ágait a kuszált födélre, s árnyékban tartá az alája alkalmazott padot,
hol a hirtelen öreggé őszülő férfi, a jövőnek soha, a jelennek alig s
csak a múltak emlékeinek élve, oly örömest szeretett elidőzni.
– Ha ő most itt volna! vagy: mily nagy és deli volna ő már! vagy: csak
élne, csak tudnám, hogy él, e kopár lét nem volna oly reménytelen! s
ezekhez hasonló sohajok törtek fel néha a sulyosan emelkedő mell
bensejéből, miket Márton az öreg szolga, kit a szerencsétlenség s
hüsége, egykori urának inkább barátjává emelt, néma bús fejbólintással
viszonzott. Jól tudta, ki ezen ő, kire az örömtelen apának bárhonnan
elinduló gondolati örökösen visszatérnek, ez viszont meg volt győződve,
hogy a hű szolga vele együtt érez s átérti fájdalmát, s igy könnyülés
volt legalább azt véle időnként nehány vonatkozó szóval közölhetni.
Igy múlt gyászos elvonultságban év év után, s már a tizenkettedik azon
órától számitva, melyben a lovag fiának vesztéről értesűlt. A vén diófa
tizenharmadszor hullatá már az alatta merengőre őszi leveleit, midőn ezt
egy estén szokatlan zaj verte fel határozatlan lelki zsibbadtságából.
Feltekintett s Mártont látta meg, mint hoz karon szorítva egy idegent, s
beszél hozzá – szokása ellen hangosan.
Az öreg szolga, a mint a vándor mezű idegennel ura elé ért, csak ennyit
mondhatott: „ez az én uram s most beszélj!“ s ezzel rögtön két nagy köny
gördült le ősz pilláirúl, mint később vallá, az első és utolsó talán
életében.
A jövevény elmondá, hogy mint egyike a szentföldi hadjáratkor foglyúl
maradt harczosoknak, most onnan küldetve jő, tudtúl adni, hogy Lőrincz
él és ezer márka jó ezüstért vissza váltható. Elmondá, hogy a
kilenczéves fogoly fiú Szelaheddin kedvencz apródjává lőn, ki őt minden
hadi és lovagi gyakorlatban oktattatá, s hihetőleg saját testőrseregében
kitünő rangra emelendi, ha időközben hirtelen meg nem hal; utóda azomban
nem öröklé e hajlamot, s Lőrinczet, minthogy ez az Izlamot fölvenni nem
akarta, gyűlölt hadi fogolyként tekintve, közmunkákra kényszeríti, s
tudván, hogy atyja a legfőbb rangú magyar nemesek egyike, váltsági
díjját az emlitett súlyú ezüstben határozta meg.
A jövevénynek, ki bajor születésü lévén, honába erre tért vissza, még
sokat, igen sokat kelle beszélni. Az éj első fele ily kifogyhatlan
forrású kérdések- és feleletekben tölt el; másik felében az öröm nem
engede a boldog apa szemeire álmotszállani. Tervezett és számitott és
töprenkedett, hogy és miként szerezze meg az akkori idők
becs-fogalmaihoz mérve roppant összeget?
Az első szürkületkor lovára ült s Fertővár felé, melynek pompás épületét
külföldről jártak megbámulni utasok, ő azonban még eddig megtekintésre
sem méltatta, lovagolt, s felkeresvén a vár urát, az egyetlent, ki e
pénzszűk időkben a kellő összeget rögtön előterjeszteni képes lehete,
érte ősi gyémántjait ajánlá fel zálogúl.
S most Bengabál Dávidon volt a sor a büszke nemes éreztetett daczát
visszatorlani, mit meg is tőn az által, hogy a kölcsönt megtagadva, azt
csak ama feltétel alatt igéré, ha a kivánt ezer márkáért fekvő birtokát
örök áron adandja át. Erről ismét Simon, bár az elpusztult jószág az
ajánlott összegnek felét sem érte meg, nem akart hallani, s oly
kijelentéssel távozék, hogy nagyértékü gyémántjaira más zálogost is
találand.
Ezt azonban könnyebb volt mondani, mint eszközölni azon időben, s az
öreg Simon már már ingadozott szándékában, midőn harmadnap reggelén maga
a tőzsér jött az ajánlat elfogadásával, s ama titkos tervvel, mit később
foganatba is vőn.
Az alku megkötteték három tanú előtt. Dávid át vevé a gyémántokat, Simon
az ezer márkát oly kötelezéssel, hogy azt három részletben fizetendi le,
s az utolsó részletnél a zálogot visszaveendi.
Huszonnégy órát sem késett ezután, s Mártont helyettesül hon hagyva
megindult a hosszú útra, melyből tíz viszontagságos hó múlva, kedves
fiával együtt érkezett meg a katangkórós ősi telek romlakába.
IX.
Lőrincz természettől nagyra törő lelke a változatlan magányban nem
találva élményt, komor és gondolkodó lőn.
Mi másnak álmodta ő a sugár pálmák honában a tizennégy év óta nem látott
magyar földet susogó csererdőivel, zugó folyamaival, kalásztengerű
sikjaival, a rajta pezsgő rokonnéppel s ennek harczi dicsőségével!
A gyermekkori benyomások édes-tisztán maradtak s éltek ott emlékében s a
visszavágyó fájdalom varázs ecsete által még tündériebbekké szinezve
ragyogtak előtte. Minden, mit az idő és tértávolság bűcsövén szemléle,
fényes, nagy és dicsőnek mutatkozék, s hazáját nem is tudta másként,
mint magasztos lovag-erény, szabadság és győzelem hazájának képzelni,
hol a számára nőtt cser-ág tőle tenger és puszták által elválasztva,
fonnyad el.
Szelaheddin udvarában Esztergam falaira, a czédrusokkal szegélyzett
Jordán partjain az ősz Dunára, a tevés sivatagon a tiszai sikra gondolt,
s a hősökkel környezett Endre király, a méltóságos hullámzatú folyam, az
alföldi lapály rezgő délibábjával és dobogó méneseivel, az édes
szülőföld kiterjesztett karokkal látszék őt hívni keblére, s ismerős
szellemhangon beszélve hozzá, napról napra fájóbbá növelé szivében amaz
olthatlan epedést, melynek neve: honvágy.
S most midőn a tizennégy év gyönyörű eszmény-világát a valóságban
letörpűlni, elhomályosodni látta, most, midőn az apai magány szűk
körében tétlenségre kárhoztatva, oly messze esett ragyogó álmai
valósulásától: lelkébe a csalódás lehangoltsága s utó unalma szállott. A
világ-kerülő apának elég és minden volt az újra birt egyetlen fiú,
ellenben e fiúnak, ki mindenben mi nagy és magasztos a legjobbakkal
versenyezni égett, lehetett-e kielégitő a jövőtlen és czéltalan élet, mi
reá, az őt gyülölni s legfölebb tűrni és remélni tanitó apa körében
várt?
Ifju lelke nem volt képes ama sötét árnyalatok felfogására, mikkel az
öreg az ország siralmas állapotát festé. Azt hivé, hogy mindezt csak a
keserü gyűlölet láttatja igy a számüzöttel, ki új kegyért esdeni büszke.
S bár e büszkeséget méltánylá is apjában, de egyszersmind hivé, hogy ő
maga sem fogna megalázást koczkáztatni, ha a király előtt megjelenve,
mint nem részese a néhány év előtti belháborúnak, sőt ezen egész korszak
alatt épen a király ügyeért rabságot szenvedő, karát s szolgálatát
felajánlaná.
E szándékáról azonban mit sem szóla, s azon ürügy alatt, mintha Bélát az
ifjabb királyt menne fölkeresni, egy reggelen, Márton által kisérve
Esztergomnak indúlt.
Itteni fellépése, melynek a nyilverseny alkalmával tanúi valánk, atyja
előtt örökös titok maradt. Jól tudta, hogy e durva visszautasitás még
inkább fogná apját ingerelni, s azért erről Mártonnal egyetértőleg
hallgatva, csak annyit vallott meg, hogy Bélát, ki az országgyülés
befejezte után azonnal a kormánya alatti tiszavidékre költözött,
Esztergomban már nem találva, épen utánna volt indulandó, midőn
anyjáróli nagybátyja Robert esztergomi érsek titkon magához hivatta s a
legkegyelmesebben fogadta őt.
Robert, kinek nővére Simon bán neje volt, a belháburú gyászos ideje óta
nem találkozott sógorával, ki őt, valamint a királyi udvarnak egyenkint,
s öszszesen minden emberét, ellenségének tartá. Pedig az érsek megtette
Simonért a mit tehetett, s Béla után leginkább neki volt köszönhető,
hogy a pártütő életben hagyaték. Ezt azonban Simon nem tudta vagy tudni
nem akarta, s mert a nádor által szüntelen gyanúsitott ősz, hogy hitelét
fentartsa, sógorával minden viszonyt megszakítani volt kénytelen, ez
végre őt is köz-gyűlöletébe zárta.
S most a büszke vén nemes eleinte alig tudta megbocsátani fiának, hogy
nagybátyja meghivásának engedve, küszöbét átlépte; midőn azonban megérté
tőle, hogy az érsek és nádor közt a leghalálosabb gyűlölet forrong, s
hogy az első, az ifjabb királylyal Bélával egyetértve, csak az alkalmas
időpontra vár, melyben Dénest és pártját megbuktatva, Endrét a nyomasztó
befolyás alól felszabaditsa; midőn továbbá Lőrincz elmondá, hogy
nagybátyja az egyházi átok kijelentése jogával ruháztatott fel, s ezzel
a gonosz tanácsadók ellen tettleg élni is szándékozik: Simon bán némileg
kibékült fia eljárásával, sőt később azt sem ellenzé, hogy ez az érseket
gyakrabban meglátogathassa, s tőle a keresztyén hit ágazataiban, miket a
mozlemek közt töltött hosszú év sor emlékében meghomályosított, oktatást
nyerhessen.
Lőrincz ezután majdnem többet időzött Esztergomban érsek nagybátyjánál,
mint apja mellett, ki, midőn fia hozzá nehány napra meg-megtért, újult
érdekkel kezdé hallgatni a királyi udvar körül történőket, s titkon
remélve az idők jobbra fordulását, nyugtalanúl várta ez időpontot, s
zúgolódék tapasztalván, hogy az üdvös országgyülési határozatok daczára,
minden a régi kárhozatos kerékvágásban halad.
Volt még egy pont, mit Lőrincz apja előtt soha egy gondolattal sem
merészelt érinteni. Az érsek látván a köz-erkölcs s a keresztyén vallás
sülyedését, országszerte elrendelé, hogy a falukban s városokban
naponkint isteni tisztelet tartassék, ő maga pedig, azonkivül hogy a
szószékből nyilvánosan is inté a fővárosi népet, hetenkint kétszer
összegyüjté magánál a főnemesek gyermekeit épületes oktatásokra.
Egy ily alkalommal, az érsek legbensőbb szobájában s valószinüleg nem
egészen történetesen, találkozott Lőrincz a nádor lányával, ki neki
gyermekkorában jegyezteték el, később pedig, midőn Dénes és Simon közt a
barátság megszakadt, s Lőrincznek évek óta hirét sem lehetett hallani,
atyai parancs következtében, Sámuel kincstárnoknak lőn jegyese. Robert e
frigyet nem csak nem helyeslé, sőt egész erejéből ellene is szegült,
kijelentvén, hogy arra áldását soha sem adandja, s később, midőn a
szaraczénekhez szitó Sámuelre az eretnekség vádja bebizonyult, s az
országgyülés által hivatalától megfosztatott, őt arra itélé, hogy
hibájának helyrehozása és maga tisztitása végett keresztet vegyen fel,
menjen túl a tengeren, s a szent-földről három év múlva mint testben
lélekben megtörődött ájtatos zarándok térjen meg. De Sámuel ez egyházi
parancsnak nem engedelmeskedék, s az országban folytatá garázdaságait.
Épen ekkor történt Lőrincz újra föltünése; az érsek használá az
alkalmat, s Olinda első eljegyzését Isten és emberek előtt törvényesnek
tartva, kezét Lőrincz kezével – az említett találkozáskor ismét
egyesíté, s e kézfogót addig, mig oltár előtti szentesítésének ideje
eljövend, titokban tartani rendelé.
Lőrincz, midőn ezen, őt Esztergamhoz annyira vonó érdekét atyja előtt
elhallgatá, nemcsak a titoktartási parancsnak, hanem ama benső
sugallatának is engedett, mely nyilván mondá: hogy e lépésnek
legmakacsabb ellenzője saját atyja leend, kiben a Dénes név említésére
is düh és irtózat keletkezik; s igy minden, mire törekedett, abban
állott, hogy őt legalább az érsek iránt kiengesztelje.
Ez sikerűlt is neki, annyira, hogy midőn utolsó hazajövetele alkalmával
hatszáz márka ezüstöt hozna magával nagybátyjától, Simon ez összeget,
mint neje hozományának egy részét s igy Lőrincz jogszerü örökségét
elfogadhatónak találta.
E hatszáz márka volt az, mellyel 1231-dik év Jakab napján Dants Simon
tartozása nagyobb részét Bengabál Dávidnak lefizetni akarta.
S most vegyük fel újra történetünknek – az előzményekbeni szükséges
tájékozás végett imént elbocsátott fonalát.
X.
Ama napot követő esték egyikén, melyen Bengabál a gyémánt-feloszlatással
kisérletet tőn, apa és fiú együtt ültek a vén diófa lomb-ernyőzete
alatt.
– Minden veszve van! kezdé az első, s véreres szemeinek villámtekintete
elhallgatott átkot fejeze ki.
– Szóltál a tanúkkal, apám? kérdé feszűlten Lőrincz.
– Az egyik, Salamon harminczados, szemem láttára adá ki lelkét; végszava
keserű panasz volt Bengabál orvosa Corzail ellen, hogy mint ebet hagyja
veszni őt, s már négy nap óta nem csak nem látogatja, de még az
orvosságot is, mely benne a lelket tartogatta, megtagadja a haldoklótól.
Nem látod ebben a zsidó kezét, ki nem irtózott eként menekülni a rá
nézve veszedelmes tanútól?
– S a másik, feltaláltad a másikat?
– Salamon halottas ágyától Czenkre nyargaltam át, s holt embertől
gazemberhez jutottam.
– Hogy hogy? egykori hived, Czenki Jób is – –
– Bengabál embere; taval a zsidó szolgálatába állt, s most a zálogról
mit sem akar tudni, a kölcsönt pedig kétezer márkára mondja, miért én
állitólag ingatlan birtokomat kötöttem volna le. Mérsékelnem kelle
magamat, hogy porrá ne zúzzam az ocsmány hittagadót.
– Fennmarad Márton a harmadik tanú, ki e gaz vallomást a magáéval
megsemmítse, s határozzon aztán az Isten-itélet! mondá az igazság
érzetében Lőrincz.
– Azt hiszed fiú, hogy még mindig Syriában élsz? kelt ki indulatosan az
öreg; az arabok közt, hol az igaz ügyet megvesztegetés vagy pártérdek
nem ferditheti el? nem tudod, hogy Magyarország ege fed, mely alatt az a
törvény, mit az istentelen nádor mond; az az igazság, mit ő annak lenni
itél; hol egy zsidó több kedvezésben részesűl a törvény előtt, mint húsz
nemes; hol a zsidó hosszu napja jobban megszenteltetik, mint a karácson;
Magyarországban, hol ha a zsidó által elrablott jószágodat
visszafoglalod, a királyi kamra fosztogatójaként – ha törvényes
védelemben megsérted vagy megölöd őt, felségsértő gyanánt s mindened
elvesztésével bünhödöl? Magyarországban, hol zsidó a kiváltságos nép, s
a magyar az elnyomott, az üldözött szolgahad? hiszed, ez lesz az első
eset, hogy zsidó a zálogot eltagadja, s a magyar hamis vádlóként fizet
birságot, vagy ha fizetni nem tud, odaitélt személye baromként húzza a
zsidó jármát? S kihez fordúlsz aztán igazságért? hová mégy sérelmedet
panaszlani? A nádorhoz? hisz ő maga a biró a zsidó és keresztyén közötti
ügyekben s alázatos szolgája Izraelnek. A királyhoz? mintha e szegény
országnak volna királya! mintha Endre volna egyéb játékbábnál Dénes
kezében! Örülj, hogy nem ismered e népet, a pogányok közűl hozott hited
az emberről tisztábban marad meg.
Lőrincznek már ajkain voltak a szavak, hogy a nádort s környezetét igen
is ismeri, czélszerűbbnek vélte azonban jobb jövő reményével szelidíteni
atyja ingerültségét.
– Türelem és reményben legyen a ti erőtök; mondá nyugodtan; e szavakat
az érsek által naponként hallom ídéztetni. Endre király sincs örök
életre kárhoztatva, s a hitlenek Béla önálló lelkében nem fognak gyáva
és hanyag czoborra találni.
– Csak hogy addig már el leszünk temetve, mert a nemesi birtok
legnagyobb része idegen kézbe menend át, mely a köznyomor alatt
elkorcsúlt népet kénye kedve szerint vezetendi. Mit várhat oly nemzet,
mely országának majdnem tizedrészét Bengabál birtokában – s az
érczbányáktól kezdve az állam minden jövedelmét általa bérleni, kezelni,
kisajtolni megtűri, mig a hon igaz jobb fiai földönfutókká tétetnek?
Mert hogy én, Simon bán, Magyarország fő zászlós ura, egyetlen
ivadékommal veled együtt, rövid nap azzá leendek, többé nem kétkedem.
Régen áskálódik már a veszett uzsorás engem ez utolsó menedék-fészekből
kitúrni, s mert jogos czímet nem találhatott, ily csalárd eszközzel fog
jutni czéljához. –
Simonnak, legalább a közel jövő iránti sejtelmei nagyon is igazak
valának, mert az alkonyépen azon órájában, midőn fiával eként közlé
aggodalmait, Bengabál Dávid szinte e tárgyról értekezett Dénes nádorral,
ki a panaszokat kihallgatni s törvény-napot tartani csak imént érkezett
Fertővárra.
A nádor s kisérete lenn a városban szállásoltaték el, nem mintha zsidó
födél alatt lakni nem akarna, de mert ez ragaszkodott az ősi szokáshoz,
mely akkor – keresztyént házi körébe avatni, laka megfertőzésének tartá.
A tőzsér gyaloghintóban viteté magát az érkező elé, s kiszállván, mély
meghajlással üdvözlé s hívta meg magához – látogatásra.
A nép bámulva nézte, mily megelőző nyájassággal beszél a rettegett úr a
zsidóval, midőn a vár lépcsőzetén együtt mentek fel.
– Jó Dávid, te folyvást haladsz, szólt tréfásan s a kapu előtt fel s alá
járó alabárdosokra tekintve Dénes, – várat már épitél, megérjük, hogy
még sereged is lesz.
– Ártatlan őrök, felelt alázatosan a tőzsér, kik életemre, biztosságomra
vigyáznak. Az ember nem tudhatja, mely oldalról támadja meg rosz akarat
vagy irigység.
E szelid hang és modor azonban ugyanazon perczben megtámadólag keménynyé
változott, midőn a terembe lépve, ott magukra maradtak.
– Ez tehát az igéret, az adott szó, a kötelezettség megtartása – kezdé,
összefont karokkal s redős homlokkal állva meg vendége előtt – hogy ti
országgyülésteken, minket a kincstári s egyéb közhivatalok viselésétől
eltiltó törvényt hoztok? ezért kölcsönöztem én, még pedig kamat nélkül,
Endrének újra tiz ezer márkát, nem is említve az összegeket, miket a
hatalmas nádor és kincstárnok – –
– Lassan lassan ben Gábael, szakitá félbe engesztelőleg e
szemrehányásokat a nádor – kevésbbé vagy-e te azért az ország
főadószedője s minden közjövedelem ura? meggörbité-e a második decretum
hitsorsosaid egyetlen egyikének is legkisebb hajszálát? hidd el, irásban
nem rejlik végrehajtási erő, ez nálam, kezeimben van, s hogy ott
maradjon, engednem kellett a papság zúgó követelésének.
– Igen, a végrehajtási erő kezeidben van, de csak addig marad ott, mig
az esztergomi érseknek tetszik, kinek elég gyávák voltatok a király
által pecsétes iratot adatni, melyben ez, excommunicáltatás terhe alatt
esküszik a hozott törvényeket utólsó betűig megtartani. Szégyen,
szégyen, szégyen – ismétlé gúnyoson kiköpve Bengabál – az ország urainak
papok fenyítő botja alá kerülni! Erszényemből tőbbé batkát sem láttok,
tartozástokat visszakövetelem, mert – ha ez így tart, – inkább itt
hagyom nyomorú országtokat.
– Akkor legalább is tengerentúli afrikai partokra kell költöznöd, jegyzé
meg hidegen ellenfele, jól tudván mit kelljen e fenyegetésekre adnia.
Német, franczia, angol földön s egyebütt tudtomra az adó beszedését nem
bízzák hitsorsosaidra; vagy tán honvágy lepett meg, s Granada és Toledo
narancsberkei felé sovárgasz? – tevé hozzá jól találó czélzással.
– Hagyjuk e gyermekes feleselést öreg, folytatá összevont szemöldökkel,
melyek igy a hajlott kos-orr fölött egy koromfekete vonalt képezének, –
te jól tudod, hogy Magyarország nem lehet el nélküled, de azt is, hogy –
te sem lehetsz el Magyarország nélkül. Végezzünk azért összesimulva –
vagy van-e arra példa, hogy a jobb kéz a balt ütötte volna és viszont?
– Értem, viszonzá gúnynyal a tőzsér; az éhes kincstár, és a szomju nádor
ismét Dávid ben Gábael aranyira szorúltak – –
– Épen úgy, vágott ez éllel mondott szavakba Dénes, épen úgy, mint Dávid
ben Gábael szorúl a kincstári jövedelmek bérletére, s a nádor
barátságára, midőn a törvénynapon igazságot kell szolgáltatni.
Ez utóbbi nyomatékos figyelmeztetés nem veszté el hatását.
– Mit kivánsz tehát? kérdé kis vártatva.
– Az elajándékozott várjavak erőhatalommali visszafoglalása évek óta
veszélyes játék, s ha sikerül, a sikerrel Béla és pártja jut
hatalompolczra, s akkor te és én és Sámuel és mindnyájan, kik e jelen
állapotot pártoljuk, legokosabban cselekszünk, ha az országból kivezető
legrövidebb utat keressük fel. De a mi nehezen megy karddal, könnyen
kivihető pénzzel. Az urak a veszett fejszének legalább nyelét akarják, s
némi megváltástól nem idegenek. E megváltásra egyelőre tiz ezer márka
kell – ez összeggel pártunk megdönthetlenné erősül. Végül barátod
megelégszik két ezerrel, mely leányom készpénzbeli nászhozományát
egészitendi ki.
– S mit ajánlsz mind ezekért?
– Semmit és mindent. E pergament lap most még csak nehány batka értékü,
mert egy aláirott néven kivül egyebet nem tartalmaz, de a név
fejedelemé, ki felhatalmazott az üres lapot alkunkhoz képest
betölthetni. Most rajtad a sor kivánni.
Bengabál rövid gondolkodás után vas határozottsággal sorolá el
feltételeit. – A pénzt, ugymond, az 1235. évi adó haszonbér fejében
előlegezem, miután a jövő három évre már ki van fizetve az illeték.
Biztositékul a visszaváltandó várjavakat kivánom. Tudom, tudom, –
akadályozá meg a közbeszólni akaró Dénest; ez feltünést okozna, de van
ebben is mód. Ti Volvelint és Tehát, Oltmant és Neklint, s még kiket én
ajánlandok fogjátok a kezeléssel megbizni, ők keresztyének –
– Azaz keresztvizen álltak, de azért még most sem eszik meg a sertés
húst s nem főznek szombaton: nevetett közbe Dénes.
– Mindegy, de van keresztlevelük és nemeslevelük, s igy a világon senki
sem tehet kifogást ellenük. A várkatonaság állitását és zsoldját kellő
számadásig magamra vállalom. Továbbá magamnak tartom fenn a Sámuel után
következő kamragróf kineveztetését, s azért ne késsetek a terv
kivitelével –
– Sámuel ugyanaz nap leend nádorrá, melyen én kormányzóvá, s ez azonnal
megtörténik, mihelyest a főispánok s a várjavak jelen urai pártomra
állanak. Kamaragrófnak tehát Dávid ben Gábael nevét irjam?
– Nem, a névnek üres tér marad, azt majd én irom oda. Enyém lesz-e az
vagy másé, nem a ti gondotok. Hátra van az általad kivánt két ezer
márka; legyen ez összeg három ezer, s nem kell reá sem irás, sem tanú,
az alku becsületes emberek közt köttetik, kik értik egymást. Ha
tetszenek a feltételek – itt a kezem.
Dénes megszorítá a zsidó kinyújtott sovány tenyerét, s a
legbarátságosabb hangon kérdé meg tőle, mi legyen majd a holnapi
törvénynapon az igazság?
XI.
A rég ohajtott nap hajnala Ráchelt ébren találta. A minden új és
szokatlannak örülni tudó gyermeteg szív százszoros erővel dobogott fel
most, midőn a szokatlanon felül, egy égve kinzó vágy reménylett
teljesülésének nézett eléje.
Bengabál örömünnepe volt e nap, melyről Ráchel csak annyit tudott, hogy
jó atyja igérete teljesitéseül összehivá a vidék lovagjait, s az
ábrándos epedő kebel majd felismerendi közöttük az életmentőt, az élet
adót, az arkangyalt, a büszke nemes arczú lovag alakjában…
S minek is tudta volna a többi részleteket, a mai nap indokait,
előzményét? Hiszen az első ifjukor boldogító kiváltsága az, hogy nem
ismerve, nem értve az élet sötét árnyoldalait, a rajongó lélek csak a
költészet fénysugaraiban fürdik.
Miért kellett volna neki tudni azt, hogy atyja álnok csellel fosztotta
meg a szomszéd egykori főnemest utósó menhelyétől, s hazudott
tartozásért mely csak palástja volt az alatta rejlő boszúnak,
vesztegetett biró által e főnemes egyetlen fiát rabszolgául itéltette
oda magának.
Bengabál Dávid a Talmudra esküvék, hogy Simon állitása szerint neki
zálogul adott gyémántok e földön, alatta vagy fölötte sehol sem
léteznek, Czenki Jób mellette tanuskodott, az öreg Márton tanusága, mint
keresztyéné zsidó ellen az akkori törvény értelmében elvettetett, s e
tényállás mellett Dénes nádor Simonnak nem csak jószágát itélte a tőzsér
részére, de, mert az elhagyott birtok nyolczszáz ezüst márkánál többre
nem becsültetett, a hátralék leróvásául rabszolga gyanánt – mint ez
akkor nem ritkán történt meg – a vádlott személyét is.
A birói végrehajtás szivrázó jelenetek közt ment végbe. Az ősz Simon,
igazsága érzetében s halálos ellene a nádorral szemközt hideg megvetésbe
akarta fojtani indulatát, de kitört ez a heves véralkatnál, s az ily
pogányságot megtürő, eget és földet verő átkozódásai puszta légbe
hangzottak, mert a biró részén volt az erő és hatalom.
A rabszolgaság pontjánál Lőrincz lépett elő; s ép két karját ajánlá fel
apját a nyomor és gyalázattól megváltani.
Vita támadt apa és fiú között. Bengabál az utóbbit fogadta el. Igy még
jobban leend megtörve az öreg, gondolá, s gyermekében, kit csak imént
nyert vissza, érzékenyebben sujtva. Ráchelére s arra eszmélt, hogy
inkább őt magát érje ezer fájdalom, mig egynek csak árnyéka is imádott
gyermekét.
A válás perczében az apa szíve megszakadt. Fia karjaiban szélütés által
érve omlott össze, s Lőrinczet a hulla öleléséből hurczolák el bakói.
Ráchelnek azonban ily események lehetőségéről sejtelme sem volt.
Képzete, vágya, reménye csak azon ifju körűl röpkedett, kit valóságban
egyetlen egyszer s akkor is oly rövid időre látott, de kit a
túlszárnyaló phantasia három hó minden óráján át élő eszménykép gyanánt
rajzolt elé, kit ő azóta ismerni, szeretni, s bálványozni megtanúlt.