kis kerek ablaka mellett, melyben rendesen rózsaszín vagy sötétsárga
üveglap szokott lenni, hogy a kitekintőnek az alant elterülő vidéket
szeszélyes szinezetben mutassa. Most ezen üveglap helyett fátyol kelme
volt a kerek ürbe alkalmazva, melyen át a künn levő tárgyak tisztán
valának láthatók, anélkül, hogy a szemlélő alakja kivűlről észrevehető
volna.
A kisded ablak Fertővár legszélesebb bástyájára nyilt. E bástyateren
kellett a vidék meghivott nemes urai- és ifjainak összegyűlni az
ünnepélyre, mit Bengabálnak az ellenfél bukásáni örömtombolása
rendezett.
– Egy új rabszolgát fog itt a nádor úri hatalmam alá bocsátani, mondá a
tőzsér ölére vont gyermekének – egy keresztényt, kinek atyja egykor az
ország főura s nekem halálos ellenem volt. Hadd lássák a kevély nemesek,
mint hajlik porig izrael fia előtt a kiváltságos társ.
– S nemde ő is köztük lesz, atyám? kérdé az öröm és kétkedés közt remegő
sziv.
– Több, mint valószinű. Lovagodat előkelőnek festik szavaid s ezek húsz
mérföldnyi körből fognak ide megjelenni. Sisakján sastoll leng, mondád s
kékes aczélhálózat folyja körül derekát – –
– Igen, igen, ő te is ráismerendsz, kiváland ő a többek közűl, ha ezren
volnának is.
– A te kedves szemeidben s most midőn még ezret, sőt kettőt sem láttál;
tevé hozzá mosolyogva az atya; ki tudja, mire a nap áldozik, ez marad-e
véleményed?
Bengabál reménylé, hogy többek látása s a változatosság által elmosódni
s szétoszolni fog a makacsúl ápolt eszménykép, mit ő inkább az idegzet
szeszélyjátéknak, mint a kebel komolyabb érzelemvilágának tartott.
Aztán, gondolá hozzá nagyratörő czéljának büszkesége, ha e szeszély
valóvá érnék is, hány nemes van Magyarországon, ki Bengabál lánya kezét
elfogadni kész ne volna s kivált ha vőmnek nászajándokúl az ország
kincstárnokságát adhatom?
Kürtriadás jelenté a nádor s lenn a városban összegyűlt lovagok
érkeztét. A lépcsőzet alján a lovak szolgáknak adattak át, s a nemes
urak gyalog jöttek fel a tőzsér látogatására, ki titkos büszkeséget
helyezett abban, hogy vendégeit ne délczeg paripák, de saját lábaik
hozzák elébe.
Fölkelt, arczon csókolá Ráchelt, s beinté a teremben váró Mártát és
Corzailt.
– Őrködjetek, mondá, távollétemben e drága lény fölött; s te lelkem
gyöngye édes Ráchelem ismerd meg választottadat, hogy még ma tehessem
őt, leendő férjedűl, boldogságtól áradó kebledre.
De Ráchel alig hallá már a távozó atya szavait – egész lelkével az oly
közel jövőn függve, ez minden egyéb eszmét magába nyelt. Kedélye, kivált
az ingerlékeny idegzetű nőknél, mint ő volt, gyakran megfejthetlen
rögtöni változáson ment át. Sejtelem, minő nagy boldogság vagy
szerencsétlenség előtt szokta elfogni a szivet, szállotta meg lényét. A
rég epedett percztől, most midőn megérkezett, rettegni kezde; s a
helyett, hogy a bástyatérre fellépő lovagokra tekintene ki, mint ki
napba nézni nem mer, kezébe rejté arczát, melynek különben is átlátszó
finom halványsága még viaszszerübbé vált.
Az orvos és a dajka aggódva vették körűl az egész testében lázasan
reszketőt, ki kérdéseikre csak koronkénti felzokogással felelt. Corzail
az ablak felé ohajtá vonni figyelmét, reménylve, hogy a künn zajló élet
látása más irányt adand a benső viharában elfúló kedélynek – hasztalan,
Ráchel félig öntudatlan állapota sem a mór orvos szavaira, sem Márta
kérelmeire, sem a kivűlről beható zajra nem birt zsibbadtságából magához
térni.
Corzail már épen erősitő szerrel tért vissza mellé, midőn egy erőteljes
érczes hang csengésére Ráchel riasztott vadként üté fel fejét, s
szemeiben égető tüz gyúlt ki.
E végtelen keserüséggel mondott szavak tisztán valának behallhatók:
– Gyönyörködjetek, atyám s hazám gyilkosának rabszolgájában Magyarország
fiai!
Ráchel felszökött dülő helyzetéből, kimeredt az ablak fátyolán, s
ugyanazon pillanatban éles sikoltással rogyott vissza dajkája karjaiba.
XII.
A sikoltás, mely oly fájdalmasan hangzott, mintha egy ketté repedt
szivnek volna utósó panasza, lenn is halható volt. Mindenki
feltekintett, anélkül, hogy megtudhatná, miért, kitől, honnan származott
az?
Csupán kettő előtt nem volt e hang ismeretlen.
Az első, egy athletai termetű ifju, kin a kézbékó és durva darócz
zubbony a rabszolgát – a büszkén fennhordott fő azonban, s a sötétkék
szemek parancsoló tekintete a főnemesi vért árulá el, ösztönszerüleg
sejté, hogy e sikoltás a viszontlátás és meglepetésnek volt feltörő
hangja. Hasonlót, bár akkor rémülésből származottat hallott ő már az
erdőben, midőn Fertővár urának lányát a parasztok dühétől menté meg.
A másik, ki jól találta el, mily érzület tolmácsa e hang, az apa volt.
Pár percz múlva a nyugágy mellett térdelt ez, melyen Ráchel a
leghevesebb görcs-rohamok között vonaglott. A szegény gyermek arczáról
eltünt minden élet, vonásai kínosan eltorzultak; kis kezei jéghidegek
lőnek; ütere, mit Corzail aggódva tapintott, el-elmaradt, s szó nem
birta elhagyni fehérült ajkait. A görcs időszakonkénti szüntével,
fényüket vesztett szemeit merően egy pontra szögezé, aztán keserves
zokogásba törve ki, patakként omlottak ezekből a könyek; majd ismét
egyszerre elállt sirása, s a még nedűben rezgő nagy granátszemek
öntudatlan mosolyban ragyogtak fel, mely a sírásnál is szívrázóbb
fájdalomról beszélt.
Bengabál szakállát tépte és köntösét szaggatta meg, hivén, hogy
bálványozott gyermeke rögtön, karjai közt adja ki véglehelletét. Kincsei
felét igérte Corzailnak, ha visszaidézi a bucsúzó életerőt.
A mór orvos nem tudta, a halálra aggódó apát nyugtassa-e, a jajveszékelő
dajkát feddje-e, vagy az előtte ismeretlen bajt miként orvosolja?
enyhitő szereket hozott s a természet működésétől várt javulást.
A könnyülés a leszálló éjjel érkezett meg. A görcsös szenvedés fokonkint
alább hagyott, a kékes szemhéjjak lenehezűltek, mintha a hosszú pillákon
rezgő könytöredék vonná le azokat, mint zápor után az ázott lomb vonja
maga után az ágat – vonásaira visszatért a nyugalom, keble hullámzása
csillapúlt s a szenvedéstől szender váltá meg.
Corzail felnyitá a kertre nyiló ablakok egyikét, melyen fris lég és
viola-illat ömlött s a fogyó hold sütött be a kereveten fekvő márvány
szoborra. Ez alvó szobor körűl a tekintetével leányán függő apa, az
összefont karokkal komolyan álló afrikai tudós, s a beteg fejénél
gubbaszkodva figyelő Márta képezének hallgatag csoportozatot.
Mindhárman új bajtól tartva rezzentek fel az éjfél utáni méla csendben,
midőn Ráchel könnyeden ülő helyzetbe emelkedve s még mindig lezárt
szemhéjjakkal, lágy susogású hangon megszólalt. Az apa, orvos és dajka
léhlzetet feltartva figyeltek minden szóra.
– Beteg vagyok, kezdé, szivem lelkem testem egyiránt s egy októl beteg.
Bajomon csak egy segithet – ha szenvedni fogok csak őt hivjátok. Ő
enyhitheti kinjaimat, de, bár megmentett a haláltól, életemet
visszaadni, fentartani nem akarja. Lelkem nagyobbrésze nála van, s mi
még bennem él, az a többihez kivánkozik. Ha Lőrincz szeretne, meg volnék
mentve. De szivében nincs Ráchel felé vonzó hajlam, ez egy fő úr
leányáé, enyém csak gyűlölete, mint kinek atyjában atyja gyilkosát
látja. Ott ül most sötét kamrájában – kétségbeesetten; s ő még sem oly
boldogtalan, mint én, mert szeret és szerettetik. Ha szenvedni fogok,
hivjátok őt – de ne jőjjön a vasbékóval kezén – s enyhitni fog…
E szaggatva mondott tételek után csendesen ismét visszaereszkedett
nyughelyére s nehéz sohajtással tovább aludt.
– Álom volt-e ez vagy éberlét? suttogá ámulattal s csaknem egyszerre
Márta és Bengabál.
A mór orvos előtt fejtve volt a kór. Ő olvasott a ritkán előforduló
delejes álmokról, melyekben a beteg általa soha nem hallott neveket
emlit, távollevőkről, jövőről beszél, saját gyógyszerét határozza – álma
tartósságát, felgyógyulását vagy halála napját jósolja meg.
Félrevonta a meglepett apát s közlé vele ismereteiből meritett
meggyőződését.
Bengabál ujuló reménynyel rögtön távozék s Lőrinczért küldött. Ezt a
rabfelügyelő rövid óranegyed múlva elébe állitá. A tőzsér távozást
parancsolt, s midőn az ifjuval egyedűl maradt, kezét emennek vállára
téve szólni akart, de a rab undorral rázta le a reá sulyosúló kezet,
visszalépett s fejét szótlan megvetéssel elfordítá.
– Simon fia Lőrincz, kezdé kérőleg engesztelő hangon az úr; képes
lennél-e feledni a multakat, ha én Dávid ben Gábael téged egyetlen
lányom kezével s ezáltal összes vagyonommal, befolyásommal, hatalmammal
kinálnálak meg?
Lőrincz, mintha nem is hallaná, egy szó feleletre sem méltatá a kérdőt.
– Nemde hihetlennek tetszik ez ajánlat, folytatá ez, – de hogy
meggyőzzelek őszinteségéről, nyiltan kimondom a feltételt s ha kell az
okot. A feltétel az, hogy térj vissza a vallásra, mely egykor talán
déd-őseidé is volt. Mert hiszen nem keleti faj vagy-e, s keleten nem
Júda országa, vallása népe volt-e az első, a legnagyobb, a – –
– Legátkozottabb! riadt indulatosan közbe Lőrincz, – melyet az igaz
Isten haragja szétszórt, hogy soha többé ne egyesűljön.
– Egyesűlni fog, s tőled és eszélyességedtől függ ez új erős nagy
birodalom koronáját fejedre tenni.
Az ifju hosszan nézte végig Bengabált s válasza megvető gúnykaczaj volt.
E becsmérlő mozdulat mélyen sérté a zsidót, de – itt leánya élete vagy
halála forgott kérdésben, s mérséklé indulatát.
– Tudj meg mindent, szólt kis vártatva, egyetlen gyermekem élete
veszélyben forog s egyedűl te mentheted meg. Akarod?
– S ezt apám gyilkosa kivánhatja tőlem? lőn az új kérdésű válasz.
– Nőd leend vagy meghal, s te meghalsz, ha férje lenni vonakodol;
válaszsz.
– Ha nem őrjöngés mit mondasz, ásasd meg mindkettőnknek a sírt.
– Ember! kiálta bőszülten Bengabál, ki ily ellenzésről nem álmodott;
ember! te iszonyú vagy! én téged kínpadra vonatlak, megfeszítetlek – –
E pillanatban Márta kezeit tördelve s léhlfogyottan rohant be jelenteni,
hogy Ráchel ismét új rohamra ébredett.
Bengabál megragadta a lánczot, mely az ifjú kezein lévő békókat
összefüzé, s a kétségbeesés erejével vonta őt maga után a beteg
teremébe.
A bájos szenvedő látására Lőrinczben csillapúlt az apa elleni boszú. De
Ráchel fájdalomórája nem enyhűlt, sőt mintha tetőpontra volna csigázva,
egyszerre felviharzó sirás és nevetés között inte a belépőnek távozást.
Corzail ebben a békók által előidézett hatást látva, ezek levételét
rendelé s nem csalatkozott, mert a pillanattól kezdve, midőn a bilincs a
teremből eltávolittaték, a szenvedés mintegy varázsszó által ketté vágva
szünt meg. A lányka szemeiben újra kigyúlt a ragyogó fény s ennek fekete
tükréből túlvilági üdv sugárzott a meghatott ifjura. Ajkai mosolya nem
volt többé őrült vonaglás, miről a fájó lélek mit sem tud, hanem a
boldogságnak szivből felsimúló kifejezése. Szétomlott hajzata között
pihenő arczán a halálsápadtságot derengő fehérség váltotta fel s egész
átszűrt valója oly légi könyüséggel feküdt ott, mintha a tavaszi fehér
liliom levált leveleként egy szellő vagy lehellet lebbenthetné tovább.
Lőrincz csodáló részvéttől áthatva közeledett s érinté a felé kinyujtott
apró kezet.
Alig tőn azonban igy, s a delejes rokonszenvi erő rögtöni hatása által a
fekete selyem pillák összehunyva az arcz havára szállottak le. A boldog
mosolylyal ajkain aludt el. Tisztán emelkedő homlokát szinte látható
fénykör röpkedé körül.
Bengabál most még inkább meggyőződve arról, hogy a neki legdrágább élet
a lovag akaratszavától függ, a csábigéretektől kezdve, a könyörgés és
parancson át le egész a legborzasztóbb fenyegetésekig mindent elkövetett
ennek megnyerésére. Meghordozta őt nemes érczekkel zsufolt pinczéiben;
előmutatott okmányaival feltárta neki európai befolyását, hatalmát s
ezen alapuló biztos terveit; beirta a királyi fehérletbe az ország
kincstárnokául Lőrincz nevét; aztán térdre esett előtte, hogy szakálla a
földet sepré, majd ismét felugrott, s hallatlan kínokat, mik a makacsra
várnak, dühöngve sorolt fel.
Érzéketlen szobornak beszélt. Lőrincz honára, atyjára és Olindára
gondolva, gyönyörködött a tőzsér kínjaiban, s eleinte ingerült
szavakkal, később néma megvetéssel utasitá vissza a vői ajánlatot.
De Ráchelt, ha hivaték, meglátogatá, s megjelenése mindannyiszor az első
csodás hatást gyakorlá. Ez három izben történt huszonnégy órai időszakok
múlva. A negyedik esten Ráchel azt jósolá delejes álmában, hogy
huszonegy napon át félbeszakasztás nélkül fog aludni, s ha ébredésekor
az éltető rokonszenv Lőrincz lelkéből nem fog az ővébe átfolyni, akkor a
megtört léterő szikrája benne végsőt lobban s – örökre kialszik.
XIII.
A huszonegy nap letelt s az utósónak éje következék.
Ráchel álma fölött egy agg ember virasztott, kinek ijesztő rémtekintete
kisértetes éjszakába illett. Sovány aszott arczbőrén ezer redő czikázta
át egymást, s ezek közt különös mélységü volt a két félkört képező,
melybe a hamuszín szemüregek valának foglalva. Gondolatüres szemei
mozdulatlanul, mintha nem is az ővéi volnának, tekíntének ki
mélyületeikből. A vékony csaknem átlátszó hajlott orr egészen vázszerüvé
tevé az összeesett arczot, mely fölött és körül galambősz haj, bajusz és
szakál gomolygott. Csont kezei reszkettek, s az előre hajló korhadt test
csak bot segitségével volt képes magát fentartani.
Az utósó három hét Bengabál Dávidon ugyanannyi évtized dúlását vitte
végbe, sőt többet, mert egy, éveit a világgal és önmagával nyugalomban
leélt agg látása tiszteletet parancsol, mig Dávid alakján a lelki
küzdelmek és romboló szenvedélyek oly borzasztó árnyrajzot hagyának,
mely legfölebb szánalomra volt képes gerjeszteni.
E három hét alatt alig vön magához tápot, alig hunyta álomra szemeit; e
három hét váltakozó düh, aggodalom és félelemből összefüzött siralomházi
kínszenvedés volt.
Ráchel koronként jóslatokat monda delejes álmában, s e jóslatok
iszonyuak valának. Rövid időn bekövetkezendő napokról beszélt, melyeknek
tikkasztó légköre a legforróbb égöv alattihoz hasonló. Éjente az égen
tüzes jelek fognak mutatkozni, s a föld alól dörgések lesznek hallhatók.
És a föld sok helyen meg fog repedezni, s a Fertő patak az égető
szárazság daczára kiárad. Néha egy egy orkán fog átüvölteni, leszedve a
házak fedeleit s kicsavarva a százados tölgyet, de a vihar nem frissíti
fel az elhaló természetet, sőt dögleletes léggel töltendi el azt. A fű,
a fa lombok, a virágok elsatnyúlnak, a rövid életü rovarok és
csuszómászók elenyésznek, a szárnyas és négylábu állatok messze
költöznek el e vidékről, az itt tartottak nyugtalanul fognak bőgni, s
éhen szomjan vesznek el. S ez végjel lesz az embereknek is elhagyni az
itteni tüzhelyt, s távolabb, hol a természet e kórjelei nem mutatkoznak,
keresni új hazát, mert e vidék földalapja iszonyú vészben induland meg,
halom és épület alásülyed, s a keletkező mélyedést magas és örökös
húllámár boritandja.
A beteg rendes három ápolója hideg borzadással hallgatá a természet
fölötti ihletséggel mondott jóslatot. Az apát annálinkább elrémité az,
minthogy leánya egy előbbi alkalommal inté őt, ne szakítná meg idő előtt
huszonegy napig tartandó álmát, mert ébredése bizonyos halál leend, ha
szíve első éber dobbanása Lőrincz viszonhajlamára nem talál.
Ezt minden áron megnyerni lőn tehát a feladat. Bengabál egy órában
alamizsnakérő koldusként porban fetrengett rabszolgája lábai előtt, a
másban sakál kegyetlenséggel gyönyörködött a kinpadra vonottnak
fájdalmaiban. Ez úgy mint amaz sikertelen maradt. Lőrinczből kín és
könyörgés egyaránt nem birt beegyező szót csikarni. A hatalmas tőzsért a
tehetlensége fölötti ingerűltség s a szörnyű jövő rémképe szemlátomást
emészté.
Eközben a delejes álomjóslatok szóról szóra teljesűlni kezdének, de a
szokatlan tünemények egész jelentőségét Dávid szigorú tilalma folytán
csak hárman tudták. A népben nagy események elősejtelme élt.
Egy reggelen azonban Márta, ki a jóslatoknak egyelőre legkevesebb hitelt
adott, eltűnt a fertővári palotából. Az itt történtek hire általa
átszivárgott, ajkról ajkra szállt, köztudomásu lön, s e naptól kezdve a
lakosok valóságos népvándorlásban hagyták oda e – mint mondák átkozott
vidéket. Csak az halasztá útját, kit szerfölött nagy érdek kötvén e
helyhez, ez érdek kevésbbé hiszékenynyé tőn.
Végre ezek is elköltöztek a huszadik nap estén, melynek hajnalán Dávid
ben Gábael a bőszültség végső fokára ingerült dühhel, az őt három nap
óta szóra sem méltató Lőrinczet félmeztelenűl az áradó Fertő patak
mellett egy keresztfához kötteté ki, hogy – az őrjöngő gúny szavai
szerint – hasonló halált haljon azzal, kinek tanához oly hiven
ragaszkodik.
E napon déltájban emberen kivűl élő állat sehol nem volt többé szabadon
látható; a szomszéd nádasakból és mocsarakból a vadmadarak eget elfedő
csapatokban vonúltak kelet felé, a ménesek és gulyák szilaj
veszettséggel nyargaltak szét, az ólban levők köteleiket tépték el, a
légben egyetlen pillangó, egy rovar, a földön egy téveteg eb nem
mutatkozott. Az emberek az állati belösztön példáját követék s
elvándorlának.
Másnap Corzail is kijelenté, hogy tovább ő sem marad; felhivta Dávidot
merné a végsőt s kisértené meg Ráchel tovaszállitását. De az apa félt az
idő előtti felriasztástól, minden percztől reméllé a természetes
ébredést s azt, hogy akkor még lesz idő menekülni. S az utóeszmében még
ott fénylettek földalatti kincsei, melyektől válnia kellene…
A mór orvos ekkor távozék s véle az utolsó hat alabárdos.
Dávid egyes egyedül maradt alvó leánya mellett a kihalt környék síri
csendében. Egy egész napon át nem hallott annyi neszt, mennyit egy
repülő szunyog szárnyával okozhat. Csak néha néha hangzott egy egy tompa
nyögés a vártól kis távolságra leásott keresztfáról, melyen a
harminczhat óra előtt kikötött Lörincz feledteték egy ember
kegyetlensége s a többiek – saját életért aggodalmaskodó elfoglaltsága
által.
Ez volt az egyetlen élő lény a körülfekvő pusztaságban.
De Bengabál e nyögéseket sem hallá; elfeledte ő a multat, a világot,
önmagát; fásúlt szivéből az érzés, száradt velejéből a gondolat
kiveszett; öntudatlan tekintete elvonhatlanúl az alig pihegő gyermekre
volt szögezve – nézett, de nem látott…
A föld szinén terjengő gőzkör az est röpkedő homályával kezde
összefolyni s a láthatár keleti szélén a tellyes hold vérvörös tányéra
emelkedék, míg nyugotról fekete felhőterület voná be gyászszal az eget.
Hold és felhő perczenkint közeledének egymáshoz – az éj szomorú
királynője palástjába rejtekezni sietett.
Az elömlő reszketeg sugarak a templomszerü csarnokot, hol Ráchel fekvék
s az öreg őrködött, baljóslatú félelmes világgal áraszták el. Az egykor
tündéri terem, melyben az érzék kéjelgésére minden egyesitve volt, s
melyből a növényéleten kezdve minden egyéb kipusztult, sőt még az
elhanyagolt szökőkút locsogása is elhallgatott – inkább sírbolthoz volt
hasonló, melyben a ravatalon fekvő halott lábainál egy tulvilági gnóm
viraszt.
A kelő hold delejes sugara által érintett Ráchel fölegyenesedék ágyában.
Az ámultságából felrezzent apa az ébredés óhajtott perczét vélte
elérkezettnek – de látva a lezárt szemhéjjakat, új jósszavakat várt a
halvány ajkakról. Ezek azonban mint a szemek is zárva maradtak; a könnyü
légi termet egy mozdulattal kelt le fekhelyéről s ment egyenesen – a
rendes léptek lejtése nélkül, a keletre nyiló ablaksor felé.
Dávid dermedten nézett utána, s álmodni vélt, midőn a hófehér alakot a
magas falzaton természetfölötti könnyüséggel s láthatlan erő által vonva
emelkedni s az ablakok egyikén ki eltünni látta.
Pár percz mulva Ráchel a szabadban volt, – a tetőfokra fejlődött
delejesség s az ez által ihletett belösztön biztos léptekkel vitte őt az
irányban, hol az ábrándos gyermeteg sziv fájó szerelme az életet
kereste, s hol lelke ifját, százszoros halál kinaival végküzdésben
találta a keresztfán.
Ez alá érve egy lebbenéssel emelkedett föl annyira, hogy az oszlophoz
kötözött lábakat átfoghatá.
– Lőrincz! üdvöm, mennyországom! igy halhatnom meg Jehova kegyelme!
kiáltá, felébredett, s a visszatérő görcsroham még szorosabban füzte őt
az átölelt oszlophoz.
– Ráchel! Ráchel! Ráchel! hangzék rekedt rikoltással Fertővár egy
toronyfokáról, s a hold mielőtt a reá rohanó felhőbe veszne, a gnóm
alakot mutatta ottan, ki előre görbedt testével minden pillanatban a
magasbóli lebukással fenyegetett.
A koromsötét éjben egyetlen pont körvonalai fehérlettek a keresztfán.
A messze síkot ekkor hirtelen keletkezett irtóztató szélrohamok söpörték
át. A föld hosszas s körben járó tompa dörgéssel mordúlt meg, mintha az
alsóbb rétegek nyögnének a reájuk nehezedő súly miatt. A vihar
mindinkább dühöngött, a dörgés egyre erősebb s végre siketítő lőn. A már
napok előtt támadt földrepedésekből vastag hullámsugarak löveltek fel, s
egyesülten a Fertő patak zuhogó áradatával, a keresztfát pehelyként
emelték ki és sodorták magokkal – – – – –
Ugyanekkor a föld több perczig tartó erőszakos rázkódással megindult, s
mire lecsendesült és az üvöltő vihar a fekete felhőterületet
szétzilálta: a kibukkanó hold sárga arczulata tengerhullámzatra tekinte
ott, hol nehány percz előtt Bengabál büszkesége Fertővár s az
uradalmához tartozó öt falu állott.
XIV.
Magyarország sanyargatott népe szentűl hitte, hogy közeledik a nap,
melyet az irás szerint jelek előznek meg egen és földön; s ily jelnek
tartá, a nyomor fő oka – Bengabál Dávid palotája és földének
elsülyedését is; mig más részt a csodák közé sorozá azt, hogy a zsidó
által pogányul keresztre vont Lőrincz, Simon fia, az oszlopfával egyűtt
száraz partra sodortatva, életben maradt. De testben és lélekben
nyomorúlttá vált, hónapokig komor hallgatagságban borongott, s ha néha
megszólalt, iszonyuakat beszélt a fertővári utósó napokról.
A szegény kis Ráchel hideg hullaként találtatott a keresztfa alján – oly
erőszakosan reá fonódva, hogy alig lehete ölelő karjait onnan
leválasztani. A Fertő tó partján temették el jó emberek.
A következő évben Robert esztergomi érsek az imént hozott törvény
alapján az egyház átkához nyúlt, s egész Magyarországot tilalom alá,
Dénes nádort és Sámuel néhai kincstárnokot pedig névszerint átok alá
vetette.
A nádor leánya Olinda fátyolt vőn magára, s a Pest fölötti Dunasziget
kolostorának sötét falai mögé rejté szive örökös gyászát. Négy év múlva
IV. Béla trónralépte első napjaiban ifjan szállott sirjába. Legalább egy
fájdalommal kevesebbet vitt oda – nem tudta meg azt, hogy atyját az új
király boszúló haragja szemeitől fosztotta meg.
Vége a II kötetnek.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: 1798-ban, épen midőn a francziák Nápolyban voltak, a Vezúv
erősen hányta a tüzet.]
[Footnote 2: Orvosok serege ölte meg a királyt.]
[Footnote 3:
Egy térre érkezénk
Hol a fenyéren nem terem növény;
Köröskörül meddő kopár homok
. . . . . . . . . . . .
Lassu eséssel hull égő fövény
Terjengő tűzpelyhekben, miként a
Hó hull szélcsendben havas tetején.]
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
13 |mosoiylyal |mosolylyal
16 |üdvözlésl |üdvözlési
26 |változő |változó
28 |lováról té lve |lováról itélve
31 |olvasasához |olvasásához
35 |csendese vonultak |csendesen vonultak
61 |mélységhől |mélységből
92 |Mylord! |Mylord!“
121 |hozszú |hosszú
132 |rögzeszméjével |rögeszméjével
142 |Palaestináhan |Palaestinában
147 |épülendenck |épülendenek
155 |arra, bogy |arra, hogy
168 |alaposságárál |alaposságáról
184 |állápotának |állapotának
193 |kenytelen |kénytelen
195 |ál!va |állva
207 |őszüló |őszülő
217 |tartsssék |tartassék
218 |törvenyesnek |törvényesnek
221 |fellaláltad |feltaláltad
231 |e ykori |egykori
231 |boszúnak’ |boszúnak,
236 |vonnl |vonni
250 |természetés |természetes]