VILÁG FOLYÁSA.
BESZÉLYEK.
IRTA
BÉRCZY KÁROLY.
MÁSODIK KÖTET.
PEST, 1854.
SZÁMVALD GYULA SAJÁTJA.
(Emich Gusztáv bizománya.)
Pest, 1854. Emich Gusztáv könyvnyomdája, uri utcza 8. sz.
TARTALOM.
NÓGRÁDVÁR VÉGNAPJAI 1
TALÁLKOZÁS A VEZÚVON 71
DIDIER 109
EGY ZSIDÓ A XIII. SZÁZADBAN 133
NÓGRÁDVÁR VÉGNAPJAI
(TÖRTÉNETI BESZÉLY.)
I.
Nógrád megye déli végrésze a Nasszál s a diósjenői hegyláncz közé
szorultan keskeny csúcsba fut le a Dunáig.
E két hegyláncz közötti völgyrónán, mindkettőtől alig félmérföldnyire
kerek szikladomb emelkedik, tövében kis mezőváros házai csoportosúlnak,
tetején Nógrádvár romjai merengenek a múlt harczias századokról.
Az ötszegű erős bástyák nagyrésze még fennáll daczolva idővel és
fergeteggel; egy egy évtized alig bir néhány lemezt a szilárd
homlokzatról lebontani. Csupán a keleti oldal, honnan egykor a menedékes
völgyre kapu nyilt, van egészen összerombolva, s érthetően beszéli, hogy
itt a pusztitásban az elemek dulakodásán kivül más egyéb hatalom is
működött.
A nyugat-éjszaki másik kapunak omlatag boltíve téres udvarra visz, hol
az elszórt kövek halmazai közt a vadrózsa terjengő bokra, a papsajt és
ördögszekér évről évre háborgatlan parajzik fel.
A szögletekben tágas vizgyüjtő medenczék nyomai látszanak, s egy
beomlott mélyedésé, mely roppant munkával rézsut furatva a hegy
sziklagyomrába, hajdan rejtekfolyosó s menekvő ut volt, a vár
megszállása és reménytelen védelme esetére.
A vár közepén magas romszál küzd az őt torkon ragadó szelekkel; alig
képzelhető, mint állhata fen ily sokáig. Körzete alul igen keskeny, s
mennél magasabbra nyúlik, annál inkább nyer terjedelmében, annyira hogy
az egész tölcsér-alakot képez s az ember félve áll meg közelében, minden
perczben várhatván összerogyását.
1685-ben e romszál büszke toronyként nézett le a vidékre; fényes
rézfedeléről s a fölötte ragyogó félholdról vakitólag verődtek vissza a
nyári nap sugarai. Öt emelete volt akkoron; a legfelső a toronyőr éjnapi
tanyája, a három középső diszes lakszobákból állott, melyekből
csigalépcső vezetett le a legalsó, fürdőhelynek használt osztályba.
Ennek ajtaja kőfallal elkeritett virágos kertbe nyilt, hol a cytizus,
rózsa és jazmin-bokrok közötti gyepágyakra terepélyes hársak vetettek
sötét hives árnyat.
E kényelmek élvezésére azonban az akkori időszak nem volt
legalkalmasabb. Csatazaj hangzott mindenfelé, s ez, kivált a várakban,
minden percz éber figyelmét s készültségét kivánta meg. Dunán innen
Károly herczeg támadta és verte folyvást a törököt, s Esztergom és
Visegrádot még a mult évben megvévén, most Érsekujvárt szállotta meg,
tul a Dunán és Horvátországban Leszlei táborozott; a felvidéken pedig
Schultz és Caprára tábornokok mindig szükebbé váló térre szoritották
ellenségüket. A tiz év előtt sok szerencsével megkezdett Tökölyi
forradalom s vele a töröknek uralma végére járt.
A mondott év augusztus 16-kán lebbentjük fel e történet függönyét.
Nagy mozgásban volt e napon Nógrád várának török őrsége; minden kar
minden erő olyszerű készületekkel foglalkozék, mik a várnak erős védelmi
állapotba helyezése által arra mutatának, hogy e munka épen oly
szükséges mint sürgetős.
Lenn a várat környező harmincz láb mélységü sáncz munkára hajtott magyar
parasztok által – fenn a gyöngébb falzat helyenkint értő kezekkel
javittatott, mig ismét mások hangya szorgalommal épiték a magas
tölgykarózatot, mely a hegy tövében lévő födött kúthoz nyulva le,
megvédendő volt az innen felszolgáló vizvezetéket.
Az éjszaki kapun kenetlen hosszu szekereket vontattak fel iszonyu
nyikorgás közt a vidékbeli pórok sovány gebéi és ökrei, némelyekről
mindennemű élelmi szerek rakattak az éléstárba, másokról hadi
készleteket, fegyvert, lőport, ágyugolyókat emeltek le s raktak gúlákba
a katonák.
A keleti kapu, mely oldalról a vár legkönnyebben volt megtámadható,
roppant terméskő darabokkal falaztatott el, kis nyilás hagyatván csak
mit szükség esetére rövid idő alatt lehessen végkép elzárni.
Ezek a lő-réseket erősiték, azok öreg vagy imént érkezett ágyukat
tisztitottak, mig egy harmadik és negyedik csoport a már alkalmasokat
szögezé ki a bástyafalakon s kellő készletet horda közelükbe. Az
átalános zajon át, távolból elhaló szakadatlan ágyudörgés volt már több
nap óta hallható.
A fő, mely e szervezést fegy- és műértelemmel rendezé, felváltva minden
munkás csapatnál megjelent, parancsot osztva itt, korholva, biztatva,
dicsérve ott.
Hafiz bég volt ez, az ifju várparancsnok, Abdurrahman budai pasa
kegyencze.
Könnyü arabménen ülve, a keleti bő kaftán nem födheté el annyira
termetét, hogy ennek delisége a karcsu paripán feltünővé ne váljék. A
munka menetét intéző jobb kezében rövid kis pálczát tartott; bogláros
övéből pár ékköves pisztoly-agy nézett elő; oldalán görbe kard lógott,
mely ha néha néha érzékenyebben érinté a vérló oldalát, ez délczeg
szökésekkel ágaskodott ismert terhe alatt, ki azonban kantárfogó
baljával játszva adott irányt a tüzes állatnak, mindamellett, hogy e
balkézről a mutatóujj egészen hiányzott, miért is a mellékneveket adni
szerető magyar népség őt Csonka bégnek nevezte el.
Hófehér csalma ült az emelve hordott főn, s még inkább kitünteté a déli
nap által elsütött arczok férfias barnaságát. Ez arcz vonásai egyenként
és összesen szabályosak, nyugodtak és parancsolók; a merészen domborult
szemöldivek alól pár sötét szem tekintete sugárzik, melynek haragos
villáma megdöbbent; elégült mosolya megnyer, megragad, kivált ha
ilyenkor a kellemes hajlatu ajkak nyilása a benn ragyogó fogsort is
láttatja. E szép arczélnek nemes kifejezését azonban ama rövid egyenes
orr adja meg, melynek léhlzői a szenvedély hullámzásával tágulnak vagy
huzódnak össze, s mely alatt keskeny vonalu bajusz foly le a szénfekete
fényes szakálra.
Ilyen volt Hafiz bég, ki huszonnegyedik születésnapját még nem érte el,
midőn két év előtt, Abdurrahman által Nógrádvár parancsnokává
neveztetett.
A megtömött éléstár kapuját bezáratván, a délkeleti bástya azon helyére
szökelt büszke harczi ménjén, hol az ágyuk körül sürgött forgott a
legénység. Nagyobbára magyar fiúk voltak ezek, veres zsinóros kurta
megyszin zekében, czombokhoz szorult bakancsba futó nadrágban, számra
mintegy harminczan. Közéjök ittott egyegy komoly muzulman vegyült, nem
elegyedve a munka közben pajzánkodók vig beszédfolyamába.
– Na s Bangó, szólitá meg a tüzérek főbbjét tiszta magyarsággal Hafiz
bég, sűrűn szól-e még az ágyu Esztergom felől? –
Dél óta gyérebben hallani, de közelebb: felelt a kérdezett; azt hiszem
végeztek már valamit, s aligha rövid nap rajtunk nem lesz a sor
beszélni.
– Nem lehetlen, mondá félhangon s inkább önmagának a parancsnok, ki
imént érkezett futár által jól tudta már azt, mit a tüzértiszt még csak
sejte, hogy t. i. a budai pasának Esztergomot ostromló serege az
esztergomiaknak segedelmül jött császáriak által szétveretett s hogy a
Dunántulról hallszó és közeledő gyér dörgés csupán a hátsereg fedező
néhány ágyujából szóll.
– S mily kedvvel néztek e beszéd elé, ha erre kerülne a dolog? kérdé
tovább, mialatt lováról leszállva a kiszögezett ágyukat rendre gondosan
vizsgálá.
– Hát mi egyébbel mint a legjobbal; volt készen Bangó válasza; hisz
megposhadunk különben e heverő életben, mint amaz esőviz ott a
medenczében. Minden jól menne, csak urunk Derencsényi Farkas volna itt;
tevé hozzá halkabban.
Hafiz ugy tőn, mintha nem hallaná az észrevételt.
– E sugár-ágyu itt rosz helyen van; szólt végig tekintve a hosszú
csövön; ha az ellenség, mint hiszem, ama domb alá sánczolja el magát, e
helyzetből mit sem árthatunk vele, mig oldalvást a legjobb kereszttüzet
fogja szórni. Tegyétek amoda a hatodik lőrézsbe, s huzzátok helyébe ezt
a hatfontost.
Mialatt e csere megtörtént, az ifju bég a meredek bástyafalról
el-szétnézett a vidékbe, melyre a lemenő nap veté aranypárás sugarait.
Csapongó tekintete egy Diósjenő felől közelgő ponton akadt meg, mi
eleinte határozatlan porfelleg volt, s miből perczről perczre a várnak
tartó lovagcsoport körvonalai bontakoztak ki.
Széparcza pillanatra kigyúlt, s néhány rendelet kiosztása után lovára
pattanva ott hagyá az utána meredő magyar tüzéreket.
Megjegyeznünk kell itt, hogy e korszakban Tökölyi Imre a törökkel
Leopold ellen szövetkezvén, e szövetség birtokában lévő várak őrsége
vegyest magyar és török katonákból állott. Ilyen volt Nógrád is; csak
hogy itt az ozmanok száma aránytalanul meghaladta a magyarokét, miután
ezeknek hadnagya Derencsényi Farkas, egyike Tökölyi legbuzgóbb
párthiveinek s barátainak kétszáz vitézt vitt el innen Tokaj alá a
hanyatló vezér seregébe: s mindössze harmincz tüzért s tizenkét huszárt
hagyott a várban. A többi őrséget kétszázötven török tevé, naponkint
váratván Budáról még egyszer ennyi.
Hafiz bég, maga után intve kiséretét, az éjszaki várkapun csendesen
kilovagolt, s a hegy tövében találkozék a bástyáról megpillantott
lovagcsapattal.
Tizenkét huszár és négy spáhi között, nyugodt lépésű ló hímes nyergében
féloldalt ifju nő ült; hosszan lefolyó mély gyászruhája csak két kis
kezet s a gyönyörü arczot engedve láthatni. Mellette jobbról vén férfi
szolga, balról nőcseléd haladott, szinte lóháton, mindnyájan szó nélkül,
némán, csak a patkók csattogása hangzék a szirtes talapon.
A béget meglátva kétfelé nyilt a környezet, utat engedve neki a körbe
jöhetésre.
Hafiz kezeit mellén keresztbe foná, aztán jobbja két ujját ajkaihoz
vivé, s a legnagyobb tisztelet kifejezésével hajlott meg a gyászos nő
előtt.
– Üdvözlöm kegyelmedet, szólalt meg érczes hangja magyarul s a sötét
szemeknek egy végtelenül nyájas tekintete simult az érkezőre; üdvözlöm
kegyelmedet Nógrádvár határvonalai közt, hol okvetlen nagyobb
biztosságban leend, mint Diósjenőn, a védtelen faluban.
– Feleljen Hafiz bég mindenek előtt e kérdésemre: hogy mint vendég vagy
mint fogoly lépek-e a várba? kérdé a hölgy sebesen és komolyan.
– Nem remélem, viszonzá a bég egy átfutó vad pillantást vetve a kissé
hátramaradó kiséretre, hogy küldötteim viselete legkisebb okott adott
volna az utóbbit gyanitani? különben hisz ezek férje huszárjai, kik jól
tudják, mivel tartoznak tisztelve szeretett urnőjöknek.
– Nincs panaszom ellenök, mondá szeliden a szép lovagnő; de a kalitka,
ha aranyos vesszőkből van is fonva, kalitka marad.
Hafiz bég, ki már első üdvözlő szavainál a nő jobbján vőn helyet,
hirtelen megállitá lovát.
– Tapodtat se menjünk tovább, szóla elboruló arczczal, ha kegyed nincs
meggyőződve arról, hogy egyéb igényein kivül maga a Derencsényi név is
elég hajának minden szálát életemmel megvédenem.
– Kegyelmed jó barátja férjemnek, s hiszem, hogy nekem is az leend;
mondá engesztelő mosolylyal ajkain Derencsényiné, s kezét bizalomjelül
nyujtá, mit az ifju török gyöngéden érinte.
– De szóljon, folytatá, miközben a várba felkanyarodó uton előre
haladtak; mi fontos ok vihette önt arra, hogy ipam s második atyám uj
sirja mellől ön védszárnyai alá hivjon meg? Igaz volna a kósza hir?
– Fájdalom, nagyon is igaz. Károly herczeg, Budának tavali sikertelen
ostromáért Érsekujvár megvételével akart elégtételt szerezni, s
körülkerité azt. Abdurrahman ez időpontot legalkalmasbnak hivé
Esztergamot megszállani, de alig sánczolá el magát, midőn hátulról az
érsekujvári ostromtábor segélyül érkezett feles elölről az esztergamiak
által egyszerre támadtatván meg, öldöklő kereszttüzben s roppant
vesztességgel volt elvonulni kénytelen. Most már az elszigetelt
Érsekujvár sem tarthatja magát sokáig, s mint értesültem, ezután rögtön
Nógrád, Drégely, Gyarmath s a Buda előtti várakat fogják a császáriak
megszállani, s igy a középponton eső Diósjenőn, a Tökölyiek ellen
felbőszült németektől Derenesényi Farkas családja mi jót sem várhatna.
– S Nógrádvárt biztosnak hiszi kegyelmed?
– Ibrahim nagyvezir már utban van nyolczvan ezernyi haddal, egyébiránt,
ha megszállatnánk, a közel Budáról is várhatunk felmentő segélyt.
– A felvidékről, férjemről mit hallani?
– A kállói szerencsétlen ütközet óta, hol Derencsényi – mint ez
kegyelmednek is irta – balkarján csekély sebet kapott, semmit. S épen
ezért tartok tőle, hogy ügyeink ott sem állanak legjobban.
– Istenem! emelkedék mély sohajtással a hölgy kebele, – ő minden órán
minden perczben veszélyben, s én nem lehetek mellette! határozott
akarata volt, hogy beteg atyja mellett maradjak, hogy a táborba semmi
ürügy alatt ne kövessem.
– Ezt én sem tartom tanácsosnak, mert az út veszélyeit a mostani
zavargós időkben nem számitva, a hős bátorsága is elveszti felerészét,
ha szüntelen kedveseért kell rettegnie. – Atyja haláláról már értesült?
– Igen; de követem még nem érkezett vissza a válasszal. Ha szabad
akaratom, mint ön erről biztositott, meghagyatik, e választól függesztem
fel itt maradásom idejét.
Mondá határozottan Derencsényi neje, s könnyü mozdulattal szállt a
földre aranyhimes nyergéből a vártorony előtt, hova e beszélgetés közben
felérkeztek.
A paripák kantár szárait rabszolgák vették át, – Hafiz a torony lépcsőin
kisérte fel bájos vendégét.
– E lakosztály kegyelmed rendelkezésére van, szólt, midőn egy
szőnyegekkel födött s keleti pompával butorzott terembe léptek, – a
mellékszobákban nő cselédje s ha tetszik, az öreg szolga lakhatik. A
huszárok alól tanyáznak, s test-őrségét képezendik. Keresztény
szakácsról is gondoskodtam.
Derencsényiné meleg szavakkal köszöné a parancsnok figyelmeit s egy
ablakszárnyat feltárva, ezen tekinte ki.
– Ah mily gyönyörü, mily édes illatu kert ez itt alant! kiálta fel
meglepetve.
– Itt mulatása ideje alatt egészen használatára leend az, senki sem
fogja magányát s kényelmét háboritani; jegyzé meg Hafiz, láthatóan
örülve hogy vendégének tetszik a lak-rendezés.
– Most azonban a hosszabb lovaglás után nyugalomra lesz kegyelmednek
szüksége. – Allah vegye oltalmába! mondá, s a szokott üdvözlési modorral
hajtva meg magát, magára hagyá a terem uj lakosát.
II.
Ez alatt a nap a jenei hegyek mögé bukva átadá uralmát a keletről
felmerülő holdnak; a vidékre röpkedő fátyolu éj ereszkedett, s a távoli
utolsó ágyu-moraj is elnémult. A várparancsnok még egyszer megjárván a
tért s megvizsgálván a körül elhelyezett őrszemeket lakrészébe vonula,
mely a keleti bástyafalhoz ragasztott épületek egyikében, épen a
börtönök felett katonásan egyszerü négy szobából állott.
Ezeknek elseje s legtágasbika a kihallgató és gyülésterem volt, hova az
altisztek jövő éji és napi utasitásaikat venni egyenkint
összegyülekeztenek.
Ez utasitás rövid, pontos parancscsal kiadva lőn; – mindnyájan távoztak,
csak egy főbb tiszt s a porkoláb maradtak.
– Parancsodat várjuk, hatalmas bég! szólt az első, a tegnapi kém iránt.
Megfojtassék?
– Nem: felelt komolyan Hafiz; hajnalban Budára indultok vele. Ha valóban
áruló, bünhödjék ott. Te Jusszuf! ezen iratot a hatalmas pasának adandod
át, s élő szóval is fogod mondani mind a kém esetét, mind a naponkint
sürgetőbbé váló szükséget a várőrség erősbitése iránt. Jelentsd mély
hódolatomat.
Kezével inte ekkor s a terem üres lőn; ő pedig a benyilókon át az utolsó
szobába menve, itt egy szőnyeggel bevont ajtón háromszor zörgete s oda
hajoltan mondá ki e nevet: Fatime!
A szőnyegajtó azonnal megnyilt, s a bég belépve távozást inte a két
rabnőnek, kik itt úrhölgyüket énekkel, mandolinjátékkal, gyöngyök,
ékszerek s más csecsebecsék kirakosgatásával igyekeztek mulattatni, de
látszólag sikertelen, mert Fatime gyermeteg arczán ború ült, s nem
ügyelve a rabnők csevegéseire, egy pamlag felhalmazott vánkosaira állt
fel s az ekkép elért kerek ablaknyiláson át az udvarra nézett ki
folyvást egész a perczig, midőn az ajtón hármas kopogást s nevét a jól
ismert hang által kimondatni hallá.
Egy szökéssel ugrott le ekkor az utána hulló pamlagvánkosokról s
engedelmes állásban hajlott meg a belépő előtt, ki őt kezénél fogva egy
dagadó kerevethez vivé. Fatime azonban nem ült le melléje, hanem a padló
szőnyegén két térdre omolva arczát a bég ölébe temeté.
– Mért e szokatlan viselet, Fatime? kérdé, magukra maradván,
lágyszeliden az ifju, – vagy ellenére van tán szultánámnak hogy ez uj
lakásba tőszomszédomba, szivemhez közelebb hoztam őt?
– Nem, nem nem! igyekvék zokogását elfojtani a nő.
– Mért hát e panaszos hang? vagy tán rabnőid ügyetlenek s megsértének?
– Óh Hafiz! hiszen nekem panaszra nincs jogom, s tőled nékem a fájdalom
is édes.
– Én okozom tehát fájdalmadat? Allahra mondom, akaratlanul. Szólj: mi
által? folytatá kérdéseit a bég, s gyöngéden emelve fel öléből a nő
finom állát, ennek hosszasra hasadt s most könyekben uszó szemeibe
nézett.
– Mondád, hogy ez uj lakásomban szivedhez vevél közelebb, felelt
kisvártatva s félékeny hangrezgéssel, melyen azonban rejtett
szemrehányás fonala vonult át, Fatime; óh Hafiz! én épen attól félek,
hogy szivedtől távolabb estem, s ebben helyemet, régi toronyszobámmal
együtt más foglalta el.
– Bohó gyermek! féltékenységed alaptalan, szólt engesztelőleg a bég, s
szeretet-sugárzó tekintete a cserkesz anyától öröklött vonások varázs
szépségében fürdött; – tudod-e ki ezen más?
– Egy büszke bájos magyar hölgy: válaszolá sebesen a féltékeny, – óh,
jól láttam ez ablakból, mily nyájasan bántál vele, mily hódolattal
kisérted őt fel a toronyba, honnan nekem e nő miatt kellett kimennem – –
– E nő barátomnak, Derencsényi Farkasnak neje, ki csak egy időre
vendégem s ki –
– Ki téged szeret, vagy szeretni fog; zokogá faja indulatosságával a
cserkeszvér; s ezt én nem fogom csodálni, mert hiszen te a legszebb
férfi, a próféta képmása, te félisten vagy Hafiz, kinek szerelmét birni
a hetedik menny üdvössége, elveszteni ezer halál kárhozata.
– Ne vétkezzél Allah hatalma ellen, gyermek, szólt elkomolyodva a
parancsnok; s csendesülj e lázas rohamból. Derencsényi neje szentebb
előttem, mintsem gondolatban is vetélytársaddá tehetném.
– Szereted tehát őt mégis? riadott fel sértve emez; óh vedd el előbb
életemet, mivel külömben is tartozom, mit egykor vesztemre megmentél,
vedd el inkább ezt, mint a mai napig kizárólag nekem adott szerelmedet.
S te szereted e hitetlent?
– Igen, Fatime, de egészen más, nyugodt nemével a vonzalomnak, mely az
irántad hiven lángolót soha perczig sem fogja meglohasztani: monda a
bég, miközben az epedve bugó galambot keblére voná. Eskümet kivánod? te
eddig feltétlenül hittél szavamnak.
Fatime, az őt ölelő karok közé, a széles mellre simult s még egy
pillanatig kétkedőleg, aztán a szemeiben maradt ragyogó könypáron át
mosolyogva tekintett szerelmes ifjára.
III.
1685-ik év szent István napján Abdurrahman budai pasa a főkapu fölött
egy magas póznára tüzette fejét Kurd agának, ki az érsekujvári
háromezernyi őrségből alig két század magával szabadult vissza Budára.
Minden hibája az volt, hogy az Esztergam felmentése által megfélemlett
érsekujvári parancsnok fehér zászlót tüzetett ki vele a falakra, mire
azonban az ostromlók nem ügyelvén a várat rohammal bevették, s az
őrséget leőlvén e nevezetes ponttal kilenczvenhárom ágyut foglaltak el.
Abdurrahman dühe nem ismert határokat legcsekélyebb vétséget, hiányt,
mulasztást kegyetlenül büntete; a várban mindenki rettegett s nyakát
tapogatta.
Egy részről a düh, másról a rettegés napról napra nőtt.
Napról napra uj veszteségek hirei érkezének, s mindegyik uj ürügy volt a
pasának Esztergam alól hozott szégyenét másokkal éreztetni.
A félénk hanyag Ibrahim nagyvezér folyvást habozott s késett az igért
segéllyel. Tökölyi Imre szerencsecsillaga lemenő félben volt; Tokajt,
Kállót, s hosszabb védelem után Eperjest elvesztvén, főserege Kassa
falai közé szorult, mit Schultz és Caprára győzelmek által vérszemet
kapott hatalmas erővel vett körül.
Nem lehetett kétkedni, hogy Kassa elestével Buda ostromához fognak a
minden oldalról előre nyomuló császáriak s itt az őrség annyira le volt
hangolva már, hogy a pasa csak rettegtetéssel birta fentartani a rendet
és fegyelmet.
Augusztus 20-an a rekkenő hőség elől főtermének hives boltivei alá
vonult az élet és halál ura Abdurrahman, kit a nép röviden Abdi pasának
nevezett; előtte durva rajzu térképek feküdtek kiteritve, oldalán jobbra
balra iratcsomók hevertek, miket titkára, a magyar, német és franczia
nyelvben egyiránt jártas Ahmed rendezett, kivonatban jelentve
tartalmukat s gyorsan jegyezve fel a többnyire véleménye szerinti
határozatot.
A titkár sovány kis ember volt s ellendarabja a termetes s övig érő
tőmött szakálu pasának; aszott arczát alig lengé körül néhány gyér szála
a göndörülő szőrnek, apró szürke szemeiből éles ész, ravaszság,
hatalomvágy villogott. Látni lehete, hogy elméje uralkodik
parancsnokának hajtható akaratán.
– Hafiz bég erősbitést kér a nógrádi várba: folytatá egy bevégzett
csomót eltolva Ahmed, s ez a dolgok állásához képest épen oly szükséges,
mint magát a várparancsnokságot más megbizhatóbb emberre ruházni át.
– Te Hafizt Kurd aga sorsára szeretnéd juttatni: szólalt meg kedvetlenül
Abdurrahman mély hangja; s ez már régen meg is történt volna, ha reád
hallgatnék Ahmed, s nem tudnám hogy csak az évek óta táplált ellenséges
indulat beszél belőled.
– Belőlem a jó ügy elvitázhatlan okai beszélnek: lőn a hidegvérű válasz;
különben nem merném a kegyencz becsmérlésével saját fejemet koczkára
tenni. Elmondom okaimat.
Abdi összevont szemöldei elfordultak a beszélőtől.
– Először s mindenekelőtt nem a legroszabb akaratot s makacsságot
tanusitja-e az, hogy midőn néhány nap előtt Esztergam alól
ostromágyukért küldék hozzá követet, ő ezt kém gyanánt börtönre
vettette, s lánczon küldé vissza? Kurd kevesebbet vétett s most oly
magasból pillant le Pestre.
– Hafiznak igazsága volt: mordúlt feddőleg az ingerlett; ő csak nekem
tartozik engedelmességgel s nem a te követednek, ki tudtom és
meghatalmazásom nélkül ment el. Aztán nem hagyhatá üresen a perczig nem
biztos várat. Ez ok nem számít. Egyebet nem tudsz?
– Sőt igen, folytatá bosszuságát elfojtva a titkár, – ne feledd,
hatalmas ur, ezen árulóterhes időkben perczig se feledd azt, hogy Hafiz
bég magyar születés, s e hitetlen faj előbb utóbb nem tagadja meg
származását. A Tökölyi pártján lévő magyar urakkal társalkodik;
Derencsényivel meghitt barátságban él; a magyar őrséget kitünteti s több
kedvezésben részesiti mint az igaz hitüeket, mi az utóbbiak közt már is
elégületlenséget, zúgolódást szült.
– Jól teszi, jegyzé meg most az egyszer hajthatlanul a pártfogó; többet
is érdemlenek e bátor kitartó ficzkók, mint azok a gyáva nyomorult
kutyák, kik ha csak mákonytól nem részegek, az első kartácslövésre
szétfutnak, mint egy csirkehad.
A pasa itt a még fris emlékü Esztergam és Érsekujvárra gondolt.
– Mi származását illeti, szólt tovább, ő még gyermek korában tért a nagy
próféta igaz hitére, s nem első példa, hogy renegát jobb szolgálatokat
tőn a csatatéren, mint a legősibb muzulman.
Ahmed, mintha találva érezné magát, ajaktalan szájszélébe harapott, s
hamuszinű arcza zöld lett az elfutó epétől.
– Én teljesitém kötelességemet, mondá fondor alázatossággal, s nem leend
részem a támadható bajokban. Egyébiránt volt okom nem hinni a változó
kegyű embernek, ki nem irtózik magas származásu nejét bazarban vásárlott
rabnővé aljasitani.
– Mi az? riadott fel rövid egykedvüségéből a budai várur; Fatiméről,
leányomról beszélsz?
– Igen a nagy Abdurrahman leányáról, kivel egy méltatlan boldogittaték,
s ki most mellőzve, elfeledve, eltaszitva sirja le napjait.
– Adatokat! adatokat! kiáltá az atya, tigris vad tekintetet szögezve a
cselszövőre. Ez örülve, hogy a tapló végre szikrát fogott, szinlett
nyugalommal folytatá:
– Hafiz bég szive egy dzsaur nő felé hajlott; jónak látta őt e napokban
a várba hozni; s a torony legdiszesb serail-osztályába helyezve őt,
jelenleg mindazon kényelem- és kegyben részesiti, mit a rabnőkkel egy
kamrába zárt Fatime könyek közt nélkülöz. Ha szavaim hazugbeszéd: itt a
fejem, szögeztesd ki az agáé mellé.
Ahmed e végsőt merő vád után játékát nyerve lenni hitte, s méreg és
félelem forrt benne, midőn reményében csalódva a pasa felindulását
csillapulni látta.
– Mielőtt ezt tenném, szólt ez, meg fogok győződni a valóról. Első a
hivatalos ügy. Még ma induljon az Érsekujvárról menekült kétszáz ember,
s velük még egyszer ennyi, szükséges készletekkel ellátva, Nógrádba
őrségnagyobbitásul. Folytasd a többi levelet.
A titkár kényszerüleg engedelmeskedék, s a szolnoki, drégelyi, szécsényi
és egyéb erősségek parancsnokainak jelentéseit olvasá.
Trombita-harsanás szakitá félbe a hivatalos közlést. Ahmed kitekinte az
ablakon s tolongó nép által körülvett hirnököt pillanta meg a kapu
előtt, ki porlepett öltönyéről s tajtékkal boritott lováról itélve
messze földről érkezhetett. A trombita másodszor és harmadszor is
megharsant, jeléül, hogy a követség tárgya sürgetőleg fontos.
A hirnök rögtön bebocsáttaték, s miután az Ibrahim nagyvezértől hozott
fermant utasitásához képest a pasának személyesen átadá, földig hajló
hármas bók közt ismét távozott.
Abdurrahman felszakitá a fermán selyem zsinorját s tartalmát nyugtalan
mohósággal kezdé olvasni. E tartalom nagyérdekü lehetett, mert
halantékinak fokonkint dagadó érvonalai a szenvedély felhullámzását
jelölék, arcza sötétveres lőn, hosszu szakálla is szinte reszketett a
dühtől, mely az utolsó sornál féktelen átkozódásokba tört ki.
Ahmed a szenvedély önfeledő perczeit nem hagyá használatlan s az
asztalra vetett irat nagyjegyű czifra betűit ravasz gyorsasággal futotta
át. Ezeknek értelme következő volt.
„E napon s ez órában indult parancs a nagyváradi pasához, hogy az áruló
Tökölyi Imrét azonnal fogassa el. A felséges szultán magas kegyelmére
méltatlan kormányzó, néhány vesztett csata által megrettentve, nem
iszonyodott a bécsi udvarhoz Szirmay István által egy folyamodást
nyujtani, gyáván és gazul igérve, hogy a még hatalmában levő várakat
átadja s az elégületlenektől elszakadva, minden erejét a császáréval
ellenünk egyesiti, ha kegyelembe fogadtatik. A bécsi udvar Felséges
urunknak küldé meg e folyamodást, hogy megismerjük a pártolt hitetlent.
– Mihez képest neked is meghagyjuk, és parancsoljuk, hogy kerületed
erősségeiből a lefegyverzendő magyar őrséget azonnal kirendeld,
tisztjeiket s különösen Tökölyi legbuzgóbb hivét Derencsényi Farkast, a
nógrádiak hadnagyát elfogatván, lánczon küldjed Drinápolyba. Vigyázat és
szigorú büntetés a vétkesekre. La illah il Allah! Sietve. Ibrahim
nagyvezir.“
– S a segélyhadról egy szó, egy emlités, egy gondolat sem! orditá keserű
váddal Abdurrahman; ott tétlen hanyagság, itt lehangoltság és árulás:
igy vesznünk kell! – s vérben forgó szemeivel az asztalon heverő
fermánra meredve, hüvelyes kardjával oly erővel csapott le rá, hogy a
megpattant hüvely csörömpölve hullott le a damaszki aczélról.
A titkár ravasz arczán alattomos öröm derengett, s mialatt a széthullott
fermán darabjait szedegeté, mitsem-tudást szinlelve szóllt:
– Árulás történt, nagyságos uram? legkevésbé sem volnék meglepetve, ha e
szót Tökölyi Imre s párthivei nevével egyszerre hallanám kimondani.
– Te imént Derencsényit emlitéd: dörgött reá a pasa; ki ez a
Derencsényi?
– Hafiz bég testi lelki barátja, felelé gyors készséggel a kérdezett;
Tökölyi leghivebb embere s a nógrádi őrség hadnagya.
– Olvasd a fermánt; parancsolá az előbbi s egy alacsony kerevetre veté
magát.
Ahmed szörnyű alázatos képet vágott a jól ismert tartalmu irat
olvasásához, s bevégeztével sohajtva mondá:
– Régen tartottam ettől; bár alaptalan gyanúk lettek volna igaz okaim.
Most már Buda elővára Nógrád is komoly veszélyben forog. Hafiz magyar
születés, a keresztyén őrségnek az ozmanlik mellőzésével kedvez,
megtagadja az Esztergam alá kért segélyt, a várba magyart hoz, ki talán
Tökölyi küldöttje is lehet, leányoddal rabnőként bán, meghitt czinkosa
az áruló Derencsényinek: ez mind összevág s gyors eljárást kiván,
külömben ismét nem leszek meglepetve, ha pár nap mulva német őrség lesz
az úr Nógrádon.
– Igazad lehet, Ahmed! szólt bőszülten a lábairól levett ingatag; tégy
vizsgálatot s rendelkezzél mint jónak látod.
– Teljhatalommal? kérdé ez feszült arczéllel.
– Teljhatalommal; lőn a kedvetlen válasz.
– Megyek; mondá örömvigyorogva a titkár, a kigyót, mielőtt harap, kell
eltiporni.
– Megállj, kiáltott utána Abdi s mintha a titkár végszavai régi
emlékeket költenének fel lelkében, megbánólag tevé hozzá: teljhatalmad
csak Hafiz életéig terjed.
– Az az, mit jobb kezeddel adsz, azt a ballal visszaveszed: morgá Ahmed
elfordulva, hogy az arczán felküzdő boszuság látható ne legyen. Igy
küldetésem sikertelen, sőt veszélyes, mert ha ő nincs hatalmamban, én
vagyok az övében.
– Ő igéretemet, többet ennél, eskümet birja, hogy mig testének egy
részét, mit érdekemben áldozott fel, ereklyeként, magamnál tartom, addig
személye tőlem és általam bántatlan marad.
– Akkor is, ha a nagy proféta ügye az ellenkezőt követeli? akkor is, ha
ez által a magas fermán – holtbetü marad?
Abdurrahman megérté az e szavakba rejtett fenyegetést, mi akárki másnak
életébe fogott volna kerülni, csak Ahmednek nem. Jól tudta, hogy a
cselszövő ügyes ember a portának kegyében áll, s mellette félkém gyanánt
használtatik. Vele is az volt az eset, mi előtte és utána már sok
hatalmas emberrel történt: gyülölé alárendeltjét, de – félt tőle.
– Mit tegyek hát? habozá szük térbe szoritott feszengéssel; megszegjem-e
Allah szent nevére tett eskümet.
– Egy eskü nem foglalhat magában minden esetet; okoskodék rábeszélő
modorral a sovány emberke; s e fölött meg sem szeged azt, ha a
védereklyét az én birtokomba bocsátod.
– Vedd, mondá Abdurrahman oly hangon, mely az erőködésbe kerülő
eltökéléstől szinte nehézkes volt, s kicsided ébenfa szekrénykét nyujta
át titkárjának: ha ezt Hafiznak előmutatod, tudni fogja hogy kezemet
levettem életéről. De vissza ne élj vele, ember! mert ha csak puszta
gyanura s ártatlan ellen használod, Allah legyen kegyelmes nyomoru
lelkednek.
Ahmed alig hallá e szigoru dörgésü végszavakat, annyira elfoglalták a
legközelebbi jövő eszméi. Győzelmes arczczal vevé át az aranyzott
arabeszkü tokot, s midőn a pasa változékonysága elől elsietve, födelét
szobájában kiváncsian felpattantá, perczre visszadöbbent tartalmától.
Emberi kézről tőből levágott s gémberedett mutatóujj volt ez, mely
balzsamozottan évek előtt tétethetett a tok selyembélésü ürébe.
– Ez tehát a csonka kéz kiegészitő része; jó, elviszem neki, hogy
mindene együtt legyen a feltámadás napján: gondolá, s bosszuvágyó
képzelmében a mutatóujj egykori tulajdonosának véres fejét is maga előtt
látta.
IV.
Ezalatt Nógrádvár fölött csendesen vonultak el a hő nyári napok.
Hafiz bég óránkint várta a kért őrséget, s távoli sejtelme sem volt a
Budán történőkről.
Derencsényiné megnyugodott új helyzetében s szép vonásain a mosoly
gyakrabban megjelent; mert azonkivül hogy a parancsnok leggyöngédebb
figyelemmel előzé meg legkisebb vágyát, pár nap előtt követe is
visszaérkezék férjétől s levelet hozott, melyben ez irja, hogy a
kormányzó részére új sereget gyüjteni, rövid nap eljövend Nógrád
vidékére s ekkor Rózsáját is magával viendi.
Csak Fatime, a szerelmes epedő gyermek volt nyugtalan; borongó
előérzetei mondák, hogy nem tarthat sokáig boldogsága, mi eddig Hafiz
egyetlen nejének részeül jutott. Tudta ugyan, hogy az izlam megengedi a
soknejüséget, de minthogy ez engedélyt Hafiz soha nem vette igénybe, a
megszokás lelki követeléssé lőn, s mióta Derencsényi neje a vártoronyban
lakott, keblét féltés gyötrelmei pihegteték. A bég megnyugtatá ugyan a
szenvedély-zaklatottat, de mihelyest távozott, az irtott polyp annál
terjengőbb karokkal ágazott szét.
Szobájának magas, kerek ablaka a vártoronyra nyilt; ennél lakott ő
szüntelen, s borus szemekkel leste, mikor teszi a magyar hölgynél
látogatását szivének ifja.
Épen az ablaknál állt egy reggelen a perczben is, midőn Hafiz a virágos
árnyas kertben szent könyv olvasásánál lepte meg a vetélytársának hitt
nőt. Derencsényi Rózsa a nagy ezüstcsatu bibliát őlébe tevé le, s nyájas
beszédet folytata a béggel. Mennyire szerette volna a szegény Fatime
hallani ezt! Azt hivé, hogy minden szó, minden pillantás egyegy szerelmi
ömlengés kifejezése, mi jogaival együtt lelkét is mélyen sebzi. Gyötré a
látvány s nem birt tőle elszakadni.
A toronyőr hosszu vontatott kiáltással jelt adott a magasból, hogy a
váron kivül különösnek kell történni. E jelre a bég röviden bucsúzott a
hölgytől, s a délkeleti bástyafokra sietve, Nasszál felől porfelhőt
látott balra tartó irányban s mindig közelebb felkavarodni a több hét
óta esőtlen földről. Ez a Budáról érkező várt erősbités volt.
Óra mulva Hafiz és Ahmed szemközt álltak az elfogadó teremben, s ez
utóbbi csaknem kirivó kárörömmel mondá el Tökölyi árulását, fürkésző
szemjárattal kémelve az előbbinek vonásait, ki már nyilt ellenségének
váratlan megjelenéséből mi jót sem jósla s most ez uj kedvezőtlen hir
hallatára rendkivül megütődött. Csak azon egy körülménynek örült
titokban, hogy Derencsényi Farkas, kit nem hihetett árulónak, nincs a
várban s igy még menekülhetését reménylheti.
Ahmed mindenek előtt a magyar őrség lefegyverzését s Budára kisérését
sürgeté.
– Mit? kiáltá fel Hafiz, s szemei haragos tüzben villantak meg; katonáim
legjobbjait, az ügyes magyar tüzéreket s huszárokat veszitsem el, s
helyüket tudatlan állatokkal pótoljam, kik e fölött egy ostromolt s
elfoglalt várból félelmet hoznak lelkükben, s azt a többiekébe is
elöntik? Ez nem kevesebb, mint a várat az első megszállónak önkényt
kezére játszani!
– Igy és nem különben, szól a hatalmas pasa fermánja, mely ismét csak a
nagyvezir parancsát foglalja magában: felelt hidegvérűen Ahmed.
A parancsnok jól tudta, kivel van dolga, sejteni kezdé az ármányt, s
azt, hogy legkisebb ellenszegülés által életével játszik. Nehéz szivvel
bár, de teljesitenie kelle a rendeletet. A fegyverek azon ürügy alatt,
hogy uj kiosztás fog történni, beszedettek, az egész őrség
felállittatott a várudvaron, az uj kiosztás megkezdetett, a hiányosak
helyett épek adattak s midőn már minden török el volt fegyverrel látva,
a puszta kézzel álló magyarok felszóllittattak, hogy hasztalan
ellentállás nélkül adják meg magokat.
Bangó tüzérei e nem várt kifejlés által meglepetve, védtelen
helyzetükben egyszerre körülfogva s négyszeres számtól elnyomva lőnek. A
kör szélén álló tizenkét huszár azonban, hirtelen feleszmélve a ló-ólak
felé rohant, s az általános zavarban sikerült is közűlök ötnek lóra
kapni, s elgázolva a gátolni akarókat, nyereg és kantár nélkül
kiszáguldani. Az utánuk vágtató spáhik fáradtan tértek meg a sikertelen
üldözésből.
Ahmed könnyebben lélekzett, midőn a harminczhét összebilincselt kezü
magyart Buda felé kisértetni látta; Derencsényiné pedig, ki ablakából
nézte s nem érté a történteket, szorongó kebellel sietett a béghez
felvilágositásért.
A bég s Ahmed közt épen heves vita folyt, a magyar hölgy megjelenésekor.
– Ez tehát az ok, mutatott a belépőre Abdi titkára, melyért te a torony
megvizsgálása ellen tiltakozol? Ki e szép teremtés?
– E nő sajátom, jogszerű sajátom, rabnőm, kit életveszély nélkül kivülem
senki nem illethet; felelt rögtön s kitérőleg Hafiz, nem akarva
Derencsényinét kiléte elárulásával veszélyezni.
A nő azonban a török nyelven mondott, de megértett szavak hallatára
elsápadt, s a magyarok elfogatásából keletkezett gyanuját igazolva
hivén, léhlszakadva sikolta fel:
– Nem igaz! nem igaz! én nem rabnő, én szabad magyar asszony,
Derencsényi Farkas neje s itt vendég vagyok, és kérdezni jöttem, mi
jogtalan eljárás ez férjem embereivel?
– Igen? vigyorgá sátáni mosolylyal Ahmed, Hafiz bég tehát árulók nejeit
akarja előlem rejtegetni? Bájos hölgy! e percztől kezdve egymásnak
leendünk rabjai; s apró szemeinek buja tekintetével kigyujtva Rózsa
tejvér arczait, szemtelenül keze után nyúlt!
– Vissza! riadott rá keményen s kőzbelépve Hafiz; mig én vagyok
Nógrádban parancsnok, addig a benlevőkkel Allahon kivül más nem
rendelkezhetik. Asszonyom, folytatá a nőhöz fordulva magyarul, térjen
vissza lakába nyugodtan s a meggyőződéssel, hogy mig élek, lehelletének
sem leend porszemnyi bántalma.
Derencsényiné, a nőknek saját finom tapintattal tüstént belátá, a kettő
közül melyik ellensége, s bár fel nem foghatá a tényeket, gépszerűleg
engedett Hafiz bizalomgerjesztő szavainak.
Távoztával Ahmed jónak látta elfojtani gyülöngő dühét, s modort
változtatva engesztelőleg szólt:
– Igazad van Hafiz, kár volna egy hitvány némberért barátságos
egyetértésünket megzavarni. A dolog jelen állása azonban mindenesetre
megkivánja, hogy e magyar nő gondos őrizet alatt tartassék.
Hafiz bég sem ohajta egyebet, vendége személyes bátorsága tekintetéből
is, s parancsot adott, hogy a nő a toronyból ki, s viszont hozzá a
szolgálattevő rabnőkön kivül senki ne bocsáttassék.
A két halálos ellenség aztán egymást szem elől elbocsátani nem akarva,
tovább is együtt maradt. Hafiz méltán tartott a fondor eszü titkár
alattomos működéseitől, ez pedig amannak népszerűségétől. Ahmed nappal
kezdeni nem merve, az éj leszálltát várta pokoli terve kivitelére.
Igy ültek sokáig szemközt s mindegyik más czélpontot keresett nézetének
mint ellenének arczát. A csendet alig szakitá meg néhány közönyös kérdés
s kelletlen válasz.
Kimenni a kiállhatatlanná vált délutáni hőség miatt nem lehetett. A
világos kék égbolton parányi felhőfolt sem mutatkozott; a megsürűdött
léget legcsekélyebb szellet sem ingatá, a madarak elültek, csak a
naptányér feküdte meg gyulasztó sugaraival az izzó földet és falakat.
Egyike volt ez a magyar égalj ama forró napjainak, melyekre az égiháboru
kimaradhatlan.
A toronyőr csak néha bujt elő rejtekéből, szétnézni a környéken, s midőn
egyszer igy tőn, alig nehány száz lépésnyire lovagot látott meg
szélsebesen száguldani a vár felé.
Mire a lovag a bennülőknek jelenteték, ez már a várkapun nyargalt be.
Hafiz szive hangosan dobogott a kaftán könnyü szövete alatt; mitől
tartott bekövetkezék: a lovag Derencsényi Farkas volt.
– Szerencsétlen! gondolá, a belépő szálas termetre esvén tekintete;
balsorsod hoz ide a hyéna torkába.
– Bég! csengett az ifju szilárd érczes hangja; mióta lett az jog és
igazság, hogy más emberek nejét rabúl zsarnokold magadnak, s hogy
Magyarország kormányzója Tökölyi Imre vitézeit kopóként összefüzve
hajtasd Budára?
– Nőd nem rabom, de tiszteletben tartott vendégem: felelt Hafiz telhető
nyugalommal; mi az őrséget illeti, erre nézve én csak a fermánnak voltam
végrehajtója.
– Mely egyszersmind azt is rendeli, szólt közbe Ahmed, hogy az áruló
Tökölyi és czinkos társai fogságra vettessenek.
– Ki merészeli itt Tökölyit árulónak nevezni? riadott előre lépve az
ifju, mialatt válláig omló fekete fürteit veritékben fürdő nemes
arczáról félre simitá.
– Én, rikácsolá felugorva Ahmed; Derencsényi Farkas, a felséges szultán
kegyelmére add meg magad!
– De ki itt hát az ur! kérdé ez, kardja markolatához kapva; Hafiz, nem
vagy többé Nógrád parancsnoka?
– Csendesülj Farkas, mondá komolyan a bég – az egész félreértés lehet;
de most javadra kérlek, ne szegülj az erő ellen, s add át nekem
kardodat.
– Soha, ocsmány rablók ti! kiáltott a lovag végsőig elkeseredve; ti
gonoszul költött ürügy alatt szabadságomtól akartok megfosztani, hogy a
védtelen árva nőnek senkije se maradjon, ki megboszulja – de elébb
látjátok véremet s én a tieteket! végzé, kirántott kardját halálos
csapásra emelve.
Mielőtt azonban az izmos kar levághatott volna, a bekisérő csauszok
által hátulról megragadtaték az. Pár percznyi kétségbeesett védelem után
Farkas hátrakötött kezekkel s szótlanul lihegve állott bakói közt.
Hafiz bég nem titkolhatá el arczán és hangjában a levertséget, melyel a
fogoly számára a börtönt kijelelé.
Az udvarra kiérve, Derencsényi saját nevét hallá egy szivrázó sikoltás
kiséretében élesen felhangzani. A vártoronyra, honnan a sikoltás jött,
tekinte s nejét látá, szőke hajának szétömlő tengerében a széles
ablakpárkányzatra roskadni.
– Rózsa! kedves édes Rózsám! kiálta fel hozzá a fogoly; él még az igaz
Isten fölöttünk!
Többre nem volt ideje, mert a feltárult börtönajtó rozsdás sarkain
csikorogva csapódott be mögötte.
V.
E napon-augusztus 22-ike volt ez – szokottnál korábban s mielőtt a nap
lemenne, beesteledett. A keletről és nyugotról szemközt érkező
vészterhes fellegek okozák ez időelőtti éjt, melyek két elenséges
táborként közelegve egymás ellenébe a nyomasztó légkörben üték fel
roppant idomu sátoraikat. A megtört napsugarak eleinte aranyos biborral
szegélyezék a felhőtorlaszok szabálytalan prémeit, később ezek is
elenyésztek a sötét lepel fölött, melylyel az elterülő légi tábor az
eget bevoná.
A fényében imént ragyogó természet oly szomoru, oly halottias lőn; lenn
egy egy szélroham söprötte végig portverö szárnyaival a völgyrónát; fönn
szemvakitólag czikázott a futosó villany, s a nasszáli s diósjenői
rengeteg távoli dörgéseket viszhangozott.
Mennél közelebb jöttek e dörgések, Fatime annál szorosabban olvadt a
gondolatokba mélyedt Hafiz kebelére. Gömbölyü karjait a bég nyakán
kulcsolta át, fél fekvő helyzetéből édes odaengedésben tekintettek fel
ábrándos nagy szemei ifjának borongó arczára, mintha a bút, a gondokat
akarnák onnan lágyszeliden elsimitani. A boltiv közepéről hármas vékony
lánczolaton függő edényben keleti illatos ambra égett, s ennek rózsaszin
lángja kétesen világitá meg a félhomályos szoba körvonalait.
– Bocsáss meg Hafiz, sipegé a tölgy derekán reszkető folyondár; bocsásd
meg szerelmemnek ha talán méltatlan aggodalmakkal kinoz. Szólj, mit
vétett e férj és nő, hogy egymástól ily kegyetlenül szakasztatnak el?
Ablakomból láttam a lélekrázó jelenetet, s félig nyugodt vagyok, mert
bensőm mondja, hogy csak a legmagasztosb, leghübb szerelem sikolthat igy
fel, midőn kedvesét veszélyben tudja. Szólj Hafiz, miért történt ez, s
téritsd meg vesztett nyugalmam másik felét is.
A bég, mintegy gondolatiból feleszmélve, mély hangrezgéssel mondá:
– Fatime, tőled függ e nőt férjének, az életnek a szabadságnak
visszaadni.
A cserkesznő hosszan kérdőleg merűlt a komor vonásokra, mintha mondaná:
– Nem te vagy e itt az egyetlen ur és parancsnok?
– Figyelj reám Fatime, folytatá a bég, s felelj mindenek előtt,
emlékszel-e a napra, melyen először láttad arczomat?
– S melyen életemet mentéd meg? vágott közbe élénken Fatime; sok sok éve
már, s igen kicsi voltam még akkor, de ugy emlékezem mint a tegnapra.
Anyám, a szép Zulima, Abdurrahman első hölgye, sétálni vitt a pasa
sztambuli kertjébe, örvendve futostam a virágbokrok közt, midőn ezekből
egy irtózatos rövid kigyó felsziszszenve üldözőbe vett, s már már belém
ereszti halált hozó mérgét, ha e pillanatban a mellék bokor mögől egy
gyermek ifju elő nem ugrik, s merész elszántsággal kapva fel a szörnyet,
ennek rút fejét saját kezével nem zúzza szét. E védangyalom te voltál
Hafiz, s életemet majdnem sajátoddal váltád meg; a kigyó balkezed ujját
marta meg, te azonban, mielőtt a méreg elterjedhetne, tőkére téve
egyetlen csapással vágtad le azt tövéről. Atyámnak tudtára esett s
rendkivül tetszett e hősies viselet, kegyeibe fogadott, neveltetett,
pártfogóddá lőn, s a megmentett leányt később neked adá boldogitani. Oh
Hafiz, örök időkig élve nem feledhetném e napot!
– Emléked hű, Fatime, mondá a bég – az enyém is az. Tiz nappal azelőtt
atyám halálos ágyánál térdeltem. Tudod, hogy atyám és én is e magyar
hazának voltunk fiai; történetem részletei azomban ismeretlenek előtted.
Fölvévén az Izlamot nem szerettem ezekről szóllani, s most is csak azért
említem, mert tervem indokolására szükségesek. Atyám Székhegyi Mojzses
egyike volt azon protestans papoknak, kik a keresztyén számitás szerint
1673-ban, az az tizenkét év előtt, a császár elleni izgatásokról s a
törökkeli titkos egyetértésről vádoltatván, gályarabságra itéltettek.
Ezen iszonyu sorstóli megszabadulását egy jó barátjának s az általa
nyujtott azon alkalomnak köszöné, melyel a büntetés elől törökföldre
menekülhetett. Engem, kit akkor tizenötödik évembe léptem, magával vitt;
hé évű nővéremet Rózsát pedig barátjának gyámkezeire hagyta. Fáradalmas
hosszu úttal érkeztünk Sztambulba: bennem az erőt ifju vérem fris
pezsgése hamar megujitá, az övé végkép ki volt meritve. Lefeküdt s többé
föl sem kelt betegségéből. Haldokló órájában egy nevet kötött lelkemre,
barátja megmentője nevét, s könyeim közt, térden állva kelle igérnem,
hogy e név iránt az élet minden viszonyaiban háládatos leszek. E név:
Derencsényi.
– A lovagé, ki most itt alattunk, a börtönben senyved? kérdé csodálkozva
Fatime.
– Igen; ő árulás vádjával terheltetik, s ha az Ahmed által hozott
elfogatási parancsot nem teljesitem, én is sorsára jutok, s mindketten
veszve vagyunk. Igy azonban még megmenthetem; meg fogom menteni atyám
jótevőjénék fiját s férjét – hugomnak.
– A vártoronyban lakó magyar hölgy tehát…
– Testvérem, egészité ki Hafiz; de nem tudja, nem sejti, hogy az. Az
öreg Derencsényi fölnevelte s fijához nőül adta őt. Végzetem az Izlam
hitéhez és honához köt, minek felujitani a régi emlékeket? E fölött
irigyeim, kik bennem a magyar születésűt gyülölik, folyvást kutatnak,
nincsenek-e hazámhoz vonzó kötelékeim? Ezektől s közöttük a kigyó-ravasz
Ahmedtől őrizkednem kell. Nem kétlem, ő most is lesben áll, s ha az őrök
által környezett toronyba, honnan Rózsát azonnal el kell hozni, mennék,
ez gyanút gerjesztene, s könnyen meghiusithatná szökésüket. És ez a pont
az, hol segédkezet nyujtva bebizonyithatod Fatime, hogy ömlengéseken
kivül szerelmed áldozatra is képes.
– Bebizonyitandom, felelt határozottan a nő; mutass alkalmat, parancsolj
velem Hafiz!
– Vedd tehát kiséretül rabnőidet, menj velük a toronyba
Derencsényinéhez, s mondd neki nevemben, hogy ha férjét s mindkettőjök
szabadságát visszanyerni óhajtja, cserélje fel rögtön öltönyét veled,
igy bántatlanul fog jöhetni hozzám; további sorsa az én gondom leend.
Fatime, rabnőit előintve, menni akart.
– Még egyet, hivta vissza Hafiz az indulót, – ha kétkednék, ha ez
ajánlatot ujabb cselnek tartaná, add át neki e fél arany szivecskét s
mondd, hogy bizalomjelül küldöm. Midőn egész volt, anyánk viselte azt,
halálakor gyermekei megosztoztak az emléken.
Ez utóbbi szavait már csak inkább önmagához mondá, mert Fatime néhány
lépéssel az ajtó felé haladott. Itt azonban megállt, visszatekintett,
aztán nyilsebesen repült a bég kebelére, s fuldokló zokogás között
borúla reá. De percz mulva erőt vett magán s nehéz sejtelmektől szorongó
szivével elsietett.
Hafiz bég ekkor egy szekrényből kulcs-csomót s fáklyákat szedett elő, s
az ambra mécset lebocsátván, lobbadozó lángjainál meggyujtá azokat. Künn
a vihar sebesen kőzelgett, a szél borzasztóan üvölte, s úgy tetszett,
mintha a sürű villámlásokat követő hosszu recsegések alapjaikban
rengetnék meg a szikla-falakat.
Rövid óranegyed mulva nyilt az ajtó s ezen lefátyolozott töröknő lépett
be, a Fatime által viselt bő fehér muslin nadrágban, s kék szövetü
felöltönyben.
– Fatime! kiálta a bég.
– Derencsényi Rózsa vagyok, igazitá ez meg, elháritva fátyolát – hittem
szavaidnak, s a küldött szent emléknek. Szólj, az égre! mint jöttél
ennek birtokába.
– Nincs idő, nincs egy veszthető percz most erre felelni, később –
máskor – szólt az előbbi; – fogja kegyelmed e két szövétneket s jöjjön
velem. S ezzel a szobapadlónak szőnyeggel bevont egy lapját, hol nyilást
a legfürkészőbb szem sem birt volna kikémelni, ismerő fogással
felrántva, az alatta levezető keskeny csigalépcsőre világitott.
– Hová visz e rejtek-ut? kérdé letekintve a nő.
– A börtönökbe – férjéhez – ki a várból, felelt gyorsan a bég; Istenére,
kiben hisz, kitől üdvét várja, kérem, ne habozzon e határozó perczekben;
igy-igy – menjen előre, én követem.