ország színe, nemessége, ifjai, hölgyei a városban lévén gyülekezve,
alkalmasb időt ily lovagjátékokra választani nem lehetett: czímet pedig
fényleni és mulatni mindig, már századok előtt is talált a magyar, s ez
időben kellett-e szebb, mint az öröm a királyi tekintély helyreállása s
az ország állapotának javulása fölött?
Az első napra nyil-lövészet, a másodikra harczjáték kard- sisak- és
pánczéllal, a harmadikra erőverseny öl-birkozás által, a negyedikre
gerely- és kópja-torna, s a nyertesnek mindenütt jutalom volt kitűzve,
mit ez, a nap hőse gyanánt, a királyné vagy ennek fő udvari hölgye Dénes
nádor leánya kezeiből lesz átveendő.
A körülfekvő s távolibb vidékről is tömérdek nép gyült össze megbámulni
a történendőket, s már kora hajnalban körülözönlé a sorompókat,
melyekkel a várostól nyugatnak alig ezer lépésnyire eső nyílt völgyület
fövénynyel meghordott sik tere volt bekeritve.
Emeltebb helyen két sátor gúlaszerü ernyőzete feszítteték erős
tölgy-rudakra; az egyik tábori egyszerüséggel a harczbirák számára; a
másik, melynek kúpján, négy folyam és hármas bércz fölött, veres fehér
zöld zászlót lebegtete a reggeli szél, a kiállitásra forditott gond s a
kornak megfelelő dísz és pompa által tanúsitá, hogy királyi vendégeket
vár belsejébe. E sátort Endre a byzanti császártól kapta ajándékba, Béla
fijának a császár leánya Máriávali öszszekelése ünnepére, s nem számítva
a dús aranyrojtozatot, melyel az több rétben szegélyezve volt, roppant
értékünek mondaték kelméje s az erre mesterségesen kivarrott munkáért
is, minőt akkoriban csupán keleten tudtak készíteni.
Oldalvást hosszú állvány nyúlt el nézők s leginkább hölgyeknek készitve,
kik azt legdiszesebb ruhájukban foglalák el, élénken beszélgetve az
állvány alá gyűlt lovagokkal, mind azon perezig, midőn a hirnöki
tárogató megharsanása a királyi család érkeztét jelenté.
A lovagok ekkor leszállva méneikről, ezeket szolgáiknak adák vezetékre,
s tegzet és nyilcsomót vevén át tőlük, egyenkint, a mint néven
szólítattak, léptek a harczbirák sátra elé s innen a sorompókkal
elkerített térre, melynek tulsó végén három póznára ugyanannyi czél-lap
volt alkalmazva, a kétszáz lépésnyi távolságból egy egy tenyérnyinél
alig nagyobbnak látszó. A reggeli nap azonban épen reájok vetvén
sugarait, éles szemmel kivehetőkké tett a hármas kör közepén feketéllő
pontot.
A sorompó hátrészén s baloldalán hullámzó néptömeg, a tárogató ismételt
riadásából értve, hogy a hiresztelt czéllövészet kezdetét veendi,
közelebb tódult, s ama határozatlan zsibongás, mely minden nagyobb
gyülekezetnél kérdés- felelet- s észrevételekből egy hangzavarrá olvad,
kissé elnémula.
Több vessző repült ki már ivéből s nem egy, sikeresen a czéllapba
furódva, midőn a tömegben, mely eddig a várakozás feszültségében állott,
újra mozgalom s a nyugtalanság moraja keletkezék. Eleinte a hátrább
levők kezdtek visszatekinteni, aztán az elébb állók; ki azonban
visszatekinte, ösztönszerüleg vonúlt félre, helyet engedve egy sugár
alaknak, ki lovagi jelmezben, lebocsátott sisakkal, nyilcsomóval oldalán
s bal vállán tegezzel, sebesen s akadály nélkül haladott előre az ekként
megnyílt sorban. Nyomában egy ó fegyverzetü szolga csörtetett.
Azok, kik mellett a lovag elment, hosszan bámulák meg ismeretlen
alakját. Ilyen finom s még is erős fonadéku aczélinget, ily csúcsba menő
sisakot, ily merészen hajlott görbe kardot itt senki sem viselt; de a
közfigyelmet különösen a tegez fekete abroncsa, mely keskeny arany
lemezekkel kirakva, hosszúkás formája által is kivált az itt szokásos
félkörüektől, s a veres szijjazat foglalta le, mely bokától térdig sűrün
hálózta be a lovag lábait.
Mindenki tudakolá szomszédjától a lovag kilétét, s felelni senki sem
tudott; csak az utána siető szolga arcza tetszék némelyek előtt
ismerősnek, s már valaha látottnak.
– Tovább, tovább urfi! szólt ez, midőn a sorompóhoz érve láthatá, hogy a
királyi sátortól már csak kis tér választja el, – ez itt a köznép helye,
a tied pedig a lovagok sorában, s ott is a legelsők közt van.
– Maradjunk inkább, felelt amaz, s némi idegen hangzástól nem egészen
ment kiejtése még inkább magára voná a közelállók figyelmét; maradjunk
itt szolgám, a mai napra már úgy is későn érkezénk, s innen egy
pillantással az egész tért átnézhetjük – – – ah ez dicső lővés volt, a
vessző a czélpont kellő közepébe furódott; ki azon ifju ott, ki oly
büszkén tekint most a sátrakba s a hölgyekre fel?
– Sokkal ifjabb, hogy sem ismerhetném; felelt vállvonitva az öreg
szolga; kilencz év előtt, midőn az udvart ide hagytuk, még gyermek
lehetett.
– Az a nádor fija, a bihari főispán; magyarázá önkénytesen egy a
sorompóra kitámaszkodó fehérvári polgár; ő legjobban tud bánni a
tegezzel, valamint a nyeregben is legjobban ül; egyébiránt én készitem
neki a nyergeket, épen a mult héten végeztem be egyet számára, melynek
ritkítom párját; – tevé hozzá némi önérzettel.
– Miklós! kiálta fel meglepetve s még a nyereggyártó beszéde közben a
lovag; soha nem ismertem volna reá; tizennégy év előtt, mióta nem
láttam, még mint kilencz éves gyermekek játsztunk együtt.
– Dejszen, folytatá reá sem ügyelve a bőbeszédü polgár, fogadom, nem is
veti őt ki holnap abból a nyeregből egy sem, s övé lesz mind a
jutalomkard a holnapi tornán, mind az ezüst nyilvessző ma. Csak az a
kár, hogy a kitől ezeket átveendi, épen saját húga.
– Melyik az? melyik Olinda? kérdé mohón az ismeretlen.
– Ama két hölgy közűl, ki ott a királyi sátorban ül, a szebb és ifjabb.
A másik, azzal a kis korona formával a fején, Jolánta királyné, ha
egyébről nem, sólymáról is meg lehetne őt ismerni, mely éjjel, nappal,
mindenütt vele van.
– Gyönyörű teremtés! szólt lassan s inkább magához a lovag; – kár hogy
az idők megváltoztak. A szép szűz azonban igen szomorúnak látszik; úgy
ül ottan, mintha a párta nem is élő lény, hanem egy szobor fejét
köritné.
– Úgy illik annak, kinek két jegyese is volna, s egyiknek sem lehet
nejévé; – jegyzé meg a polgár.
– Két jegyes? s ki az utóbbi? – tudakolá a lovag.
– Sámuel, volt kincstárnok, – a magyarok istene verje meg! – morgá az
átkot fogai közt a nyereggyártó. Beszélik, hogy apja kényszeriti e
kancsal szörnyeteg nejévé lenni. Szerencséjére a menyegző napja jő időre
el van halasztva, miután a vőlegény, a reá bizonyúlt eretnekség s egyéb
bűnök miatt az országgyülés által hivatalából letétetvén, arra
itéltetett, hogy bűnbocsánatért a szentföldre zarándokoljon. Képzelem,
mint örűl ennek a menyasszony, ki borzad tőle, s ki hihetőleg örömestebb
adná pártáját első gyermekkori jegyesének.
– Valóban? s mi gátolja ezt? kérdé tompán s a szólótól elfordulva emez.
– Ha egyéb nem, már csak az is, hogy voltaképen azt sem tudni, él-e
hal-e ezen első jegyes; aztan meg ha élne s itt volna is, Dénes inkább
hat lábnyira a föld alatt szeretné tudni őt, mint leánya oldalán.
– Ugy-e? s mi okozza a jó úr e szörnyű haragját? hangzék kissé gúnyosan
a sisak alól.
– Hja hallja kegyelmed, nagy sor volt az, s mert úgy látszik, nem tudja
a történteket, majd elmondom én. Hát még akkoriban, mikor a király a
pogányok ellen a szent földre ment, Dénes pohárnokmester volt s testi
lelki barátja a tárnok Simon bánnak. Barátságuk annyira ment, hogy ezt
vérrokonság által is megerősitni akarván, gyermekeiket egymásnak
eljegyzék. Dénes lánya Olinda mindössze három esztendős kis bábu volt
akkor, Simon fia pedig Lőrincz hat évvel idősebb tűzről pattant, merész
virgoncz fiú. Úgy ülte a lovat, mintha hátából nőtt volna ki, s apja
nehéz pajzsát könnyen fel tudta emelni. A királynak legkedvenczebb
apródja lévén, erőnek erejével magával vitte őt Palaestinába, honnan
vissza sem tért többé. Épen Tábor hegye ostroma alatt, az arabok hadi
csellel a megszállók sátrai közé rontottak, s ott nagy pusztitást
okozván, temérdek zsákmánynyal és foglyokkal rohantak vissza
erősségeikbe. E foglyúl esettek közt volt Simon fija Lőrincz is. Mikor
aztán Endre a szentföldről visszatért s a gondjára bizott egyetlen fiút
nem hozta vissza, Simon bán lelkében szomorú gyász s talán titkos boszú
is fészkelte meg magát a király ellen. E boszú nem sokára ki is tört,
azon alkalommal midön az ifjabb király Béla és atyja Endre közt, a
törvénytelenűl adományozott várjavak visszavétele kérdésében, viszály és
belháború keletkezett. A hatalmas Simon Béla részére állt Endre ellen;
Dénes, ki tömérdek ilyen várjószágot bírt, természetesen a király hive
maradt; s igy az egykori két jó barátból legdühösebb ellenség lőn,
annyival inkább, mert időközben a nádor az izmaeliták pártolása s más
egyebek által messze letért az igazság útjáról, Simon pedig egyenes
igazságszerető embernek maradt. A háborús világ épen ama vidéken állt,
hol Simon bán jószágai feküdtek, miket aztán az ellenséges had
fölégetett, elpusztitott, jobbágyait leölte, marháit elhajtotta, s mikor
végre apa és fiú kibékűltek, a viszályt Simon keserülte meg, mert Dénes
bujtogató tanácsaira hivatalától, s minden ingó bingó jószágától
megfosztatott, kivéve nehány száz holdat az összedúlt birtokok
egyikéből, hova kegyvesztett fejét lehajthassa. Oda vonúlt, s ha meg nem
halt tán most is ott teng a szerencsétlen öreg, – fiáról pedig nem tudni
él-e hal-e? de ha élne s itt volna is, tudom a nádor aligha akarna tudni
arról, hogy egykor leányát jegyezte el néki.
A lovagot, úgy látszék, nem igen érdekelte e hosszas elbeszélés, mert
tekintetét felváltva a versenyzőken s a sátrakon jártatván, a
nyereggyártóra alig hallgatott, sőt időközben rövid észrevételeket is
tőn egy vagy más nyillövés felett, s meg nem állhatá, hogy legalább egy
mozdulattal tetszést, vagy ellenkezőt ne nyilvánitson.
– Beh megváltozott a régi jó világ! morgá, szürke fejét elégedetlenűl
rázva az öreg szolga, kinek uráhozi meghitt modora a régi cselédet árulá
el; beh más nap süt most az égen, mint Béla és Imre király idejében! Vén
szemem könnyel telik el, ha körülnéz s egyet sem láthat atyád barátai
közűl, a helyen pedig, mely Isten és emberek előtt jó nagy uramat
illetné meg, halálos ellenét a gonosz Dénest kénytelen szemlélni!
– Sejtésem s némi homályos emlék mondja, szólt egyenesen a szolgához
intézett halk hangon a lovag; hogy ama szálas izmos termetű ember ott a
harczbirák sátrában, Endre király jobbján, kinek kos orra fölött oly
közel egymáshoz állnak vad szemei, szakálla bajsza pedig őszbe
csavarodott – hogy az a nádor?
– Az. Alig három évvel ifjabb atyádnál, jó nagy uramnál, s mennyivel
ifjabbnak látszik! Hja! a búgond legjobb ránczcsináló és fehérítő. Ő
hirtelen s akkor őszült meg, mikor téged örökre elveszettnek hittünk.
Mióta megjöttél ismét fiatalodni kezd.
– S kik ott a többiek? csak a királyt ismerem közöttük, ő keveset
változott a szentföldi hadjárat óta.
– Balra, ha nem csalódom, Miklós tárnok ül, mellette Mihály bán
szabolcsi, s Tamás tolnai főispánok; a nádor mellett amaz alacsony
termetü úr a veszprémi érsek; a király mögött ülő kövér gyapjuzsák
pedig, kin oly ormótlanúl áll az aranyos magyar ruha, Volvelin
asztalnok; egy év előtt még zsidó volt az ilyen –
– S nagybátyám? nincs jelen vagy csak én nem ismerek rá? vágott az ifju
a szolga szavába.
– Épen most lép a királyi sátorba, mindnyájan, még a királyné is
fölkelnek előtte! felelt ragyogó szemekkel az öreg.
A lovag a mutatott helyre nézett, hol egy tiszteletet parancsoló arczú s
galambfehér szakállú agg foglalta el a királyné jobbján üresen hagyott
helyet.
Ez, Robert esztergomi érsek volt, ki a nehány nap előtt befejezett
országgyülésen ama joggal ruháztatott fel, hogy a hozott törvények meg
nem tartása miatt az ország bár mily magas hivatalnokait, egyházi
átokkal terhelhesse.
VII.
A sötétkék májusi égről lesugárzó nap délpontra kezdett hágni, a
nyilverseny végéhez közelgett, s már csak két vetélytárs között forgott
fenn a kérdés, kiknek mindegyike háromszor egymásután lőtte nyilát a
czéllap kellő közepébe, a jutalom dicsőségét pedig a másikkal megosztani
nem akarta.
A harczbirák egy utolsó s elhatározó lövést határoztanak, s az eddigi
két nyertes: Miklós a nádor fija, s a kalocsai érsek öcscse az ifju
Ugrin, egymás mellett állva éles szemmel mérték a czélul kitűzött
gyürűt, mely két keresztbe tett póznához kötött vékony zsinegről
lefüggve, a légben csendesen forgott. E gyürűn átfüződve kellett a
nyilvessző tompa széles végének megakadni, mit eszközölni annál
nehezebbé vált, minthogy a gyürűnek lassu körbeni forgása épen a kellő
másodpercz pontos megtartását igényelte.
A versenynek azonban egy egészen véletlenül közbe jött esemény vete
véget.
Az ifju Ugrin már épen jobb vállához emelintve tegezét a felajzott húrt
készűlt elbocsátani, midőn egy, a királyi sátorból előhangzó sikoltásra
ösztönszerüleg ereszté le a feszitett ivet, s feltekintvén tapasztalá,
hogy a király, a királyné, a harczbirák, a nézők serege, minden fő a
magasba néz fel, honnan kettős vad víjjogás minden perczben hallhatóbbá
válik, dühös fájdalmas víjjogása két ragadozó madárnak, mely
kiterjesztett szárnyakkal egymást csapkodva s körmeikkel egymás húsába
merűlve, a királyi sátor fölött sok ölnyire élethaláltusát vív.
E vívók egyike Jolánta királynénak honából Auxerre-ból magával hozott
kedvencz vadász-sólyma volt, mely viszont úrnőjéhez hosszu megszokás s
állatoknak saját hála-ösztön által annyira ragaszkodék, hogy tőle
elválni, sőt tápot is mástól elfogadni soha nem akart. A királyné, mint
akkor szokásos volt, balkarján vagy öklén mindig magával vitte a vékony
ezüst lánczocskán tartott ritka szépségü madarat.
Vele volt az a czéllövészet alkalmával is, s miután csaknem végig
nyugalmasan gubbaszkodott rendes helyén, egyszerre tollait borzolni,
fejét előre nyújtani, szárnyait emelgetni s fuldokló sajátságos sívással
annak jeleit kezdé adni; hogy zsákmányt vagy ellenséget lát, s vele
megküzdeni vágyik.
A királyné eleinte hizelgő szó- és simogatással igyekvék őt csitítani,
aztán, mint ezt már számtalanszor tevé, ereje- és hüségében megbízva a
lánczról szabad szárnyakra bocsátá a nyugtalant, s tovább nézé az
érdekes versenyt.
A sólyom pár ölnyire emelkedék a légben, ott szárnyait örvendetesen
megcsattogtatá, aztán, mint a gondolat villáma, felhasított a tiszta
égbolt felé, s mindig kisebb ponttá válva, végre elenyészett.
A merész kalandort már már feledteté a sorompók közti két vetélytárs
kisérlete; a királyné ezt jól láthatni előrehajolt, Robert érsek
gondolatokba merülve simított végig hattyu-szakállán, Olinda pedig
szótlanul, de titkon örülve ült, hogy a nagy tekintélyü ősz jelenléte
által megmenekült a borzadva látott jegyes, Sámuel kincstárnok izetlen
udvarlásától, ki a háttérben, egymásba füzött karokkal állva, sötét
arczát s kancsal szemeit a szép hajadonra szögezé. Az előtérben kis
asztalkán ezüst nyilvessző feküdt, mit majd a nádor lánya kezéből veend
át hősi jutalomként a nyertes.
A kérdés, hogy ez ki leend? pár percz mulva elhatározásnak nézett elébe,
midőn Olinda némi meleget érze kezén elömleni, s látva, hogy ezt néhány
csepp vér okozá, mely a magasból karja- s fehér pártájára hullott, az
első megdöbbenésben élénken kiálta fel. A véreső rejtélyét rögtön
megfejté a már említett víjjogás, s a királyné sólymának egy nála
tizszer nagyobb kesellyeli elszánt viaskodása. Egy pillanat azonban a
küzdőkre kétségbevonhatlanul mutatá, hogy ez nem sokáig fog tarthatni, s
a sólyom vesztével leend bevégezve, a kesely egyike lévén ama roppant
állatoknak, melyek a Vértes szikla odúiban fészkelve, ki-kicsapnak a
tájra, s melyeket a bojtár, nyája veszélyesebb ellenének tart a
farkasnál.
Belátta ezt a királyné is s remegett kedvencz madaráért.
– Ott a czélpont! kiálta az összebonyolódott viaskodókra mutatva fel; ki
a sast a sólyom bántalma nélkűl elejti, azé leend a díj!
A sas már ekkor mindkét lába körmeivel tartá a sólymot s vinni akarta
legyőzött ellenét.
Miklós és Ugrin íjjából ugyanazon pillanatban süvölte fel a vessző, s az
óriási saskesely rövid perczig a légben mozdulatlan függni látszék,
aztán hirtelen hanyatt fordúlva zuhant le egyenesen a királyi sátor
elébe. Esését a bámuló néptömeg örömujjongása kisérte.
Hosszú kopasz nyakának fejét egy nyíl szögezte át; merevülő csont körmei
közt még mindig ott lihegett az általa megvérzett sólyom.
Mire ez onnan kiszabadíttaték, a két vetélytárs Ugrin és Miklós a
legnagyobb érdek-feszültséggel sietett s ért a sátor elébe, megtudni,
melyiké közülök a siker dicsősége?
A harczbirák egyike kihúzta a hullából s magasan fölemelé a jól
irányzott vesszőt.
– Ez nem az enyém! szólt, miután megtekinté Miklós s boszus kétkedéssel
lépett hátra.
– Megfoghatlan! az enyém sem! csodálkozék Ugrin; Magyarországban ily nád
nem terem, sem ily vasat reá nem készítenek, tevé hozzá; a nyíl
ébenfeketeségű s mégis hajlékony vesszejét figyelmesen vizsgálva.
– A mai nap díja e nyíl tulajdonosát illeti bár ki legyen az, s azért
hívja fel hirnökünk a megjelenésre! parancsolá a sólymának megmentője
iránt háladatos Jolánta királyné.
A hirnök, az általános meglepetés feszült csendében teljesité a
rendelvényt, s midőn szavait végzé, a néptömegből ugyanazon sugár alak
bontakozott ki, kinek csúcsos lezárt sisakját, finom fonadékú aczél
ingét, tegzét, kardját az imént annyira meg bámulta a sokaság.
Szilárd léptekkel közeledett a harczbirák felé, hol Endre király ült, s
karjait mellén keresztbe fonva hajlott meg előtte, aztán a pár
lépésnyire lévő királyi sátorbeliek előtt.
– Ismeretlen lovag, szólt hozzá a nádor, mint a harczbirák egyike: emeld
le sisakod s nevezd meg magad!
A lovag lecsatolta sisakját s megrázta a fejéről legyürüző holló
fürtöket, melyek a rendkivül napbarnitott arczot árnyékolák kőrűl.
Sötétkék szemeit lassú tekintettel hordá meg a gyülekezeten, mely őt igy
fedetlenül sem ismerve, még inkább bámulá: aztán csengő fennhangon
szólt:
– Tizennégy év előtt, király! e helyről kisértelek a szentföldre, s az
arab fogságban töltött tizennégy év után, mely idő alatt atyám
kegyelmedet, fiját, mindenét veszté, itt állok előtted, karomat s
életemet hazámnak ajánlani fel. Nevem Lőrincz, a kegyvesztett Simon
fija.
Bár ezelőtt már hire járt, hogy a kegyvesztett Simon bán fia él
Palaestinában, s bizonyos súlyú ezüstért kiváltható, az egész még is
meseszerübbnek látszott, hogysem rögtöni megjelenése köz meglepetést,
sőt némelyeknél döbbenést ne okozzon. Sámuel sötét ragyás képe még
jobban elkomorodott, s szemei baljóslatú ránczokba vonúltak össze e név
hallatára; Olinda arcza ellenben ragyogó pirban derült fel, mintha a
fagy ellen megvédő nap lépett volna fel láthatárán; a királyné kedvtelő
szemekkel mérte végig a gyönyörü ifjat, sőt maga Robert érsek is fölkelt
ülőhelyéből, s hallhatólag fejezé ki örömét e nem várt föllépésén
öcscsének, kit nővére tökéletes képmásának lenni talált.
Endre király arczán jó indulat s kegyesség tükrözé magát, mit szavakkal
volt már épen kifejezendő, midőn a vonásait kémlő Dénes nádor által
megelőzteték.
– Maradtál volna inkább ott honnan jövél gyermek, dörgé ez boszús
szózatával; mint hogy ily büszkén jelensz és szólalsz meg itt, hol
helyed és szavad nincsen, te, a pártütő Simon fija, kinek atyja a király
és az ország által felségsértés büneért harmadiziglen számüzetett. Az
országgyülés, mely az 1222-ki törvényeket nehány nap előtt erősité meg,
nem törlé el ennek büntető itéleteit, tudd ezt, s ne merészelj többé a
király szine előtt megjelenni!
– Szavaimat a királyhoz s annak kegyelméhez intéztem, felelt a nádortól
elfordított arczczal Lőrincz; nem pedig ahoz, ki családom elkobzott
javait bitorolja. Simon fija csak a királytól várhat itéletszót.
Endre király perczig habozott s hihetőleg győz bocsánatra kész szivének
hajlama, ha tekintete a nádornak fenyegető arczkifejezésével nem
találkozik. Ez háttérbe szorítá a jobb indulatot.
– A nádor kimondá itéletemet; szólt s hangja inkább engesztelő volt,
mint sújtó; s ez itélet nem csak az enyém, de az országé is. Bocsánatom
helyett, mit nem adhatok, vidd magaddal sajnálatom, s menj merre utaid
visznek.
Fájó csend következék e nem lélekből származott szavakra.
– Dénes nádor legalább egyszer szólt igazat életében: töré meg e csendet
az apja tetteért bünhödő; s ez akkor volt, midőn mondá, hogy jobb lett
volna a pogányok közt maradnom. Isten és jobb jövő velünk!
S ezzel, a csúcsos sisakot fejére illesztve, tova menni készült.
– Megállj lovag! szólt hozzá a királyné, midőn a sátorhoz ért; a díj
mindenesetre tied, térdelj elénk, s te Olinda nyújtsd azt neki át.
– Nem ugy királyné, asszonyom! vágott ismét közbe az oda siető nádor; a
harczbiró én vagyok, s a díjjat, e kegy- és érdemjelt, a kegy és érdemen
kivül levőnek nem itélhetem, ki mint ilyen a versenyből különben is
kizárva, hivatlanul tolta fel magát.
– Igaz, a számüzöttet dísz nem s csak gyász illeti: mondá a harag
szenvedélye nélkül s mélyen az elhalaványult Olinda szemeibe tekintve
egykori jegyese; de azt sem Isten, sem ember nem tilthatja el, folytatá
emelt szózattal, hogy e tollat e nap s a hölgy emlékeül ne viseljem,
kinek nekem igért s esküdött keze tőlem elragadtatik.
Mondá, s a sas szárnyából kitépett magas tollat sisakgombjába tüzve,
nyugodt méltósággal távozott s haladt el az utána bámuló néptőmeg előtt.
VIII.
Simon bán, kiről a nyilazó verseny alkalmával a fehérvári nyereggyártó
beszélt az idegen lovagnak, méltósága s javai vesztése után az osztrák
határszélhez közel fekvő kis darab földére vonúlt, egész mindenére, mit
neki, életén kivül az ifjabb király Béla közbenvetése megmenthetett.
A király köréből ekként számüzött lovag keserű gyűlöletet szivében vitt
magányába Dénes nádor s hatalomban levő pártja ellen, melynek nem csak
hogy saját bukását tulajdonítá, de melynek működésétől a sanyargatott
hon irányában sem várhata egyebet, mint köz elszegényedést,
elerkölcstelenülést, a hadi erő vég elgyengülését, s az országnak vég
feloszlatását.
E gyűlölet ama nem szünő fájdalommal váltakozott, s többnyire egy
marczangoló érzületté egyesült: mit az egyetlen fiától megrabolt apa,
édeskínos emlékek által ápolt megszaggatott lelkében.
A szerencsétlenség s a magány e lelket még fogékonyabbá tevé a
szenvedett sérvek átérzésére s keserű hangulatát lassankint
világgyülöletté fokozá. Évek multak, hogy puszta jószága határbarázdáit
nem lépte át, s hű szolgáján kivül mással nem válta szót. E régi szolga
s még két megmenekült cseléde volt minden környezete, kikkel ő együtt
szántá a bokrokkal felvert sok éves ugarok egy kis részét, miből az egy
évi élelem bőven kikerűlt.
De ha legnagyobbrészt pusztán s parlagon maradtak is a miveletlen
földek, úri jogait rajtuk gyakorlatba venni szigorúbban senki nem tudta,
mi aztán minden oldalról tőszomszédjának végtelen sok bajába került. E
tőszomszéd Bengabál Dávid nem egyszer a birtok többszörös árával kinálta
őt meg, de Simon erről hallani sem akart, s büszke hidegen utasítá
vissza. Ezt a dolog vérig boszantá, s mi jogszerüen nem sikerűlt,
ármányok és Dénes nádor által akarta Simont e birtokból kitúrni. A
király azonban, ki Béla fiának esküvel erősitett szavát adá, Simonnak e
számüzetési helyén egy hajszálát sem bántani, ez egyszer erélyt
tanúsitott s az öreg lovag jogai sértetlenek maradtak.
Egy kiépítetlen kőház, mit Simon még mint tárnok kezde emeltetni, a
közeli mocsarakban bőven termő náddal jól roszúl fedve, volt az egykori
zászlós úr romlatag hajléka, hol ő, Márton szolga s a két cseléddel
megvonúlva élt. Az alacsony hosszú terem, faragatlan tölgyasztallal
közepén s vadbőrökkel beterített mohágygyal szögletében, az úr tanyája
volt, s télire félig száraz gallyakkal tölteték meg, hogy legyen mivel a
barlang-szájszerű nagy kandallóba fűteni. Tulsó végében pedig a
formátlan kőháznak téres ól állott, hol a nehány ló tartására több gond
fordíttaték, mint mennyit a tulajdonos önmagának igényelt.