eloltá a mécs lángjait; utána ment, s lebocsátá a padló lemezt, mely
előbbi helyébe ismét tökéletesen viszszaillett, mint egy mestermü
szekrénybe tolt sejthetlen fiók.
Alig hangzott el a mélyedésben a ritkán tapodott lépcsőzet nyikorgó
nesze, midőn ezt a lakosztály ajtaja mögől hallszó moraj váltá fel. Az
ajtó hirtelen felszakittaték, s szövétneket tartó két muzulman nyomában,
más négy jött kivont karddal; közöttök Ahmed, balkezében a kis ébenfa
tokot, a jobban ezüst tálczát tartva, melyen veres selyemből fonott
zsinór volt kör-rétegekbe összehajtva.
– Hafiz bég! rikácsolá a küszöbön; jelenj meg elfogadni s megérteni a
hatalmas pasa ajándokait!
Semmi válasz, semmi hang nem jövén a felhivásra, kellő óvatossággal a
második, harmadik, az utolsó szoba, a rabnők kamrája is átkutatva lőn –
sikertelen, mind üres volt, s a keresett vad sehol.
Ahmed első eszméje Derencsényiné s az vala, hogy a bég loppal ennek ment
látogatására. Megbizottait előre parancsolva, a vártorony felé rohant, s
az első őrt, ki a bemenetet utasitásához képest gátolni akará, szó
nélkül leszurva, a vendég által lakott szobákba rontott.
A rabnők ijedve futottak szét előtte, csak egy füzött magyar mellény- és
hosszan lefolyó szoknyába öltözött asszony lépett bátran előre.
– Dzsaur nő! kiáltott erre Ahmed; a bégnek nálad, e szobában kell – –
A szó torkában fult el, midőn a dzsaur nőnek vélt alakban Fatimét ismeré
meg.
– Itt sem dzsaur nő, sem a bég nem lakik, – mondá ez, itt a hárem van –
távozzál!
A titkár, gyanitani kezdve a valót, legott Derencsényi börtönét rendelé
megnyittatni, s maga lépett be első. A penészes falak közt azonban egy
lelket sem talált; a földön leoldott bilincsek hevertek, s a büzhödt
léget szurok füst tevé még nehezebbé.
– Megszöktek! orditá percz mulva sakál-dühösséggel az udvaron; még nem
messze lehetnek, utánnuk minden irányban! tiz erszény piasztert annak –
–
Orditása elveszett a menydörgés bérczrázó ropogásában.,…
– Tiz erszény piasztert annak, ismétlé, ki élve vagy halva visszahozza a
hitetleneket! lóra ti lomha kutyák – gyujtsatok fáklyákat – fel a
kapuval! vesszek el, ha e nyomoru ebek kisiklanak kezeimből.
A hang- s tett-zavar a sietségben átalános lőn. Arasznyira sem lehetett
látni a pokoli sötétben, s több időbe telt, mig a fáklyák meggyujtattak.
Aztán ezekkel futostak össze vissza az udvaron, viszfényeül a vészes
égen felkigyózó villámszalagoknak.
Fatime lelkében ezalatt két ellekező érzelem küzdött. Bánatos kétely
volt az egy, mit újolag ébredő féltékenység költött fel benne, azt
sugván neki, hogy Hafiz elbeszélése a nővérről talán nem egyéb
mese-ürügynél vele megszökhetni; a másik remegő félelem vala ifjának az
üldözés által veszélyezhető életéért.
A küzdésben ez utóbbi lett erősebb, s a feláldozólag szerető nőkebelben
elhatározás fogamzott e kedves életről minden áron elháritani a
fenyegető csapást. Miként teendi azt? maga is alig tudta még, s a zajgó
tömegben egy égő szurokfáklyát ragadva fel, a várkapu felé sietett, mely
a lőportár közelében, az üldözni készülőknek épen akkor nyilt meg.
VI.
A csiga-lépcső melyen Hafiz Derencsényinét kisérve a mélyedésbe tünt,
nehány lépésnyi kerek térre vezetett le, hol erős pántokkal elrekesztett
vas ajtó volt a sziklafalba alkalmazva. Ez ajtó, a börtönnek hátsó
kijárása, régi idők óta egyedül a várparancsnok által ki a kulcsokat
magánál tartá ismerten, rendszerint csak akkor nyilt meg, midőn a
bekötött szemü bakó a halálra szánt fogoly itéletét végrehajtani s
hulláját elásni szállt alá.
– Várjon itt kegyelmed kis ideig, szólt ide érve Hafiz a nőnek; s ha
majd kijövünk, mérsékelje és lehetőleg fojtsa el örömét, hogy zajt ne
üssünk s időt ne veszitsünk.
A vas pántok leemelése s a mesterséges zár felnyilása után a bég
egyetlen rántással tárta fel az ajtót, hogy a feltárulás nesze mentül
csekélyebb s rövidebb legyen. Fáklyájának gőzkörben uszó fénye
penészlepett falakra s a fogolyra veté ködös világát, ki a nyirkos
szalmán félkézre támaszkodva, tenyerét a szemeibe ütődő szokatlan
világosság ellen tartá. – Életemért jöttök? kérdé keserüen, nem láthatva
a belépő arczát.
– Igen, életedért, hogy megtartsam azt hazád és nőd számára, felelt a
bég; gyorsan, kelj fel Derencsényi, e kulcs felzárja békóidat.
– Minő rejtély ez? szólt az, miközben hosszu bilincsei leoldatának;
elébb zsiványként elfogatsz, s most magad, a vár ura, titokban jösz
szabaddá tenni?
– Ne kérdezz, sietteté Hafiz, a várban jelenleg nem én, de a cselszövő
Ahmed az úr – menjünk, nehány percz mulva minden késő lehet.
– És nőm, szegény elhagyott nőm? veté közbe nyugtalanul az előbbi;
nélküle tapodtat sem megyek, őt nem hagyhatom itt a farkas torkában –
vesszek inkább!
– Nőd künn vár s veled, velünk jő – –
E szavak villanyos hatást gyakoroltak; a fogoly a szövétnek után
tapogatózva elhagyá büzhödt üregét, s megdöbbenve hátrált a törökmezű
hölgy látására.
– Derencsényi! tört ki ebből egy remegő sikoltás; jól mondád, hogy él
még az igaz Isten fölöttünk.
– Feleségem, édes szép Rózsám – viszonzá a férj, forrón, szorosan
borulva össze nejével, – e nap eseményei oly sebesen, oly meglepőleg
követik egymást, hogy alig tudom, mi történik velem.
Hafiz bég ezalatt ismét bezárta s elrekeszté a börtönajtót, aztán kardja
markolatával kezdé veregetni körül a falakat, élesen figyelve az okozott
hangra, s midőn ezt a többinél kongóbbnak tapasztalá, feszült erővel
dölt a kijelelt helynek, mintha a sziklából akarná azt kimozdítani.
A feszitett lap ropogott ugyan, de keményen daczolt az erőködéssel.
Hafiz kénytelen volt az ölelkezők viszontlátási örömét zavarni, segélyre
hiván fel Derencsényit. – Vastag tölgy ajtó ez itt, mondá neki, mit a
lecsorgó nedvek penészburka a szirtéhez hasonló szinnel vont be. Két
egész év óta nem volt nyitva már, de most kell hogy táguljon, – ez az
egyetlen menekvést nyujtó rézs.
A két férfi homloka gyöngyöző veritékcseppekben fürdött, mire, már
csaknem kétségbeesett munka után, a siker megnyerve lőn. A tölgyajtó
recsegve fordult befelé – s a menekvők az előbbinél még fojtóbb légkörbe
léptek.
Ama főnebb emlitett földalatti út volt ez, mely a megszállt vár
reménytelen védelme esetére végső eszközül tartatott fen, s melynek
nyomai ma is látszanak, mind a várban, mind a diósjenői hegyek lábát
képező völgyek egyikében, hol az akkori kijárás most több ölnyi
barlangként nyulik be a domboldalba.
Eleinte csak lassan és vigyázva lehetett haladni a meredek kanyarulatú
folyosón, mely öt lábnál nem volt magasabb, s oly keskeny, hogy a három
egyénnek egymást kelle követni. Pedig a sima kőlemezek a lépteket
könnyen elcsúszhatókká tevék, s e fölött a fáklyákra is szorgosan kelle
ügyelni, miután ezeknek sestergő szurok tüze minden perczben kialvással
fenyegetett a ritka levegőben, s a füst is kiállhatlanul fulasztóvá
kezde gyűlni.
Azonban a tér egyszerre tágasabb lőn és magasabb, s hogy itt a
természetnek is kelle segiteni, bizonyiták a csepegő stalaktitek, miknek
szögletei a feltartott szövétnek fényénél millió brilliantként
ragyogtak.
Itt már két egyén is mehete együtt, – Hafiz előre tartott, Derencsényi s
neje követték, szaggatott beszélgetésben mondva el egymásnak távollétük
idejének történetét, mit a lovag azzal végze be, hogy nejének Nógrádon
létéről s a magyar őrség lefegyverzéséről a várból kitört huszárok
egyike által értesült.
A stalaktit sikátorból ismét más szükebbe értek, melynek domborúbb
boltozata emberi kéz művére, a kövecses fal és földréteg pedig arra
mutatott, hogy mélyen a hegy alatt kell lenniök. A hideg fokonkint
érzékenyebbé vált, még inkább növelve a föld nedvessége által, mely a
néhol felszivárgó forrásvíz által okozva, helyenkint meggyült, s
átgázolást igényelt.
Itt már csak tompa morajként hallszék a haragvó ég dörgő szózata.
Majd – ujra változott föld és légzet, amaz szárazabbra, ez lanyhábbra, a
mint a mélységből fölfelé vezetett, a mindig lágyabb alapot nyerő ut,
mig végre egészen egyenessé s pinczeszerüvé lőn, hol léhlt könnyebben
venni s járni is biztosabban lehetett.
Félóráig haladtak igy, midőn Hafiz előre tartott szövétneke kemény
földhalomba ütődött, mely a tovább mehetést végkép elzárta. – Czélnál
vagyunk, szólt ekkor, itt nyilik a völgyi kijárás, mindössze fél ölnyi
agyag választ el tőle, melyel az, hogy észrevehető ne legyen kivülről,
berakatott. Át kell furnunk ezt, im itt az e végre mindig készen álló
eszközök. Fogjunk az utólsó munkához, Derencsényi!
A férfiak felfogták a szögletben álló csákányokat, s erős vágásokkal
csaptak a könnyen engedő agyagba, – a nő két kezében fáklyákkal
világitott. A csákányok nem sokára fagyökereket metszettek át, annak
jeléül, hogy a felszin nincs messze már. S valóban ez, hamarább mint
remélték, beomlott, – a nyert nyiláson tiszta fris levegő-vonal folyt a
benlevőkre, kik a kellőleg tágitott résen át csalitos völgy-hajlásba
léptek ki, hol a vak éjszakában csak az egymást szakadatlanul felváltó
villámlások fényénél tájékozhaták magukat.
Előttük mint egy sötét rém a diósjenei rengeteg, viszhangozva a sürün
hulló menykövek csattogásait, mögöttük kis félórányi távolban Nógrád
tornyai és bástyái voltak minden égnyiláskor láthatók a reájok nehezedő
vihar-zilált felhők alatt.
– A zivatar nem tarthat sokáig, tanácsolnám, hogy várják be csillapultát
kegyelmetek, kezdé komoran Hafiz; üldözéstől e helyen s időben nem lehet
tartani. Merre veendik tovább utjokat?
– Huszárjaim a jász-teleki csárdánál várják jöttemet, onnan Szécsény
vidékére megyünk, hol Petneházy új sereget gyüjt a kormányzónak,
viszonzá Derencsényi.
– Tökölyi, mint kormányzó, nem létezik többé, mondá halkan a bég.
– Másodszor hallok ilyszerü vonatkozást, szólj Hafiz, mit jelentsen ez?
Hafiz bég röviden elbeszélé, mit Tökölyi Imre árulására nézve
Abdurrahman fermánjából tudott, de nem végezheté be előadását, mert a
kormányzó hive indulatosan vágott szavába: – Rágalom, czudor kokolmány
az egész, melylyel titeket jégre vittek, hogy Tökölyi buktával uralmatok
is gyengüljön. Ti elhittétek s magatok vertétek le általa Buda
tornyairól a félholdat. És ti elhihettétek, folytatá a meggyőződés
keserű szemrehányásával, hogy Tökölyi Imre, ki, midőn három év előtt
Ibrahim akkori budai pasa s Apafi által szultántok nevében Fülek alatt
magyar királysággal kináltatott meg, ezt határozottan visszautasitá:
hogy ez a Tökölyi Imre most vert ebként meghunyászkodva, alacsony
árulással kegyelemért folyamodjék? Rajtatok a szégyen és közelgő romlás,
ha elhittétek – mert utánna vesztek!
– A nógrádi bégnek nincs joga fejtegetni, s csak kötelessége van hinni a
fermán szavait, a többit az idő választja meg, felelé sötéten Hafiz.
Most válnunk kell, talán örökre; égáldása reád nemes hölgy, isten veled
Derencsényi, vezéreljen jó sors mindkettőtöket!
– Nem, igy nem válhatunk, kiálta Derencsényi megragadva karját a távozni
akarónak, hogy ne vidd magaddal örök hálámat nőm megvédése és
szabadságunkért.
– Igy nem válhatunk, mondá férjével egyszerre a hölgy; mielőtt nem
fejtenéd meg a fél aranysziv történetét. Mint jött az birtokodba?
– Egy magyar ifjutól, ki tizenkét év előtt török földre bujdosott; lőn
az elfordult fővel adott válasz.
– Ezek atyám és testvérem voltak; atyám elhalt, Pálról azóta legkisebb
hirt sem hallék; mint válhatott ő meg e becses anyai emléktől, s mint
tudhatád te, hogy az engem érdekel?
Hafiz, a kérdezőtől még mindig elfordulva, hallgatott. Ez, mintegy
sejtelemlepetten, eléje került, s egy kezét vállára téve, a mással a bég
jobbját erősen szoritva, mélyen hosszan nézett szemeibe, s lélekbe ható
szózattal kérdé:
– Szóllj, az ég nevére kérlek, felelj nekem, ki vagy te Hafiz?
– Bátyád, Székhegyi Pál! tört ki ebből a rég leplezett indulat szava.
A testvérek egymás karjaiba omlának, Derencsényi a nem várt kifejlés
által meglepve, meghatva lépett a villámfényben magát sajátszerüen
rajzoló jelenethez.
– Pál, gyermekkorom barátja! szólt, ily későig birtál előttünk
rejtekezni?
– Czéltalan, sőt veszélyes leendett felfedni kilétemet, engem tőletek
más irányban ragad végzetem; mért okoztam volna akkor e fájdalmas
szakadást? most, mert hiszem hogy utólszor láttuk egymást, nem
tagadhatám meg lelkem vágyának e boldog perczet. Isten veletek, Isten
veletek! – s ezzel kifejtekezni igyekvék az őt ölelve tartó karokból.
– Nem bocsátlak, többé nem válunk el, velünk kell maradnod Pál –
esdeklett szenvedélyesen Rózsa, – nem egy hazának, nem egy anyának
vagyunk-e gyermekei? nem egy Istent imádtunk-e egykor buzgó ájtatos
énekkel?
Hafiz szomoruan rázta fejét.
– Atyám gályarabságra itéltetett, mondá, mit várhatna fija? Tökölyi s
véle a remény más jövőre elenyészett – nekem az eddig futottnál egyéb
pálya nem marad. E fölött, mig Nógrád falai fennállanak, férfiúi
önérzetemen kivül esküm is kötelez, azokat utolsó vércseppig
oltalmaznom.
– Vedd fontolóra Pál, jegyzé meg Derencsényi, hogy alig titkolható
részességed szökésünkben ha kiderül, léted veszélyezve van. – –
– A jövőt Allah tartja bölcs kezében; jőjjön minek jönnie kell, a
legroszabb ellen Abdurrahman pasánál lévő talizmánom biztosit; s mit
elébb kellett vala emlitenem, fenn a várban van egy élet, mely nélkülem
a fájáról letört ágnál nyomorúbban hervadna el; egy csak szerelmében élő
sziv, melyet eltépnem lehetlen.
– A szép török leány, ki velem ruhát cserélve, oly hő szavakkal beszélt
nemes lelkedről? mondá Rózsa, – óh bátyám, láttam e nő szemeiből s arcza
minden vonásáról, hogy téged végtelenűl kell szeretnie – –
E pillanatban siketitő hosszas ropogás, mely az ég dörgő szavát
meghaladta, a vidéket több mérföldnyi körben rázkodtatá meg, – a
menekvők mellszoritó légnyomást éreztek, s elfogódtan hallgaták a zajt,
mit a körülök rövid időszakonként magasból hulló kődarabok okozának.
Pár percz mulva sebesen terjedő lángnyelv gyult ki keletről, s rémes
világitással szinezé Nógrád halvány romfalait.
– A lőpor-torony légbe röpült, volt első Hafiz, ki megszóllalt, –
Nógrádvár nem létezik többé!
– És igy nincs, mit oltalmazni esküd kötelez – tevé hozzá Derencsényi;
testvérünk, Pál engedj az őrködő végzet intésének, s kövesd a rokonvér
szerető szavát!
Hafiz bég csüggedten, mint a fészkét vesztett madár, tekinte fel a
lángoló tetőkre.
VII.
A törökök baljóslatunak tartották s tartják mostan is a helyet, hova a
villám ütött le és igy (mert átalánossá s most is fenállóvá lőn a hit,
hogy a lőpor-bástya ez által lobbant fel) az őrségnek életben maradott
része rögtön kivonúlt az égni hagyott s szétrombolt várból.
Másnap hajnalban, midőn Hafiz Fatime sorsát megtudni felmerészkedett,
puszta volt az már: az elharapózott lángok gátlan dulakodtak, a
várudvarban a szétbomlott s vetett falrészek miatt járni nem lehete.
Egy töröktől, ki sulyos ütődés által eszméletét vesztve a holtak közt
maradott, annyit tudhatott ki Hafiz, hogy az utolsó perczekben egy
magyar öltözékü hölgy láttatott égő fáklyával kezében e lőpor-bástya
felé sietni s itt Ahmed által üldözve hirtelen eltünni.
Ezek voltak Nógrádvár végnapjai, miket Derencsényi, ki Tökölyi Imrét
drinápolyi fogságába önkény követte, hiven jegyze fel.
1685-ik évi augustus 23-a óta csak a napsugár és vihar, s a multak
emlékein merengeni szerető látogatja meg a kerek szikladomb romjait.
Hafiz bég vagy Székhegyi Pál további nyomai elvesztek Magyarország
történeteiből, csak a nemzeti muzeum bir egy név és esztendő szám nélkül
latin nyelven szerkezett kéziratot, mely Csonka bégről mint Nógrádvár
utolsó parancsnokaról tesz emlitést s tőle származtatja a gróf
Szeckenberg családot.
TALÁLKOZÁS A VEZÚVON.
1804 év első napjait, irja egy nagybátyám ki sokat utazott és jegyzett,
jegyzeteiből azonban – minthogy akkor még hazánkban gabonán kivül
egyebet s kivált utleirást nyomtatni épen nem volt szokásban – sajtó
útján egy betüt sem közlött s hátrahagyott irományaiból ezt tehetni
nekem tartá fel; 1804 év első napjait Nápolyban s vidékén töltém, még
pedig igen kellemes társaságban, egy franczia utazóéban, kivel négy hét
előtt a római Dória képcsarnokban ismerkedtem meg.
Idegen és utas lévén, mint magam, e fölött életkor és hajlamra is
meglehetősen hasonlók, csakhamar egyike alakult közöttünk ama barátságos
viszonyoknak, melyek minden igény nélkül a multból vagy a jövőre, utazás
közben oly rögtön s csupán a jelenre szövődnek s utófájdalommal nem
zavart kellemes emléket hagynak magok után.
Uj ismerőmben a franczia közlékeny jellem megtagadta magát; inkább
magába zárkozó volt ő mint beszédes – észrevételein azomban s minden
szaván magas szellemi miveltség, tiszta kedély s nem ritkán költői
magasztosság ömlék el. Politikáról, hazájáról nem örömest beszélt s
rögtön más irányt adva a társalgásnak, sejthető lőn, hogy az ottani
viszonyok nem épen ínye szerintiek. Én egyikét gyanitám benne ama főbb
ranguaknak, kik a Bourbon-házhoz hiven, Bonaparte uralmát jogbitorlásnak
tartják, s vagy mert e kormánynak magokat alárendelni nem akarják, vagy
kényszerüségből, utaznak.
Minthogy kilétét kissé titkolni látszék, ezt kéz alatt is feszegetni
gyengédtelenségnek hivém irányában, s bár igen sokszor volt módomban
nevét az utazók jegyzékéből vagy a rendőrséghez láttamozás végett
küldött útleveléből kitudni: ezt, viszontlagosságból (minthogy ő sem
tudakolá kilétemet) vagy talán hogy ismeretségünk különszerűségét tovább
is fenntartsam, soha sem tevém. Egyébiránt ez nem is tartozott a
dologhoz, annyit tudtam, hogy franczia, ő hogy én magyar vagyok,
mindketten: hogy a classicai föld szellemi kincseit kibányászni,
nevezetességeit megszemlélni, vidékeiben gyönyörködni, szóval utazni
jöttünk. A bérszolga, pinczér, cicerone stb. mindkettőnket: „Signor“, a
lazzarone: „Eccellenza“ mi pedig egymást „Monsieur“ czimeztük.
Rómát nehány nappal hamarább hagyván el, mint ő, a nápolyi albergo
lioneben egy szobát foglaltam le számára, hova ő, igéretéhez képest s
nem csekély örömemre az év első napján meg is érkezett. Nem csekély
örömemre, mondom, mert marchese B… kihez ajánló levelem volt, nem lévén
épen akkor Nápolyban, egészen ismeretlenül állottam a roppant város
tömkelegében s igen jól esett valakivel bizalmasb szót válthatnom. E
perczben, talán az ellentét által kiemelve, ugy tetszék, mintha három
hét előtt először látott francziámat évek óta ismerném.
– Hozta Isten, kezdém, szivélyesen kezet rázva az érkezettel; a Vezuv
már napok óta erősen füstöl, mintha csak önre várna, hogy magát egész
nagyszerüségében mutassa.
– S hiszi ön, hogy még mindig oly udvarias az öreg ur a francziák
iránt?[1] Ah hisz ez dicső volna: felelt ő; mint tetszik önnek Nápoly?
– Alig volt még időm körültekinteni; s csak, átalában tapasztalám, hogy
elüt minden eddig látott olasz varostól, épitészetben ugy mint
szellemben.
– Hogy ne? Görög a régi rómaiak idejében, azóta szaraczén és norman,
franczia és spanyol és német volt, minden korból felvett és megtartott
valamit, s mig a középkori Italiában a Guelfek és Gibellinek pártjai
minden ügyet tőrheggyel végeztek, addig Nápolyban s egész Siciliában a
lovagiasság a jellemmel volt összeforrva, s még a néplázongásnak is meg
volt saját hősies szinezete.
– Hát a velenczei és génuiai dógék s a ferrarai és milanói herczegek?
– Nagy emberek lehettek és lángeszek; azok valának iróik és müvészeik
tengerészeik és kereskedőik is, ott van Grimaldi és Gradenigo,
Scaligieri és Spinola, Dante és Petrarca, Machiavel és Cardan,
Michel-Angelo és Raphael, Ticzián és Correggio és a Médicisek, s ki ne
ismerné Ugolino és Francesco di Rimini, Romeo és Othello kalandjaikat;
de hol van ezek közt Tancred és Tasso, kiket Nápoly mond magáéinak, hol
van Mazaniel és az utolsó Guise herczeg, és nápolyi Johanna, ki, mint
történetüket érdeklő, nem kétlem, több magyar dráma vagy regényben
szerepel.
Hogy úti társam magas fogalmait irodalmunk állásáról megczáfolni ne
legyek kénytelen, örömest más térre vivém a beszélgetést. Kirándulási
terveit kérdém, ő közlé s felhivott ezekhez csatlakozni, mibe én szives
örömest egyezém.
Másnap reggel a muzeumot látogattuk meg, hol a fatörzshez támaszkodó
Hercules, aztán Venus és az afrikai Scipio szobra, a festvények közt
Raphael anyjának fia által, s Michel-Angelonak önkezűleg festett
arczképe, továbbá Armida és Renaud, remekmüvek.
Délben Puzzola és a Solfatare vidékére kocsiztunk ki. Megállottunk a
nagy latin költő sirjánál.
– Nézze ön, szólt társam a távolból előfehérlő Sorrento felé mutatva;
Virgil sirjáról Tasso bölcsejére látni el!
Megnéztük aztán Neptún és a Nymphák templomainak romjait, s a helyet hol
egykor Cicero háza, melyet ő Puteolánjának nevezett, később pedig Ádrián
császár pompás palotája állott. Ezek helyét most gyümölcsös kert
foglalja el. Itt egy harmadik látogatóra bukkantunk, kivel én már pár
nap előtt Liternumban ismerkedtem meg; s ki magát nekem akkor rögtön
bemutatá, mint egy németországi egyetemben volt tanárt, több tudós
társaság levelező vagy tiszteletbeli tagját, orvos és bölcsészet tudort,
vegyészt, zoologot, ornithologot, entomologot, mineralogot, botanicust,
természetvizsgálót, régiségbuvárt sat. s ezt mind saját zömök kövér
személyében.
Most is épen egy régi siremlék előtt állott, s az avult felirást
igyekezék arról lebetűzni.
– Nem hajborzasztó hálátlanság-e ez, szólt hozzánk fordúlva; mit az
utókornak az emelkedő tudományok nevében és érdekében nem kellene tűrni;
méltatlansága egy fejedelemnek, ki, hogy örökké nem élhetett, az
orvosokon s ekként tölté boszuját!
Mi, nem értve e kikelés okát, kérdőleg tekinténk egymásra.
– Ez itt Ádrián síremléke; szólt közbe a magunkkal hozott cicerone. Ő
itt halt meg, s végrendeletileg e szavakat véseté sírkövére:
Turba medicorum regem interfecit.[2]
– Dr. Katzenau ur! vevém át én a szót, bemutatva társamnak a német
tudóst, – több tudós társaság tagja.
Katzenau ur azonban fölmentett a fáradságtól, czimeit s tulajdonait
elősorolnom, s látható nem kis öntetszéssel maga tevé azt, a nélkül,
hogy viszontbemutatásra legkisebb igényt látszanék tartani. Aztán ismét
valamennyi orvos társa nevében a sírkő felirás ellen protestált.
– Sőt én az ellenkezőt tartom, engesztelé őt francziám, s azt hiszem,
hogy e felirás legfényesebb tanubizonysága az orvosi tudományok azóta
történt előhaladásának. Ily epitáph jelenleg nem volna többé
alkalmazható.
– Kivált XVI. Lajosra; súgtam hozzá hajolva.
Katzenau ur ezzel hozzánk csatlakozott, s oly hévvel és oly
kifogyhatlanul ömlött belőle a tudományos handabanda, mint a Solfatare
(kén-mező) forrásaiból az előbugyogó hévviz. Ily emberek eleinte
mulatságosak, kivált ha Katzenau urnak nem mindennapi külsejével is
birnak, később azonban borzasztó unalmasokká válnak azon örökös egyhangu
csevegés által, mely a hévviz források egyhangu morajaként fárasztó a
fülnek s a szemre álmot hoz.
Miután már Katzenau ur külsejét érintém, nem lesz felesleges azt nehány
tollvonással vázolnom: –
Egy, jó seréről hires német tartománynak lévén gyermeke, hazája fő
terményczikkét pártolni annyira kötelességének tartá, hogy ez viszont
háládatosságból termetét csaknem oly szélesre terjeszté, mint a minő
alacsony vala az. Az olasz égalj alatt azonban nélkülözni kényteték az
áldott italt, mit néki a legjobb lacrima Christi sem pótolhata ki. Egy
pohár ebből tökéletesen nyakba ejté őt, mig ellenben a jóféle Doppel-
vagy Märzenbierből tiz tizenöt iczcze mindennapi rendes mennyiségül járt
ki, vagy inkább be. E hiány – mint nekünk mondá – igen érezhetőleg hat
alkatára, mely napról napra fogy s jelenleg már csak két mázsát és
negyven fontot nyom, holott tiz hó előtt kedves hazájában három mázsát
ugy felbillentett mint a semmit.