szent buzgalomtól, atyja fogadását beváltani elment Palaestinába, s nagy
sereget vitt magával az istentelen pogányok ellen, s három hónap múlva
visszatért kicsire olvadott sereggel.
Itthon az országot igen siralmas helyzetben találta. Távolléte alatt a
nemesség pártokra szakadt, Halics trónjáról Kálmán fija elüzetett, a
kincstári ládának egész feneke kilátszott, a főispánok és más főnemesek
a királyi várjavakat elfoglalták, a köznemességet elnyomták; a zsidók és
izmaeliták a népet adószedéssel s pénzváltással sanyargatták, s mig
néhány gazdagnál egész esztendőn át hegyen völgyön állt a lakodalom,
addig a szegény adózó nép sok helyütt a szó legbaromibb értelmében maga
húzta a jármot, hogy éhen ne kelljen vesznie.
Endre nem tudván, a sok baj orvoslása közül melyikhez fogjon elébb?
egyikhez sem fogott. Ha a várjavakat akarta visszafoglalni, a nemesség
kelt fel ellene; ha a zsidókat akarta korlátozni, ezek dugták el
erszényeiket, pedig náluk volt a pénz, minek ő minden perczben oly
roppant szükségét érzé.
Dénes nádort pedig legkevésbbé bánthatá meg.
A nádort egykor Dénes diáknak nevezték, ki azonban őt a régi multra
legtávolabbról is emlékeztetni merte, jól tevé, ha elébb saját nyakát
megtapogatá. Pedig büszke lehetett volna rá, hogy diákból nádorrá
emelkedék, ha ez emelkedést eszén kivűl nem egyszersmind a sziv és
lelkiismeret háttérbe szoritásának köszönheti. Némelyek ugyan vitaták,
hogy ő ilyesmit soha sem tőn, miután a nevezett czikkekből egyikkel sem
birt. Annyi bizonyos, hogy ő maga legalább az elsőt dobogni, a másodikat
megszólalni soha sem érezé. Azt hivé, hogy pénz hozza a hatalmat, s a
hatalom a pénzt, e kettő pedig a lét-czél, melynek elérésére semmi
eszköz sem lehet eléggé kemény. – Czinkosai Berthold bán, és Sámuel
kincstárnok voltanak; közös jelszavuk: mindent a magunk hasznáért.
Hat év óta nádor, a kincstárnokságban, mit azelőtt visel vala, Sámuel
váltá fel őt, ki titkos gyanúban állott, hogy az ismaelitákkal a nép
zsarolásában nemcsak egyet ért, sőt alattomban az utóbbiaknak
szertartásaikhoz szít. Ez volt Dénes nádor legbensőbb barátja, s bár
kortársak valának, leányát hozzá nőül adni készült. Egyet értve, az
ingadozó királyt, nem volt nehéz lábairól levenniök, s így történt, hogy
az ország közjövedelmei zsidóknak adattak bérbe; ők szedték be az adót,
kezelték a sót, váltották be a pénzt, birták a harminczadokat: némelyek
hivatalra, mások nemességre emeltettek; az adózók sőt a nemesek fölött
is gyakorlatilag megalapitott előjogokkal bírtak.
A nádor pártoltjai legkitünőbbjének Dávid ben Gábael, vagy mint a
neveket összevonni szerető nép nevezé: Bengabál Dávid, spanyol zsidó
tartaték, bár jól értesültek a viszonyt megfordítva s inkább a nádort
álliták lenni a zsidó kegyenczének.
Dávid gazdagságáról mesés hirek szárnyaltak nem csak a vidéken, de az
egész országban, sőt a szomszéd tartományokban is. Beszélték, hogy a ház
alatti terjedelmes pinczékbe már nem fér a temérdek arany és ezüst, mi
ott részint kádakban és hordókban, részint rudakban hever; hogy
gyémántjai és egyéb ékkövei értékének felével kifizethetné az országot;
hogy a törvény ellenére birt házainak számát s földeinek mennyiségét nem
is tudni; hogy a külföldi fejedelmek roppant összegekkel adósai, Endrét
nem is emlitve, ki már akkor, midőn a szentföldi hadjárat költségeit
kelle fizetni, s kevéssel utánna, midőn Halicsból elűzött Kálmán fiát
akarta trónra visszahelyezni, reá szorúlt s azóta évenkint kölcsönzött
tőle, vissza pedig soha egy fillért sem fizetett, hagyván a magas
kamatlábu tőkét elérhetlen fokra emelkedni. Hát még a számtalan fő és
kis nemes, ki Bengabálban hitelezőjét süvegelte! alig élt a vidéken egy
birtokos, ki e Dáriusnak legalább nehány márkával ne lett volna adósa.
Spanyolországból, honnan, mint rebesgeték, nem épen jó szántából
távozott, még ifju korában költözött Magyar honba. Mindjárt első
föllépése figyelmet gerjeszte. Az ország akkori fővárosában Esztergomban
telepedvén meg, rövid időn otthonos lőn III. Béla és később Imre király
udvarában. Kinek izletes rakatú gyémánt-csat, kereszt, boglár, gyűrű,
kardmarkolat, vagy bármi remekmívü ékszerre volt szüksége, a király s
királynétól kezdve, mind csak Dávid ben Gábaelhoz fordúlt. Mór
készitményű áruczikkei, miknek egész tárát hozta magával Granadából,
keresve kerestettek; műértők itéletéhez képest ezeknél diszesebbeket
egész Zacatinban nem lehetett volna találni. S e mellett végtelenül
lekötelező modorral is bírt az eszélyes kalmár, a mennyiben nem ritkán
hitelbe is adta portékáit, sőt, ha kivántaték, ráadásul pénzt is
kölcsönze a nemes lovagoknak. Mi áron? ehhez az illetőn kivül senkinek
sem volt köze, annyi bizonyos, hogy befolyása naponkint nőtt, s nem
egyszer történt meg, hogy ki a királytól némi kegyet akara megnyerni,
elébb Bengabálhoz folyamodott, szólana érdekében pár jó szót. Később
megengedtetett neki házat vehetni Esztergomban, ezt nem sokára egy
második, harmadik s több követte Fehérváron, Kassán, Nagyváradon s egyéb
népesebb városokban.
Endre hanyag s örökös pénzzavarban lézengö kormánya kellett csak, hogy
az ügyes tőzsér tökéletesen felhasználhassa ildomosságát. Nem sokára
felhagyott az ékszer-kalmársággal, miután vagyonát annyira szaporítá,
hogy neve keleti Európa első tőzséreként említtetnék.
Kivitte, hogy – a világos értelmü törvény daczára – nemesi jószágot
birhasson; maga Dénes nádor adta el neki, Sopron megyében közel az
osztrák határszélhez fekvő uradalmát, mit ő aztán évről évre új
vételekkel nagyobbított.
Az ország közjövedelmeit ő tartotta bérben; a többi adószedő mind az ő
embere volt, a harminczadi vámokat ő kezelte, sót csak általa lehetett
kapni.
A nádor hihetőleg e példából jött a meggyőződésre, hogy pénz = hatalom,
miután Dávid e hatalommal oly hatályosan tudott élni és visszaélni.
II.
Hazánk jelen térképén hasztalan keresnék olvasóim Fertővárt az alatta
elterülő mezővárossal, mely a tizenharmadik század első tizedében
telepíttetvén, a másodikban nevezetesen gyarapodott, s a harmadik végén
az ország legjelentékenyebb helyeinek volt egyike. Az osztrák
határszélhezi közel fekvése fő kereskedői rakhely- és piaczczá alkotá, –
emelkedését azonban leginkább földes urának köszönheté, kit a vidék
Bengabál Dávidnak nevezett.
A több mérföldnyi síknak, melyen e népes mezőváros délkeletről a Hanság
és sásos tavak, nyugotéjszakról pedig a Fertő-patak és ritkás füzerdő
által környezve feküdt, csaknem kellő közepéből nőtt ki egyetlen kerek
domb, melynek alakzatát vulkáninak lehetne mondani, ha csúcsa mint a
középen levágott czukor süvegé, nem hiányzanék. E dombháton épült, itt
eddig nem látott izlésben, s mit sem kimélő költséggel Gabael palotája –
Fertővár. Kik a szentföldi hadjárattal Palaestinában megfordultak, e vár
épitészetében az ottani modorra véltek ismerni. Bengabál Granadából,
mely ezen időtájban az európai miveltség-, tudományok- és müvészetnek
volt gyúpontja, hivott meg egy hires mór épitészt, elküldé őt keletre, s
az onnan hozott rajzok terve szerint fogott a büszke vállalathoz.
A kivitel meghaladta a várakozást; az épitész maga bámulta kész müvét,
mit a tulajdonosnak el kelle zárnia a messze földről ide rajzók
tolongása elől.
A Carrarából hozatott fehér márvány merész hajlatú ívekké boltosúlt a
magas nyílt csarnokok felett, miket légben függeni látszó folyosók
kötének össze. A sárga rézzel bőven megfuttatott kúpozatok egymásra
hajlának, s messziről tekintve az egész egy oly tömör csoportozatot
képeze, minőt a jeruzsalemi vagy betlehemi régi épitmények rajzain ma is
láthatunk. Közelről azonban e csoportozat minden egyes része önálló
formát ölte s nyiltan mutatá, hogy a mór müvész hazai előszeretetétől
nem birt egészen megválni. Az oszlopzatokon nyugvó tornáczok, a kúpba
menő termek aranyzott arabeskjei, a mozaik rakatú padlózat, a szeszélyes
állatszörnyfejekből alakított kutak, melyekből a felszökellő vízsugarak
téres medenczébe hullottak vissza, minden az ó mór-spanyol izlésre s
ennek főremeke- az Alhambrára emlékeztete.
A palotát Fertő-várnak nevezé el birtokosa, s két öl magas bástyával
keritteté be, melynek külfalaihoz négy oldalról hosszú széles gránit
lépcsőzet vezetett fel, a domb oldalait ellepő kertligetek közt.
Bengabál méltán elmondhatá, hogy Európa fejedelmei közűl, az egyetlen
granadait véve ki, egynek sincs az övéhez hasonlitható hajléka.
A bástya-falakról letekintve, egy pillantással át lehete nézni a
mezőváros többnyire új fehér házait. Ezek nagyobbjai ismét a vár úráé s
többnyire só- vagy harminczadi raktárak, adószedői, pénzbeváltói s más
ily épületek valának, keresztyén pór és nemes munkásokkal, kik csekély
bérért, vagy adó és tartozás lerovására dolgoztak a nap huszonnégy
órájából tizenötön át, zsidó felügyelők vizsga őrszemei alatt.
A fő felügyelést azonban maga Bengabál vitte, naponkint megjelenvén
munkásainál, s ki arczvonásait ilyenkor figyelemmel kiséré,
tapasztalhatá az ezeken néha élesen rajzolódó gúnyörömből azt, hogy ő
nem annyira az üzletet szemmel tartani, mint inkább gyönyörködni jő,
mint hajol meg a büszke keresztyén az utált zsidófaj előtt.
Ily kedélyhangulatban állott ő történetünk megnyilásának reggelén, a
mezővároson kivül fekvő egy roppant raktára kapujánál. A csendes lépésü
nagy meklenburgi faj lovat, melyen ide lovagolt, szolgája jártatta
vezetéken a ritkás fűzerdő gyepén, mig ő aranygombu nádbotjára
támaszkodva, majd a raktár körül nyüzsgő népen hordá meg szemeit, majd
ismét a messze simuló rónára mélázott, láthatólag nem figyelve a
féloldalt mellette álló rőt hajú felügyelő szavaira, ki, hosszú rovással
kezében, a rábizottakról tőn pontról pontra számadást.
A felügyelő észrevevén, urának hihetőleg ismert szórakozottságát s azt,
hogy csak az üres légnek beszél, óvatos csenddel elódalgott s magára
hagyta a gondolatiba merűltet.
Hoszu csend után a tőzsér lehetőleg felegyenesedék dőlő helyzetéből,
lehetőleg ismételjük, minthogy magas alakja a derékban meghajoltan ekkor
is görbe maradt. E görbeség nem testi bajnak, de hosszú megszokásnak
volt eredménye, mint ez szikár magas termeteknél nem ritkán az eset. –
Tisztán keleti vonású arcza ifju korában szép lehetett, midőn még az
arczbőr nem volt oly hervatag sárga, a domború homlok nem oly barázdás,
a hosszas vágatú két nagy szem nem oly kiülő üvegű, a hirtelen hajló orr
nem oly csontszerű, s az akkor tán kellemes görbületű ajk nem oly kemény
zárt kifejezésü, mint jelenleg.
Pedig e dúlást nem kor vitte végbe, – Bengabál alig volt még ez időben
ötvenöt-éves; sem testi törődés vagy nélkülözés gondjai; – hanem egy
merész röptű vágy, mely mint a délponti napsugár Sahara izzó homokját,
olthatlanúl s évek óta égeté sovár lelkét; egy óriási eszme, mely minden
egyéb gondolatot és érzeményt magába nyelve, tetteinek titkos rugója
lőn; egy első csirájában óriás fogamzatu terv, melynek kivihetőségét
mennél valóbbszinűvé emelé az ébren és álomban egyaránt ápolt remény s
az előmunkálatok sikere, annál terjengőbb gyökerekkel fogódzott az
lelkébe: e tényezők összehatása volt az, mi a tőzsér homlokán,
halántékain, szemei körül az elmélés összevont ránczait maradandókká
tette, termetét meggörbíté, arczát elfonyasztá, előre dülledő szemeiben
a szünet nélkül számító gondolkozás baljóslatú fényét meghonosítá.
– E faj nem veszhet el: szólalt meg lassu hangon s gyors mozdulattal
emelve fejét, melynek a bajuszszal összefolyó vörnyeges szakálla két
rétben lengett kaftánszerü velenczei selyem köntösére – e faj, mely
annyi századon át türt, szenvedett, üldöztetett, irtatott, s nem csak
nem fogyott el, nem csak nem csüggedett, de hű maradva az irás minden
betüjéhez, a családi élet minden legkisebb szokásához, eredeti véréből
fél cseppet sem vesztett, s ha szelleme nem ugyan az, mely egykor
Judából osztá parancsait, ezt csak a világ minden részében reá nehezedő
elnyomásnak tulajdoníthatja: e hű, ez okos, e kitartó faj nem veszhet
el, mint Abron patakja elvesz a holt tenger iszapjában. És átok arra, ki
elszóratásunkat átoknak mondja! Mi vagyunk-e az első nemzet, melyet az
események hatalma megtört? azok elmosódtak a századok hullamzatában, mi
élünk és élni fogunk, és Jerikó falai egy más világrészben még
magasabbra épülendenek!
A kiülő kék szemekben ez utolsó szavaknál szokatlan tűz villant meg,
mely onnan ismét fokonként enyészett el, a mint tulajdonosuk vakmerő
eszméit tovább füzte.
– Türelem, még pár évig türelem, s a gyümölcs érett leend; e fölött
tűrni sem oly nehéz már, mint volt csak pár évtized előtt is. A veszendő
ország itthon árulókkal, künn ellenséggel környezi magát; benn
pártviszályok dúlnak, künn alkalmas perczre vár nem egy vetélytárs; ezek
úgy mint azok lekötelezettjeim, több mint ez, béreseim: ezek örülni
fognak, ha a lerovandó tartozáson felül aranynyal dugom be szájaikat – –
s mi hátráltat ekkor, hogy – – – Mi? a nép! a nép! mely gyülöli
fajunkat, mely nehezebben simúl szokásainkhoz, hitünkhez, mint a nemes
osztály; a nép, mely bennünk a nyomor vészhozó daemonát látja és
gyülöli. Jó, ha gyülöl rettegjen is. A nép! lelketlen tömeg, forgatható
gép. Endre alatt rosz keresztyén, mért ne lehetne a jövő nemzedék már –
– –
Gondolati menetét, közvetlenül háta megül hangzó lódobogás, egy, vállára
kissé sulyosan eső kéz, s e szavak szakiták meg.
– Jó nap Isten, Dávid szomszéd neked is!
A zsidó, sértett büszkeség mord kifejezésével fordult az érkezőhez, s
boszút lövellő szempárral mérte végig az őt oly könnyedén szomszédnak
szólítót, s midőn ebben Dants Simon lovagot ismeré meg, leggyülöltebb
ellenét, az egyetlent, ki előtte az országos hirü tőzsér, főadószedő,
tisztelt és rettegett úr előtt soha meg nem hajolt; a makacs
földbirtokost, ki a tőzsér uradalmának csaknem közepén bírt nehány száz
holdjától megválni semmi áron nem akart, s véle hol csak lehetett
daczolt és kicsinylőleg bánt: a felküzdő harag szavai már már kitörő
félben voltak ajkain, midőn szokott lelki erejével lefojtva a
szenvedélyt, jobbnak látta ennek nyilai helyett epés mosolyu gunyorral
felelni:
– Köszönöm nemes lovag, szólt kis vártatva, köszönöm kegyességedet,
melyel megengedni méltóztatol, hogy az Isten ragyogó napjából az én
méltatlan fejemre is jusson egy pár téveteg sugár. Minek tulajdonitsa
csekélységem e leereszkedést! Talán ama kis összeget hoztad meg, melyet
nem vetettél meg erszényemből kölcsön elfogadni, midőn az, fiadnak a
pogány rabságbóli kiváltására volt okvetlen szükséges?
– Emléked hű, Dávid szomszéd; válaszolá lováról eközben leszállva az ősz
Dants Simon; de ha te jól megjegyzéd magadnak szent Jakab napját, melyet
Isten kegyelméből épen ma élünk, láthatod, hogy én sem feledtem el.
Tévedsz azonban, ha az egész összeget emlited, holott részletes
fizetésre alkuvánk oly feltétellel: hogy az utolsó részlet lefizetésekor
adandod vissza azon ezer márkáért zálogba bocsátott ősi gyémántjaimat.
– Gyémántjaidat? he he! mily jó kedved van tréfára ily szomorú időkben!
nevete a legsikerűltebb tettetéssel a tőzsér, – hiszen jobban tudod,
mint én, hogy szemem világának soha egy gyémántod fényén sem volt
alkalma gyengűlni. Talán csak álmodtál e gyémántokról? vagy valóban
léteznek otthon, valahol dugaszban? ha igen, csak szedd elő, jó lesz túl
adni rajtuk illendő áron, ha különben nem tudnád két ezer márkámat
lefizetni.
Az öreg lovag arczát elfutotta a vér, s talán a feltoluló hőség miatt
emelintve fővegén, egészen láthatóvá tevé a tisztes főt, melynek
hátrafésült fürtei épen úgy ezüstlöttek, mint a sas-orr alatti vastag
bajusz és terjengő szakál vadona. Aztán, komoly méltóságú szemeit,
melyek fehérében a finom hajszál-erecskéket vérrel futtatá be a kor, a
szólóra szögezve, mély rezgésü hangon viszonzá:
– A zálogot eltagadni, tartozásomat kettőzöttnek hazudni, s az egészet
alkunk ellen rögtön követelni – ezt mind egyszerre akarod átkozott
zsidó?
Bengabált, e néki szokatlan czímre, düh fogá el; két rétű szakálla úgy
reszketett, hogy a kaftán selyem szövetéhezi surlódása hallható lőn. De
ismét mérséklé indulatát s mint olyan, ki ellenfelének tekintetével fél
találkozni, oldalt pillantva, dörmögé:
– Tartsd magadnak az átkozást, nekem pedig fizesd le a kölcsönt, mely
nélkül egyetlen fijad ma is Syriában sinlenék. Ha jó szerivel nem
fizetsz, majd tesz róla a nádor, kit minden órán várunk törvénynapot
tartani.
– S kinek segedelmével czélod ugy-e engem ily alávaló módon kiturni
szemedet szúró birtokomból, mit már a gyémántok helyett kivántál inkább
zálogba, – s hitetlen lábaiddal tapodni a földet, melyben apám és anyám
és őseim csontjai nyugosznak? Ez czélod úgy-e? de esküszöm, elébb meghal
egyikünk, mint teljesűl az.
– Kár esküdnöd jó vitéz, mert bele sűlsz, s ha fizetni nem tudsz,
megéred, hogy ama birtokodnak nevezett vakandtúrást az én ekém fogja ez
őszszel felszántani. Én azonban előre is engedelmet adok, hogy a nagy
becsü csontokat e földből kiásva, akár aranyba foglaltasd.
Simon, bal kezével lova kantárát tartva, a jobbal minden szó helyett
széles kardját ragadta meg.
Bengabál Dávid, e mozdulatra faja ösztönszerű megrettenésével hátrált
pár lépést.
– Vesztedre használd kardodat vén lovag! kiálta rá, kezét védőleg előre
tartva; – tudod vagy tudhatod a királynak törvénynyé vált határozatát,
mely szerint a zsidó gyilkosa vagy megvérzője fejével és
jószágvesztéssel bűnhödik!
– Ne reszkess kardom előtt, farizaeus, dörgé megvetőleg Dants; nem fogom
azt véreddel mocskolni, reszkess majd akkor, ha a bakó pallosát látod
megvillanni. S el se is bizd magad azért, hogy zsebedben van minden fő
úr, él még annyi igazság, mennyi az én ügyemnek elég. Vannak tanúim –
van egy igaz Isten az égben, kinek haragos villáma szakadjon rád.
S ezzel minden további szó nélkül lovára veté magát.
– Igen, a magas égben uralkodik Izrael istene a nagy Jehova, ki
választott népét nem hagyja el! szólt az égfelé emelt szemekkel Dávid, –
Magyarországon pedig Dénes nádor! gondolá hozzá, a mint a füzes törpe
fái közt mindig sebesebb lépésben tovahaladó lovag után tekintett.
Aztán szolgájának inte, s ennek segedelmével a nagy meklenburgira ülve,
palotájának déli lépcsőzetéhez csendesen ellovagolt.
III.
A lépcsőzetnél gyaloghintó várt reá, s ő ennek utrechti bársonynyal
vánkosozott belsejébe vonúlva, egyszerre lépő négy hordár által
felviteték.
A fő bejárásnál álló két alabárdos őr mély tisztelet kifejezésével
hajlott meg s tárta fel az ajtót az érkező előtt.
– Küldjétek Corzailt, azonnal jőjjön; – parancsolá rájuk sem tekintve, s
a tág teremnek egy magas hátú mély karszékébe ereszkedék.
Nehány halotti csendü percz telt el igy; Bengabál mintha nem is
lélekzenék, szobor mozdulatlansággal mereszté szemeit az ajtóra, mely
épen azon perczben nyilt meg, midőn a váró, látszólag türelmét vesztve,
ingerülten kelt fel székéből.
Magas szikár alak lépett be, kinek barna fényes arczbőre afrikai
származásról beszélt.
– Él-e még Salamon az alharminczados? kérdé tőle rögtön s minden
előzmény nélkül.
– Él; volt az egytagu válasz.
– S még meddig viheti?
– Bizonytalan; cseppjeim használatával még talán három négy hétig
eltengetheti lételét.
Rövid szünet következék; – Dávid kézen fogá a mórt, s maga mellé, egy
kerevetre voná.
– Corzail! szólt merően szemébe tekintve: te bölcs ember vagy, s át
fogod látni, hogy ily nyomorú kórságosnak az élet kín és nem jótétemény.
Vond meg tőle cseppjeidet vagy cseréld fel inkább másokkal, mik
szenvedéseinek elébb véget vessenek.
A mór kérdőleg függeszté fehér alapjukból kiragyogó szemeit
parancsnokára; – ez megérté a néma kérdést.
– Reá nézve három héttel elébb vagy utóbb egészen közönyös: felelé, –
reám nézve nagy különbség. Hiszen ismered a köztem és Dants közötti
ügyet, megbizottja vagy gyülöletemnek, terveimnek. Salamon az egyetlen
érvényes tanú, s bár különben áldozatkész szolgája ügyünknek, de tartok
tőle, hogy a halál küszöbén álló ember nem birna elég erélylyel, ha
vallomását esküvel kellene erősítnie. Pedig a nádort e hét folytán
várom.
– Úgy lesz, mint kivánod; szólt értőleg hunyorítva emez. Cseppjeim
elfogynak, s velük fogy el Salamomból az élet.
– A második tanú, folytatá, e tárgyat bevégzettnek tekintve az elébbi; a
második tanú, ki annyiban veszélyes lehetne, minthogy pár hó előtt
hitünkre tért át: Czenki Jób. Jelenlétében történt a kölcsön s a zálogos
gyémántok átadása. Ha kikérdeztetvén, ez utóbbiakról semmit, s csak az
elsőről akar tudni és vallani: kináld neki nevemben a Salamon halála
által megürülendő alharminczadosságot. Ha vonakodnék, emlékeztesd arra,
hogy hatalmamban áll.
– Czenki Jóbról nincs kétségem: morgá Corzail, ő az intést parancsnak, s
az ajánlatot két kézzel veendi. S a harmadik tanú?
– Keresztyén; zsidó elleni ügyben tanúsága nem érvényes. S így az ügy
rendben, s az otromba kevély nemes végre megtörve leend.
Bengabál szemeiben ismét megvillant ama szokatlan baljóslatú tűz, mely
tekintését ilyenkor csaknem kancsallá tevé. – Gondolati azonban hirtelen
más irányt vehettek, mert e kárörvendő sátáni kifejezés mintegy varázs
által illetve eltünt vonásairól, s egy az elébbivel egészen ellentétes,
aggódó komolyságnak adott helyet. Bozontos szemöldei mély homlokbarázda
alatt vonultak össze; s hangja szinte reszketett, midőn percznyi csend
után kérdé:
– A legfontosabbat utóljára hagytam, hogy annál bővebben szólhassunk
róla. Van-e már határozott véleményed egyetlen leányom, szememfénye,
Ráchelem állapotáról?
– Tőle jövök, s eddigi sejtésem meggyőződéssé érett: felelte
határozottan a tudós mór orvos.
– Beszélj: mondá az apa, s behúnyt szemhéjjait kezével elfödve,
hátradőlt helyzetből figyelt a szóló minden hangjára.
– A baj titka, mit két hosszú hó óta kutatva sikertelen kuruzsolnak, min
a kerek világ minden füve nem segit, s minek orvossága még is oly
egyszerü, oly természetes, az: hogy Ráchel nem gyermek többé. A bimbót,
a benn működő nedvek ereje hajtja fel a tőről, de ha az anya-természet
már annyira nővelé, hogy csak a zöld burok szoritja össze a tágulni
vágyó levelek kelyhét, ekkor harmat kell néki és napsugár, különben
hasztalan ápolod arany edényben s épitesz alája oltárt; napfény és
harmat nélkül idétlenűl satnyuland el, vagy kora féreg evődik belsejébe.
E feselni vágyó s nem biró virág-kehely korában van leányod; e napsugár
és harmathiány Ráchel bajának titka, s okozza ama méla epedést, mely a
változatlan élet unalmai közt, rajongásának tárgyat keres, vagy – talán
talált is.
– Bölcsességed most az egyszer tévuton jár, Corzail barátom, szólt
kételkedő mosolylyal Dávid, – kivüled s a szolgákon kivűl, kikről volt
gondom hogy egytől egyig csúfak legyenek, leányom férfit sem látott s
igy fogalma sem lehet arról, miről te imént oly sok szép szóval
beszéltél s mit röviden szerelemnek nevez az ifju kor őrjöngése.
Csalódol öreg.
– Mondám-e, hogy azon epedésnek, mely a testet maga után vonva
kóranyaggal tölti el, ismert vagy nem ismert tárgya okvetlen élő lény?
Nem elég-e egy álomkép, mibe az égő vágy lelket lehel, mit a képzemény
formába önt, kiszinez, életre emel, hogy a megnevezhetlen tünődésnek
legyen mit bálványoznia? Vagy példátlan-e az, hogy a nyilást kereső
ömlengés másnak hiányában egy csillag, vagy virág, vagy egyéb lelketlen
tárgyat válaszszon eszményévé, mi aztán az előtörő köny és sohaj közt
megszűnjék lenni puszta játszó szer?
– Leányom alig mult tizenhárom éves: szólt mintegy czáfolatúl s
elgondolkodva az apa.
– S számitod-e te nagy és dicső tervedben az éveket s tespedni hagynád-e
azt, ha bizonyos évszám letölte előtt megérnék? Nézd meg Ráchelt, e
keleti faju növényt, mely hirtelen hajt levelet, bimbót, virágot; évei
daczára nem tizennyolcz évű hajadonhoz hasonló-e? Ismétlem, Dávid,
leányod nem gyermek többé, a bábuzást megunta, adj neki szélesebb kört,
e szükben lélekzete fúl el.
– S e szerint, tanácsod – – –?