grófnak? Vagy talán nem volnék én olyan Károlyi, mint testvéreim vagy
nagybátyáim közül akármelyik? Hát ők nem csináltak fiatal korukban
adósságot? Hát a magyar főurak nagy része nincs tele adóssággal?
Eszterházy herczegnek nincs harmincz millió adóssága? S aztán nem ostoba
tékozlásra csináltam én adósságot, hanem háztartásomra s néhány barátom
mellett való kezességre. Hol itt a vétség, hol itt a botlás?
Akárhogy tünődtem, sehogy se tudtam belátni, miért kelljen nekem, ha
hazámba jövök, a »Vácz városához« korcsmába szállnom s naponként ötven
krajczáros szobában kuporognom. Hiszen az én véreimnek, a Károlyi
grófoknak több mint fél millió hold földjük s legalább ötven kastélyuk
van az országban s csupán Budapesten is öt-hat palotájuk. Egyetlen
lakószoba csak akadhatna számomra ezekben.
Nem akadt.
Még mostanáig se akadt édes vajdám, a mikor e jegyzeteket csinálom. Ugy
látszik, már akkor is volt valaki vagy voltak többen, kiknek sötét
lelkében megfogamzott a terv, hogy apám és testvéreim segitségével engem
koldussá s földönfutóvá tegyenek. De én akkor erre még nem gondoltam.
Nem is gondolhattam.
Nincs az a lángeszü vagy az a buta ember, a ki ha jó gyerek és jó
testvér, ilyen dolgot elképzelhetne apjáról és testvéreiről.
Hiszen most már tudom, nem is az ő tervük volt az eredetileg.
GENUÁBAN.
(Milán Comello grófné. – St.-Dalmas fürdőben. – Orgyilkosság fenyeget. –
Philomén. – Valsi barátaink. – Ducamp. – Ducamp halála.)
Mikor Nápolyba visszatértem, még egy heti kisérletet tettünk, vajjon meg
tudnánk-e szabadulni attól az átkozott maláriától? Nem tudtunk.
Elhagytuk tehát Nápolyt végkép s minden podgyászunkkal és cselédeinkkel
együtt visszaköltöztünk felső Olaszországba, a Rivierára, Nervibe.
Itt az ugynevezett Inrea villát béreltem ki szép kerttel s fölséges
kilátással. Betegségünknek, mint ha ketté vágták volna, itt azonnal vége
lett. Szép napok, kedves társaságok, a felüdülés korszaka: kedves emlékü
idő az, melyet itt töltöttünk. Feleségem minden báját és kedvességét
fejtette itt ki előttem naponként. Olasz, franczia és magyar barátaink
közül sokan fölkerestek.
Egyik magyar barátomról meg is kell itt emlékeznem. Csinos fiu volt,
báró, később képviselő, némi kalandos természettel. Kijött Monte-Carlóba
szerencsét próbálni s elvesztette minden pénzét. Ott ődöngött néhány
frankkal, mikor vele találkoztam; se játszani, se haza menni nem tudott.
Meghivtam hát vendégemnek. Szivesen elfogadta házam vendégszeretetét s
heteket töltött nálam, mig végre hazulról pénzhez juthatott. Mikor utóbb
haza jöttünk és családommal pörbe keveredtem, ez az én báró barátom
feltünően kerülte házamat és még csak egyetlen látogatást se tett
nálunk. Nagyon sok ilyen egykori barátommal jártam igy. Valamennyi a
főranguak közül való.
Volt Genuában egy nagyon kedves és nagyon jó benső barátném. Milán
Comello grófné. Anyámmal ő még a negyvenes évek óta, tán több mint
harmincz év óta élt barátságban, én is ismertem kis gyermek korom óta s
benne is irányomban különös benső vonzalom fejlődött ki. Családias
beczéző néven neveztem Beppiná-nak. De-Marini ezredessel lakott együtt s
vitt közös háztartást.
De-Marini Velenczében harczolt 1848-ban hazája függetlenségeért, a hős
Manin oldalán. Később emigráns volt, Párisban élt s a magyar emigráczió
tagjaival is megismerkedett. Andrássy gróf, Bittó István, Irányi, gróf
Karacsay, Gorove s a többiek jó viszonyban voltak vele. Feltünő szép és
kedves férfi volt. Az 1859-iki háboruban a »Bourgogne« franczia hajón
vállalt tengerésztiszti szolgálatot, mert ez a hajó is egyebek közt
Velencze ostromzárolására volt kiküldve. A villa-francai béke után
Garibaldihoz csatlakozott, egyike a marsalai ezer hősnek, azután Medicis
tábornok hadtesténél szolgált. Később átment az olasz haditengerészethez
s ott mint sorhajókapitány tüntette ki magát.
Nagyon szerettem és becsültem. Mikor szegény Endre fiam született, Gyula
bátyám volt keresztapja, de nem jöhetett a keresztelésre, tehát
De-Marinit kérte fel helyetteséül.
Ő volt tehát valósággal az én keresztkomám.
Milán Comello grófnénak élt a férje, csak különválva éltek. Egyszer a
gróf és neje, mikor még együtt éltek, véletlenül valamely fogadó
éttermében találkoztak az ismeretlen De-Marinival. A gróf heves ember
volt, valami miatt nejével összepörölt s a nőt a társaság füle hallatára
nagyon hangosan szidalmazta. Hangosan és parasztosan. De-Marini közbe
szólt:
– Bocsánat, uram, e nemes hölgy iránt, itt előttünk, nagyobb
gyöngédséget tanusíthatna.
A gróf dühbe jött.
– Mi köze önnek e nemes hölgyhöz? Tudja ön azt, hogy ez az én feleségem?
Szabad kérnem jegyét?
– Önnek felesége lehet, mi előttünk nemes hölgy, én csak ismétlem
figyelmeztetésemet.
Ezzel kicserélték névjegyüket s más nap megverekedtek.
A verekedés után, melyben a gróf sebesült meg, a gróf azt mondta
De-Marininek:
– Ha ön feleségem lovagjává szegődött, most lesz alkalma állandó
lovagjává lenni.
Elkergette a grófnét, ő maga pedig elutazott.
Ez után ismerkedett meg De-Marini Milán grófnéval, gyöngéd és nemes
szerelmi barátság fejlődött ki köztük, házasságra is léptek volna, de a
férj élt, tehát nem lehetett. Barátságukat csak a halál szakította meg.
A grófné 1883-ban halt meg. De-Marini gyászjelentését pedig tavaly[20]
küldték el nekem.
Az időben, mikor mi Nerviben laktunk, De-Marini és Milán grófné Genua
mellett egy kis városban, Reccoban laktak együtt. Egy szép villában,
melyet együtt rendeztek be. Ekkor és itt mutattam be nőmet Milán
grófnőnek. Az első pillanatban megszerették egymást s nőmnek nem is volt
jobb barátja haláláig, mint Milán grófnő, a kit azután ő is, én utánam,
csak Beppinának nevezett.
Ez volt oka, hogy ekkor hosszabb időre állandóan Genuában telepedtünk
meg. Anyám is kegyesebb volt hozzánk, feleségemmel is kibékült s ha
feleségem nem lett volna olyan nyersen szókimondó s anyám iránt mindig
tökéletes figyelemmel tudott volna lenni, hiszem, hogy családommal a
béke helyreáll előbb-utóbb. Anyám ekkor maga gondoskodott arról, hogy
itt állandó lakásunk legyen, ki is szemelte s át is vette számunkra
Milán grófné egykori lakását s mi szives köszönettel fogadtuk. Hiszen
hazajönni Magyarországba nem lehetett, összekelésünk óta pedig örökké
hazátlanul bujdostunk s örökké fogadóban laktunk. Nagyon is jól esett
tehát az a különben nem nagy, de kedves lakás s mi jó kedvvel költöztünk
bele.
Azonban nekünk a sors már nem akarta megengedni a nyugalmas otthonlétet.
Alig költözködtünk be kis lakásunkba: Genuában kiütött a kolera. Nőm
különben is gyöngélkedett, lehetetlen volt ott maradni. Orvosunk Bertani
volt, Garibaldinak barátja s szintén orvosa. Ő is erősen biztatott, hogy
nőm csak menjen valahova. Épen nálunk volt egy barátom, Lestibondois,
nejével együtt, ők is mentek Monte-Carlóba, hol szép nyári lakásuk volt,
elvitték magukkal nőmet is. Én még ott maradtam némi dolgaim s a lakás
elrendezése végett egy darabig. Bertani különben megigérte, hogy a
kolera megszünéséről értesíteni fog.
Monte-Carlóban vagy egy hónapot töltöttünk.
Tudd meg édes vajdám, hogy én nem játszottam soha.
Nem mondom, hogy tréfából egyszer-kétszer a társaság kedveért egy-egy
aranyat oda nem dobtam, de a mi a játék, azt én nem üztem egész
életemben. Se kártya, se fogadás, se gyöp, se verseny nem volt
természetem. Sok szerencsétlenséget, de néhány szerencsét is láttam ott,
de engem nem ingerelt egyik se. Nem tudom, ha megkapom örökségem, ha
milliókkal rendelkezem, e tekintetben nem változott volna-e meg
természetem? De nem hiszem. A tőzsdéről fogalmam se volt soha.
Egy hónapi ottlétünk után türhetlenné vált a meleg. El kellett
határoznunk magunkat, hogy elmegyünk valahová a hegyekbe.
Nizza mögött, mintegy husz órai kocsiút távolságra van az Alpesek közt
St.-Dalmas. Fönt a hegyekben, gyönyörü vidék, egészen félreeső hely,
kitűnő levegő. Ott már csak nyugodtan lehetünk, oda se kolera, se hőség,
se hitelező, se pénzevesztett játékos jó barát el nem talál. Van ott egy
nagy katlan, óriási hegyektől körülvéve.
A katlan tele százados fákkal, szép pázsitokkal, gazdag vizü patakokkal.
Egy régi nagy épület van ott, valaha zárda volt. Ez a hôtel, csak itt
lehetett lakást kapni. Ide költöztünk tehát barátainkkal együtt.
Egy hónapot töltöttünk itt. De maradtunk volna tovább is, ha egy furcsa
eset közbe nem jön s ha valami ostoba fölfedezést nem csinálunk.
Egyik napon rosszúl lett mindenki a nyaraló telepen. Hasfájás, szédülés,
általános rosszúllét érzése vesz erőt mindenkin. Általánossá kezd válni
a vélemény, hogy utánunk jött a kolera. Hosszabb tanakodás után
rájövünk, hogy csak azok betegek, a kik a reggelinél, nálunk ebédnek
hívják ezt az étkezést, részt vettek. Ez nekem szeget üt a fejembe.
Fölkeresem az orvost, figyelmeztetem s rögtön karon fogom, menjünk a
konyhába, vizsgáljuk meg az élelmiszereket, fűszereket és edényeket. Egy
kicsit vonakodott az orvos, de egy amerikai vendég a másik karját fogja
meg s visszük, húzzuk, biztatjuk előre.
A konyhában nem sokáig kellett kutatnunk. Rögtön rájöttünk a rézedények
tisztátalanságára. Minden edény tele volt rézrozsdafolttal. Ezen kívül
nem volt kimosva egy se. Mindegyik tele volt ételmaradékkal. Ezen kívül
is a piszok, szemét, rendetlenség leirhatlan. Csontdarabok, húsczafatok,
zöldségek, mállasztott baromfitollak hetek óta ott rohadva, áporodva
földön, padon, asztalon. Minden törlő-ruha piszok és szenny. No hiszen
ilyen főzés, ilyen tisztaság való kolera elől menekülőnek.
Az orvost majdnem agyonütötték. A vendégek közt is nagy lett a ribillió.
Egyszerre elindult vagy husz család. Minden kocsit lefoglaltunk,
Mentonéba kocsikért izentünk, akkora lett az elköltözési buzgóság, hogy
egyetlen vendég se marad ott, ha elég kocsi akad.
Nem is maradt. Másnap én is mentem.
Mikor már kocsink fel volt rakva, felülés előtt kimentem körülnézni a
kocsit, hogy minden podgyászunk fel van-e rakva s jól van-e felkötözve?
Nem vesztjük-e el az úton? A mint nézegetem, inasom a hátam mögé
sompolyog s fülembe súgja:
– Gróf úr vigyázzon, mert néhány percz múlva meg akarják ölni.
– Kit akarnak megölni te fajankó?
– A gróf urat.
– Kik?
– Az itteni emberek, a kiket megkárosított. Én jól látom ezt.
Ez az inas egy kis tizennégy éves nápolyi gyerek volt; – még Nápolyból
hoztam a ficzkót, neki bizony a készülődő bravo-dolgokban s azok
felismerésében lehetett valamelyes jártassága.
– De honnan gondolod mégis?
– Hallottam a konyhában a beszélgetésüket, már tüzesítik is a
vasnyársat, azzal akarják leszúrni. Tüzes vassal.
Nem hittem ugyan, de mégis figyelmesebb lettem. És csakugyan, a mint
hátranézek, látom, hogy egy ember közeledik felém, két kezét háta mögött
tartva. Rá kiáltok:
– Mit akarsz?
– Majd meglátja mindjárt.
Közeledik felém s nyomban rá másik három ember is. Rögtön eszembe jutott
kis nápolyi inasom figyelmeztetése.
Elővettem revolveremet s az első emberre, a ki hátra tett kézzel
közelgett felém, ráczéloztam. Egyuttal rákiáltottam a többire is:
– A ki egy lépést közelit hozzám, lelövöm.
Lestibondois barátom épen kiáltásomra lépett ki az ajtón. Látta a
jelenetet, rögtön két amerikait szólitott oda, valamennyi revolverét
vette elő s igy mi is négyen voltunk.
Igen gyorsan lefegyvereztük az embereket. Annál, a ki hátratartott
kézzel jött felém, egy izzó tüzes végü vasrud volt, méter hosszu. Kis
nápolyi inasom tehát jól látott és hallott.
A lefegyverzett emberek arczáról azonban elfojtott düh sötétlett ránk.
Azért mi a kocsikra nem ültünk, hanem asszonyainkat felraktuk s aztán
mi, lövésre készen, gyalog kisértük a kocsikat a legközelebbi faluig.
Ott az ügyet átadtuk a csendőröknek. Pár nap mulva bezárták a vendéglőt.
Az egész eset részletesen leirva megjelent a párisi »Figaro« hasábjain.
Egyéb apróbb külföldi lapok pedig rémes meséket közöltek ezután, hogy
St.-Dalmasban miként mérgezik és ölik rakásra az embereket.
Visszamentünk Mentoneba és Monte-Carloba.
Genuában még mindig pusztitott a kolera, oda nem mehettünk, kénytelenek
voltunk tehát a telet Nizzában tölteni. A Pension Milliében vettem föl
egy kis földszintes lakást. Itt huztuk ki a telet.
Ekkor jött hozzánk komornának az öreg Philomén. Azaz most öreg már, de
akkor, tizenöt év előtt még nem volt öreg. Hivebb cseléd, mint ő, még
nem volt a világon. Te is belátod, édes vajdám, ha elmondom történetét.
Nagyon sokat utazott. Mikor mint fiatal menyecske férjét elvesztette,
beállott a Messagerie Imperial hajóra első komornának s négy évig
utazott Marseilleből kiindulva Európa, India, China és Japán között. Két
évig szolgált Japánban valami furcsa nevü ottani nagy urnál.
Megbetegedett, a szolgálatból ki kellett állnia, haza jött Európába s
Valsban huzódott meg, hol végre teljesen kigyógyult. Ezután került
hozzánk s állandóan feleségem mellett volt. Észrevette azonban
csakhamar, hogy az olasz étkezéshez nem tudunk hozzá szokni, arra kért
bennünket, engedjük meg, hogy ő főzhessen is nekünk, szakácsnénk is
lehessen s igérte tüzzel, hogy ő azért jó komorna is lesz. – Igy adta
elő a dolgot. Később bevallotta, hogy ezt azért tette, hogy a
szakácsnéra való kiadást nekünk megtakaritsa, mert észrevette, hogy néha
pénz dolgában meg vagyunk szorulva. – Engedtünk kérésének.
Mikor szegény kis Endre fiam született, akkor meg arra kért esennen
bennünket, hogy tegyük őt Endre mellé. Megtettük. Oly hiven, buzgón,
szeretettel ápolta kis fiamat, hogy azt elhinni alig lehet. De kis fiam
is végtelen ragaszkodással csüngött rajta s pillanatig se tudott nála
nélkül lenni.
Mikor kis fiam meghalt, mindig sirt. Néhány nap mulva sirva elém állt:
– Engedje meg a gróf ur, hogy én haza menjek. Itt én magam is meghalok,
a kis gróf után megöl a bánat.
El kellett bocsátanom. Fájdalmam a nélkül is nagy volt s az ő örökké
szomoru, örökké siró arcza még növelte fájdalmamat. Nyugdijat adtam neki
s elbocsátottam.
Sokszor voltam, jól tudod édes vajdám, oly helyzetben, hogy pontosan nem
fizethettem. De akárhol vettem a pénzt, ha kölcsön kértem, ha
megkoplaltam, ha zálogházból hoztam, a jó Philoménnek nyugdiját mindig
pontosan fizettem. Haza ment Francziaországba, szülővárosába. Ez
Firmini, St.-Etienne mellett.
Hogy, hogy nem, megtudta, hogy családommal perben állok, nagy anyagi
bajokban vagyunk s hogy gyakran nélkülözünk. Irt levelet. Nemes sziv
gyöngédségével azt irta, hogy ha már a szegény kis Endre fiam mellett
nem lehet, hát haza megy öreg szülőit ápolni s akkor se külön lakásra,
se háztartásra, se a nyugdijra nincs szüksége. Ha pedig szüksége nincs
rá és meg se szolgálhatja: akkor tovább nem is fogadja el.
Nagyon meghatott ez a gondolkozás s alig tudtam rábirni, hogy azt a kis
havi fizetést fogadja el. El is fogadta, hanem egyszer csak nálunk
termett 1886-ban itt Budapesten. Akkor már állandó lakásra tudtunk szert
tenni s nagy örömmel láttuk, mint vendéget. De ő nem vendégnek jött,
hanem – mint mondta – fizetését megszolgálni és azért is, mert ott
Francziaországban senkit sem talál, a kivel szegény kis Endréről
elbeszélgethessen.
Azóta nálunk volt, s te is jól ismerted édes vajdám. Ő volt tehát az, a
kivel Nizzában összekerültünk.
Deczember végén megszünt a kolera Genuában. Bertani rögtön értesített,
hogy most már mehetünk vissza. Vissza is mentünk nemsokára s valahára el
tudtuk foglalni kis lakásunkat állandóan.
E lakás az Aqua Sola nevü kis téren volt, épen szemben azzal a ponttal,
a hol most Mazzini szobra van felállítva. Magas földszint.
Sok baj, sok kellemetlenség, sok szomorúság ért minket e kedves kis
lakásban. És mégis, mig élek, mindig örömmel gondolok rá vissza s
emlékeimet, melyek hozzá kötnek, a mindig növekedő múlt csak
kellemesebbé teszi. Itt volt életemnek legnagyobb és legtisztább öröme,
mert itt született s pár éven át itt növekedett kedves kis Endre fiam.
Örök változással teljes életem s az özönnel rám ható lelki benyomások
épen, sértetlenűl, üdén hagyták szivemet az apai örömök iránt. Valami
csodálatos, valami fenséges van ezekben az örömökben. Sohase
gondolkoztam, de mindig mélyen éreztem ebben. Minden időm, minden órám,
melylyel rendelkeztem, kis fiamnak szenteltem. Minden butor, melyen fiam
mászkált; minden küszöb, melyen átesett; minden sarok, minden falrész,
melyben, mikor járni tanult, megkapaszkodott, kedvessé lett nekem.
De más okom is volt megszeretni kis lakásomat. Serdűlő korom óta itt
volt először állandó tanyám. Csak a gyermekkort töltöttem otthon s
otthon is Pest, Csurgó és Nagy-Károly közt, gyakran utazva Bécsbe és
Olaszországba még akkor is. Azután rám következett az örökös bujdoklás
és költözés korszaka Európán, Áfrikán, Ázsián keresztül. Házasságom
elzárta a hazámhoz és családomhoz vezető utat. Feleségemmel is örökké
költözködtünk két országon keresztül. A költöző madárnak is két otthona
van, de legalább nem több, mint kettő s az a kettő bizonyos. Nekünk nem
volt egy se s eddig bizonyos és állandó épen nem volt.
Megérted-e tehát, édes vajdám, miért emlékezem én oly szivesen génuai
lakásomra, a hol legalább néhány évet kedves nyugalomban töltöttem el s
a hol a hitelezőkön kívül nem üldözött senki. Az igaz, hogy azok eléggé
üldöztek.
Ezen a lakáson látogatott meg bennünket Gyula bátyám nejével, szegény
Georginával és anyósával, előbb gróf Károlyi Edénével, most gróf Károlyi
Sándornéval. Kedves, derék, jó, nemes asszony volt Georgina, egyedüli
ángyom, ki szerény hajlékomat látogatásával megtisztelte. S nemcsak
udvariasságát, hanem jó rokoni szivét is elhozta magával. Sok idő telt
el azóta, meg is halt ő régen, de még ma is édes nekem erre a
látogatásra emlékeznem.
Innen szoktunk hetenként átrándulni Reccoba, Milán grófné és De-Marini
látogatására. Ők is itt kerestek föl bennünket gyakorta. Valamint többi
barátom is. Megemlítem szegény Cambiasot, kivel nem egyszer kerestük föl
Garibaldit s ki utóbb megőrűlt és meghalt. És megemlítem az öreg
Dolfust, ki Olaszország egységeért s törhetlen szabadelvüségeért annyit
áldozott és annyit szenvedett. Ő is meghalt régen.
Feleségem azonban mindig gyöngélkedett. Párisi nagy balesete óta csak
nem tudott igazán fölépülni.
Egyszer már annyira volt, hogy semmit nem tudott enni. Az orvosok fürdőt
ajánlottak. Egyik egy, másik másféle fürdőt. Ismertem én már a jó
orvosok szokását. A hol tudományuk a betegség makacsságán hajótörést
szenved: ott fürdővel állanak elő. A fürdőn öt-hat hét alatt aztán a
beteg vagy jobban lesz, vagy rosszabbúl. Ha jobban lesz: tanácsuk
bevált. Ha rosszabbúl lesz: a fürdőorvos az oka. Olyan bizonyosan tudtam
már ezt, mint a holnapi napot. De hát csak szót kellett fogadni.
Valsra határoztuk a menést. Feleségem már ülni se tudott. Matráczokat,
vánkosokat kellett a vasutra vinni magunkkal s ugy lefektetni. Négy napi
keserves utazás után végre oda érkeztünk, de feleségemet a betegség és
az utazás annyira kimeritette, hogy ugy nézett ki, mintha haldokló lett
volna. Kaptam is elég szemrehányást, minő lélek van bennem, hogy a
szegény asszonyt igy hurczolom s nem engedem otthon nyugodtan meghalni.
Azonban csoda történt.
Nőm, a mint a gyógykezelésbe belekezdett, napról-napra láthatólag javult
oly hihetetlen gyorsasággal, hogy három hét mulva mind testi, mind
szellemi üdesége, mind kedélyének csapongó vidámsága teljesen
visszatért. A negyedik hétben már ő volt a társaságnak egyik ünnepelt
központja.
Társaságunk pedig csakhamar nagy lett s kiváló férfiak nem hiányoztak
belőle. Ezek közt föl kell emlitenem Pouyer-Cartier volt franczia
pénzügyminisztert, a ki nemcsak szellemes, de egyuttal figyelmes férfiu
is volt s közte s köztünk nagyon bizalmas viszony fejlődött ki.
Egyszer egészen véletlenül furcsa kérdést intézett hozzám.
– Nem világosithatna engem föl édes gróf, miféle viszony áll fönn
Ausztria és Magyarország között?
Elnevettem magam.
– Hogy jut ilyen kérdés önnek eszébe?
– Kérdeztem már osztrákot is, magyart is, professzort is, követet is
erre nézve, de minél többet magyaráztak, annál kevésbbé értettem. Két
állam-e az egy; egy állam-e a kettő; szövetséges állam-e vagy
államszövetség-e az a monarchia?
Ezek a kérdések mind arabul hangzottak az én fülemben.
– Hiszen ha én e kérdésekre felelni tudnék, nem gróf Károlyi lennék én,
hanem valami penészes professzor. Én csak annyit tudok, hogy a magyarok
szabadon beszélnek Budapesten, az osztrákok pedig szabadon cselekesznek
Bécsben.
Sokat politizáltunk, de én ennél tovább menni nem tudtam. Nem is
akartam. Semmitől se irtóztam jobban, mint a politikai elmélkedéstől.
Azóta ugyan én is belekeveredtem a politikába, de elmélkedni s kérdések
fölött vitatkozni ma sem szeretek.
E helyett el kell mondanom egy hires tanáromnak s haláláig nemes jó
barátomnak esetét, kivel e fürdőn összejöttem s ki mindvégig
társaságunkhoz tartozott.
Ez volt Ducamp Eugén.
Feltünt nekem egy félig ismerős, félig ismeretlen öreg ur, kit a
sétányokon s a köztermekben gyakran láttam, mindig megnéztem, mindig
ismerősnek véltem, de a kinek se neve nem jutott eszembe, se az, hogy
mikor, hol, mily körülmények közt találkozhattam vele.
Szép, szabályos, okos arcz, hófehér szakállal. Kimerülten, betegen,
szenvedő tekintettel, törődött, agg embernek látszatával mindig
magánosan, félrevonultan, társaság nélkül ült vagy sétált csöndesen,
vagy olvasgatott. Minden találkozásunk alkalmával rám nézett, mintha
ismert volna, de meg nem szólitott.
Ismert is ő engem, a mint később kitudódott.
Kérdezősködtem utána: ki az? A legnagyobb gyülölettel és megvetéssel
beszéltek róla, mint gyilkosról vagy tolvajról, zsebmetszőről. Közölték
velem, hogy Lambessában fogoly volt, börtönben ült öt évig s egyike a
leggonoszabb embereknek. Mindenki kerülte gondosan és tüntetőleg.
Én nem nyugodtam meg, tovább kérdezősködtem. Társaságom főleg
bonapartistákból és legitimistákból állott a franczia arisztokráczia
köréből. Oly gyülölettel emlékeztek róla, hogy azt nem tarthattam
természetesnek. Észrevettem, hogy a gyülöletnek politikai természete
van.
– De mi hát a büne?
A legitimisták azt állitották, hogy nagy része volt Lajos Fülöp
elkergetésében. A bonapartisták azt állitották, hogy az államcsiny
alkalmával Louis Blanc és Victor Hugo táborához tartozott.
– No ez még nem a legnagyobb bün, mondják meg önök valahára a nevét!
– Ez az a hirhedt nimesi képviselő, a parlament tagja, Ducamp Eugén.
– Ducamp! Az én egykori kedves tanárom, a kit 1862-ben, 1863-ban a genfi
egyetemen oly szivesen hallgattam.
Rögtön eszembe jutott minden. Siettem hozzá, bemutattam magam s
megkértem, tiszteljen meg azzal, hogy társaságunkban részt vesz.
– Nagyon köszönöm kedves gróf, kedves tanítványom. Én önt azonnal
felismertem, de bemutatkozni nem akartam. Az ön társasága más politikai
tábor, a mely nem tür meg engem. Én indexen vagyok előtte. Nem akartam
önnek kellemetlenséget okozni.
Sokáig vele voltam s végül megmondtam neki, hogy én a társaság
véleményével nem törődöm, feleségemnek a legelső alkalommal bemutatom.
Ő, mikor a lambessai fogházból 1858-ban kiszabadult: azonnal emigrált,
de nem Anglia, hanem Svájcz felé. Genfben tanári állásra jutott és
megnősült. De most már nagyon megöregedett.
Az alatt, mig én vele sétáltam és beszélgettem, feleségem társasága csak
nézett, csak bámult s el kezdett Ducampra pletykázni. Meg nem foghatták,
hogy ilyen emberrel szóba állok.
Odamentem feleségemhez, a ki rögtön azt kérdezte, miféle jött-ment ember
nyakába aggatództam?
Én magyarul elmondtam nőmnek, hogy régi ismerősöm, kedves barátom.
Egyuttal elmondtam multját, nemes jellemét, mai állását, s kértem nőmet,
hogy a mikor bemutatom, legyen hozzá különösen kedves és előzékeny.
Ehhez nagyon értett, ha akart, feleségem. Viszont, a kit nem akart
társaságában látni: annak csodálatos hidegséggel és gyorsasággal tudott
ajtót mutatni.
A mint átöltöztünk s ebédre lejöttünk, első dolgom volt Ducampot karon
fogni s nőmhöz vezetni. E szavakkal mutattam be:
– Grófné, Ducamp képviselő, kiről annyit beszéltem s kiről ön is sokat
fog majd nekem beszélni.