beszélt.
– Miért jöttél ide?
– Megszöktem férjem táborából, hogy soha többé vissza ne menjek.
– És mi a szándékod?
– Ide jöttem, hogy a Sziraba öljem magamat! – kiáltotta heves
kétségbeséssel. – Annak az asszonynak, akivel rosszul bántak, Allah
megbocsát, ha ebbe a tóba öli magát. A hozzám hasonlóan megkínzott
teremtéseknek egész halom csontja itt van a mélységben.
Akkoriban fiatalok voltunk és nagyon fogékonyak érzelmi behatások iránt.
Ezért most erősen megváltozott érzelmekkel néztük a Szira lomha
sóshullámait, amely különös kriptájában rejtegette azoknak a védtelen,
megbántott asszonyoknak a csontjait, akik az ő csöndes vizében kerestek
feledést és örök békét. De nem sokáig elmélkedhettünk, mert hirtelenül
három lovas érkezett, akik nagyon bizalmatlanul mustrálgattak bennünket,
azután megparancsolták a fiatal asszonynak, hogy üljön föl a magukkal
hozott lóra és térjen vissza a férjéhez. A tatár asszony könnyben úszva
teljesítette a parancsot, amelyet ura és mestere küldött és nyeregbe
szállt. A tatárok egyike korbácsával vadul rávágott az asszony lovára,
amely fölágaskodott, azután az egész lovascsapat vágtatni kezdett és
hamarosan eltünt szemünk elől a pusztaságban.
Ennek az eseménynek a benyomásától sokáig nem tudtunk szabadulni és még
hetek mulva is, ha künn voltunk a tón, önkéntelenül szertenézelődtünk
attól félve, hogy elénk kerül a szegény kis tatárnő holtteste. De
sohasem láttuk többé és sohasem tudtuk meg, jobbra fordult-e a sorsa
vagy olyan maradt-e, aminő volt, tele szenvedéssel, üldöztetéssel,
szidalommal és bántalmazással.
Közben a tó fölkészült a mi megbosszulásunkra. Egy napon, amikor a déli
parttól vagy hatvan lábnyira a csónakunkban dolgozgattunk, hirtelen
éreztük, hogy hajócskánk hevesen himbálózni kezd. Körülnéztünk. A parti
sziklák felől nagy, széles hullámok jöttek felénk és északnyugatnak
siettek. Egészen sajátságos jelenség volt ez, mert az ég felhőtlen volt
és szél sem volt érezhető. A tó mégis háborgott, hullámok csapódtak
egyik parttól a másikig, egyre magasabbra ágaskodtak, durva erővel
ide-oda lökdösték könnyű csónakunkat és sűrű habbal árasztottak el,
amely félig betemette a hajót. Ez néhányszor annyira oldalra dölt, hogy
veszedelmesen sok víz áramlott beléje.
– Ennek a fele se tréfa – mondta a társam, – lehetetlen tovább
dolgoznunk. Vissza kell térnünk a parthoz.
Igazat adtam neki, de a Sziranak más volt a véleménye. Bár mindketten
erős, gyakorlott evezősök voltunk és minden erőnkkel dolgoztunk – mégsem
tudtunk eljutni a parthoz. E sűrű sósvíz nagy hullámai egyre jobban a tó
közepe felé kergettek bennünket. A hullámok egymásután belecsaptak a
csónakba, amely megtelt vízzel. Már térdünkig ért a víz, karjaink
elfáradtak az evezésben és jóllehet minden erőnket megfeszítettük, azt
kellett látnunk, hogy hasztalan minden erőlködésünk: a hullámok egyre
messzebb vittek bennünket a parttól.
Elhatároztuk tehát, hogy a Szira kegyelmére bízzuk magunkat – számolva
azzal a lehetőséggel, hogy a hullámok kisodorhatnak bennünket a déli
partra – és minden figyelmünket a víz kimerítésére fordítottuk, hogy el
ne sülyedjen a csónak. Hogy szükség esetén készen legyünk, mentőövet
vettünk föl. Egymást fölváltva, szinte megvadulva merítgettük ki a vizet
a rendelkezésünkre álló egyetlen merőedénnyel. Nem egyszer magas hullám
söpört végig csónakunkon és csaknem lesodort bennünket.
Helyzetünk fölkeltette a falu népének figyelmét. Néhány férfi azonnal
beszállt egy nagy csónakba, amely a fürdőzők rendelkezésére
használatlanul a parton feküdt. De mert csak egy pár evezőjük volt, csak
lassan közeledhettek felénk és az egyik evező eltörése nemsokára
visszafordulásra kényszerítette őket, ami csak nagynehezen sikerült
nekik. Eközben a hullámok az átellenes part felé kergettek bennünket.
Pillanatról-pillanatra tisztábban láthattuk a Kizill-Kaya vörös
szikláit. Csakhamar fölbukkant az előttük elterülő alacsony part,
amelyet alpesi rózsa, fűz és nőszirom nőtt be. A hullámverés lassanként
alább hagyott. Megint evezni kezdtünk és hamarosan partra értünk.
Eleddig még nem voltunk a Kizill-Kaya lábánál. Ez a hegy világosvörös
színével és szikláit meg mély szakadékait födő sűrű cserjefáival már
régóta vonzott bennünket. Azt reméltük, hogy itt nagyobb vadat találunk,
mint a Szira túlsó oldalán levő végtelen, egyhangú síkságon.
Várakozásunkban nem csalódtunk; sőt, mint később látni fogjuk, itt olyan
vadra is akadtunk, aminőre éppenséggel nem számítottunk.
MÁSODIK FEJEZET. Akasztófavirágok.
A csónakot kihúztuk a partra és kissé kipihenvén magunkat a bosszúra
vágyó Szira hullámaival folytatott fárasztó küzdelmünk után, elindultunk
Kizill-Kaya irányába, amely fokozatosan a magasba nőve, mint valami
vörös fal nyúlik ki a partvidékből. A part és a lejtő alacsony, de
nagyon sűrű nádasán és bokrozatán át törtünk magunknak utat. Amikor
behatoltunk a bokrok közé, hangos szárnysurrogással és átható
vijjogással mindenütt foglyok röpültek föl. Mivel nem volt nálunk
fegyver, nem is érte őket baj.
Az egyik madár csaknem a lábam előtt kapott szárnyra és hangos
perlekedéssel a legközelebbi bokorba bújt. Világos, hogy fészkének a
közelben kellett lennie. Keresni kezdtük és pár lépésnyire hamar meg is
találtuk a nőszirom közt. Szorosan összebújva, tizenkét szürke, hátán és
oldalán vörösesen pettyegetett apró teremtés ült a fészekben és fénylő,
ijedt szemmel követte minden mozdulatunkat. A kövi, mezei vagy vörös
fogoly (Perdrix rubra) fiókái voltak, amely madár rendesen magasan
fekvő, száraz vidékeken tanyázik.
Mihelyt közeledtünk, mint száraz levél a szélben, szétfutottak minden
irányba. De láttuk, hogy szorosan a földhöz lapulva, a fűben elrejtőzni
iparkodtak. Üldözésükhöz fogtunk és csakhamar együtt volt az egész
fészekalja. A csónakba vittük őket, ahol egy üres petroleumtartóban
száraz fűből készítettünk nekik fészket. Úgy terveztük, hogy majd otthon
szabadon bocsájtjuk őket, hadd lássuk, vajjon ott a tyúk és a kis
csirkék társaságában fölveszik-e a háziállat szokásait.
Kísérletünk eredménye, ha nem is volt kiadós, mégis tanulságos volt. A
foglyok készségesen követték a tyúkot, a csirkékkel együtt a szárnya alá
bújtak és nagyon határozottan és sikeresen veszekedtek az élelemért a
fiatal tyúkokkal, amelyek pedig nagyobbak voltak, mint ők. Szelid
rokonaiknál gyorsabbak, erősebbek és bátrabbak voltak. Még jobban
meglepett bennünket az, hogy valahányszor a kis foglyok valamelyike
harcba keveredett, a többi mind rögtön segítségére sietett. A tyúk egész
családja nehány napig meglehetős békességben ott élt az udvarunkon,
amelyet magas deszkakerítés vett körül. Az állatok játszottak,
civakodtak, élelmet kerestek és főként nagy zajt ütöttek.
Két hét mulva hirtelen nyomtalanul eltünt két fogoly. Másnap ismét
hiányzott három. Gondosan kutatni kezdtünk, de nem találtunk se élő, se
elhullott foglyot. Mivel a csirkék közül egy sem hiányzott, nem
gondolhattuk, hogy a foglyok valami négylábú vagy szárnyas rabló
zsákmányává lettek. Később megint kettő tünt el. Mivel vasárnap volt és
elég időnk jutott ilyen dologra, lesbe álltunk. Nemsokára észrevettük,
hogy két madár a kerítéshez futott; ott két deszka közt nagyon
energikusan lyukat kapartak a homokba és az így támadt nyíláson át
kibújtak a szabadba. A következő napon hasonló módon a még ott maradt
foglyok is hűtlenül elhagyták nevelőanyjukat és a vendégszerető udvart
és a tyúkot a saját költésével magára hagyták. Egy öreg szibiriai
vadász, akinek elmondtam ezt a történetet, így nyilatkozott:
– Foglyot vagy fajdot lehetetlen háziállattá megtenni. A fogságban
mindig a szabaduláson mesterkednek. Az erdőnek vagy a síkságnak egy
szélfuvalma, valamelyik szabad fajtatársuknak egy kiáltása elég, hogy
még ha halálos veszedelemmel jár is, utat és módot találjanak a
szabadulásra. Nagy dolog uram a szabadság, csak az ember nem tudja ezt
megérteni.
De térjünk vissza elbeszélésemhez. Miután kis foglyainkat a csónakban
biztosságba helyeztük, hozzáfogtunk a Kizill-Kaya megmászásához. E
hegység tömege kemény, vörös devonhomokkő, amelyen nehány helyen
megkeményedett agyagér fut át. A hegytörzs közepén széles terraszokra
jutottunk, ahol ezeknek az ereknek felületén világos hullámnyomokat
találtunk, aminthogy a terraszok homlokoldalán levő mélyebb lyukak és
szakadékok is tisztán elárulták, hogy ezeken a falakon egykor egy nagy
tómedence vize rágódott. Mivel a minuszinszki síkság fölülete egy
korábbi geológiai korszakban a középázsiai tengernek a feneke volt,
amely eltünése után az Uraltól Chinganig és Kwenlunig számtalan
kősótavat hagyott hátra, nem lehet kétséges, hogy sok évezreddel ezelőtt
egy ideig itt volt a hátráló tengernek a nyugati partja. Ezt sok
megkövesült kagyló és különösen a nagy mennyiségben szertefekvő belemnit
is bizonyítja. Szóval: a haldokló Szira-tótól egészen a Kizill-Kaya
hegységig a nagy sírt láttuk, amelybe a természet egy óriási tengert
temetett el.
Szél, eső és fagy adták meg a hegylánc hegyes csúcsainak alakjukat,
szétrombolták a kemény homokkövet és porrá meg homokká változtatták,
amely egyre jobban befödi a tengernek és régen elmúlt korszakoknak a
nyomát. A csúcson mély barlangokat és hasadékokat találtunk, amelyeket
az őszi széltől a Gobi sivatagról átfújt futóhomok rágott ki.
Amikor e barlangok egyikéhez közeledtünk, meglepetésünkre vékony
füstoszlopot láttunk belőle fölszállni. Kiváncsian figyeltük, amikor
hirtelen három mezitlábos és rongyokba burkolt fickó bukkant elő.
Elfutottak a nyugati lejtő felé. Amikor a csúcs közelébe értek, egyikük
megfordult és ránk lőtt.
Nagyon nagy volt a távolság, a golyó tehát nem találhatott el bennünket;
mivel ezenfelül revolverrel lőttek, a golyó valószínűleg egyáltalán nem
érhetett el hozzánk. Régóta ismertem Szibiriát és volt már nem egy ilyen
kalandom; tudtam tehát, kivel van dolgom. Kétségtelenül megszökött rabok
voltak valamely orosz fogházból, sőt talán Szakhalinról, ahová a
legsúlyosabb gonosztevőket küldik az orosz bíróságok. Ezért mindjárt
odakiáltottam nekik, hogy nem vagyunk se rendőrök, se hivatalnokok és
eszünk ágában sincs, hogy terhükre legyünk.
Visszafordultak és közeledtek felénk, persze habozva, bizalmatlankodva
és nagyóvatosan. De levették a sipkát és nagyon tisztelettudók voltak,
bár fegyvert vagy hivatalos jellegünk valamiféle jelét kutatva,
nyugtalan tekintettel mértek végig bennünket. Amikor végre megmondtuk
nekik, hogy tudományos kutatást végzünk a tón és elbeszéltük mai
élményünket, megnyugodtak és vendégszeretőn meghívtak a barlangjukba.
Meglehetősen tágas és mély sziklalakás volt; nagy kőtömbök, amelyek a
hegylánc csúcsáról gurultak le, elrejtették a bejárást. Új ismerőseink
meglehetősen kényelmesen rendezkedtek itt be. A leghátsó szögletben
száraz fűből puha ágy volt. Kőből tűzhelyet készítettek, amelynek tüzén
füstös üstben tea gőzölgött, míg a fal hasadékaiba kiszáradt fekete
kenyérrel és teával teli zacskók voltak elrejtve. Az egyik sarokban
hátizsákokat és fejszéket vettünk észre, nélkülözhetetlen fölszerelését
a szibiriai csavargónak, aki a fogságból vagy számüzetése helyéről
megszökött és az észak tundráin, hegyeken és a taiganak nevezett őserdőn
át vándorol és végül átkel az Uralon, aki télen úgy mint nyáron, esőben,
hőségben és a legkegyetlenebb hidegben egyre megy mindig ama cél felé,
hogy visszajusson Európába. Ez a kóborló szökevény a zsákjában magával
viszi egész, nagyon szerény, de jól összeválogatott vagyonát. A
fejszével megszerzi tüzifáját és szükség esetén, vadászaton vagy harcba
keveredve a rendőrséggel és kozák őrjáratokkal, fegyverül is használja.
A szibiriai csavargó művésziesen tudja használni a fejszéjét. Hihetetlen
gyorsasággal röpíti át a levegőn és találja el vele a medve vagy akár az
ember koponyáját, aki talán erdei rejtekében fenyegeti.
Új barátaink már két év óta voltak ezen a veszedelmes és fárasztó
vándorúton. Érdekes alakok voltak. Egyikük, akit Hak néven szólítottak,
télen megszökött Szakhalinról, a tatár út jegén át, amely ezt a szigetet
elválasztja a szárazföldtől. Mint várható volt, Hakot buzgón üldözték,
mert hirhedt gonosztevő volt, aki egyetlenegy esetben, amikor egy
póstahivatalt támadott meg, körülbelül tizenöt embert ölt meg. Zsákjában
külön téli gúnyát cipelt magával, egy fehér medvebőrt. Mihelyt már
messziről észrevett valakit, aki üldözte, ugyanabban a pillanatban
lefeküdt a hóra és magát is, jószágát is beterítette a fehét köpennyel.
Ilyen módon összeolvadt a nagy fehér vadonnal és az északi szél, amely
elfütyült fölötte és hó- meg jégfelhőket kergetett az okhocski tenger
felől, csakhamar betemette őt hóval.
A másik szökevény, aki Sienko névre hallgatott, gyujtogatott és az egyik
amuri börtönből szökött meg. Átvándorolt egész Szibirián egy Moszkva
mellett levő kis helységig, csak azért, hogy ott végezzen azokkal a
tanukkal, akiknek vallomása alapján elítélték. Hakkal ellentétben, aki
udvarias volt, szerette a társaságot és mindig tréfálkozott, de gondosan
elkerült minden idegen tekintetet, Sienko mogorva volt és hallgatag,
gyülöletet sugárzó szeme valósággal belefúródott minden más ember
szemébe.
Trutanoff, a kizill-kayai barlang harmadik lakója, hármuk közt a
legkülönösebb alak volt. Kicsiny, vékonydongájú ember hosszú, őszülő
hajjal és átható fekete, nyugtalan tekintettel, aki mindig mozgott, akár
ült, akár állt, mindig fecsegett, de sohasem hallgatott társainak
beszédére. Szüntelenül ki-bejárt és olyan volt, mint valami aggodalmasan
mindenfelé kutatgató kutya. Magáról sohasem beszélt és ha azt kérdezték,
miért került börtönbe és honnan szökött meg, csak ezt felelte:
– Abból a börtönből, ahová jogtalanul vetettek.
E felelet után szótlanul kiosont a barlangból.
– Szegény fickó! – mondták társai vigyorogva.
Nehány nap mulva Hak elmondta, hogy még ifjú korában valami
jelentéktelen lopás miatt került fogságba. Mert nagyon hazavágyódott a
családjához, szökni próbált és ezért meghosszabbították a fogságát és
Szibiriába száműzték. Nehány év múlva megszökött szibiriai börtönéből és
amikor újra elfogták, megölte egyik üldözőjét. Ezért tizenöt évi
kényszermunkára ítélték, de még azután is többször megszökött. Amikor én
találkoztam vele, tizedik menekülő útján volt.
A szökevények, miután jobban összeismerkedtek velünk, arra kértek
bennünket, fogadjuk őket föl tavi munkánkhoz segítőknek és eszközöljük
ki a falu egyetlen rendőrénél, hogy a faluban lakhassanak. Természetesen
arra is megkértek bennünket, hogy a hatóságoknak ne áruljuk el homályos
múltjukat, hanem csak azt mondjuk, hogy olyan emberek, akik elvesztették
okirataikat. Szibiriában közismert dolog, hogy a szökevények
magánemberrel szemben őszinték. Minden szökevény egészen őszintén beszél
mindenkivel, akinek nincs közhivatala, mert a parasztok és a polgárok
segítik ezeket a szökevényeket, elrejtik őket a rendőrség elől és a
küszöbre ételt tesznek még ama csavargók számára is, akik a találkozást
a fölsőbbség képviselőivel kerülendők, csak éjjel vándorolnak.
Miért ily barátságosak a szibiriaiak a szökevényekkel szemben? Ennek
kettős oka van: az egyik, a praktikus, az a kívánság, hogy barátjukká
tegyék a vad és gyakran veszedelmesen brutális csavargót, akit mint
valami vadállatot űznek és hajszolnak; a másik, erkölcsi ok, az, hogy a
szibiriaiak mindig tudták, hogy a cár bíróságai azokat, akiket politikai
véleményük miatt ítélnek el vagy más ártatlanokat gyakran Szibiriába
száműznek, ahol a bíróságoktól és hatóságoktól elfeledve vagy megszöknek
vagy pedig elmebaj és korai halál vár rájuk.
Így tehát megtudtuk Hak, Sienko és Trufanoff életének történetét és mert
szükségünk volt, munkásokra, megigértük közbenjárásunkat. Óhajuk, hála
Zaleski tanár tekintélyének és befolyásának, valóban teljesült.
Ez eseménydús napnak végén elcsöndesültek a hullámok és a tó síma lett,
mint a tükör. Elbúcsúztunk tehát különös új ismerőseinktől és
visszatértünk a faluba, ahol aggodalommal és türelmetlenül vártak
bennünket.
A professzor megtiltotta, hogy máskor is a könnyű csónakon menjünk ki a
tóra és elrendelte, hogy helyette azt a nagy csónakot használjuk,
amelyen a falusiak oly sikertelenül kísérelték meg megmentésünket. Ennek
a csónaknak két evezője és kormánya volt, tehát három ember kellett a
hajtásához. Ezt a jó alkalmat használtuk föl a szökevények ügyének
elintézésére és már másnap Hak, Sienko és Trufanoff buzgólkodtak az
evezőkkel, míg mi méréseket végeztünk, iszapot és vízpróbát vettünk a
tóból, hammaruszt fogdostunk, amit formalinoldattal teli üvegben
konzerváltunk.
Munkásaink nem egy hosszú, borzongató történetet beszéltek el a
szibiriai börtönök lakóinak életéről és sorsáról, de a legborzalmasabbat
egy este Trufanoff beszélte el.
– Ez mind semmi, – kiáltotta, amikor Sienko valami ijesztő históriát
mondott el valamelyik szökevény kalandjairól. Majd elmondom, hogy velem
mi történt és mi tett ilyen ősz és félbolond ronccsá.
Öten elhatároztuk, hogy megszökünk Akatouiból. Érintkezésbe léptünk a
fogházunk szomszédságában lakó ismerőseinkkel, akik megigérték, hogy
hátizsákot, fejszét és teás üstöt adnak nekünk. De gyalázatos balsiker
üldözött bennünket. Amikor a börtönablak vasrácsán át már kifűrészeltük
magunknak az utat, átmásztunk a falon és elértünk a faluba, megtudtuk,
hogy barátainkat letartóztatták és börtönbe vetették. Nem volt tehát
semmink, amire a meneküléshez és a kóborláshoz szükségünk lett volna és
nagyon gondosan el kellett rejtőznünk a közeli erdőben, mert ha a
faluban maradunk, a rendőrség nagyon könnyen fölfedezhetett volna
bennünket. Ámbár beláttuk, hogy őrült vállalkozásba fogunk, minden
fölszerelés nélkül mégis megkezdtük utunkat. Már ősz utója volt, fáztunk
és éheztünk és betegség kezdett bennünket kínozni.
Végre több kínos hónap után egészen elgyöngültünk az éhségtől, úgy hogy
a halált láttuk magunk előtt. Mivel lakatlan erdővidéken vitt át az
utunk, sehonnan sem várhattunk segítséget. Az országúton nem mehettünk;
tudtuk, hogy ott biztosan elcsípnek a hatóságok. Éhezve és fagyoskodva
az erdőben botorkáltunk tehát tovább. Végre egy este bandánk egyik tagja
végigvágódott a földön és nem kelt föl többé. Amikor reggel félálomból
és félmerevségből fölébredtünk – más éjjeli nyugalmat nem ismertünk –
láttuk, hogy meghalt.
Úgy emlékszem erre a reggelre, mintha csak tegnap lett volna. Ijesztő,
ocsmány gondolatom támadt és azonnal el is oszlott: ez itt halott; ez
már nem tehet semmit és nem is akar tenni – és ugyanez a sors vár ránk
is. De ő megmenthet bennünket. Nem kell más hozzá, mint a bátorság, hogy
emberhúst együnk, ennek az embernek a húsát, aki tegnap még velünk
beszélt, velünk szenvedett és akinek szívében szintén pislákolt még a
reménység parányi sugara. Csak némi bátorság kell és elhatározottság és
egyidőre minden jobbra fordul; azután meg lesz – ahogyan Isten akarja.
Jöhet valami, ami megment bennünket!
Nemsokára ismét fölbukkant ez a gondolat, egyre határozottabban tért
vissza, makacsságával lassanként kifárasztott. Ugyanezt a gondolatot
olvastam társaim tekintetében…
Nehány napig küzdöttünk vele és éhségünkkel; végre anélkül, hogy
beszéltünk volna róla és előzetes tárgyalás nélkül kiástuk a hóból
társunk holttestét és fölosztottuk magunk közt, mintha csak ökör vagy
juh lett volna. Most már nem éheztünk, de nem tudtunk többé egymás
szemébe nézni és komor szótlansággal botorkáltunk tovább. Nem éreztünk
lelkiismeretfurdalást, sem megbánást. Csak mogorva érzéketlenség volt
bennünk, tompa harag az egész emberiség és minmagunk ellen.
Trufanoff abbahagyta a beszédet és sokáig szótlanul szívta cigarettáját,
amelyet rongyos ujságpapirból csinált magának. Amikor végigszívta és a
csutkáját a tóba hajította, így folytatta:
– A szibiriai tél hosszú, átkozottul hosszú és kegyetlen mostoha anya!
Megint megéheztünk és olyan gyöngék voltunk, hogy a mély, fárasztó hóban
nem tudtunk már előre jutni; az éhség és a hideg következtében szinte
megfagyott a vér ereinkben és zöld meg vörös karikákat hányt a szemünk…
Mint kalapács, úgy dobogott a szívünk, hogy hirtelen legmélyebb csöndbe,
teljes merevségbe sülyedjen… De már megmérgezett lelkünk dolgozott és
mindegyikünknek valami titokban ezt suttogta: légy erős és várj!
Jusszuf, az öreg tatár és én – mi éltük túl a többieket. Két pajtásunk
ugyanegy napon halt meg és ekkor egyszerű volt a dolog. Egyik kövérebb
és meglehetősen nagy volt; a másik kicsiny és sovány. Sorsot vetettünk,
a nagyobbik nekem jutott. Megint volt miből élnünk és kitarthattunk
tavaszig, amikor folytatni akartuk megszakított vándorlásunkat.
Még volt valami készletem, amikor egy napon Jusszuf elém állva ezt
mondta:
– Osztozkodjunk, éhes vagyok.
– Nem osztozkodom, mert akkor holnap én is éhezni fogok, felelém.
Szó nélkül távozott. Elhatároztam, hogy utolsó készletemmel
takarékoskodni fogok és csak akkor fogyasztom el, ha Jusszuf…
De még az éjjel rájöttem, hogy minden reményem dugába dőlhet. Még
virradat előtt gyönge zajra fölébredtem. Némi nehézséggel kinyitottam a
szememet, azután hirtelen talpra ugrottam, mert Jusszufot láttam felém
közeledni, aki övének végére erősített nagy követ forgatott.
Azonnal tisztában voltam azzal, hogy ezzel a rettenetes fegyverrel,
amelyet mi csavargók a régi rablónyelven «ládának» nevezünk, míg
aludtam, be akarta törni a koponyámat. Jusszuf eleinte nem vette észre,
hogy fölébredtem, fölkészültem védekezésre és jobban is voltam
fölfegyverkezve, mert késem volt. Most csalódásában fölordított és
elsompolygott.
Ettől a pillanattól kezdve rettenetes kínokat kellett elszenvednem.
Jusszuf állandóan üldözött, éjjel odalopódzkodott hozzám, a bokrok közt
és sziklák mögött leskelődött rám. Nagy, súlyos köveket dobott utánam és
lefelé a hegy lejtőjén óriási sziklatömböket és kőzuhatagot zúdított
rám. Egy pillanatig sem volt nyugtom vagy békességem. Állandóan a
legnagyobb aggodalomban éltem; dühtől forrt a vérem, a fogam vacogott.
Végre véres, kétségbeesett és végérvényes dologra határoztam el magam.
Reggel, hogy erőhöz jussak, megettem húskészletemet és egy csonttal a
kezemben a tatár felé fordultam, aki bizonyos távolságban követett.
Amikor meglátta a csontot, veszett örömkiáltással nekem rohant.
Észrevettem, hogy eközben elejtette a nehéz, görcsös buzogányt, amelyet
ellenem irányuló fegyverül mindig magával cipelt. Amikor hozzám ért,
kirántottam a kabátomból a késemet és beleszúrtam ebbe az ijesztő
kísértetbe, aki annyi idő óta gyötört. Borzalmas örömet éreztem, mikor
éreztem, hogy a kés valami puhába hatolt bele és valami forrót éreztem a
kezemen végigfolyni. Jól céloztam, meg sem moccant többé. Reszketés
rázta meg fejétől a talpáig – és mindennek vége volt.
Szörnyű tettem megmentett, életem biztosítva volt, de ez átkozott reggel
óta Jusszuf árnyéka nem hagyott el többé. Nem tudok aludni, mert attól
félek, hogy rám rohan és megfojt. Ha a házamban vagyok vagy valami
barlangban, egyre ki kell mennem, hogy megbizonyosodjam, nincs-e
nyomomban a tatár. Az erdőben bánt a félelem, hogy valamelyik fenyőről
ugrik le rám. A pusztában a fűben és minden kő mögött keresem az
árnyékát. Megőszültem, elvesztettem józan eszemet, semmi sem segít
rajtam. Jusszuf irtózatos, kegyetlen bosszút áll. Fölfaltam őt utolsó
porcikájáig, de most ő falja föl a lelkemet és az eszemet, mint ahogyan
a féreg falja föl apránként az almát.
Csak a vodka segít valamennyire, feledtet mindent. Urak, nincs kis
vodkátok a szegény Trufanoff számára, aki kitárta előttetek a lelkét?
Mélyen megrendülve és megborzongva ez irtózatos vallomástól,
hallgattunk; de a többiek ismét fecsegni kezdtek és az emberevő
őszinteségén fölbuzdulva, újabb ijesztő és undorító kalandokat beszéltek
el megszökött fegyencekről és csavargókról, akik annyi ravaszsággal és
energiával mentik az életüket, amelynek nincs értéke Oroszország
szociális piacán, ahol a kormány megfontolt kegyetlenséggel vad
állatokká tette a huszadik század embereit, kannibalizmusra és ijesztő
gaztettekre kényszerítette őket és gonoszindulatú elégedetlenek hordáit
teremtette meg, akik azután a bolsevizmus véres napjaiban bosszút
állottak.
Hak és Sienko tapasztalt gonosztevő volt; az a szenvedés és üldözés,
amelyet a fogságban el kellett tűrniök, az emberi társadalom esküdt
ellenségeivé tette őket. Már többször megszöktek a fogságból és
általában úgy ismerték őket, mint «madarakat», ami a fegyházi nyelven
azokat az embereket jelenti, akik sohasem szokják meg a büntetőtelep
egyhangú életét. A fegyházigazgatóság, amelynek ezek az emberek állandó
gondot és nyugtalanságot okoztak, mindig meglehetősen kegyetlenül bánt
velök. Minden katona föl volt hatalmazva arra, hogy üldözés közben
megölhesse a megszökött rabot és mindenikért, akit elfogott vagy megölt,
pénzjutalmat kapott. Szibiriában a kozákok, különösen a jakutkozákok
közt egész kaszt volt, amely külön hivatásának tartotta a megszökött
fegyencek üldözését. Ezek a kozákok elfogták vagy megölték őket és ezért
fejenként tíz rubelt kaptak.
Az ismét kézrekerített fegyencet az igazgatóság mindörökre
megbélyegezte. Hak megmutatta nekünk e jelet, testének e rettenetes
forradásait. Körök voltak ezek és háromszögek, amit tüzes vassal
sütöttek rá a mellére és a vállára; némelyik olyan mélyen bele volt
égetve, hogy látni lehetett a csaknem csupasz bordákat. Sienkonak más
jele volt, orrlyuka volt fölhasítva és át volt szúrva a füle. Minden
orosznak, aki így megjegyzett emberrel találkozott, joga volt arra, hogy
megölje, egészen egyre ment, vajjon azért öli-e meg, mert támogatni
akarja az igazságszolgáltatást, vagy idegeinek erős izgatása kívánta-e
ezt meg avagy csak egyszerűen a puskáját akarja kipróbálni; mert az így
megjegyzett fegyenceket a bíróságok élethosszig elítélt raboknak
tekintették, akik törvényen kívül állnak.
A három szökevény, akivel együtt dolgoztunk és a Szira-tón kóboroltunk,
éppen ilyen szerencsétlen kiközösített ember volt. De nagyon udvarias,
szolgálatkész és finom érzékű volt mindhárom. Talán éppen túlerős
érzékenységük és rendellenes izgékonyságuk volt véres
erőszakoskodásuknak az oka és az igazságszolgáltatás tévedett, amikor
nem gyógyító- vagy javítóintézetben helyezte el őket, hanem börtönbe
vetette és katorgára kárhoztatta fegyenctelepeken és bányákban való
kényszermunkára, ami aláás és kipusztít minden erkölcsi érzést.
Hármuk közt a legjobb érzésű, akivel legkönnyebben lehetett boldogulni,
Hak volt. Mert mindig jókedvű volt és szívesen dolgozott, hálás az
emberi veleérzés minden jele iránt, a tón végzett munkában pótolhatatlan
erő volt. Mint egykori matróz ismerte és szerette a vizet, ez volt az
igazi eleme; úgy úszott mint a hal és a csónakban egészen otthon érezte
magát.
Amikor egyszer az a balsors ért bennünket, hogy elvesztettük
mélységmérőnket, Hak mindjárt föltalálta magát. Nehéz kővel a kezében
lemerült a tó fenekére, amely azon a helyen huszonhat lábnyi mély volt,
kiszabadította a zsinórt, amely egy kőtömb alá szorult és a nehéz
készüléket ismét fölhozta.
Kitünő turpanvadász is volt. Ezt az éber madarat természetesen
lehetetlen volt csónakon belopni, mert mindig eliramodott, még mielőtt
lövésre lehetett volna kapni. Egyik vasárnap azonban több turpánt ejtett
zsákmányul részünkre. Kíváncsi voltam és eléggé bíztam is benne, hogy
vele menjek, amikor csupán egy vászonzsákkal fölszerelve, kievezett a
tóra. Az északi parton, egy kis vízér torkolatánál Hak egészen
levetkőződött, vastag csomó nádat tépett ki és körben úgy erősítette a
nyakára, hogy a fejéből nem látszott ki semmi. Nehány marék fűvel, amit
kérésére a fejebúbján szétteregettem, csak fokozta a hatást és azután
kezében a zsákkal, bement a vízbe. Nemsokára a mély vízbe jutott és
kinyújtózkodva vagy lábalva úszott.
A kis nádbokor lassan egy turpán csoporthoz közeledett, amely eleinte
bizalmatlankodva tovább úszott az előremozgó micsoda elől, de a turpánok
végre mégis úszó növénycsomónak tekintették, nem törődtek többé vele és
figyelmüket élelmükre fordították. E közben a bokor az egyik turpán
közelébe jutott. Ez éppen feléje csipkedett, de a következő pillanatban
a madár fölkiáltott és eltünt a víz alatt. A többi turpán meglepetve
nézett körül, de mert nem vett észre semmi veszedelmet, ismét
megnyugodott. Néhány perc mulva egy második és egy harmadik madár is
éppen úgy eltünt, mint az első. Akkor azután a nádcsomó a partnak
tartott és nemsokára látható volt Hak, amint mesterien szelte a vizet és
gyorsan a parti nádas felé úszott. A következő pillanatban a parton volt
a három madárral együtt, amelyeket a lábuknál kapott el és beledugott a
zsákba, ahol megfulladtak.
– Még ma meg kell őket nyúznunk, mert meleg van és a madarak hamar
rohadásnak indulnak, akkor pedig kárba veszett minden ügyességed és
fáradozásod, mondám. Kár, hogy nincs késünk, mindjárt hozzáfoghatnánk!
– Kés? – kérdezte Hak. – Adhatok én kést.
E szavakkal meztelen csípőjéhez nyúlt és éppen azon a helyen, ahol a has
átmegy a csípőbe, lehajlított egy kis bőrráncot. Kis nyílást láttam,
amelyből Hak, két ujjal belenyúlva, hosszú, vékony kést vett ki,
amelynek élét szépen fényezett, fahüvely védte és még egy parányi
reszelőt. Ennek a gonosztevőnek zseb volt a saját bőrében!
– Mi régi fegyencek csaknem mindannyian alávetjük magunkat ennek az
operációnak, – mondta Hak sokat jelentő mosollyal. – Ez elkerülhetetlen!
Hogy kiszabadulhasson az ember a fogságból, át kell reszelni a
rácsrudakat és néha még a bilincset is. Fegyverre van szükségünk a
bennünket üldöző őrökkel és katonákkal való harcban. Ezért mindig velünk
van ez a «toll», ez a kés; vékony és éles, mint a borotva és könnyen le
lehet vele szúrni az embert.
E szavakkal Hak megkezdte a turpánok megnyúzását és ezt a föladatot, úgy
látszott, ugyanazzal az ügyességgel végezte, mint amellyel embert
gyilkolt volna vagy fegyházőreit szúrta volna le.
HARMADIK FEJEZET. Az elsülyedt város.
Hak ügyessége az úszásban nagyon érdekes fölfedezést tett lehetővé a tó
déli részén. Egyik napon egy értékes termométer, amellyel a különböző
mélységek hőfokát mértük, eloldódzott a zsinórjáról és lesülyedt a
mélybe. Hak azonnal levetköződött és beugrott a vízbe. Többszörös mély
alámerülés után sápadtan és ijedten jött vissza a csónakhoz. Ez nagyon
meglepett bennünket, mert azt hittük, hogy Hak nem ijed meg a világon
semmitől. Miután végre bemászott a csónakba, megnyugodott és
hozzákezdett kalandja elbeszéléséhez:
– Amikor az imént alámerültem, egyszerre különös sötétség vett körül.
Éreztem, hogy közel vagyok a fenékhez, de semmit sem tudtam
megkülönböztetni. Nem tudtam megmagyarázni, hogy ez mit jelent. De
szemem csakhamar megszokta a félhomályt és láttam, hogy mintha két magas
szikla közt lettem volna. Amikor közelebb mentem, teljesen szögletes
lyukat vettem észre. Egyszerre csak azt láttam, hogy ajtó volt ez vagy
ablak és hogy ezek a kövek falnak voltak a részei. Az ablakon át
fölismerhettem a szemben levő falakat és egy várnak részeit… és azután…
Iszonyodás fogta el, arca még halványabb lett.
– De hát mit láttál? – nógattuk.
– Emberi csontvázat láttam. Közel állott a falhoz és ide-oda himbálta
magát, mintha egyik lábáról a másikra ugrált volna…
– Bizonyos vagy benne, hogy igazán láttad ezt?
– Olyan világosan láttam, mint ahogyan önt látom, – mondta levegő után
kapkodva. – Megesküszöm a lelkem üdvösségére.
Egy ideig naponta lementünk erre a helyre és megkíséreltük, hogy
szemünkkel behatoljunk a Szira komor, titokzatos mélyébe, de a tó sűrű
vizében nem tudtunk semmit sem fölfedezni.