befolyásán kivül még egy szellemi búja is van, mi lelkét szüntelen
epesztve, testét is módnélkül apasztja. Másfél év előtt megházasodott,
házi boldogságát azonban nem élvezheté sokáig, mert szegény kedves
Pepikéjét három rövid hó mulva elragadta mellőle – egy utazó angol, s
bár mennyit járt és kelt is utánna azóta, mindeddig nyomába nem
akadhatott. Leirta ezután kedves Pepikéje sok szép és szeretetreméltó
tulajdonait, tizenkilencz évét, nagy kék szemeit, tengernyi szőke haját,
jóságát, szelídségét melyel atyja akaratának hódolva kész lőn őt
boldogítani. S ő valóban boldog is volt s az is marad egész életén át,
ha az az átkozott angol lord nem vetődik városukba, ki, hű életpárját
kétségkivül erőszakkal ragadta el, s most bizonnyal fogva és rejtve
tartja a Franczlijához vissza epedőt. – Ezen emlékezéseknek keserűsége
két almányi könnyet sajtolt ki tudósunk érzékeny szürke szemeiből.
E jelenet tragi-comicai hatással birt. Minden részvétünk mellett is alig
nyomhattunk el egy felküzdő mosolyt németünk boldog hitén, ki Pepikéjét
erőszakkal elragadottnak s hozzá visszavágyónak hivé. Ezt, csak egyetlen
tekintéssel a döczögő serhordóra, képzelni lehetlen volt egy
tizenkilencz éves, szőke haju, kék szemű szép nőről, ki minden kétségen
túl csupán szülői parancsszónak engedhetett, midőn Katzenau ur által
oltár elé hagyá magát vezettetni. A dologban az volt a legbámulatosb,
hogy három hónapig is kitartá mellette.
Mert – félre téve minden hizelgést – egy bival bornyú alakján több
kellemet lehete fölfedezni mint tanárunkén. Arcza terjedelméről, csak
annak lehet fogalma, ki saját magáét nagyitó tükörből már látta. Ez
arczon nem volt soha egyetlen szál szőr de volt annál több himlőhely, s
hihetőleg ez gátolta az előbbinek kinőhetését. Tapasztalás szerint, a
nagy himlőt szerencsésen kiállott egyének rendesen szerfölött
egészségesek szokván lenni, ez Katzenau urnál sem hiányzott, sőt
hallatlan étvágygyal is párosult. Rémületévé lőn az olaszvárosi fogadók
table d’hôte-jainak, mert azon asztalnál, hol ő ebédelt, az utolsó négy
számára mindig ujra kellett tálalni. De volt is látszatja; két pofája
ugy kihizott, mintha mindig trombitába fújna, s tökéletesen eltemeté a
kis galuska orrot, mely ugy nézett ki, mintha csak ugy véletlenül
pottyant volna oda arcza közepébe. Hát még mikor nevetni kezdett: apró
szemei egyszerre elvesztek, ugy elfödék arczainak feltoluló dombjai, s
csak gyanitani lehetett hova bújtak el. Orr, szem, egyaránt láthatlanná
lőn s egyedül a száj-barlang szerepelt, melynek két vége ilyenkor a
veres fül-tányérok tövéig nyult el. Nyaka szinte nem létezett vagy
legalább szerényen elleplezve rejtőzött az arasznyi toka alatt, mely
mellére lógva le, első pillanatra amaz opticai csalódást idézé elő,
mintha ez embernek kettős arcza volna. Ily terheket kellvén czipelnie,
nem csoda ha szünet nélkül izzadott, s hármat szusszant addig, mig egyet
szólt. Szólt pedig igen sokat, s igy képzelhető, mily épületes volt
hallgatni előadásait.
Részemről, egy cseppet sem csodáltam, hogy Pepike oly könnyen engedé
magát mellőle elragadtatni; én nem voltam neje s három hó helyett csak
három óráig élvezém társaságát, de már szinte várva vártam egy angol
lordot, ki közeléből elragadjon, s hasonló interventio nélkül is rövid
uton megszöktem volna tőle, ha ő maga végetlen sajnálkozások közt, hogy
válnia kell tőlünk, nem bucsúzik, Portici felé vevén utját, honnan
másnap reggel a Vezuvra – már hatodszor – menend fel folytatni
természet-buvárlásait. Mi egy betüvel sem emlitők, hogy ugyanakkor mi is
oda készülünk, nehogy tervéről lemondva, hozzánk szegődjék, s együtt
akarjon velünk menni Nápolyból.
Sok szerencsét kivántunk neki a tudós értekezéshez, melynek irásával a
Vezuvról geologiai, mineralogiai, s még sokféle logiai tekintetből, épen
foglalkozott, s visszahajtattunk a veturinóval Nápolyba. Itt tudtuk meg,
hogy dr. Katzenau úr már a pompeji romokról is adott ki foliantot, hol a
többi közt mathematicai bizonyossággal azt is kimutatta, hogy a rómaiak
akkoron még nem ismerték az ablaküvegeket. Két héttel később azonban egy
ház ásatott ki, minden ablakában a legszebb üveggel.
Következő reggelen felhőtlen tiszta égről kelt fel a nap, midőn mi már
útban valánk Portici felé s szemközt a Vezuvval, melynek csúcsa mindig
ködben áll. Épen egy cicerónéval, ki a hegy tűztorkolatához vezessen
fel, állottunk alkuban, midőn egy négyes fogatu pompás utazó hintóban uj
vendégek érkezének. A bakról leugró livréés inas kinyitá a hintó ajtaját
s egy középkoru szálas férfit segíte kiszállani, ki ismét izmos
karjaival egy pehely könnyű szőke hölgyet emelt le a selyem vánkosokról
a láva rétegű földre. Aztán nehány szót váltának francziául, de
kiejtésök rögtön elárulá, hogy e nyelv egyiküknek sem anya nyelve.
Azonban egy cicerone tolakodott hozzájok s felajánlá szolgálatait. A
mienk már ekkor bérelve volt s konczát féltve, szinte oda ugrik igénybe
venni vezetői jogát, s már már késre kerül a dolog a két collega és
vetélytárs közt, ha az ügy akként nem intéztetik el, hogy mind a két
társaságot külön egyén vezesse. E szerint mindkét vállalkozó nyert
alkalmazást, a harmadik – mint mondák – már korán napkölte előtt ment
fel egy dottore tedescoval.
A peres ügy kiegyenlítése után a kicsiny asszonyka a magas úr karjába
csimpeszkedett, a cicerone három öszvért nyergelt meg s vitt vezetéken
előre, az inas a negyedikre ült, s a kis karaván utnak eredett. Mi még
maradtunk, reggelizni vagy talán hogy ne kelljen érintkezésbe jőnünk a
magának is elég házas vagy szerelmes párral.
Óranegyeddel később mi is indulánk. Az eleinte eléggé széles út magas
nyárfákkal szegélyzett szőllők közt vezete, miknek élősövényzetében itt
ott egy egy aloe mutatkozott. Később, a mint egy nyilt térre értűnk,
megszünt minden növényélet, egyetlen madár sem volt látható, mindenfelé
kopár sivatag, melyen a szél halvány felhőket kerget. – Ezeken át
fel-feltünik a Vezúv két csúcsa, balra a Somma, jobbra a mostani
tűztorkolat, előttük ama falszerű láva halom, mely Herculánumot temette
el.
Szótlanul merültünk az annyira emlékdus látványba; képzeletünk azon
időpontra szállt vissza, midőn a most megkövülten elterülő réteg
tűzfolyamként ömlött alá a hegyről s eltemette a két virágzó várost.
– Nem, nem, szólt társam, itt a képzelet szárny-szegetten hull alá. Oly
hideg lehet az a valóhoz képest, mint e lávatömeg most, a kitörés
perczében voltához képest. Dante-nek látni kelle ily kitörést, midőn
„Poklában“ amaz égő fövenyt vagy örökös lángokat festi, melyek lassudan
és némán folynak alá:
Arrivammo ad una landa,
Che dal suo letto ogni pianta rimove.
Lo spazzo er’ un’ arena arida e spessa
. . . . . . . . . . . . .
Sovra tutto ’l sabbion d’ un cader lento
Pioven di fuoco dilatata, e falde,
Come di neve in Alpe sanza vento.[3]
Perczre megnyiltak a felhők s gyönyörű szemlét engedének az alattunk
elterülő tájképre. A sima tengeren száz és száz halászhajó dagadó
vitorlája fehérlett; Portici, Caprea, Ischia, Pausilippe kibontakoztak a
reggel ködéből; balra a nápolyi öböl tünt fel árboczos hajóival s
narancsfa szegélyü partjaival; az egész – mint társam mondá: –
paradicsom, a pokolból nézve.
Tovább haladánk öszvéreinken, mig nem a meredek hegycsúcs aljához
értünk, hol le kelle szállanunk; a vezető hosszu botokat adott
kezeinkbe, melyek segélyével s a meredek sikamlós talapon sok helyütt
kúszva jutánk fel a csúcsra. A hideg fokonkint élesebb, a köd sürűbb s
homályosabb lőn.
Az előttünk megindult társaság egy részét, az az a magas urat és kis
szőke nőt, pompás persa szőnyegen lehető kényelembe helyezkedve
találtuk. A csípős hideg ellen amazt fényes asztrakán béllésü köpeny,
ezt a legfehérebb és puhább hermelin prémzetű bársony kaczamajka védte;
előttök válogatott hideg étkek közől pár sötét palacz nyujtotta fel
hosszu nyakát. Az inas és a cicerone tiszteletteljes távolban állongtak,
mig uraik az izlelés élvét vidám beszéd- és nevetéssel fokozák.
Röviden köszöntők őket, s mielőtt a craterbe lemennénk, nagyobb
kődarabokra pihenni ültünk. A magas ur magához szólitá inasát s ez halk
hangon kapott utasitása szerint, egy palacz s két kis pohárral
közeledett felénk.
– A kegyelmes herczeg – szólt – azt hiszi, hogy e nyirkos légkörben
nehány korty rosztopcsin nem teend rosz szolgálatot. Azonban, ha szarvas
gomba-pástétomját nem utasitanák vissza, utánna első minőségű malagával
is kedveskednék.
Köszönetünket fejezők ki a herczeg figyelmeért s egyelőre a
rosztopcsinnal is megelégedénk, melynél – közbevetőleg mondva – jobbat
sem azelőtt sem azután nem izleltem. Módjában is volt az illetőnek a
javából tömni meg pinczetokját, minthogy az, mint ezt később tudtuk meg,
Cs....eff orosz herczeg volt.
– Messieurs, szólt ő, a karjára fűzött nővel felénk közeledve – önök
valószinűleg a craterbe szándékoznak lebocsátkozni, mi is; ha ugy
tetszik együtt tehetjük a partiet.
– Legalább, folytatá feleletünket sem várva be s vidor mosollyal az
asszonyka, ha egy szeszélyes kitörés lenn a mélyben ér utól, társaságban
teendjük a hosszu utat – a más világra.
– Akkor is csak mi nyernénk, válaszoltam én, bár ily bájos Aegid alatt
nem lehet veszélytől tartanunk. De nagysád nem fél a sötétség országát
meglátogatni?
– Ah, Josephine! vette át a szót a herczeg s büszke gyönyörrel tekinte
végig a nőcskén, – Josephine ily vállalatoknál a legbátrabbakon túl tesz
s nem ismeri a remegést. Schveiczban hajborzasztó merényeket vitt végbe
s oly keskeny magas sziklákra hágott, hol eddig csak gazella járt.
– S aztán annak, ki Aetnáról jő, Vezuv csak egy kis vakandtúrás: tevé
hozzá tréfásan negélyzett fitymálással a hősies Josephine, s nagy kék
szemeit oly nyájas csintalansággal emelé ránk, mintha már régi ismerősei
volnánk.
A kék szemekben rendesen méla ábránd s nem ritkán érzelgős kifejezés
szokott epedni, de itt eltérés volt a szabálytól, s bátran mondhatom,
hogy a legfeketébb olasz szemekből sem láttam annyi gyújtó erőt, annyi
villanyos tüzet elősugárzani. Társalgásunk kezdetén első rendű kaczérnak
hittem e szemek szép tulajdonosát, később tapasztaltam, hogy azok ugy
születtek s nem is tudnak másként, mint hóditóan pillantani.
E közben a torkolat szélét jártuk körűl, keresve a helyet, hol a lemenet
legkevésbé meredek. A cicerónék csakhamar oda vezettek.
– Corpo di mezze luna! kiáltott fel az egyik, a craterben látogatókra
fogunk találni. Ez itt Giacomo köntöse, ki még tegnap este jött fel a
dottore tedescoval, bizonyosan lenn vannak: – szólt, mialatt levetett
felöltönyét s kalapját pajtásának megismert ruháihoz tevé le.
– Ki az a dottore tedesco? kérdé hirtelen a bájos Josephine.
– Nevét nem s csak annyit tudok, hogy midőn nehány hét előtt én vezettem
a hegyre fel s a craterbe le, a legiszonyúbb félelem és szorongás között
tökéllé el magát a leszállásra s miután ötvenszer is megkérdezte volna,
nem tarthatni-e valami véletlen kitöréstől? Mikor pedig már lenn valánk,
a legkisebb kőgördűlésre, mely lábaink alól a mélységbe hullva neszt
okozott, halálra rémüle s nyakrafőre igyekezett fölfelé, azt hivén, hogy
már kezdődik a kitörés. Pedig igen nehezen mozog, minthogy boldog
testalkatából négy oly egyén kitelnék mint magam: – felelt a bőbeszédü
de sovány olasz.
S valóban, a mint hosszasban letekintve, szemeink a homályt kissé
megszokták, lenn pár mozgó alakot véltünk megkülönböztetni.
A hölgynek azonban bátorsága vagy kedve a vállalathoz csökkenni látszék;
visszatérést emlegete, okul vagy ürügyűl azt hozván fel, hogy nőruhában
illemsértés nélkül lehetlen e meredeken lecsúszni, s hogy még egyszer és
ekkor férfiruhában jövend.
Mi nem halaszthatók máskorra a torkolat megtekintését s már épen az
előrement vezető után akaránk bocsátkozni, midőn nehány lépésnyi
távolságról e szavakat: „Te be sure, here they are Mylord!“
(kétségkivül, im itt vannak ők Mylord!) hallottuk előhangzani. E
szavakat rögtön három férfi követte, kik a sűrü ködből kibontakozva
előttünk állottak meg.
– Reméllem, Monsieur le duc, s ön is Madame, emlékeznek még vonásaimra!
kezdé az érkezettek egyike, merőn tekintve a megszólítottakra.
– Ah Mylord, mily véletlen találkozás! sipegé, elfogulatlanságot akarva
erőltetni szavaiba, Josephine. Arczáról azonban minden pirosság, a
természetes azzal együtt mit a hűs légzet szítt fel, egyszerre eltünt.
– Önnek az, de nekem nem: felelt nyugodtan a lord; öt hét óta várok már
e szerencsére. Herczeg! ha ugy tetszik végezhetünk.
A két férfi több lépésre távozva, élénk párbeszédet látszék folytatni, –
Josephine némán maga elé meredett, s szemeiből és ajkairól a mosoly is
az arczok pirja után ment.
A lordot hirnévből már ismerém, legalább nem kételkedtem, hogy ő ama
különcz angol, ki Nápoly legszebb hotel-jának első emeletét egymaga
számára öt hét óta béreli, komornyikján kivül mással nem beszél, egész
napokon át alszik, sehová nem jár, mit sem olvas, kivévén az érkezett
idegenek jegyzekét, mit minden reggel és este a fogadokból rendesen és
pontosan elhozat. Személyesen azonban csak most láttam először s
francziául mondott nehány szavának angolos kiejtése nélkül is azonnal
kitaláltam volna, hogy a lehajtott szárú csizmába s borsózöld
makintoshba öltözött szikár ember, kinek éles vonásu bajusztalan arcza
alig látszik ki a szemöldekig lehúzott kalap s nyakára burkolt kendők
közül, nem lehet egyéb mint valami utazó lord.
Jötte czélját is csak akkor kezdém sejteni, midőn Josephine percznyi
feszült csend után véletlen hozzánk fordulva minden szentre kért,
igyekeznénk a két vetélytárs közötti ügyet lehetőleg kiegyenliteni.
Hogy e kiegyenlités eszközölhető legyen, mindezek előtt a viszály okát
kellett volna tudnunk, de ezt már kérdeni is késő lőn, mert a herczeg és
a lord sebes léptekkel közeledve félbe szakiták a kezdett beszédet.
– Uraim, önök gentlemanek – szólt hirtelen a lord – s igy nem kételkedem
válaszukról, midőn a köztem s a herczeg közötti ügy elintézésére párbaj
segédekül kérem fel.
– Készségüket annál kevésbé lehet kétségbe vonnunk, folytatá a herczeg,
ha kijelentem, hogy a viszály tárgya e bájos nő.
A bájos nőn látszék, hogy szeretne nagyot sikoltani vagy elájulni, de
hogy egyikét sem tenni fontos okai vannak. Jobbnak látta, némán esdő
arczát ránk emelni.
– Uraim, felelt kis vártatva utitársam a franczia; elvonva attól, hogy
ez ügy, melyért önök életükkel játszanak, előttünk egészen ismeretlen, s
hogy mi ezt a helyzet gyöngédsége miatt nem is tudakolhatjuk: be fogják
önök látni, hogy ily hirtelen, távol minden orvosi segélytől…
– Semmi kibuvó ajtót uram, én el vagyok tökélve: vitatá a lord.
– Nekem pedig a kihivást el nem fogadnom nem lehet: erősité a herczeg.
– E fölött, folytatá mylord, komornyikom James a legügyesebb borbély,
vérzést elállitani, sebet lekötni, senki sem tud jobban, s erre minden
kellékkel el van látva. Holla! James! ide a szekrényt!
James, ki a kalauzul jött portici-i fogadóssal csekély távolságban
hátramaradt, kis szekrénynyel kezében előre jött. A lord átvevé tőle,
felnyitá s két pisztolyt vőn ki a tokból.
– Im uraim, sziveskedjenek egy perczre átvenni a fegyvereket, aztán a
herczeg választ, önök meghatározzák a barrieret s jelt adnak. – –
Vonakodtam a nyujtott pisztolyt elfogadni; különféle ellenvetésekkel
iparkodván elháritani a kellemetlen szerepet. Arra ohajtám birni őket,
hogy halaszszák másnapra a párbajt.
Sikertelen. Az eleinte hideg nyugodt angol, fokozatosan tűzbe kezdett
jönni, s még inkább ellenünk mint vetélytársa ellen.
– Az ügy huszonnégy óra mulva is épen ugy fog állani mint most –
viszonzá keserűn, – aztán regényesb helyet sem választhatnánk meghalni
mint Vezúv tetejét.
– Ugy van, mondá egykedvüen az orosz herczeg, s ha ezen urak nem akarják
kötelességüknek ismerni a segédséget ily gyöngéd ügyben, nélkülök is
végezhetünk. Lőjjünk kendőn át – akármelyik inas vagy cicerone is tud
számolni jelül: egy, kettő, három.
– Jó, lőjjünk kendőn át: fogadá el mohón a lord az ajánlatot.
– Szent szűz segits! kiálta fel most a kis szőke nő, siránkozólag fedve
kezeivel arczát – még meglövik egymást!
– Ne féljen Madame, vigasztalá őt ő kegyelmessége, egyikünk csak életben
marad ki önt birtokába vegye, önnek pedig ugy látszik mindegy, akár
melyikünk leend a szerencsés.
Soha sem volt azelőtt fogalmam, hogy valaki ily szenvedélytelen
hidegvérrel ölni vagy halni akarhasson. Láttam hogy itt minden további
szó a pusztába hangzik el, s emberi kötelességemnek tartám
közbenjárásunk által a halál esetét legalább kevésbé valószinűvé tenni.
Röviden értekeztem erről társammal, s elfogadtuk a felhivást.
Átvettük a fegyvereket s megvizsgálók a töltést. Az orosz herczeg az én
pisztolyomat választá s véle engem segédének. Francziám tehát a lord
részére jutott. Erre kimértük a távolságot, mely nem lehete nagyobb a
köd miatt tizenöt lépésnél, ennél előbbre lépni azonban nem volt szabad.
Josephine a szinhelytől el a crater felé fordult, hol a két cicerone,
ugyanannyi inas s a portici-i fogadós suttogó csoportozatot képeze. A
lord komornyikja tépést s köteléket szedett elő, a fogadós egy kőpalacz
vizet húzott ki oldalzsebéből.
A szegény nőcske e készületeket nem nézhette örömest, mert szemeit
behunya s alsó ajkát beharapva, füleit két mutató újjával bedugta, s e
feszűlt helyzetben várta a sorsa fölött határzó durranást.
Az első lövés természetesen a herczegé volt. Ez röviden czélzott s kissé
magosan, mert golyója a lord feje fölött négy hüvelknyire ennek kalapján
fúrt lyukat.
Ő lordsága ezt érezheté, minthogy kalapját rögtön levéve, megnézte az
okozott eredményt.
– Damned! kiálta fel, Nápolyban az ember becsületes új kalapot sem
vehet!
Erre ismét feltevé a megsebzettet, állást vőn, biztos kézzel czélzott s
– lőtt.
Ellenfele rendületlen állt helyén.
– Na s my lord Duke, hogy érzi magát? kiálta reá.
– Tökéletes épségben, felelt ez, csak balfülem cseng kissé, igen közel
talált mellette elmenni ön golyója. Kivánja ön ujra kezdeni?
– Of course! kezdjük ujra; – mondá bámulandó hidegen a lord.
Mi azonban a sértett becsületnek már eleget téve hittünk lenni, s
határozottan tiltakozánk az ismétlés ellen.
– Csakhogy itt nem csupán sértett becsületről, hanem arról is van szó,
kié legyen a pályadíj, melyet mindkettőnk magának igényel: jegyzé meg a
herczeg.
– S ez csak akkor lehet eldöntve, ha egyikünk meghalt: mondá az angol.
– Én, bár csak sejtem a viszonyokat, igazságosabbnak találnám, ha maga a
nő választana önök közt: igyekvék középutat találni segéd collegám.
– Mit gondol ön? veté ellen mylord; egy mivelt nőt ily választás
kényszerűsége által zavarba hozni, gyöngédtelenség volna. Aztán, én bele
sem nyugodnám ha nem engem választana, nekem elvitázhatlan jogom van
hozzá, miután egy férj-szörnyetegtől, egy valóságos rhinocerostól
mentvén meg őt, örök hálával adósom.
– Ne feledje Mylord, válaszolá az orosz, hogy ily, mint ön mondja,
rhinocerostól szöktetni őt meg, alig nevezhető érdemnek; mig ellenben
én, ki őt ily tökéletes és szeretetre méltó védnöktől, mint Mylord,
megfoszthatni szerencsés valék, inkább számithatok benső hajlamára.
– Ön se feledje my dear Duke, hogy e nő engem önkényt követett, mig ön –
legszelidebb kifejezéssel élve – ellopta őt tőlem. Egyébiránt ne
vesztegessünk szót – uraim, önök sziveskednek ujra tölteni.
A helyzet kellemetlenségétől egy közbejött véletlen szerencsésen
fölmente, mi egyszersmind a vetélytársak közötti makacs vitának, általuk
épen nem reménylett módon vete véget.
Kevéssel a lövések után, a crater mellett kiáltás, jajveszéklés,
káromkodás és kaczajból összevegyülő zaj kezde támadni. Először csak két
húsos kövér kéz volt látható, mely alulról a torkolatból felnyúlva,
könyörgő szavak által követteték, húznák fel őt a felszínre a crater
szélén állók, miután ő, t. i. a mozsár-kezek tulajdonosa minden erejéből
kifogyván, nem képes felvergődni, a kitörés pedig már készülő félben
van. Alatta, a cicerone biztatta az illetőt s mert ez nem használt,
káromkodott is; felül az inasok s a mi kalauzaink kaczagtak, s nem
csekély erölködéssel csakugyan felhúzták őt, ki e felvilágra érkezése
első perczében lelketlen tömegként rogyott össze.
– Az Isten szerelmeért, ne tréfáljanak önök, hanem vigyenek biztos
helyre, különben mindnyájan itt veszünk! könyörge, a fáradság által
kettőzött szuszogás közt dr. Katzenau, mialatt vérbélű görögdinnye
arczáról veritékcsermelyek szakadtak.
– De hát mi oka van önnek, Signor, a Vezúv kitörésétől tartani? kérdé a
portici-i fogadós.
– S nem hallották volna önök ide fenn ama kettős tompa morajt, a kitörés
világos előhirnökét? én jól hallottam, s azért – mindenre kérem –
siessünk.
– Dehogy nem hallottuk mi is, csakhogy azok pisztolylövések voltak:
magyarázá egy cicerone.
– Itt van ni; morgá az ki a dottore-val lenn volt a craterban; engem
pedig ijedtében ugy megrugott, hogy tiz napig fog fájni bele oldalam.
Alig hallotta meg Katzenau ur, hogy mit ő lenn tompa morajnak hallott,
az itt fenn pisztolycsővekből származott, midőn félelem által paralyzált
tagjaiba a bátorság fokonkint vissza kezde jönni. Két kalauz
segitségével szerencsésen feltápászkodott, s személyes meggyőződést
szerezni a párbaj szinhelye felé tipegett, hol épen az ismétlés forgott
kérdésben.
A szép Josephine, az az: minthogy valóságos kilétét nem titkolhatjuk
többé – a német doctor Pepikéje két tűz vagy is inkább három praetendens
közé szorult, találós eszecskéje azonban rögtön belátta, hasonló
körülmények közt mit lesz legczélszerűbb tennie.
Elhatározta magát s a vele szemközt jövő Katzenau karjaiba rohant.
– Frantz! mein lieber alter Frantz! ismered-e még kedves nőcskédet?
– Mi ez? jól látnak e szemeim? tördelé ez; hiszen ez az én Pepikém, az
én szivem édes kis Pipszikéje! Istenem, Istenem, mily szerencsés
véletlen találkozás!
– Az ám; sohajtá Pepike, – de mennyire megsoványkodtál édes őregem!
– Ugy-e? sóhajtá viszont emez megtekintgetve saját alkatát; látod,
utánnad búsultam, s már sorvadástól kezdtem tartani. De hol veszed itt
magad?
– Uraim! szólt a sajátságos jelenethez közeledő lord-és herczegnek
Josephine, – van szerencsém önöknek kedves férjemet doctor Katzenaut,
kitől a viszonyok hatalma által oly sokáig voltam elválasztva,
bemutatni! – s ezzel kendőjét arczához vivé, hogy arról valami nedvet
letörüljön, melyről mai napig sem tudom, öröm- vagy bánatköny volt e,
vagy a férje arczáról csókolás közben rá tapadt veritékcsepp. A kendő
megől azonban egy egy hamis pillantást vetett elébbi pártfogóira.
Ezek egymásra néztek s – hangosan felnevettek.
– Sok szerencsét doctor ur, az elvesztett de ismét feltalált
paradicsomhoz! mondá nem minden gúny nélkül az angol.
– Nos Mylord! lövünk még? kérdé a herczeg.
– Azt hiszem felesleges – –
– Ugy van s mi ezentúl legjobb barátok maradunk.
– Itt a kezem; de egy feltétel alatt –
– S ez lenne?
– Hogy doctor ur házi boldogságát ezentúl egyikünk sem zavarandja.
– Elfogadom – s mozt köszönjük meg ezen urak szivességét.
Mosolyogva hajtottuk meg magunkat a vetélytársakból ily hirtelen jó
barátokká váltaknak. Katzenau ur, ugy látszék, megbocsáta a lordnak,
mert egyetlen szóval sem tett neki szemrehányást neje erőszakos
elragadásaért, vagy talán, hogy a jelen perczben boldogságán kivűl
egyébre nem is volt képes gondolni.
– Adieu Madame! szólt még egyszer Pepikéhez az orosz herczeg; málháját
és szobaleányát sziveskedjék holnap délig elvitetni az albergo
inglese-ből mert délután tovább utazom.
Ezzel a lord a herczeggel, kellő kiséretben lefelé indult a Vezúvról; a
boldog Katzenau szinte vissza igyekezett édes hű nejével Nápolyba, hogy
onnan a legrövidebb uton térhessen haza csendes tűzhelyéhez.
Én és franczia társam a craterbe bocsátkozánk le.
Késő délután volt mire ismét feljövénk, s meglehetős sötét midőn a Vezúv
csúcsát messze magunk fölött hagyva, a hegyoldalban egy fáktól
környezett gunyhóhoz érkezénk.