neki helyet. Pár nap alatt a legbensőbb barátok lettünk s feleségem nem
győzte eléggé dicsérni nagy müveltségét s kellemes társalgását.
A jég meg volt törve. A rideg nézetü és modoru arisztokraták egymásután
kérték meg nőmet, hogy nekik Ducampot mutassa be. Nem volt séta,
mulatság, vagy kirándulás ezután, melyben Ducamp részt ne vett, sőt
főszereplő ne lett volna. Kitünő zongorázó s hajlott kora daczára is
gyönyörüen énekelt. Szép, tiszta, reszketés nélküli hangja volt s a
franczia, spanyol, olasz és svájczi nemzeti dalokat egymásután énekelte.
Egész társaságunkat elbájolta s feleségemhez magas tisztelettel
ragaszkodott.
Elvégre az öreg Pouyer-Cartier is megkérte nőmet, hogy neki Ducampot
mutassa be. Nőm azonban dévajon s minden párisi etikett ellenére
Pouyer-Cartiert mutatta be Ducampnak. Sokat mosolyogtak ezen, de elvégre
fürdőhelyen mindenki egyenlő Franczia-, Német- és Olaszországban.
Ott igen, de nálunk nem. Valami furcsa ripőkségnek tünt fel előttem az
itthoni szokás, mely nemcsak Budapesten, hanem a magyar fürdőkön is
születés, rang, foglalkozás és vallásfelekezet szerint különiti el a
társaságokat, mintha a magyar társadalom különböző fajta juhnyájakból
állana, a melyek még a legelőn se lehetnek, még a zöldben se mulathatnak
együttesen.
De azért mégis megtörtént, hogy tárgyamra visszatérjek, hogy a nagy
bonapartista s Thiersnek hires minisztere, Pouyer-Cartier ettől kezdve a
legbensőbb barátságot tartotta fenn a szélsőbaloldali Ducamp-al. S nem
győzte előttem dicsérni, hogy minő müvelt, nagy tehetségü és kedves
ember ez.
Hogy vagyunk mi ezzel itthon édes vajdám? A ki a nemzeti kaszinóba jár:
az ma igazi szélsőbaloldali emberrel szóba se áll. Már az nem hozzá való
társaság. Az is igaz, hogy mi meg ott vagyunk, hogy a melyik
szélsőbaloldali meg a nagy urakhoz dörgölődzik, az meg már kezd
elfajzani. Előbb-utóbb, titkon, vagy nyiltan mamelukká vagy klerikálissá
válik. Nálunk, ugy látom, se a müveltség, se a becsület nem tudja
egyenlővé tenni a társaság tagjait. Csak egy dolgot láttam, a mi
összehozza a különben összehozhatlan elemeket s ez a kártya. S ez is
csak addig, mig van elég pénz – elveszteni való.
Hagyjuk azonban a hazai bölcselkedést.
A közel fekvő városban, Obenasban, volt egy hires fogadó. Azaz hires
volt fogadósa, a ki egykor Párisnak első szakácsa volt. Egy napon
Pouyer-Cartier nőm tiszteletére itt egy reggelit rendezett, nőmet kérte
fel a háziasszonyi tisztre s egyuttal a vendégek kiválasztására és
meghivására. Nőm egyik oldalán Ducamp ült, másik oldalán a házigazda,
Pouyer-Cartier. Ducamp igen jól érezte magát s igy szólt a házigazdához:
– Pouyer ur, ismer-e ön honfitársaink közt valakit, a ki képes lett
volna kettőnket ily közel hozni egymáshoz?
– Kedves Ducamp, ha oly fiatalok volnánk, mint a grófné, az ő mosolyáért
mégis csak kiirtanók egymást a világból, hogy a másiknak abból semmi ne
jusson.
Ducamp erre nőmhöz igen szép felköszöntőt intézett, melyben igazat adott
Pouyernek. Zajos tetszés kisérte a felköszöntőt.
Szivesen időzöm e nemes lelkü barátom emlékénél s ez téged ne untasson,
édes vajdám. Majd meglátod a végét s igazat adsz nekem, hogy még ily
kicsiségeket is följegyeztem.
Ducamp oly jól töltötte idejét, hogy mikor két hónap elteltével
eltávozott, egészen megifjodottnak érezte magát. Két évre rá ujra
találkoztunk Valsban, a mikor már kis fiammal együtt voltunk ott. Két
hónapot töltöttünk el együtt igazi benső, bizalmas barátságban.
Ragaszkodása hozzánk megható volt. Utoljára érezte magát igen jól, mert
azután nem sokára kifejlődött gyógyithatlan májrák betegsége, mely sirba
vitte. A fürdőn elmondta boldognak, boldogtalannak s kivált uj
ismerőseinknek a két év előtt történteket.
Elváltunk. Többé nem láttuk egymást.
Egyszer csak gyászboritéku levelet kapok Genuában. Ducampnétól jött s
tudatta velem férje halálát. De oly érzékeny szavakkal tudatta, hogy
elfelejteni soha nem tudom. Levele igy szólt:
»Kedves gróf ur! Kedves barátunk! Dicsőült férjem utolsó lehelletével és
utolsó szivdobbanásával egyesülten használom e szavakat s azért ön
megbocsát nekem. Halála előtt négy nappal ágyához hivott bennünket,
nejét s gyermekeit, s azt mondotta: A mint meghalok: azonnal irjatok
gróf Károlyi Gábornak, a földön legnemesebb barátomnak. Neki köszönöm
életem utolsó éveinek minden örömét. Irjátok meg neki, hogy életem
utolsó perczében nőm és gyermekeim könyei közt rá gondoltam s hálás
lelkem hozzá szállt. Te pedig angyali nőm, a mikor én már nem leszek, a
hányszor rám gondolsz: annyiszor jusson eszedbe hű barátunk. A hány
csepp könyed értem hull el: annyiszor emlékezzél meg ő róla is.
Gyermekeimet pedig mutasd be neki, hadd simogassa meg fejét mindegyiknek
s hadd fogjon kezet velük. Ő megteszi azt. Én pedig még nyitott sirom
partjáról szives baráti hüséggel meghivom őt, valahányszor Párisba jön,
oda szálljon hozzám versaillesi szerény házamba. Akkor én is otthon
leszek. Áldja meg az, a ki jó lelkét teremtette.«
Igy szólt a levél.
Fájt a jó barát elmulása, de valami le nem irható boldogság volt
éreznem, hogy neki örömöt szerezhettem.
Mi ér többet, édes vajdám? Az élőnek jó kivánsága, vagy a haldoklónak
utolsó áldása?
Baráti érzelmeket sok gézenguzra pazaroltam. Öröm volt-e, hiuság-e,
önzés-e, nemesség-e, hogy azoknak, kik köröttem voltak, mindig örömükre
törekedtem? Régi barátaim közül senki se maradt meg. Kit a halál, kit a
távolság, kit rossz szive, kit gyávasága tőlem elválasztott. Te vagy
mellettem és még néhányan. Uj emberek valamennyien.
Az élőben mindig csalódhatunk. De az a baráti szó, mely a sir széléről
röppen felénk, örökre hű marad.
De folytatom, a hol elhagytam.
Ducamp Párisba, mi pedig Olaszországba utaztunk.
* * *
_Jegyzet._
[Footnote 20: 1892-ben. A följegyzések első kötetét 1893-ban állitotta
össze gróf Károlyi Gábor.
Eötvös Károly.]
FIAM SZÜLETÉSE.
(Vanetti urral leszámolok. – Bűnpöröm. – Velenczei utaink. – Beppina
halála. – Endre fiam megszületik.)
Valsi fürdőorvosunk azt a reményt élesztette bennünk, hogy a jövő nyáron
valószinüleg nem mehetünk Valsba, minthogy a fürdő annyira
helyreállitotta feleségemet, hogy a jövő nyáron bizonyosan anyai
örömöknek néz elébe. Közöltem ezt genuai orvosunkkal, Bertanival, a ki
feleségemet szintén teljes jó egészségünek találta, de egyuttal
kijelenté, hogy a valsi orvos jövendölése csak udvariaskodás volt, semmi
egyéb. A mi egyébiránt nem zárja ki, hogy a jövő évre gyermekünk lesz.
A következő 1876-ik év nyarán csakugyan nem mehettünk Valsba, mert
feleségem áldott állapotban volt, a valsi ut pedig hosszu ut lett volna
s a valsi vizet használni amugy se lett volna szabad.
A telet Genuában igen jól töltöttük el, rendes Aqua-Solai lakásunkon.
Minden héten kirándultunk Reccoba barátainkhoz s ők mi hozzánk. Szegény
Milán grófné azonban mindig betegeskedett s napról-napra gyöngébb
kezdett lenni. Én a legrosszabbtól kezdtem tartani.
A nyáron feleségemnek csak hüvös, tiszta levegőre volt szüksége s azért
a nyarat Bagni di Lucca-fürdőben töltöttük.
Ezen a télen azonban volt egy kellemetlen esetem, a mit el kell
mondanom. Hősködtem édes vajdám, kézzel-lábbal, mint valami korcsmai
verekedő, de mentségem az, hogy a kényszerüség vitt reá.
Lakott Genuában egy Vanetti nevü ur, bankár és bizományi
üzlet-tulajdonos, ki egyuttal az első magyar általános
biztositó-társaság genuai főügynöke volt. Ismeretes egyéniség, de nagy
széltoló s biztositó ügynöki állásánál fogva azt hitte, hogy neki joga
van Magyarországot s minden magyart ócsárolni, gyalázni.
Ez az ur minden társaságban kedvezőtlenül nyilatkozott rólam. Azt
állitotta rólam, hogy én nem vagyok igazi Károlyi gróf, ő ismeri
Magyarországon az igaziakat, én jóformán csak bitorlom ezt a nevet.
No, e fölött csak nevettem, ezzel nem hozott méregbe. De azután
uton-utfélen elkezdte a magyarokat piszkolni. A magyarok – mint mondani
szokta – csak kanászok és utonállók, vagy szédelgők. Ez már boszantott s
megizentem neki, hogy valahogy közelembe ne kerüljön, mert
megránczigálom a fülét.
Néhány napra egy levelét hozta hozzám valaki, melyben egyenesen azt
irta, hogy én nem vagyok gróf Károlyi, hanem egy bécsi menekült pinczér,
feleségem pedig nem feleségem, hanem valami szökött pénztárosnő.
Ezt már nem hagyhattam megtorlás nélkül. Se engem, se országom, se
feleségem nem hagyja békén. Elhatároztam, hogy a jó urat alaposan
megfenyitem.
Fölkerestem Cambiaso barátomat. Derék, bátor, kitünő ember s jó
pajtásom. Közöltem vele az ügyet s megkértem, legyen tanum, jőjjön
velem, Vanetti urat meg kell fenyitenem.
Jött készséggel.
Vanetti lakása a Piazza Senarega terén volt. Lakása össze volt kötve
üzlethelyiségével is, hol hivatalnokai voltak vagy tizenöten, idősb és
fiatal emberek.
Vasárnap volt, délután 2 óra. A Senarega-tér máskor is a legnépesebb
terek egyike. A sétálók nagy számban jöttek-mentek, sürt-forrt a nép
Vanetti lakása előtt.
Bementünk hozzá.
Emberei a harmadik szobába utasitottak. Ott volt a főnök. Ott ült az
asztal mellett az utczára néző ablak közelében.
Oda léptem hozzá, kezemben tartom a levelet s kérdem tőle:
– Vanetti ur, ön irta ezt a levelet?
Föláll, megnézi a levelet s elhalványodik. Hebegve válaszol.
– A levelezéssel nem foglalkozom, tessék a gróf urnak titkáromhoz
fordulni, ő intézi az ily ügyeket.
– De ezt majd én önnel intézem el.
S e szóra ugy vágtam kétszer arczul, hogy neki esett fejjel az ablaknak,
azt kitörte s feje kilógott az ablakon a piaczra s orditott, mint a
viziló.
Erre az utczáról néhányan betódulnak, a szomszéd szobákból meg emberei
rám rohannak. Jönnek rám, mint a felhő.
Tudnod kell édes vajdám, hogy én Párisban az okos, vagy nem okos
franczia szokások egyikéből, a kocsmai verekedésből egy diplomás
vivómestertől rendes tanórákat vettem vagy fél éven át. Különben is
magas termetü voltam, karjaim és lábaim pedig átkozott hosszuk. Épen
alkalmas az öklözés és rugás betanulására. Ehhez jött még a fejjel
dolgozás, mely a francziának, már tudniillik annak – a kinek, ép oly
mesterfogása, mint a bikának, kosnak, kecskebaknak. A magyar
parasztlegény persze csak a fokossal, vagy furkósbottal tud bánni, de a
franczia kocsmahős fejjel, lábbal és ököllel. No hát mindezt én jól
megtanultam.
Épen Vanetti testvéröcscse rohant nekem először. Fejemet lehajtom s
mikor rám akar hajolni, koponyámmal neki megyek az állának. Négy fogát
abban a pillanatban kibukta, maga pedig hanyatt esett. Ez alatt a
pénztáros nekem esik szemközt s megragadja ruhámat. Térdemmel ugy ütöm
hasba, hogy rögtön elájul és fölfordul. Egy harmadikat pedig ugy rugtam
mellen, hogy két széken is keresztül esett.
Vagy tizenketten voltak még ellenem. Ekkorra már a dühtől a vér
elfutotta szememet és se látva, se hallva, valamennyinek neki akartam
rohanni. Szerencsére Cambiaso barátom megőrizte hideg vérét. S a mint a
három-négy leütött ember láttára a többi egy pillanatra megdöbbent s nem
mozdult, megfogta kezemet s azt mondta:
– Most elég egyelőre Károlyi, menjünk.
Kilódit az ajtón, maga elállja az ajtót, kiveszi és megvillogtatja tőrét
s odakiált Vanetti embereinek:
– Leszurom, a ki a gróf után megy.
S mindaddig feltartja őket, mig én az utczára le nem értem s a falnak
nem támaszkodtam. Jött Cambiaso is, de utána az emberek is s ott a
falnál megint körülvettek. Én azonban senkit közel nem eresztettem
magamhoz. Azt megmondtam nekik, hogy elégtételt mindenkinek adok, de ha
tömegesen jönnek rám, agyon ütöm őket.
Nem is mertek rám jönni.
Van egy öntudatlan borzasztó szokásom. Igaz, hogy életemben alig
néhányszor fordult elő. Ha iszonyu harag és düh fog el, a nélkül hogy
tudnám, ajkaimat összeszoritom s fogaim ugy csikorognak, csakugy harsog.
Cambiaso azt mondta, hogy ez tartóztatta vissza az embereket. Én ezt nem
is tudtam.
Bántatlanul, kényelmesen sétálva mentünk lakásomra. Mire haza értem, már
meglehetősen lecsillapodtam, sőt nevetni is tudtam.
Feleségem halálra volt rémülve. Neki már holt hiremet vitték. Nagyon
kellemesen volt meglepve és nagyon meglepve, hogy minden karczolás
nélkül, mosolyogva mentem feléje.
Canzio, Garibaldi veje, jó barátom volt, valamint Bizzon is. Ez a Popolo
szerkesztője volt korábban, a nagy franczia-porosz háboruban pedig
Garibaldi hadsegéde. Ezeket rögtön fölkerestem s megkértem, hogy
legyenek segédeim, ha Vanetti ur vagy emberei elégtételért jönnek
hozzám.
Dehogy jöttek. Eszük ágában se volt. Két napig hiába várakoztunk otthon.
Hanem e helyett ügyvédek kezébe adott, panaszt emelt és 100,000 azaz
százezer frank fájdalomdij megitélését követelte rajtam. Kemény pör lett
ebből.
Ügyvédjei hires ügyvédek voltak. Az egyik volt Gabella, az ügyvédi
kamara elnöke. Ugy látszik, ekkor kezdődött meg az a szerencsém, hogy
ellenem minden nagy pörömben mindig a kamara elnöke vitézkedik.[21]
Másik ügyvéde Grafagni szintén hirneves genuai ügyvéd volt. Azonban
ügyvédek dolgában én se maradtam hátra. Nekem meg három hirneves
ügyvédem volt, barátaim igy látták jónak. Bianone, Berio és Maurizio.
Büntető biróság tárgyalta az ügyet. Ugynevezett szenzácziós pör volt. Az
volt egyik szerencsém, hogy rám fogták, hogy én előre fegyverkezve
vaskeztyüvel rontottam Vanettire. Ez nem volt igaz.
Bár bőrömre ment a dolog, öt ügyvédnek, négy szakértőnek s egy
államügyésznek a viaskodása nagy mulatságomra szolgált. Annyi törvényt
idéztek össze-vissza ellenem és mellettem, hogy én sohase tudtam
elhinni, hogy valamely országnak annyi törvénye legyen. Milyen egyszerü
volt ez az én ügyem. Miért kellett ehhez annyi ügyvéd és annyi törvény?
Órákig disputáltak például a fölött, mennyit ér egy kiütött fog és
mennyit ér négy kiütött fog. Én abban a véleményben voltam, hogy négy
kiütött fog négyszer akkora kár, mint egy kiütött fog. Rám erőltették,
hogy nyolczszor annyi kár. Akkor láttam, hogy a kiütött fog értéke is
ugy növekedik, mint a gyémánté. Maig se értem ezt a bölcsességet.
Pedig hiába volt az egész vita, mert a biróság elvégre is teljesen
felmentett s még az én ügyvédeim diját is Vanettivel fizettette meg.
Különös véletlen volt, hogy ettől kezdve minden nap találkoztam az
utczán Vanettivel. De nem sokáig. Valahányszor látott, oly indulatba
jött, hogy rövid idő alatt megütötte a guta.
Ezt az esetet leszámitva, ez a telünk nagyon egyhangu volt. Törtük is a
fejünket egy kis változáson s elvégre nem sikertelenül.
Milán grófnénak volt egy nagynénje, az öreg Pappadopoliné Velenczében.
Vele már régebbről ismerősök voltunk s ez mindig hivott bennünket, hogy
pár hétre látogassuk meg valahára. Ekkor végre ráálltunk.
Bucsuzni kirándultunk Reccoba szegény beteges barátnénkhoz. Ekkor mondta
Milán grófné e szavakat feleségemnek:
– Édes jó Amelim! Emlékezzél meg örökké arról, mit mondok én most neked,
öreg, beteg barátnéd. Férjed családjától soha se várd boldogságtokat. Se
herczegné, se grófné nem vagy, se milliókat nem hoztál magaddal. A ti
számotokra nincs mentség. Haza ti nem mehettek soha. Édes anyósod is
csak addig lesz képes hozzátok jó lenni, mig haza nem megy. Otthon ő se
lesz képes rokonsága miatt. A magyar főurak is olyanok, mint a német
főurak. A ki nem »született«, azt nem ismerik. Te pedig nem vagy
»született«. Gábor jóhiszemü becsületes ember. Ő mindenkiben bizik,
testvéreiben pedig föltétlenül. Nem is azokban lesz a hiba. Hanem ilyen
nagy családi ügyet elvégre tisztek, ügyvédek, ügynökök, birák végeznek.
Azok pedig Gábort meztelenre vetkőztetik. Az öreg Beppina mondja ezt
neked, ki tégedet ugy szeret, mintha leánya volnál.
A szavakat sokkal élesebben mondta, mint itt leirom. Beszélt már nekünk
igy gróf Károlyi Ede unokatestvérem is egykor. Neki se hittem. Milán
grófnénak egyébiránt egyben csakugyan igaza lett. A tisztek, ügyvédek,
ügynökök és birák s még hozzá teszem, a miniszterek vetkőztettek le
engem. Testvéreimnek nem állott ez szándékjukban eredetileg.
Mind erről azonban később.
Nagyon érzékeny volt elbucsuzásunk. Elkisért Milán grófné a kert végéig
egészen a vasuthoz.
Mikor elváltunk, feleségem vagy száz lépésnyiről visszanézett. Milán
grófné még akkor is az elválás helyén állt és zsebkendőjét arczára
tartva nézett utánunk. Feleségem egy csókot küldött vissza s ezt kiáltá:
– Isten veled!
Beppina kedvesen intett s azt kiáltotta vissza utánunk:
– Nem elég az Isten veled, mondd Améli, még egy viszontlátásra.
A vasuti kocsiban szomorúan ültünk egymás mellett. Negyedórák teltek el
s még egy szót se szóltunk egymásnak. Nőm egyszer csak azt mondja:
– Te Gábor, én nagyon félek, hogy szegény Beppinát nem látjuk többé, nem
vetted észre, milyen rossz szinben van?
Épen ezen gondolkoztam magam is. Én is nagy változást találtam a
grófnén. Rögtön mondtam nőmnek, attól félek: rákja van.
Ily hangúlattal értünk haza s másnap igy indultunk Velenczébe. De
elhatároztuk, hogy onnan sietünk haza, hogy életben találjuk. Ugy ült
rajtunk az a gondolat, mint valami nehéz köd, hogy a grófnét nem látjuk
soha többé.
Velenczében hat hetet töltöttünk és Pappadopoliné, valamint Comello
gróf, Beppina testvérje, igen szivesen fogadtak bennünket és
szórakozásunkra mindent felajánlottak.
Itt lettünk arról bizonyosak, hogy feleségem áldott állapotban van. Ez
már nagy változás volt. Sietnünk kellett haza.
De sietnünk kellett azért is, mert Comello gróftól azt hallottuk, hogy
Beppina fölött orvosi tanácskozást tartottak s az orvosok nála gyorsan
fejlődő rákot találtak.
Rossz előérzetem nem csalt.
Genuába érve, a szerencsés hirt siettünk volna Beppinával közölni. Ugy
örült volna ennek. Hányszor mondta:
– Jaj Ameli, ha nektek fiatok lenne, mennyire szeretném; ez még segítene
rajtatok a családdal szemben.
Én is azt hittem. Mind a ketten csalódtunk.
De ő nem sokáig.
Pár napig pihentünk s aztán átirtunk Milán grófnéhoz, hogy mehetünk-e
már hozzá, sok kedves ujságunk van. Velenczéről is, magunkról is. Azt
irta vissza: várjunk néhány napig, mert igen gyenge, majd megerősödik s
akkor jobban tud örülni.
Alig egy-két nap mulva sürgönyt kapok Reccoból, küldjek jeget.
Küldtem, de magam is mentem azonnal.
Egy csomó orvossal találkozom. Rettentő komor arczczal fogadtak.
Közölték velem, hogy a grófnénak nagy vérvesztése volt s hogy igen
rosszul van. Azt pedig nekem semmikép meg nem engedik, hogy bemenjek
hozzá.
De én be akartam menni s gondolkodtam, hogyan ejtsem szerét. Ötletem
támadt. Velem volt, mint min denütt, Fofó kutyám. Ezt Beppina is jól
ismerte s nagyon szerette. Mondtam Fofónak, ugasson örvendezőt. Rögtön
megértette s rögtön teljesítette kivánságom.
A mint a grófné meghallotta a jól ismert hangot, azonnal mondta
környezetének, hogy látni akar, mennék fel hozzá.
Nagyon kedvesen beszélgetett még velem. Kérte hajoljak hozzá. Megcsókolt
kétszer.
– Az egyik csókot add át, Gábor, Amelinek.
Könyeim kicsordultak.
– Aztán el ne felejtsétek az öreg Beppinát. És el ne felejtsétek
szavaimat, a melyeket én nektek mondottam. Ha pedig egykor hazamentek
Magyarországba, engem még egyszer ott, a hol fekszem, meglátogassatok.
Mélyen elérzékenyedtem. Nem jutott az se eszembe, hogy megmondjam neki:
feleségem áldott állapotban van. Pedig ez lett volna utolsó öröme. De
halálát oly közel levőnek még se gondoltam, s ő se. Utolsó szava az
volt:
– Hozd el reggel hozzám Amelit. Még szeretném látni.
Siettem Genuába. Feleségemmel csakugyan megállapodtunk, hogy reggel az
első vonattal Reccoba megyünk.
Késő volt. A vonat indulása előtt megkaptam a sürgönyt, hogy hajnalban
meghalt.
Nem vártam a vasutat, kocsiba ültem s hajtattam ki azonnal. Szegény jó
barátnémnak csak holttestét találtam már.
De-Marinit nem tudtam vigasztalni. Igaz, hogy belőlem is ki-kitört a
mély fájdalom. A holtat ketten együtt fektettük a koporsóba. A koporsót
tele raktuk virággal és apró czipruslombbal. A koporsót én szögeztem le
s aztán feladtuk a vasútra, hogy Velenczébe szállitsuk a Comello-család
sirboltjába.
Feleségem a génuai pályaudvarba jött ki, hogy bucsut vegyen a
koporsótól. Olyan megtörtnek alig láttam még feleségem, mint akkor.
Féltettem egészségét és állapotát. Fájdalmát természetesnek találtam.
Szegény grófné volt ugyszólván az első a magasabb rangu nők közül, ki
nőmet mindjárt az első találkozásnál hű rokonérzettel s nemes
barátsággal ölelte át. Oly kinos volt az elválás a koporsótól, ma is
fájdalmat okoz, ha rágondolok.
Magunk maradtunk tehát Genuában.
Volt, volt ugyan ismerősünk is, barátunk is, de azok közt se De-Marini,
se Beppina többé nem volt. Az ő kedvükért telepedtünk le állandóan
Genuában s ők eltüntek mellőlünk.
Sokat tanakodtunk: mit csináljunk. Itt maradjunk-e vagy elköltözzünk? De
hova költözzünk?
Haza nem jöhettünk. Családom kebelében az időjárás hidegebb, zordonabb
volt, mint valaha. S aztán már mindenki belenyugodott abba, hogy
Genuában el vagyunk temetve jól. Ha kimozdulunk: megint tele kiabálják,
nem a család, hanem holmi hizelgők a világot rólunk, mint a kiknek nincs
sehol maradásuk.
Ugy is veszett hiremet költötték már. Kik, kik nem: nem keresem. Apám
nevében egy hirdetést tettek közzé a hazai és külföldi hirlapokban, hogy
én tékozló vagyok, rólam a család többé tudni se akar, semmit helyettem
ki nem fizet. A kósza hir már megtett tengeri rablónak is, hamis
kártyabarlang vezetőjének is. Sohasem játszottam pedig semmiféle
kártyát. Mindezekről később apám alsó rendü tisztjeitől értesültem. A
magasabb rendü tisztek később is féltek velem szóba állani.
Tékozló – én? Ez bántott legjobban. Hiszen volt adósságom, magam se
tudom mennyi, az igaz. De ez csak uzsoraszám volt. Hiszen mikor
adósságaim valódi összegét, azt a mit pénzben kaptam, a nyolczvanas
években kifizették: ez az összeg alig ment háromszázezer forintra.
Házasságom óta tehát egy évre alig esett 15 vagy 20 ezer forint
valóságos pénz.
Hát hiszen ez is pénz. Holmi szerény polgárcsalád vagy hivatalnok
megborzad ennyi pénz hallatára.
De hát volt édesapámnak vagy 30 milliónyi vagyona s rám is nézett vagy
négy-öt milliónyi örökség. S ha már gróf Károlyinak születtem: hát
bizony engem annak neveltek is. Ha szabóvá vagy gépészszé nevelnek: hát
lettem volna, ugy hiszem, meglehetős szabó vagy gépész. De mágnássá
neveltek, még pedig gróf Károlyivá. S olyan mágnás, olyan gróf én is
csak lettem, mint kevés kivétellel a többi.
Mért lettem hát tékozló? Hogy keveredtem én abba a hirbe? Bizonyára nem
azért a hitvány husz, huszonötezer forintért, a melyet évenkint magamra
és családomra valósággal elköltöttem.
Feleségemet nagyon szerettem. Ez volt gyöngeségem. Jobban szerettem,
mint millióimat. Jobban szerettem, mint örökségemet. De hát gyöngeség
ez? Hát annak a nőnek, a kit életben, halálban igazán szeretünk, ha
módunkban állana, nem a csillagos ég ragyogó kelméjéből szabatnánk
sétaruhát?
Én azt tettem volna. Én nem ismertem akkor más életczélt, mint
feleségemnek és szegény kis Endre fiamnak örömére lenni.
De hát nem érzelgek, édes vajdám. Te is vad hazafi vagy. Mindig azt
mondod: jöttem volna haza s éltem volna családom mellett a haza
közügyeinek is. Meglehet, jobb lett volna. De nekem ezt a tanácsot nem
adta senki. Sőt mindenki az ellenkezőt tanácsolta. Minél távolabb
Magyarországtól – ez volt a jelszó.
Elvégre Beppina halála után a sok tanakodásnak az lett a vége, hogy
feleségem lebetegedése előtt Genuából nem mozdulunk s azután majd
meglássuk, mit csinálunk.
Mikor a nagy hőség beállott, megint Luccafürdőbe mentünk, hol nőm elég
jól érezte magát.
Innen Milanóba mentünk néhány napra, hova szegény buslakodó barátunk,
De-Marini is ellátogatott. Azt a néhány napot együtt töltöttük. Genuába
októberben mentünk vissza. Vissza is kellett rendes lakásunkra mennünk,
mert nőm novemberre már várta lebetegedését.