szórakozást találand, – vidd Esztergomba, a király udvarába, vezesd új
életbe, új körbe, hol Ben Gábael leánya leend a központ, s különbséget
tudand majd tenni az őt hódolattal körülrepkedők közt; adj tápot a női
hiúságnak, élesitsd dicsvágyát, költsd fel büszkeségét, avasd
megbizottaddá; meglátod, hogy felgyógyúl, s te Ráchelben nemcsak
gyermekednek, hanem nagy czélod egy leghatalmasb eszközének is fogsz
örűlni.
– Lelkemből szólasz Corzail, viszonzá Bengabál; mindezt számtalanszor én
is átgondoltam már: de szétágazó gondolatimból mindig azon eszme
riasztott fel, hogy ily tanok mellett s e czélokért leányom boldogsága
eshetnék áldozatúl. Pedig, tudod, ez áron nem alkuszom. Ő egyetlen
örömem, bálványom, gyönyörüsége szivemnek. Az ő boldogsága az enyém is,
– boldogtalanságát látni gyehenna tűz volna nékem. Válaszsza férjűl azt,
a kit szive szeret, Bengabál Dávidnak lesz annyi hatalma, hogy vejét ama
polczon lássa, melyről a legmagasabbra csak egy szerencsés lépés kell.
– Úgy legyen; mondta reá Corzail, fölkelve helyéről. S most eredj
leányodhoz, érintsd neki a tervezett változást, s ha örömre derűl
általa, ne halaszd soká, mert csak a varázs-regék országába tartozik ama
csodás erejű balzsam, mely a meghervadt virágnak új életet ad. Ügyelj
reá, hogy Ráchelnek ily balzsamra szüksége ne legyen.
A mór távozék, Bengabál pedig óvatos körültekintés után, mely meggyőzé,
hogy egyedül van a teremben, rejtett lapot nyitott fel a szőnyegfalon, s
maga után zárva azt, keskeny folyosón át egy ablaktalan négyszögü
kamrába lépett, melynek körvonalait középről vékony lánczolaton lefüggő
lámpa világítá meg.
A meztelen falakat vaskos szekrények környezék, a középen pedig, a gyér
világú mécs alatt, nehéz márvány asztal állott, melynek egy üregéből a
tőzsér kulcs-csomót, egy pergament tekercset, egy kis kőedényt s rá illő
aczéllapot vőn elő. A kőedénybe egy üvegcséből némi folyadékot tölte s
ezt a mécsből kölcsönzött tűzzel meggyújtván, a kamra egyszerre oly
vakitó fényű világgal lőn elárasztva, hogy a meggyújtó hirtelen
elfordulni, s szemeit a fény ellen kezeivel védni volt kénytelen. Pár
percz múlva, midőn az összevont szempilláknak a szokatlan ragyogvány
kissé tűrhetöbbé vált, a vékony aczéllapot a kőedényre s ennek tartalma
fölé illeszté, úgy hogy ez a fehér lángnyelvet lezárván, a kamra ismét a
lámpa által nyerte csak világát.
A vékony aczéllemez azonban rövid időn piroslani kezdett s kevesebb,
mint öt percz alatt tökéletesen izzóvá lőn. Az alatta égő folyadék amaz
olajoknak volt egyike, miknek vegyrészeit s készitési módját csak a mór
tudósok ismerék, kik azt keletről, a gúlák honából hozták magukkal, s
kikkel e vegyületek tana sok egyéb csodaszerüvel együtt elveszett. Ez
olajok némelyike elolthatlan s oly erős tüzű volt, hogy
arany-olvasztáshoz használtaték.
Bengabál nyugodtan bevárva, mig a lemez az izzás tetőfokát elérte, a
pergament tekercset bontá fel:
– Itt az alkalom, szólt csendesen önmagához; próbára tenni, nem puszta
meséket tartalmaznak-e ezen hyerogliphek, miknek, mint Egyptom
legrejtettebb tanai könyvének, birtokához oly roppant árért jutottam.
Igen, folytatá kis vártatva, miután a pergamentbe mélyedve, a jeleket
kellőleg értelmezé: e pont azt tartja, hogy a valódi gyémánt az izzás
bizonyos fokán nyom nélkül enyészik el. Kisértsük meg.
S ezzel a vaspántos szekrények egyikének zárát felnyitva, belsejéből
jártas kézzel kis tokot emelt ki, felbontá azt, s tartalmát balkeze
markába forditva, keserü mosolylyal szemlélé. Két rezgő tű, két gyürű s
egy kereszt volt ez, melyeknek arany ágyából legtisztább vizű csiszolt
gyémántok villogtak ki. A tőzsér azonban piczi vésűt fogott elő, s gyors
ügyességgel, mely elárulá, hogy élete nagyobb részét ékszerekkeli
bibelődéssel kellett töltenie, szedte ki a köveket az arany foglalatból.
Midőn e műtéttel készen lőn, ismét balmarkába önté a kivájt gyémántokat
s rendre és műértőleg szemlélgeté.
– Veszszetek ti csillogó játékszerek, beszélt hozzájok mintha szavait
általuk érthetőknek hinné; semmisüljetek meg, ha nem csalás az egyptomi
papok mystériuma; s ne váljatok kövekké, mikben a teendő eskü alkalmával
a gyarló öntudat megbotolhatnék.
Mondá s először is a legnagyobb gyémántot a vérvörösen izzó lemezre
bocsátá, mely onnan ugyanazon pillanatban eltűnt, legkisebb füstöt vagy
jelt vagy hamvat sem hagyva maga után. A siker általi meglepetés első
percze után, hasonlóan tőn a másodikkal, harmadikkal s a többivel is,
még mindig ama keserü kifejezéssel a műtét közben kigyúló aszott
vonásain.
– Ha ha! nevete föl, midőn a nemes kövek az utolsóig a légben oszlottak
fel, – van-e, ki az értéket ily könnyü ily megvető lélekkel semmisítse
meg? s a világ mégis fukarnak tart és zsarolónak; s a világ mégis azt
fogja hihetni, hogy e gyémántok megtartásának vágya birt az esküre, mit
hamisnak lenni gondoland! Ha ha! a világ buta és rövidlátó!
IV.
Bengabál Dávid, Európának a tizenharmadik században leggazdagabb
tőzsére, az aranyban a hatalom eszközét, leányát azonban, mint végczélt
bálványozá. Ha véletlen sorscsapás egy percz alatt minden kincsétől az
utolsó fillérig fosztotta volna meg, romjain ama reménynek, mely nem
volt sem több sem kevesebb, mint egy új zsidóországnak általa leendő
alkotása, az életvágyat képes leendett benne fentartani egy pillantás
imádott Ráchelére: őt vesztve, a fényes eszme elhomályosúlni, erélye
megtörni, s az örömtelen élet elviselhetlenné fogott volna válni.
Nem ritka az eset, hogy emberek, kiknek aczél érzéktelenségéről egy
egész világ jajkiáltása nyom nélkűl simulna le, kiknek szemeikben könny,
ajkaikon mosoly soha meg nem jelen, kiket az élet szeretni nem, csak
gyülölni tanitott, hogy ily emberek gyakran egy eb, egy ló, vagy
lelketlen tárgy birtokán gyermeteg fanatismussal függenek; Dávid
legalább jobb volt ezeknél, mert, habár a szivtelenségtől kezdve a világ
minden büne fejére volt is róható, maradt egy érzelem, mi sivár
lelkületét megközelithetővé tette: az apai, még pedig a legtúlzottabb
vak szeretet.
Szerette egyetlen gyermekét, mint a hyéna is szereti sívó fajzatát.
Anyját e leánynak nem szerelem, de amaz őt eszközül használó számitás
tette nejévé, hogy gyermeket adjon neki, kiben czéljai vagy talán már
ezek sikere, tovább éljenek. E nő Ráchelnek ada lételt, s – meghalt, A
sírba férjének egyetlen sohajtása sem kisérte, sőt inkább elfojtott
boszú, mért nem szült fiat. A kis lányt első évein át alig látta
nehányszor, haragudott az ártatlanra, s alig merték őt szemei elé hozni.
De midőn egy izben külföldi hosszú útból térve meg, a négy éves gyönyörű
kis lányka apja elé szaladt, lábaiba, aztán nyakába csimpeszkedett,
arczait összecsókolta, s oly kedves gyermeki kaczérsággal tudott neki
ezer dologról csevegni: a tőzsér hideg szivében a vérség rokonszenvi
érzete fölmelegedett, sejteni kezdé, hogy ez érdektelen s nem szinlett
hajlamnál becsesebbet nem bírhat, s viszonzása hirtelen sarjadású és
mérhetlen fokozatban növekedék.
A kaukázi faj eredeti jellege Ráchel arczain napról napra szebbülő
vonásokban virúlt, s talán ez is egy okkal több volt még inkább
megnyerni neki az apa beczéző szeretetét. Tapasztalt dolog, hogy a
szülők több gyermekük között igen gyakran a szebbiket szeretik
leginkább: hát még hol e gyermek egyetlen, s oly csodásan bájos volt,
mint Ráchel?
Dávid, ha szemeit néha hosszú perczekig leányán felejté, a jövőben el
kinéző álmaiban királynőt láta benne. Miért ne lehetne azzá, gondolá,
oly dús hozománynyal és szépséggel minőt Európa egy nemesnője sem
mutathat fel! – Később azonban, midőn részint Izrael fajának hatalma és
befolyása Magyarországon, részint már is roppant vagyona aránytalanul
emelkedék, első eszméjét még merészebb váltá fel. Mert, bár akkoriban
nem csak az adózók, de a nemesség részéről is a zsidó hitrei áttérések
igen gyakoriak valának, az még is legalább valószinütlennek látszék,
hogy leánya birhatásáért uralkodó herczeg szegődjék a Talmudhoz; pedig
vakmerő czéljainak kiváló központja az volt, hogy Ráchel leendő férje
Júda elvesztett s újra kivívandó koronáját viselje fején.
S most, midőn annyi év küzdelmét, munkálatát, terveit czélhoz közeledni
s leányát is ama korba lépni látta, melyhez édesen táplált reményeinek
valósulása nincs messze már: most e leányt életkedvhagyottan s
megmagyarázhatlan kórban sinleni tudva, az apa lelkét komor bú és
aggodalommal tölté el.
Corzail, sarja ama régi héber családok egyikének, melyek még amoriszkók
előtt telepedtek meg déli Spanyolország tartományaiban, s később a
segédül behivott afrikai mór mozlemekkel összeelegyedve, velök egy fajt
képezének, – tudós orvos s Bengabál titkára, barátja, jobb keze, Ráchel
baját eleinte ama kora érettség mulékony következésének tulajdonitá,
melyel a tizenharmadik évét meghaladott leány, a gyermekkorból hirtelen
fejlődéssel bontakozott hajadonná. Az életnedvek e gyors müködése
délkeleten természet rendje, s Ráchel a délkeleti égalj forró vérének
volt csemetéje.
Hetek, hónapok múltán azonban a bölcs Corzail a kór titkos okát a
kedélyben fürkészé, s meggyőződvén sejtelme alaposságáról, azt a gondos
apával közölni sietett.
Kövessük ezt, midőn a gyémántok megsemmítésének műtéte után kincses
kamráját oda hagyva, legfőbb kincsét megy felkeresni; s meglepni vagy
talán meglesni kivánva őt, halkan nyitja be leánya lakosztályának
ajtaját.
Templomszerü magas csarnokba vitt ez, mely a keletre nyiló kerek
ablaksoron kivül a bolt-ív üveg kupozatából nyerte bő világát. E kupozat
különbféle színü üveg lemezekből volt akként összeállítva, hogy a
délpontra hágó nap ezeken át az egész termet a legváltozatosb
színpompával árasztá el, festett sugarai az alanti kristálymedencze négy
irányban felszökellő víz-oszlopaiban törve meg, mik ragyogó
szivárványként, halk morajjal hullottak vissza a lenn czikázó s
fel-felbukó arany halakra. A medenczét lágy zöld moha, színpompás
tengeri kagylók s alabástrom edényekből felvirágzó áloék és cactuszok
környezék; a tágas terem többi részeiben egész sorok és csoportozatok
valának rendezve narancs- és czitromfákból, oleander, jázmin és egyéb
keleti tenyészetű növényzetből, melyek alkalomszerüleg hozatva és
váltatva fel ujakkal, ágaikon zamatos gyümölcscsel vagy mosolygó
viránynyal kinálkoztak, lombjaik közt pedig csevegő piczi madárkák
találtak új hazát. Egy szöglet friss pázsitán szelíd őzike tanyázott, s
meghitt viszonyban élt egy jó természetü majommal, békén türve el, ha ez
hátára kuporodva, vele mint paripájával méltatlankodék.
A terem bútorzata, a márvány padlóra terített persa szőnyegek, és
virágos szövetű kereveteken kivül, egy aranyzott fájú hárfa s két
asztalból állott, melyeknek mozaik rakatú lapjain ezer apróság, hölgyi
ék- és játékszer volt oly szeszélyes gondtalansággal elszórva, mintha
virágról hullottak volna le köröskörül a levelek; nyilvános jeléűl
annak, hogy az, kit mulattatniok kellene, megunta s unalmában hanyagolta
el.
A tizenkét fehér márvány oszlop körűl, melyre az aranyzott arabeszkű
boltozat nehezedék, kettőről veres selyem zsineg függött le, nyugágyat
tartva közepén, melyet a légben csekély mozditás ringathata, s ilyenkor
lágy szellőt vert szárnyaival az élőhez hasonló két hattyú, mely a
hintát két oldalról tartani s röptében vinni látszék.
E ringó nyug-ágy párduczbőr teritékén feküdt Bengabál leánya; lehúnyt
szempillái sötét félkörben simúltak halvány fehér arczára, melyre néha
néha éjfekete fürteinek egyikét tette le s kapta fel ismét a játszi
szellet. Az odaengedett fekvő helyzet mozdulatlansága halottinak
látszhatnék, ha a gyöngén pihegő kebel koronkint magasabban nem
emelkednék, így azonban azt gyanitatja, hogy a szökő kút egyhangú
locsogása, a colibrik csevegése s a lágy ringás szenderrel lepte meg a
gyermeteg lyánkát.
Ezt hivé az öreg nő, Ráchel dajkája is, ki egy közeli kerevetről
hintázta eddig a szunnyadót s most lábújhegyen akart tova lopózni.
– Márta! hangzék a hintáról; hova mégy, mért hagysz egyedűl?
– Maradok édes üdvem, maradok, felelt a dajka, gondolám kissé nyugodni
fogsz.
– Hiszen aludtam és álmodtam is, vagy talán ébren valék, magam sem
tudom; s oly szépeket álmodám, te Márta, oly szépeket!
– Beszéld el kis zengő madaram, kiről miről?
– Ah ha tudnád! de te öreg vagy s nem is tudod, mily jókat lehet
álmodni. Hát úgy volt mintha magam pihentem volna ott az erdőben, hol
minap – – –
– Csitt! szakitá őt félbe a duenna, erről beszélni, emlékezni sőt
álmodni sem szabad!
– Ah te oly unalmas vagy; nem hogy magad beszélnél, sőt engem sem hagysz
szólani arról, miről legjobban szeretek. Most haragszom. Állitsd meg a
hintát; kiszállok.
Márta úgy tőn, mint a kis szeszélyes parancsolá, s ez lelépve a függő
nyugágyról, egy aczéltükörből nézte saját karcsu alakját s viasz sápadt
arczát, melynek finom vonalú szemöldjei alól két fekete gránát ragyogású
szem villant meg a hosszú pillák selyme között.
– Jer Márta, folytatá, mond el a mesét a tündérherczegről, ki úgy
szerette egy szegény ember leányát, de a végét változtasd meg, nem
akarom, hogy a tündérherczeget elátkozzák s a lány meghaljon bánatában.
A dajka mesélni kezdett, Ráchel eleinte hallgatá, de figyelmét nem
sokára egy pár elválaszthatlan madárka foglalta le, mely egy áloe bokor
vastag csipkés levelén enyelgett.
Az ábrándos lyánka nem hallá a tündérregét, csak a két kisded papagályon
függött borongó tekintete, gondolati messze tévedeztek, aztán sírva
fakadt, s maga sem tudta miért?
Bengabál, ki e jelenetet eddig sürű bokrozat megűl észrevétlenűl nézte,
előlépett, s távozást intve a dajkának, siró gyermekét ölébe vonta s
lecsókolá az arczain lefutó gyöngyöket.
V.
– Jer, bús lelkem líljoma, egyetlen gyermekem, kezdé az apa oly
remegésig gyöngéd hangon, minővel ifju szerelmes teheti imádottjának az
első félénk vallomást; jer, szivem üdvössége te, mondd el, mit Márta
meghallgatni nem akart, álmodat, szerető édes apádnak!
Ráchel e biztatva kérő szavakra, okos nagy szemeit, melyekben még a
bennmaradt könnyek tiszta cseppjei csillogtak, kétkedve emelte apjára.
– Nem mondhatom, nem mondhatom! ismétlé kis szünet után e pár szót,
miközben gömbölyű karjával az öreg nyakát átkulcsolva, arczát ennek
keblére rejté.
– S ki tiltja, hogy ne mondd? dajkád talán?
– Igen, ő mondá, hogy ha szólanék, mindketten haragudnátok reám; s ki
szeretné aztán a szegény Ráchelt?
– Ráchel, atyád szeretete olyan, mint a nap, mindig ég és még sem lángol
el, s nem jöhet oly felhő, mely sugarait tőled eltakarja. Kié volna
bizalmad, ha övé nem. Beszélj tartózkodás nélkűl, lásd, én reád nem
haraghatom. Álmodban tehát azon erdőben valál, hol minap – –
A leányka felrezzent apja melléről, s kezét görcsösen szorítva, lázas
reszketegséggel kérdé:
– S te tudod – mint tudod, hogy ott valék?
Dávid már is félig sikerültnek látva a cselt, melyel a bokrozat megül
véletlen hallott szavakat felhasználni akarta, tovább folytatá:
– Nem mondám-e, hogy nap vagyok irányodban, s nem tudhat-e a nap fenn a
magasban mindent, mi a földön történik? De tőled, ajkaidról akarnám azt
hallani, mert szavad s bizalmad nekem édes, mint méhnek a virág illata.
Folytasd, gyönyörüsége lelkemnek.
– S megbocsátasz, hogy tudtod nélkül, parancsod ellenére merészkedtünk
ki oly messzire? Ó bocsáss meg nekem, én vagyok a bünös, Márta nem oka
semminek, ő kénytelen volt kínzó kéréseimnek engedni – –
A kissé felbátorodott Ráchel itt ismét hirtelen elhallgatott, mert
atyjára pillantva ennek homlokán a redőket összébb vonulni látta. Dávid
észrevette az akaratlanul előidézett hatást s az árnyat elsimítva
vonásairól, ezekre lehető nyájas kifejezést igyekvék ölteni. Azután
szorosabban magához vonva leányát, úgy hogy ennek holló fürtei szakálla
ősz szálaival folytak össze, szeliden mondá:
– Beszélj nyiltan és bátran kedves csillagom; nem mondhatsz újat
atyádnak. Mikor voltatok hát künn az erdőben?
– Ó annak már több hete vagy tán hónapja is, tavasz elején; kezdé
eleinte még mindig félénken, aztán fokozatosan lelkesedve, – te jó atyám
hosszabb ideig nem valál hon, s több unalmas esős nap után az ég oly
tiszta, a levegő oly enyhe, fü és fa oly zöld, a vidék oly mosolygó lőn,
hogy én irigyelve a fecskét s a méhet, mely szabadon tova repűlhet, az
örökös domb kerten túli messzebb sétára kivánkozám. Márta két napon át
ellenzé vágyamat, a harmadikon addig kinoztam, mig titok igérete alatt
tervembe egyezett. Előhozattam a gyaloghintót, s kiindulánk, mint
vivőink mondák, Czenk felé. Mennél tovább értünk, annál tovább
óhajtottam jutni. Minden oly szép, oly meglepő volt! Igy haladtunk Márta
számtalan félelme és ellenzése daczára, talán egy óráig is, amaz erdőn
át, melynek sötét szegélyét oly sokszor néztem már azelőtt ablakomból.
Örültem, hogy ily messze vagyok, s kiszállva a gyaloghintóból, erdei
virágokat, vadrózsát téptem, s tarka pillangót kergettem, az öreg Márta
léhlfogyottan tipegett nyomomban. Egyszerre zajt hallánk, parasztok
jöttek egy ösvényen, dalolva, kurjongatva. Mi ijedten ültünk be, s
gyorsan visszaindulánk. De a parasztok elértek, körűlfogtak, s csúnya
szitkok kőzt nevedet emlegeték…
– Aztán – aztán? sürgeté Bengabál oly feszültséggel, melyből leánya
kitalálhatta volna, hogy vallomása neki a legérdekesb újság. De ennek
gondolati már messzebb a kedves tárgyon függtek, melyről azonnal
beszélendő volt.
– Ó édes jó atyám, azok rosz emberek lehettek, folytatá; téged s engem
csúf czimekkel illetének, egyik a másikat biztatta, dühök egyre nőtt, s
már épen megréműlt hordárainkat akarták fákhoz kötözni, midőn a
harasztos uton egy lovag csörtetett elő, kinek csengő büszke
parancsszavára egyszerre minden fölemelt kar leesett, minden harag
elnémult.
– Tovább, tovább! mit szólt a lovag? kérdé a váratlan fordulat által nem
kevéssé érdekelt s hirtelen sejteni kezdő apa.
– A parasztcsoportot rendre igazítva dolgára küldé, aztán kilétünket
kérdé, besegíte a gyaloghintóba, honnan egy lázongó kiszállni
kényszerített; biztosság kedvéért felajánlá kiséretét, egész Fertővár
széléig mellettünk lovagolt, ott rövid bucsút vőn, s mindezt oly
nyugalommal, oly deli fenséggel, mintha emberi alakban ő maga lenne a
Jehova!
Dávid iménti sejtelmét meggyőződéssé érlelheté a hang, a modor, a
lelkesedés legmagasb foka, melyel a lányka kalandját s kivált ez utóbbi
szavakat mondá. Fehér arczbőre kipirúlt, s a gránát szemekben
villanyszerű tűz ragyogott.
– S milyen volt külseje, kérdé percznyi csend után a tőzsér; avagy nem
mondta-e meg nevét e keresztyén, hogy Bengabál Dávid tudhassa, kinek
leróni tartozását?
– Nevét nem említé, s mi is oly hálátlanok valánk azt meg nem kérdeni:
mondá Ráchel szomorún. De azóta is mindig, mindig, mintha előttem
állana, látom. Sisakja gombján magas sastoll lengett, arcz-színe barna,
talán mint Corzailé, csak hogy ezé ragyás, redős és sárgás, a lovagé
pedig sima, piros, és selyem szakál- s bajuszszal ékes; szemei
sötétkékek és kevélyek; s midőn ajkai beszédre nyiltak, igaz gyöngyeimet
véltem előragyogni alóluk. Kékes aczélhálózat fedte sugár termetét, s a
legdélczegebb paripán ült, mit éltemben láttam.
Bengabál eleget vagy legalább annyit tudott, hogy a mór orvosnak Ráchel
baja titkos okáról elvont véleménye igen is való; s örülve, részint hogy
a zsidó-gyülölő parasztok általi megtámadás ily szerencsésen végződött,
részint hogy lányának baja nem komolyabb, s csak a kedélytől származik,
mit könnyen, szórakozás által is vélt orvosolhatni: enyelgő mosolylyal
szólt:
– S találkoztál-e már azóta ismeretlen lovagoddal?
– Nem, felelt sohajtva az epedő lányka, s elboruló szemeibe ismét köny
tolódott, – hiszen tudod atyám, a kerten tul mennem nem szabad, s ő
talán soha sem jő ide. De álmaimnak gyakran megjelen: sőt azt hiszem, el
sem kell aludnom, csak szemeimet húnyom le s látom őt.
– Hihetőleg az iménti álom is, miről Márta hallani sem akart – – –
– Őt mutatta; vevé át a szót az őszinte gyermek, ki midőn már szíve
titkáról lehullt a zár, azt oly örömest, oly leplezetlen tárta fel
atyjának. – Az erdőben, épen ama helyen, hol megmentésünkre jött,
pihenék, ő mellém ült a kövér fübe, kezébe vette kezem, s oly
szelíd-nyájasan, mintha már régi ismerők volnánk, beszélt velem, mit?
már nem emlékezem, csak azt tudom, hogy oly jól esett hallgatnom őt. A
szín egyszerre változott, s mindketten magas várban valánk, de ez nem
volt Fertővár, hanem az ő sajátja, mondá, hogy ezentúl itt maradunk – –
– S te nemde nem sírtál, hogy atyádtól el lész választva, ki alkalmasint
eszedbe sem jutott? szakitá meg a csevegő álomképét, félig évődve, félig
az apai féltékenység szemrehányásával, Bengabál.
– Óh atyám! tőled megválni soha, de – s itt indulatos zokogásba törve
ki, az öregre borult – nélküle élni sem akarok.
– Az ügy több szeszélynél s komolyabb mint gondolám; morgá önmagának a
zsidó; ezen rögtön kell segíteni, hogy mérgessé ne fajuljon. Csendesülj
gyermeken, szólt hozzá kis vártatva; igérem, hogy rövid időn nem csak
látni, de ismerni fogod őt, s ha valóban oly nemes hős lovag, ki
szerelmedre érdemes, magam leszek leghőbb óhajtója hogy véle éld át az
életet.
– Mikor, hol fogom viszonlátni őt? kérdé, az első eszmét mohón ragadva
meg az ennél többre alig vágyó ábrándos szerelem; ki e lovag? messze
lakik-e? ide jő-e majd? óh mondd meg, hiszen te mindent tudsz és tehetsz
édes jó atyám!
– Ő eddig ismeretlen nekem is, felelt az apa; de kilétét minden áron
megtudnom kettős érdekemben áll, mert Bengabál Dávid, lánya
megmentőjének nem akar adósa maradni. E czélból rövid időn egy új
jószágba leendő iktatásom ünnepélyére a vidék minden lovagját
összehivandom, s ha hősöd nem valami kóbor lovag vagy szerencse-vitéz,
szinte jelen leend. De rá ismeresz-e majd? tevé hozzá mosolyogva.
– Ha rá ismerek-e? kiálta fel a rögtöni vidulás verőfényével homlokán
Ráchel, – ezred év mulva, milliók közűl, jobban mint önmagamra! – S ha
még is nem lenne köztük? kérdé halkabban, a minden esetre gondoló vágy
remegő kételyével.
– Akkor azonnal Fehérvárra vagy Esztergomba utazunk; a királyi udvarba,
hol az országgyülés vagy tornák vagy táborba szállás alkalmával az
ország minden lovagja összegyülni szokott, s hol bizonnyal megvédő hősöd
sem fog hiányzani.
– Ah mi szép, mi dicső leend ez! S a királyi udvar, mit én meglátni már
oly rég vágyakozom! ujongott örömében e félig gyermek, félig serdült
hajadon, s mint egy burkából kipattanó rózsabimbó fehér levelein az
illat, boldogság áradott el minden vonásán, aztán hárfájához repült s
szeszélyes hangesésben futott végig nehányszor rajta kis újjaival; majd
ismét kedvencz papagályát szoritá kebléhez úgy, hogy a madár felvisított
fájdalmában; s újra atyja ölébe ülve, ennek arczait simogatá bársony
kezeivel.
– S ezentúl nemcsak álmaimról, de ama erdei megtámadtatásról is
beszélhetek majd Mártával; csevegett a lányka vidoran, mint egy bérczi
patak; s te úgy-e atyám nem fogsz haragudni sem reá, sem a hordárokra,
kik mindnyájan csak nekem engedelmeskedtek? Igérd meg ezt nekem.
Bengabál, ki bálványozott gyermekét még soha ily vig kedélyünek, ily
ragyogó szépnek nem látta, a hirtelen javuláson örvendve, e perczben
talán mindent megigért volna, s csupán arra inté őt, hogy jövőben ily
kalandra ne merészkedjék többé, nem mindig akadván a bőszültek ellen
védelmező lovag.
E naptól kezdve azonban, az előbbiektől egészen különböző hordárok
teljesiték kötelességüket, mit, ezer bájos képtől rajzó érzelem
világában észrevenni Ráchelnek ideje nem maradt.
VI.
Három hóval a történtek előtt Székesfehérvár fényes és zajos
ünnepélyeknek volt szinhelye.
Az országgyülés, mely az 1222-dik évi törvények végre nem hajtása miatt
emelt panaszok következtében tartatott, s melyen az arany bulla némi
toldalékok hozzáadásával megerősítetett, ősi szokás szerint lakomákkal,
tornákkal, s egyéb hölgyeket és férfiakat közösen érdeklő mulatásokkal
fejeztetett be, miket a férfias Jolánta királyné különösen kedvelt.