ütötte fel tanyáját. – Kijött elénkbe a nyilt arczu magas ősz, s
szivélyesen hivott be az éjen át megpihenni. Betértünk az egyszerű
hajlékba, hol, rövid beszélgetés után, a szél üvöltése s a herculánumi
partokról ide halló távoli tengerzugás szemeinkre csak hamar álmot
hozott.
Másnap reggel almát, tojást, kenyeret, vizet tett elénk a remete, aztán
egy könyvet, melybe az idegenek emlékiratokat szoktak jegyezni. Ezen
emlékiratok közt alig találtunk egy önálló eszmét, többnyire csak a
látogató neve, az év, napszám kiséretében volt feljegyezve, néha egy egy
rosz rimmel a vidék vagy a remete dicséretére.
Figyelmeztetém e körülményre uti társamat.
– A nagyszerű tárgyak – szólt ő – kevéssé alkalmasak nagy eszmékkel
ihletni a lelket, miután nagyszerűségük már magában oly kitünő, hogy
minden, mit az ember még hozzátenni akarna, csak kicsinyithetné. A
nascitur ridiculus mus minden nagy hegyről áll.
Házi gazdánk irószereket hozott elő s mosolyogva kérte társamat:
gazdagitná e való megjegyzéssel az emlékkönyvet. Ez átvevé a tollat, s
míg én feszült kiváncsisággal vártam mi lesz az aláirandó név, ő a
fönebbi sorokat franczia nyelven iktatá be, s az év és napkölte után e
nevet irta: Chateaubriand.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Félévvel később Párisban s egy estén a Grande operában voltam. Felvonás
közben a zsúfolt ház tarka közönségén járatám szemeimet, midőn ezek egy
szinpadi páholy szögletében ülő kis szőke hölgyön akadtak meg, kiben
látcsővem segedelmével azonnal a német doctor Pepikéjét ismertem meg. A
másik szögletben azonban koránsem az én Katzenau barátom ült, hanem egy
ragyogó brillant melltűs tekintélyes ur.
Mellettem lévő ismerőmtől kérdezém kilétét.
– Van Niven, dúsgazdag hollandi bankár, volt a felelet; mint mondják fél
millió frankért vette egy tönkre menő pazar bojártól szive mostani
parancsnokát. Ismeri ön talán e kaczér nőcskét?
– Egy kicsit, viszonzám; különösen egy találkozásra emlékeztet a
Vezúvon. De a többi közt, szóljon ön, itt van e jelenleg Párisban honuk
nagy fia, Chateaubriand?
– Dehogy van! meredt reám nagy szemekkel szomszédom; Bonaparténak már
több év előtt oka volt benne nem egészen bizni s e végből a
jelentéktelen florenczi követséghez küldé; Enghien herczeg kivégeztetése
után azonban Chateaubriand ur nyiltan szakitott az első consullal,
számkivetette magát s a Bourbonokhoz csatlakozott.
DIDIER.
(TÖRTÉNETI.)
1825-ben – írja ugyan azon kéz, mellynek úti jegyzeteiből az előbbi
történetet közlém – Párist s szeretetreméltóan könnyelmű népét olly
szándékkal hagytam el, hogy Szavóján, Sveiczon és Bajorországon
keresztűl, több év óta nem látott honomba térjek, hova, családi érdeken
kivűl, a naponkint fontosabbá váló pozsonyi országgyülés is vonzott.
Grenoble-ig gyorsszekeren jöttem; innen a havasokon át Szavojába csak
rögtönözve fogadott alkalmakon lehete utazni s ez alkalom is mindössze
két sovány öszvérből állott, mely egy fonott kasú pórszekerkét ügygyel
bajjal húzott a kősziklás meredek hegyi utakon s lépéseinek minden
szilárdsága mellett sem biztosithatott olly bajok ellen, miknek, ha nem
is veszély, de legalább boszantó kellemetlenség a nevük.
S csakugyan, alig hagytuk el a franczia határszélt, midőn egy völgybe
legördülő szekerünk – veséket rázó zökkenés után egyszerre
megállapodott.
– Mi baj Pierre? kérdém az öszvérek sopánkodó hajtóját, kiugorva a
féloldalt hajló járműből.
– Az első kerék tört össze, felelt ez a szent szűzet híva segédűl, – még
pedig olly irgalmatlanúl, hogy minden küllője széthullott s összekötés-
vagy kifoldásról szó sem lehet. Uj kerék nélkül tapodtat sem mehetünk.
E szerint nem maradt egyéb hátra, mint hogy Pierre az egyik öszvéren a
legközelebbi faluba kerékért menjen, én pedig a béna szekeren a másik
öszvér s málhám mellett őrűl maradjak.
Mire azonban Pierre jó három óra mulva egy fakó kerékkel visszakerült,
már akkor a nap lebukott volt az imént hátra hagyott magas hegy mögé,
keletről pedig hollószárnyú fellegek boritván el mindinkább az eget,
körülünk hirtelen szuroksötét éj lőn.
Illy körülmények közt utunkat folytatni annak lett volna megkisérlése,
vajjon nyakunk szintoly töredékeny-e, mint ama kerék, melynek nem a
szekérhez arányos utóda sehogy sem akart egyetértésben forogni többi
három mostoha testvérével.
Az augusztusi éj azonban langyos volt, a völgykatlan – melyben valánk –
megóvott a keletkezhető szelektől, s az ember utóljára is azzal
vigasztalta magát, hogy lehetne eset, midőn az éjet még roszabb
helyzetben is kellene tölteni.
A jámbor Pierre haraszt almot hordott egy terepélyes fa alá, az alomra
mohot szedett s kész volt a legfrissebb ágy, melyen én köpenyembe
burkoltan csakhamar elaludtam, s még talán álmomban is hallottam a
falombok suttogását s mint csendül meg közbe közbe a gyér füvön rágódó
öszvérek méla hangú csengője.
Álmomból kézérintés ébreszte föl.
– Indulunk Pierre? kérdém rögtön fölkelve, de hiszen még oly sötét van,
mintha farkas torkában volnánk?
Az előttem álló alak, kit én az első perczben hibásan tarték Pierrenek,
ismét vállamra tevé kezét.
– Pszt! suttogá, siessen, fusson ön! ön üldöztetik, fejére jutalom van
téve, itt egy percze sem biztos!
– Uram, akárki ön, de mindenesetre téved a személyben, feleltem én
meglepetve s alig tudva, nem álmaim folytatása-e még e jelenet – én mit
sem követtem el, a miért üldöztetni s igy futni volna okom.
– Pszt! ismétlé ő, jól tudom ki ön s hogy van oka előttem titkolózni,
mert ön engem kémnek hisz, – nem csoda, hiszen az egész világ annak
tart. Pedig lássa ön uram, én ez eszmétől is borzadok, mert jól tudom
azt is, hogy a kémet isten átka kiséri hatodiziglen, s inkább ezerszer
gyilkolnám meg magamat, mint sem feladjam önt. Higyjen nekem, kövessen,
s őrülésben kárhozzam el, ha meg nem mentem életét.
– Köszönöm jó akaratját, de nincs szükségem reá; válaszoltam én,
határozatlan gyanúra kelve a magát feltoló őr-angyal ellen.
A hold e pillanatban egy szakadó felhő mögűl téveteg sugarát az idegenre
veté s egy rövid perczre láthatóvá tevé sajátságos alakját. Szétmállott
öltönye rongyairól, miket egy czafrangos kendő-öv csak lazul birt
összetartani, – hosszú csavarokban lelóggó bozontos hajáról s évek óta
nyiratlan szakáláról itélve, e nyomorú s vadkülsejű embert bátran
haramja gyanánt lehetett volna megragadni, ha aszott arczának némi
fájdalmas vonása, s beesett szemeinek ama kifejezéslensége, melly néz,
annélkül hogy alvó tüzű tekintetében lélek volna jelen – egy benső
ösztönnek azt nem súgná, hogy egyike ama szerencsétleneknek, kit sinlő
testükben megbomlott szellemet vonszolnak a jótékony sirig.
– De én kényszeritni fogom önt, hogy velem jőjön, mondá s karomat
átfogta; mert lelkemet pokoltüzként égetné a tudat, hogy megmenthettem
volna önt s nem tevém. Önt pallossal fognák kivégezni, s vére rám
száradna – – huh! – –
Az erőszakos megrázkodást, melly ez utóbbi szavait követte, arra
használtam, hogy karomat markából kifejtve, hátralépjek.
– Jó, ön nem hisz nekem, ön kémnek tart, mint mindenki, folytatá
búskeserű mosolylyal; s ha már épen nem akar velem jőni, kövesse
legalább tanácsomat s ne menjen Saint-Sorlin-d’Arve-ba, mert ott a
fogadós istentelen gazember, ki feladná s elfogatná önt, hanem tartson
inkább mindig balra Sveicz felé, s ha talán meg volna szorúlva pénz
dolgában, fogadja el tőlem e csekélységet.
S ezzel egy nehéz bőr zacskót téve kezembe megfordúlt s oly gyorsan ment
tova, hogy mielőtt utólérhettem volna, eltűnt az éj sötétében.
Fek-helyemhez visszatéret e különös kalandon s azon tünődtem, hogy az
első helyhatóságnál leteendem a szegény őrültnek nálam hagyott pénzét,
midőn e fáradságtól ama tapasztalás mentett föl, hogy a zacskó tartalma
nem egyéb vertpénz alakú és nagyságú vékony kőlemezeknél, minőket e
vidék sziklás rétegei bőségben mutatnak fel.
E közben hajnallott s most én költém fel az őszvérhajtót, ki a nap
fáradalmai után s jó lelkiismeretével oly mélyen aludt, hogy az éji
kalandról legkisebbet sem sejtve, azt mód nélkül megbámulta. Azt hivé,
hogy látogatóm bizonnyal maga a saint-sorlin d’arve-i fogadós volt,
kiről erre jártában hallá, hogy őrülten tébolyog ide s tova.
Utunk az épen most nevezett falun vitt keresztűl. A szurtos pórviskók
közől, melyek a franczia faluk rendes szép házsoraitól annyira elütőleg,
már a szavójai nyomor jellegét viselik, egyetlen magasabb, cserépfedelű
ház vált ki: a fogadó, azaz, mely több év előtt szerepelt e minőségben,
mert jelenleg repedezett deszka kapuja zárva volt; az előtte levő tért
paraj verte fel, szennyes ablaküvegei megvakúltak vagy sötétkék szinbe
játszottak vagy összetöredeztek, szabad bejárást engedve a szélnek s
madaraknak, falairól az eső a vakolatot leverte, szóval egész külseje
romlatag elhagyottságra mutatott.
Abból, mit Pierre e puszta lakról mondani tudott, csak annyit értheték
meg, hogy az átkozott ház, melyet még a gyermek is kerül; a legközelebbi
mezőváros Saint-Jean-de-Maurienne-ben azonban, mialatt alkalmat
váltanék, következő részleteit hallottam e ház egykori lakosa
történetének.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nyolcz év előtt 1817-ben a saint-sorlin d’arvei korcsmának még nem volt
cserépfödele, s a többi háztól alig különbözteté meg egyéb mint a
homlokzatról lelóggó forgács-czégér, mely alól tárt ajtajú tágas
ivóházba lépett a gyér vendég.
Az órányira fekvő Maurienne mezőváros vendéglője több kényelemmel
láthatá el az utast, s így ide csupán az tért be, kit fergeteg vagy
elkésés gátolt a tovább mehetésben. A helység szegény lakói szinte
keveset költhettek italra, annyira, hogy Balmain csak nagy nehezen birta
összeverni az évi csekély haszonbért, s alig maradt annyija, mennyit
családja legelső szükségeinek fedezése megkivánt.
E család egy szelid szőke nő s két göndör fürtü fiúból – kik közűl az
öregebb nyolcz az ifjabb hat éves volt – állott. Az apa szivét, ha a
gyermekek jövőjére gondolt, keserűség fogta el, s csak a szerető kedves
nő biztató és kitürésre intő szavai tartották vissza, hogy midőn e
haszonbérbe lépés perczét átkozá, egyszersmind saját és gyermekei
fogantatása perczét el ne átkozza.
Egy estén Balmain a közel Maurienneből, hova csekélységeket vásárolni
ment volt, tért vissza. Az eléje siető gondos feleség némi eszme általi
elfoglaltságot vélt férje arczáról leolvashatni, s miután a szobába
léptek s az apa csevegő két fiát magához emelve megcsókolá, kissé
kandian kérdé tőle:
– Na s mi ujság a városban Balmain?
– Hm anyjuk, felelt kis vártatva s gondolatokba merülten a szép barna
férfi, – ha isten is ugy akarná, még gazdagok és elégedettek lehetnénk s
e fiukból is válhatna ember.
– Hogy hogy kedvesem? kérdé természetes érdekeltséggel az anya.
– Halld mindenekelőtt, mik történtek ismét nagy Francziaországban, mondá
fontosan Balmain, s egy Maurienne-ből hozott hirlapivet, mi ott sok
olvasás által elrongyollott s mocskolódott, húzva ki zsebéből, annak egy
czikkét fennhangon olvasni kezdé. Neje figyelmesen hallgatá, a fiúk
pedig játszani sompolyogtak ki a szobából.
A czikk igy hangzott:
„Május 4-ke éjén Francziaország belnyugalmát olyszerü merény fenyegette,
mely ha rögtön első csirájában el nem fojtatik, ismét számtalan békés
polgár vére-, vagyona-, életébe fogott volna kerülhetni. Hála azonban
Donnadieu tábornok és Vautré ezredes erélyes föllépésének, a lázadás,
melyről mondanunk sem kell, hogy tisztán bonapartista érdekű volt,
tökéletesen elnyomatott, a főczinkosok egy része a csatatéren maradt, s
a nagyobb fogva van, és méltó bűntetésre vár.
„A tény röviden következő:
„A mondott éjen Grenoble felé három-négy ezer fegyveres lázadó
közeledett, Didier egykori grenoblei tanár vezérlete alatt, s „Vive
l’empereur!“ kiáltások közt már épen a várost volt megrohanandó, midőn a
hős Donnadieu tábornok hirtelen összegyüjtve a benn tanyázó őrséget,
Vautré ezredessel együtt a lázadókra kirontott, s elszánt véres harcz
után szétverte s vad futásnak inditotta őket. A dicsőség, a nevezett
főtiszteken kivül, a d’isérei zászlóaljat s a szajna-dragonyosokat
illeti, kik a futamlókat pár órányira üldözve, részint leölték, részint
elfogták.
„Az elsők közt van Ivannini lázadó kapitány; fogai közt egy félig
elharapdált papir-szelet találtatott, melyen az összeesküvés főrészesei
följegyezvék.
„Az utóbbiak között Drevet, Buisson, Dufresne, Guillot, Julien, Goly a
nevezetesbek, többnyire Bonaparte egykori seregében szolgált s most
fél-zsolddal hazabocsátott tisztek.
„A lázadás és öszeesküvés fő-vezetőjének, Didiernek azonban,
mindamellett hogy a ló kilövetett alóla, sikerült megszökni.
„Személyes leirása alább közöltetik. Annak ki őt megfogván az illető
hatóságnak átadandja, huszezer frank jutalmat igér a kormány.
„Személyes leirása: Szikár magas termet, mely a hatvan év súlya alatt
görnyedten jár; borotvált arczának vonásai finomak és élesek, szemei
szürkék s nyugtalanok, orra hajlott, ajkai vékonyak, hosszú haja egészen
ősz, hangja metsző, s szavait mindig heves kézjárattal kiséri.“
– Na s asszony, mit szólsz ezekhez? mondá a bevégzett olvasás után; ha
az isten úgy akarná, hogy én lennék elfogója, szerencsénk meg volna
alapitva.
– A jó isten ilyet nem akarhat; viszonzá csendes áhitattal a nő, – s te
is Balmain, csak mondod, de nem tennéd meg.
– S mért ne tenném? pattant fel kissé boszúsan a korcsmáros, – talán
bizon gyermekeidnek felesleges volna a húsz ezer frank?
– Azért, mert nem lenne rajta istenáldás, mondá nyugodtan neje.
– Asszony-beszéd, balga előitéletek! morgá elkomorúlt arczczal Balmain,
– hagyj fel az ily botor fecsegéssel, különben azt hiszem, jobban
szereted egy ismeretlen vén ember redves életét, mint saját férjedet és
gyermekeidet.
– Épen mert titeket szeretlek végtelenül, beszélek igy. De mért
pörölnénk oly tárgy fölött, melyre eset sem fordulhat elő? szólt,
engesztelő mosoly közt karolva át férje nyakát, – jer kedvesem, pihenj
kissé, én majd behivom a gyermekeket, s aztán feltálalom a kis vacsorát.
S ezzel a rövid vitának vége szakadt.
* * *
Pár nappal később, a délután legrekkenőbb órájában s midőn a
saint-sorlin-d’arve-i fogadós legkevésbé remélt vendéget, egy utas
lépett a hűs ivóházba.
Az utas gyalog s messziről érkezhetett, mert fáradtan és
verejték-lepetten ereszkedett egy festetlen fájú szalmaszékre, mint
olyan, ki már állani is alig bir.
Szikár s görnyedtsége daczára is magas öreg ember volt ez, tépett, poros
ruhában. Halantékairól hátrasimitott haja galambfehér fürtökben folyt le
vállaira, napok óta borotválatlan sovány arczán az ősz szakál tarlója
ezüstlött. Egyik szemét fekete tapasz fedte, a másik szürkén világlott
elő a tömött szemöld alól s félig rejtődző félig fürkésző pillantással
járta be a szobát, mindamellett, hogy a minden tagján látszó
kimerültségben ajaktalan szájszélei is szinte remegtek.
Kevés ételt kért jó fizetésért s mindenek előtt ágyat, hol nehány órán
át kinyughassa az uti törődést. Eközben letevé kopott kalapját hogy a
homlokáról szakadó izzadást letörülje az elővett kendővel, melyen bár
gondosan volt összehajtogatva, vérfoltok voltak észrevehetők.
A fogadósné, ez idegen látására szivét erőszakosan megdöbbenni érezé,
rögtön férjére tekintett s aggódva látta, hogy ennek szemei kémlőleg
vannak az érkezettre szögezve.
– Az étel a feleségem gondja, felelt az öreg kérésére, – ágyat majd csak
találunk a vendégszobában. Ha úgy tetszik önnek, kövessen oda.
Az utas fölemelkedett ülőhelyéből s csak most, midőn az előremenő
fogadós után vánszorgott, volt látható, hogy egy lábát nehezen s
fájdalmasan vonja.
– Ha szives lesz őn némi ebédet késziteni, szóla menet közben a nőhöz,
majd csak pihenés után fogom kérni, most oly bágyadt vagyok, hogy
lehetlen volna bármit izlelnem.
Balmain egy vendégszobának nevezett kamrába vezette vendégét, ki ott
rögtön a pokróczos ágyra dőlt s alig öt percz mulva mélyen elaludt. A
fogadós az ajtónál hallgatózott s midőn az alvónak hosszú mély
lélekzését hallá, ovatosan kétszer forditá meg a kulcsot zárjában,
halkan levonta s elsietett.
– Készits a legjobból mid van, a szegény öreg számára, szólt tettetett
közönnyel nejéhez a konyhában, – tőlem jó bort kért, majd kimegyek a
külső pinczébe, hol azt a kevés bordeauxit tartogatom s hozok neki.
Ezzel, minden további szó nélkül, kalapját, botját véve, távozott.
A nő azonban megtanult férje lelkében olvasni, s fokozottan látván
feltünni arczán ama szellemi elfoglaltságot, mely a minap szinte egy kis
vita okozójává lőn, nem hitt szavainak. Aggályos sejtelmének
meggyőződést szerezni, észrevétlenül utána lopózott, s látta, hogy a
külső pinczével egészen ellenkező irányban fekvő Maurienne városka felé,
hol akkor csendőr-csapat tanyázott, csaknem futva halad.
A szegény nő kinosan összeszoruló szivére tapasztá kezét s szemeiben két
nagy köny tört fel. De mialatt ezeket letörlé, lelkében egy elhatározás
fogamzott és érett meg.
Visszarepült a házba, a vendégszobához. Ezt zárva s gyanuját alaposnak
találta. Már az ajtó mikénti befeszitéséről gondolkodott, midőn eszébe
ötlék, hogy a kamra ablaka a kertbe nyilik s bár kissé magasan van a
föld szinétől, de épen azért rácstalan s lajtorján elérhető. Ezzel
indult tehát tüstént a kertbe, az ablak alá illeszté, s fölment a
hágcsókon. Az ablakszárnyakat, tán hogy a zárt szag helyébe friss lég
toluljon, örömére tárva lelé; nem habozott, s a következő perczben a
szobába, az alvó idegen mellé lépett.
Megfogta az öreg lecsüggő karját s gyengéden megrázta. Ez azonnal az
erdei vad éberségével rezzent fel.
– Ön Didier – személyes leirása után ráismertek önre – a csendörök nem
sokára itt lesznek – még van idő menekülni – siessen s egy perczet se
veszitsen – – – hadará a nő egy lélekzetben.
Utolsó szavainál Didier már a zárt ajtónál volt s minden erejét
megfeszité hogy felrántsa.
– Arra nem mehet ön, az ajtót kivülről bezárta férj… rázárták önre –
folytatá vörösre pirulva Balmainné, – hanem itt az ablakon át lajtorján
a kertbe – s onnan a szomszéd havasra szabadúlhat ön –
Percz alatt mindketten lenn voltak a kertben.
– Mi tartomány fekszik a havas ótlsó oldalán? kérdé feszülten Didier.
– Francziaország! volt a leverő válasz.
De habozni, késni nem volt idő, az öreg ember hévvel szoritá meg a nő
kezét, s köszönetül e szavakat mondva: Az ég hálálja meg nemes tettét,
asszonyom! – utolsó erejével a havasnak tartott.
A fogadósné utána nézett mig láthatá, aztán szobájába vonult, ott leült
s férje arczképére meredve várt és gondolkozott, maga sem tudta mit vagy
miről?
E lelki zsibbadtságból fegyvercsörrenés riasztá fel őt. A csendőrök
jöttek férjével s állottak meg a kamra előtt, melynek ajtaját vezetőjük
felnyitá.
A csendőrök az üres szobában bámulva néztek körül. – Balmain képéből
kikelve orditá:
– Megszökött! – aztán az ablakhoz ugorva, midőn az ott feledett
lajtorját megpillantá, növekvő dühvel tevé hozzá: – feleségem szökteté
őt meg!
– Igen, én szöktetém őt meg, szólt előlépve hideg nyugalommal a nő.
– De a húszezer frank! asszony, te szerencsétlenné tettél engem,
magadat, gyermekeidet, kiáltá Balmain, s két karjánál ragadva meg őt,
villámló szemekkel kérdé: szólj azonnal, őszintén, merre, hova ment?
– Azért mentettem volna meg? lőn a szilárd határozottsággal mondott
válasz.
– Vessz tehát, becstelen teremtés! ordítá az őrjöngő düh legfenső fokán
az előbbi, s a gyenge nőt oly erővel lökte el magától, hogy ez egy
szögletbe ütődve összerogyott.
– Férjem! – volt az egész szemrehányás, mi a fájdalmasan összeharapott
ajkak közül előtöredezhetett, mig a halálsápadt arczon lefolyó nagy
könypár mosott magának sárgás csatornát.
A két gyermek, ki a katonák látására s a zajra előjött, a lerogyott
anyához simula, s félő nedves tekintettel nézett fel igy még soha nem
látott atyjára.
De ez nem ügyelt többé semmire s ott hagyva a fuldokló csoportozatot, a
csendőrökkel a szökevény üldözésére rohant.
* * *
Sikertelen keresés után, éjfél tájban tért vissza a káromkodó csapat, –
Balmain nagy mennyiségben felhordott borral vendéglé a csendőröket s
szóval sem ellenkezett, midőn ezek nejének, mint a megszöktetési tényben
bünösnek, fogva elviteléről beszéltek. – Nem is tudta, hogy a szegény nő
heves görcsök közt, félig öntudatlan fekszik ágyában.
A csendőrök már épen menni készültek, midőn egy pór lépett az ivóházba s
jelenté, hogy az üldözött rablót vagy gonosztevőt, kinek vétkéről
tudomása sem volt, a havasról letántorogni s egy, a falu szélén levő
pajtába menni látta.
A nyomozó had rögtön fölkerekedett s a pór után a kijelölt helyre
sietve, zsákmányát a pajtabeli szalmán fél-holtan találta.
Didier testi ereje a meredek havas mászásában végkép megtörött; lába,
mely a grenoble-i éji harcz alkalmával, az alóla kilőtt lónak rá dőlése
által tetemesen megsérült, nem birta tovább vinni őt, s iszonyu kinokat
okozva, ájulásba ejté az éhszomj és fáradság által különben is kimerült
öreget.
Midőn ájulásából a havas hideg nyirkos földén felocsúdott, halála óráját
vélte közel lenni. Mihez kezdjen? ha a hegyeken át birna is haladni,
Francziaországba jut, hol a veszély még bizonyosabb. Táp és nyugvás után
epedve, az éj leszálló ködében visszakúszott a falu felé, s egy
szánakozó pórnőtől darab kenyeret kapva, ezzel egy pajtába vonúla, s ott
lihegve a szalmára terült.
Elszenderülni sem volt még ideje, midőn a csendőrök rajtaütöttek s
kötözve vitték Maurienne-be. Innen, orvosi segély által kissé
fölépülvén, Turinba, s a piemonti kormány által vissza Grenoble-ba
szállitatott, hol aztán a lázadás szinhelyén pallos alatt hullott el ősz
feje.
Halála előtt megvallá, hogy nem Bonaparte, de Orleans herczeg részére,
bár ennek tudta és részvétele nélkül, akart forradalmat kezdeni, s a
bonapartista érdek csak a fél-zsolddal hazabocsátott tisztek megnyerése
végett volt kitüzve.
Balmain Párisba utazott, s mire a húszezer frankkal visszatért, nejét
halotti padon kiteritve találta. A szegény nőn teljesült az, mit sokan
mesének hisznek – a szive szakadt meg.
Férje köny nélkül temette őt el – ez ember elfeledte a sirást, vagy
talán önmaga elől akarta elvitázni lelke titkos vádját?
Aztán háza épitéséhez fogott, s fogadót, mely a maurienne-it mindenben
meghaladja, kivánt felszerelni, hogy az utasokat oda édesgesse.
De az utasok kerülték házát, hónapokon át sem volt vendége; – a falu
népe pedig inkább mérföldet ment, sem hogy Balmainhez térjen be szomját
oltani.
Nem társalgott vele senki, még cselédet sem kapott s az utolsó pór sem
akart vele szóba állani.
Fiait a többi gyermek kizárta játszóköréből, csúfnevekkel gunyolta és
ingerlette, – s hazatérve, komor s könnyen dühre kelő atyjuktól nyertek
nem ritkán szidalmat, ütleget, kivált ha anyjuk sirját merték
meglátogatni.
Egy este végre nem jöttek haza – anyai rokonaik egyikéhez szöktek s
többé semmi áron sem akartak az apai házhoz visszamenni.
A fogadós napról napra embergyülölőbb lőn, mint lesz mindenki, kit az
emberek gyülölnek. Daczolt velük, s mert hozzá nem közeledett senki, ő
sem közeledett senkihez.
Sokszor hetek multak el, hogy nem is látták, s ha megjelent az utczán,
kalapját mélyen levonta összehuzott szemöldeire, s fel sem tekintve ment
előre.
Egyszerre azonban – midőn már csaknem holtnak hitték, oly rég nem látta
senki – modora egészen megváltozott, vonásairól eltünt a gyülölet komor
felhője, s bár ott, hol több ember volt együtt, nem mutatkozott, de
minden egyest megszólitott, s titokteljes suttogással segélyét ajánlá
fel az állitólag üldözöttnek.
Megőrült; s most a megmenteni akarás rögeszméjével tébolyog ide s tova a
hegyekben.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A tőle kapott bőr-zacskót a pénz alakú kerek tavicscsal – e történet s
az éji kaland emlékeül magammal hoztam.
EGY ZSIDÓ A XIII. SZÁZADBAN.
(TÖRTÉNETI BESZÉLY.)
I.
Azon időben – irtak vala pedig Krisztus urunk születése után ezer két
száz és harmincz egyet – Magyarországon második Endre király, Endre
királyon Dénes nádor, mindkettőjükön pedig Dávid ben Gábael dúsgazdag
zsidó uralkodék.