tanultam volna a szakácsművészetet?
Igy éltünk hárman együtt kedvesen. Tudniillik én és a feleségem és a
Fofó.
Fofó. Ez egy kis mopsz kutya volt, melynek története van. Elmondom
neked, édes vajdám. Ismerte őt Darwin is s nem hiszem, hogy világhirü
műveiben a Fofóról is ne volna néhány észlelete.
Demidoff Anatól herczeggel Párisban jó barátságban éltem. Ő jó orosz és
keleti szokás szerint nekem nem egyszer értékes baráti emléktárgyat
akart adni. Mindenkor visszautasitottam. Megmondtam okát is. Megmondtam,
hogy én ugyan gróf Károlyi vagyok, a föld kerekségének harmadfél ezer
urasága közül az egyik, de az én uraságom csak az utczán, a társaságban
és a nyilvánosság előtt áll fenn s egyéb kincsem nekem, mint a
keresztelőlevelem, nincs s igy az értékes baráti ajándékokat nem
viszonozhatom, tehát el se fogadhatom.
– No no, zsugori vagy bizony te, mint valamennyi Károlyi, hanem hát igy
is jól van. Adok én neked mégis egy olyan emléktárgyat, a melyet
elfogadsz, pedig az egyenesen az én felséges czárom udvarából származik.
Akkortájban irta Sardou a Seraphine la Devotte czimű darabját. Az első
előadásra nekünk is küldött jegyet és meghivót. Mikor onnan hazamentünk:
egy kis kosárban ott nyöszörgött valami féreg. Fölveszem, nézem, hát egy
kéthetes kutyakölyök volt, Demidoff herczeg névjegyével.
Ezt csakugyan elfogadtam.
El is kereszteltem azonnal Sardou darabja után Seraphinenek. Igy is
hivtuk valamennyien, de azután lassanként mégis csak Fofó név fejlődött
ki a Seraphineból. Csodálatos ez. Sokszor eltünődtem azon, miként
alakulnak át a nevek, kivált a sokszótagu nevek. Miként lesz az
Elisabethából Böske, az Izraelból Szrul, a Gregoriusból Gecző. Igy lett
Seraphineból Fofó. A tudósok fejtsék meg ennek a titkát.
A kutya gondos ápolásban s kitünő nevelésben részesült. Azt a hüséget és
ragaszkodást, melylyel ezt meghálálta, leirni nem lehet. Velünk is volt
mindig, a meddig élt. Ha pedig én magánosan utaztam haza vagy máshova:
mindig magammal vittem. Magyarországi hitelezőim már egyenesen őt
kisérték figyelemmel. Az ügyvédek engem nem ismertek, hanem Fofót
ismerték, s ha már meglátták az Egyetem-téren, ugy jöttek rám, mint a
sáska. Gyula bátyám irta is egyik levelében, hogy ha Magyarországba
jövök, ne hozzam magammal, mert különben inkognitó nem jöhetek.
Olaszországban tiz évig volt velünk.
Mikor Endre fiam született s látta, hogy azt mennyire szeretjük s egyik
kézből a másikba adjuk: ezért nagyon megneheztelt. Erőt vett rajta a
féltékenység. Egy darabig rá se nézett a gyerekre. A bábára gyanakodott,
hogy az csempészte be a házhoz. Ezért a bábát elemésztette volna egy
kanál vizben. De mikor később látta, hogy a dolgon már nem segithet,
akkor Endre fiammal mégis kibékült, sőt annyira szerette, hogy a
dajkával együtt ő is mindig kisérte s fölötte éber figyelemmel őrködött.
Hanem a bábát azontul is mindig erős gyanuval fogadta, s valahányszor
jött, mindig gondosan megvizsgálta, nem hoz-e magával kis babát. Egy
második gyereket bizonyára nem tűrt volna meg a háznál.
Halálát aggkori elgyengülés okozta. Ez Francziaországban a luxeilles-i
fürdőben következett be. Öreg volt már, őszült, se látott, se hallott
jól. Ragaszkodása annál nagyobb volt hozzám.
Egy napon reggelinél voltam. Feleségem már haza ment, de én még az
étteremben maradtam. Feleségemet Deville tábornok, ősz öreg katona
barátom kisérte haza. Egyszer csak jön a tábornok nagy sietve.
– Jőjjön, jőjjön csak, barátom, haza azonnal, kéreti a grófnő, nagy baj
van, a Fofó aligha végrendeletet nem akar csinálni.
Feleségem tudniillik Fofót nagy nyugtalanságban és szomoruságban
találta. Sirt és nyöszörgött s valamit mondani akart. Feleségem szól
hozzá:
– Mit akarsz, talán az uradat akarod látni?
A kutya megértette a kérdést s örvendezés jeleivel adott feleletet.
Ekkor küldte utánam a tábornokot.
Haza sietek. A kutya hozzám kivánkozik. Fölveszem ölembe, rám néz könyes
szemekkel s kezemet nyalja. Aztán egyet csuklik s vége van.
Érzékeny jelenet volt, maga az öreg Deville tábornok is könyeit törölte.
Nőm és Endre fiam igaz szivvel megsiratták.
Grammont őrgrófnak van Luxeillesben egy szép erdeje, sétautakkal telve.
Erdőfelügyelőjét felkerestem s két sétaut keresztezésénél egy kis
tisztást a kutya sirjának megszereztem. Oda temettük el. Egyszerü kis
obeliszk sirkövére ezt vésettem:
A Mon Fidel Ami Fofó.
Bolondság ez, édes vajdám, ugy-e? Hát ilyen bolondságokból áll az élet.
De még nagyobbakból is.
Mikor 1887-ben májusban kint voltunk Párisban s luxeillesi egyik fürdői
ismerősömmel véletlenül találkoztam: ő közölte velem a sok fürdői
ujdonság közt, hogy érdekes sétálópont Grammont erdejében egy Fofó nevü
japáni ember sirja, a melyre minden arra járó dob egy csokrot vagy egy
szál virágot. Ki tudja, idővel minő hagyományok, minő mesék fognak
támadni ama ismeretlen japáni ember életéről és haláláról?
A ki nem volt más, mint az én mopszom.
Hány történelmi nagyság, hiresség és bucsujáró szent hely keletkezett
már ilyen szokásból, ilyen tévedésből, ilyen hazugságból?
Mindenki elgondolhatja, mily jóizün nevettem én szegény Fofó kutyám
siremlékének e különös szerencséjén. Ismerősöm csak elbámult rajtam.
Sehogy se értette, mi nevetni való van egy szegény japáni ember halálán.
Elmondtam neki a sirkő feliratának történetét.
Ő is nevetett, de azért a fejét csóválta. Sehogy se akart nekem hinni.
Ugy vélekedett, meg akarom őt dévajul téveszteni. Meg is mondta.
– Ön csalódik vagy engem félre akar vezetni. Kutyáról még soha senki nem
mondta e szót: »barátom.« A sirkövön pedig ez van: Fofónak, az én hű
barátomnak. Sok fürdő vendég ismeri is, a ki a sirkövet fölállitotta s a
kinek Fofó igazi hű barátja volt. Ez egy párisi ur, nagy utazó, a ki
Fofót Tokióban vette maga mellé s a kitől azóta Fofó el nem maradt, sőt
egyszer életét is megmentette. Igy áll a dolog.
No szépen vagyunk.
Én tudom egyedül a Fofó történetét s épen csak nekem nem akarják azt
elhinni. Mert a mit én erről tudok: az oly egyszerü dolog, hogy az nem
tetszhetik az embereknek. A mi pedig nem tetszik: azt nem hiszik se
könnyedén, se szivesen.
Herczegi erdő. Sürü lombok, a lombok közt fekete árnyék, vad virág,
gyapjas moha, örökös szellősusogás. Emberek nem igen járnak itt s ime
mégis sirkő áll e helyen, kőből faragott, obeliszk alaku, arany
felirattal. Tehát költséges is. Ki az ördögnek jutna eszébe, hogy ez
obeliszk alatt kutya alussza örök álmait.
Hiszen kutyájával szemben senki se hiu. A sirkövet elvégre vagy
szokásból vagy hiuságból állitják az emberek. Itt se szokásról, se
hiuságról nem lehet szó. Az a sir tehát csak ember sirja lehet, s azt a
siremléket csak annak a halottnak közelállója emelhette vagy valami
örököse. Ámde kutya örökséget se hagy maga után. Hiszen a bőre se ér
most már sokat a mi időnkben.
Mindez tökéletesen világos.
Kétségtelenül akad majd tudományért lelkesülő derék férfiu, a kit
érdekelni fog sok mindenféle dolog, s egyebek közt Fofó sorsa, eredete,
élettörténete s halála is. Nyomról-nyomra halad kutatásaiban s végre
Tokió környékén, Japánban ráakad egy Fofó nevü családra is, a melyből
harmincz-negyven év előtt egy fiatal ember egy európai utazóval
eltávozott és sohase tért vissza. Néhány levelet még irt a tengerről,
Dsiddából, Máltából, Marseilléből, de utóbb e levelek is elmaradtak s
azóta se hire, se hamva. Tart majd e kérdésről felolvasást is, melyet
nagy érdekkel hallgatnak hölgyek és férfiak, a kik közt sokan el is
határozzák, hogy elmennek majd Grammont herczeg erdejébe s okvetlenül
megnézik a szegény japáni sirját.
Már most, édes vajdám, én is ott leszek a felolvasáson s mint
igazságszerető ember, nyomban felvilágositom a tudóst is, a közönséget
is. Tudod-e mi lesz ennek a vége?
Az lesz a vége, hogy engem ugy kilöknek a társaságból, hogy a lábam se
éri a földet. Szerencsés leszek, ha a rendőrség le nem fülel s mint
közbotrányokozót be nem zár.
Igy lesz biz az!
De visszatérek milanói lakásunkra.
Bizony az szegényes lakás volt. Feleségem tudta, hogy én már csak
mindenkit szivesen fogadok magamnál s egyszer mégis elutasitott egy
hirneves vendéget.
Rotschild Adolf báróval Párisban jó ismeretségben voltam. Neki ugyan tiz
millió frank jövedelme volt, nekem pedig csak tizennyolczezer frank, de
azért, ha találkoztunk, kedveltük egymást. Ő csak egy hatvan éves
családhoz tartozott, én pedig egy hatszáz éveshez: ez sok különbséget
kiegyenlitett. Már azért is, mert művelt, jómodoru s jókedélyü ember
volt.
Ő is kiszorult Párisból s ő is véletlenül Milánóba vetődött. Pénze ugyan
elég volt, de pénzügyi aggodalmai tán sulyosabbak, mint az enyémek.
Nekem a háboru nem igen árthatott, neki pedig sokat.
Egyszer nőmmel sétálunk a Viktor Emánuel gallérián, mikor elénk vetődik
báró Rothschild. Alig panaszoljuk el egymásnak bajunkat, ő
szeretetreméltó bizalommal meghivja magát hozzánk ebédre. Én még el se
tudtam gondolni, mit feleljek, feleségem már nevetve felelt:
– Tudja, báró, én igen köszönöm szives bizalmát, de most nem fogadhatjuk
mostani lakásunkon. Meg akarjuk tartani az ön jó véleményét, mostani
szegénységünket pedig ön könnyelmüségnek tekintené.
Igaza volt feleségemnek. Furcsa dolog lett volna, hogy én főzzek báró
Rothschild számára ebédet, feleségem pedig tányért váltson s
felszolgáljon. Főzni ugyan jól tudtam a magunk számára, de idegen
számára még nem próbáltam.
Elmondtam ezt később Garibaldinak. Összeszidott érte.
– Hibázott ön, Gábor. Már én csak megvetem a történelmi arisztokratákat
s azért, hogy szerencsések voltak születni, én semmi jogot és tekintélyt
az ő számukra nem engedélyezek. De Rothschildékkel s a pénztőzsérekkel
szemben mégis becsülőm őket. Önnek ősei ezer év óta kormányoznak egy
országot; voltak köztük hősök, hadvezérek, fejedelmek, szabadság
bajnokai, rablók, gyilkosok, de mindig hatalmasok. Szóval, valódi
arisztokraták. Ön is az. Önnek meg kellett volna mutatni, hogy ön előtt
Rothschild akkor is csak ezer ismerősének egyike, mikor ön szegény s
Rothschild véleményére akkor se ád többet, mint mikor gazdagon,
fényüzéssel fogadhatja.
Ugy segéljen, igaza volt az öregnek. Egy galagonyaágból faragott valami
botot Kaprérán, mikor ezeket mondta. Mégis csak fura jelenet lett volna
az, hogy én, a hősök, hadvezérek, fejedelmek, rablók, gyilkosok, de
mindig hatalmasok unokája, főzőkanállal, köténynyel és patyolat-sapkával
fogadjam a száz milliók urát. Hiszen, ha csak egy fogadó-szobám lett
volna: megteszem.
Tavaszig voltunk ebben a lakásban.
Időközben pár napot Fofóval haza jöttem, apámat meglátogattam.
Puhatolództam a család hangulata iránt s kedvező jelenségek esetén
egyengettem volna a házasságomban való megnyugvás utját. De sikerre nem
volt kilátás. Testvéreim ugyan megnyugodtak volna, de ők apám nézetével
ellenkezni nem akarhattak. S talán, ha ellenkeznek, annak se lett volna
sikere.
Mikor kitavaszodott s már nagyon kezdett az idő melegedni, a Como taván
béreltem ki egy kis villát. Ratazziné villája volt ez a tóparton egy kis
kerttel. Szépen s kényelmesen volt berendezve. Itt több hónapot
töltöttünk. Jó levegő, bájos vidék s jó és nagy társaság, feleségem
egészen felüdült.
Sok régi ismerősöm volt itt Párisból és Olaszországból, francziák és
olaszok. Átellenben volt a Villa D’Este fogadó. Ez csaknem ismerősökkel
volt tele. Csónakon jártunk át, hol ők hozzánk, hol mi hozzájuk. Sok
szerenádot rendeztünk a tavon.
Ez időben végződött a háboru s én nagyon nyugtalanul alig vártam a
perczet, hogy Párisba visszamehessek. Hisz ott kellett hagynunk
mindenünket két idegen cseléd kezén.
Ottani lakásom pedig jól be volt rendezve. Voltak értékeim is. Butorok,
fegyverek, gobelin szőnyegek, porczellán- és majolikarégiségek, ezüstök,
néhány jó kép, vadászati trophaeumok, afrikai és ázsiai emléktárgyak. Mi
lett ezekkel?
Alig hogy megjött a hir, hogy a poroszok elvonultak s a versaillesiak
bementek Párisba: én is utra keltem azonnal.
Mikor Párisba értem, ott még minden a legnagyobb zavarban és
rendetlenségben volt. A Commune még akkor dolgozott a legnagyobb tüzzel.
De igazi tüzzel és igazi vassal.
Az igazat megvallva, én nem sokat törődtem a Comunnel, miattam
pusztithatott, gyilkolhatott, gyujthatott, valamint a kommünardokat is
lőhették rakásra. Én csak lakásomat kerestem.
Lakásomat épen találtam. Egy porosz bomba ugyan keresztül ment rajta
felülről lefelé, de kárt nem csinált. Mindenemet megtaláltam épségben,
csak lovaimat nem. Azokat a mészárosok kimérték az éhező haza számára.
Bizonyára jól megfizették az árát, de cselédjeim azzal be nem számoltak.
Azt mondták, hatósági felhivásra kellett a lovakat beszolgáltatni.
Egy hónapig voltam ott dolgaim rendezni, azaz: minden értékes holmimat
zálogházba vinni és sürgős apró adósságaimat kifizetni. Irtam haza
apámnak és Gyula bátyámnak is, hogy valami nemzeti kölcsönnel vagy
előleggel segitségemre legyenek; mert a háboru nemcsak Francziaországot
tette tönkre, hanem engem is. Jött is segitség.
Kijött Pista öcsém. Ő ugyan értékeimet kiváltotta, de pénzt nem
adhatott, lakbéremet meg elfeledte kifizetni. A vége az lett, hogy
lakbérért elárverezték mindenemet, csak porczellánomat, feleségem ruháit
és fehérnemüit tudtam megmenteni. Adtak is akkor árverésen valamit
képekért, gobelinért s diszfegyverekért és butorokért! A háboru és
Commune után! Pista öcsém eljárásának iratai utóbb az ügyvédek kezébe
kerültek. Ez volt még hátra. A mit ő jól csinált volna: no hiszen
elrontották ezek. A végén 30,000 forintot számitottak be terhemre.
Párisi ismerőseimet, kik az ostrom alatt benrekedtek, mind meglátogattam
s azután visszamentem Olaszországba, hol feleségemet megint betegen
találtam.
A telet ismét Milanóban töltöttük, de akkor már jobb lakásra tettünk
szert s fogadtunk szobalányt és szakácsnét is.
Nyár elején Genuába költöztünk át. Volt egy öreg kastély a tengerparton,
nagy, de elhanyagolt kerttel, mely közvetlenül a tengerig nyult le. Ez
volt a Palazzo Gnecco. Ezt béreltem ki fél évre. A kertből egyenesen a
tengerbe lehetett menni fürödni. Használtuk is az alkalmat és a
kényelmet naponként.
Egyszer azonban majd megevett a czápa. Távolabb usztam a csónaktól, mint
kellett volna s egy czápa oda vetődött. Én nem láttam, de csónakosom
észrevette s orditott és evezőjével integetett rám, hogy meneküljek.
Végre észrevettem mit akar s erőm kimerültéig siettem a csónak felé. A
czápa is észrevett és egyenesen utánam rohant. Egyetlen másodpercznyi
késedelem a kikerülhetetlen halált idézte volna elő. Már hanyatt
fordult, hogy bekapjon, mikor én a csónakra kapaszkodtam. Hajósom a
hosszu evezővel ütötte orron, még se távozott rögtön csónakunktól. De
távoztunk mi tőle. Csak puska lett volna nálam.
Genuai életünk kellemesen folyt ekkor. Olasz s franczia barátaim
seregestül látogattak. Sokat vitorláztunk, sokat halásztunk, zongora és
ének mellett sok kedves estét töltöttünk. A hölgyek közt feleségem is
énekelt. Szép üde és iskolázott hangja volt s nehány olasz, franczia és
magyar dalt kitünően énekelt el.
Társaságunkban gyakran részt vett Kossuth Ferencz is. Ő akkor vasuti
felügyelő volt az olasz kormány szolgálatában s vasutai egy része arra a
vidékre esett. Valahányszor arra jött s pedig gyakran jött, mindig
fölkeresett. Vele egyébiránt s Lajos Tivadar öcscsével már
gyermekkorunktól fogva barátságban álltunk.
A félév leteltével, az ősz végén ismét Milanóba költöztünk. Jó lakást
találtam a Corso Venezián. A leghidegebb három téli hónapot itt
töltöttük. Innen néhány napra haza is ellátogattam apámhoz és
testvéreimhez. De csak egyedül.
Feleségem e télen se érezte magát jól. Az orvosok légváltozást
ajánlottak. Elhatároztuk tehát, hogy Nápolyba megyünk. S minthogy hajón
akartunk utazni, átmentünk Genuába.
Itt este szálltunk a hajóra. A hajó neve volt Principe Humberto.
Valamennyi genuai ismerősünk mind kikisért a hajóra s velünk maradt
éjfélig. Éjfélkor kellett volna a hajónak megindulni, de késlekedett;
azt mondták, még nem készült el a rakodással. Mi tehát kabinunkba
vonultunk s lefeküdtünk.
Egyszer csak arra ébredek föl, hogy gurulok jobbra-balra. Borzasztó
zivatar bömbölt odakünt. Kimegyek a kabinból, azt gondoltam, már Livornó
felé járunk, de ördögbe, még mindig csak a liguriai partokat láttam.
Kérdem a matrózokat, mikor indultunk. Mondják hat órakor. Tehát hat órai
késéssel. Délután négy órakor értünk Livornóba délelőtti tiz óra
helyett.
Mikor a livornói kikötőben már nyugodtan állt a hajó: kérdem, mikor
indulunk innen? Esti 9-kor, volt a felelet. Nőmet karon fogom, gyere
fiam, menjünk a városba ebédelni. Csónakra ültünk s kiszálltunk.
Szakácsnénkat, inasunkat minden podgyászszal együtt a hajón hagytunk.
Megebédeltünk, megnéztük a várost, feleségem rendkivül kedves volt,
sejtettem, hogy valami inditványa lesz. Egyszer csak előáll:
– Édes Gábor, ha belenyugszol, én gyalog ugyan elmegyek Nápolyba, de a
hajóra én vissza nem megyek, mert ott én meghalok.
Szépen vagyunk. Egyszer akartam takarékoskodni s vasut helyett hajóval
utazni. Az lett belőle, hogy most már az egész hajódijat is, az egész
vasuti dijat is fizetni kellett.
Benéztünk Flórenzbe.
Onnan kínos volt az utazás Rómába. Első osztályu jegyünk volt, de
annyian utaztak, hogy négyünket szoritottak be egy másodosztályu fél
szakaszba. Igy kellett tölteni az éjszakát. Én a földre feküdtem a büdös
lábak közé s ott voltam egész éjjel, hogy feleségem két ülőhelyet
nyerjen. Természetesen ez se volt kényelmes, mert ki nem nyujtózhatott,
az olaszok pedig ezenfelül mindig disputáltak és pöfékeltek. De azért
feleségem nem panaszkodott volna a világért sem, csakhogy a szárazon
lehetett, nem a tengeren.
Rómába összetörve érkeztünk meg reggel s már a kiszállásnál sok
ismerősre bukkantunk. Több napon át ott voltunk s megnéztünk futólag
mindent. Egy régi ismerőssel, Stumm porosz huszárhadnagygyal is
találkoztam, ki Németország részéről követségi ügyvivő volt a pápai
udvarnál. Kemény protestáns, a ki magunk közt igazi huszárosan beszélt a
pápaságról. Fölajánlotta, hogy ő alkalmat szerez, hogy a pápát a
vatikáni kerti sétája közben megláthassuk. Én bizony erre nem voltam
kiváncsi, de feleségem igen. Igaz, hogy az öreg Pio Nono pápa akkor még
egészen jó szinben volt. Egy áldott, jóképü, öreg falusi plébánoshoz
hasonlított.
Nápolyba este 9 órakor érkeztünk. Volt egy comoparti jó ismerősöm: Noja
gróf, Monteleone herczeg veje, ő már előre egy nagyon szép és előkelő
lakást bérelt ki számunkra a Riviera Chiaján. Egyenesen oda mentünk
tehát s szentül hittük, hogy cselédeinkkel együtt minden holminkat már a
legjobb rendben ott találjuk.
Csalódtunk. Oly borzasztó idő volt a tengeren, hogy szegény cselédeim
csak másnap délben érkeztek meg. Mikor a Principe Humberto a tenger
magasán mutatkozott, magam mentem eléjük csólnakon s vittem őket haza.
Félholtak voltak, kivált inasom, a kit ágyba kellett fektetni, három
napig mozdulni se tudott. Jó volt tehát mégis vasuton utaznunk.
E vihar alatt vitte el a tenger a nápolyi kikötő egyik jelentékeny
részét.
Nápolyban eleintén nagyon jól éreztük magunkat.
Kitünő ismerősökre tettem szert. Ezek közül fölemlítem St. Arpino
herczeget, kivel később Párisban egy házban laktunk s barátságunkat ott
is folytattuk. S fölemlitem a gróf Pilté-családot. Gyönyörü szép asszony
volt a grófné, de tüdővészre hajlandó. Párisban velük is találkoztam
utóbb, de a szép nő ott csakugyan meg is halt.
Nápolynak és környékének minden nevezetességét bejártuk. Vezuvot,
Pompéjit, Sorrentot stb. De három hónapnál tovább nem maradhattunk ott,
daczára annak, hogy lakásunk öt hónapra ki volt fizetve. Megkaptuk
ugyanis, én is, feleségem is a nápolyi gyalázatos maláriát s ettől csak
ugy szabadulhattunk, ha innen menekülünk.
Nápolyból én Pestre is kirándultam pár órára.
Ez volt csak a nevezetes kirándulás.
Nápolyban ugyanis véletlenül találkoztam Gyula bátyámmal s ifju nejével
Georginával. Mindketten rokoni szivességgel fogadták feleségemet. Meg is
látogatták, a mikor tehették, bizalmas órákat töltöttünk együtt s nekem
ugy látszott, hogy családom hidegsége egészen fölengedt.
Beszéltem is erről Gyula bátyámmal s ő is helyeselte a pesti utamat,
hogy a kibékülésre tegyek ujabb kisérletet. Nyomban táviratoztam apámnak
s nyomban indultam is.
Pestre érek. A vasutnál vár a palotából valami irnokféle ember s
jelenti, hogy a Vácz városához czimzett fogadóban, a Nádor-utczán van
számomra lakás fogadva. Kérdem: miért nem apámhoz a palotába? Felelé: ő
nem tudja, a kegyelmes gróf igy rendelkezett.
Mindjárt az a gyanu ötlött agyamba, hogy családom bizonyára azt
gondolta, hogy én feleségemmel együtt jövök, azért szállásoltak el engem
a bécsi ügynökök és ökörhajtsárok szállodájába.
Azt hiszem, igy is volt. Kedves apám nagyon hidegen fogadott s a mostani
kibékülésre semmi reményt nem nyujtott. Anyám és testvéreim se tehettek
semmit. Vagy legalább nem tettek.
Nem volt tovább mit keresnem hazámban és szüleim házában. Egy reggelit
megettem, apámat, anyámat megcsókoltam s mentem vissza Nápolyba.
Hat órát töltöttem Pesten. Ezért utaztam négy napon át éjjel-nappal ide
s négy napon át éjjel-nappal vissza. Időmet, pénzemet s érzésemet ilyen
bolondul és szerencsétlenül nem tékozoltam egész életemben.
A vasuton gondolkoztam. Fülkémben félre ülve, a járó-kelőkkel s az
andalgókkal és fecsegőkkel nem törődve gondolkoztam.
Ha társtalalan vagy; ha távol vagy mindenkitől, a kit ismersz s a kit
szeretsz: aludnod kell vagy gondolkodnod. Kivált a vasut örökké mozgó s
örökké zajongó odujában. A ki üzleten, tudományos rejtélyen vagy
szerelmi ömlengésen töri fejét: annak könnyü a dolga. Számit, tünődik,
képzeleg s a nélkül, hogy észrevenné, elrepül az idő s czéljához ér
utazása.
De én tul voltam a szerelmi mámoron. Üzleti dolgom nem volt a világon
semmi. Tudományos kérdésekkel bajlódni pedig se tehetségem nem volt, se
természetemben nem állott. Én másról, mint önmagamról nem
gondolkozhattam.
Mi is történt csak?
Ötödfélezer kilométer utat végzek ide-oda. Utazom éjjel-nappal
szakadatlanul – elfáradva, kimerülve. Elhagyom egyidőre feleségem s
szegény, de édes kis tanyám. Azért, hogy apámat és testvéreimet lássam,
velük beszélgessek, rokonérzéseim kicseréljem s gyermekkorom vidám
emlékü otthonát meglássam, benne magam kipihenjem. Az ősi palotát, a
gyermekszobákat, serdülő korom játszó tárgyait, a csurgói kertet, az
öreg fákat, a zöld mezőket: a hol születtem és növelkedtem. Mily édes
lett volna, ezeket látni s a szerető szivek közt néhány napot boldogan
eltölteni!
Nem vagyok költői lélek. A pityergés se természetem. De a kutyának is
jól esik, ha évek mulva visszatér kölyökkorának tanyájára s annak árkait
és bokrait befutkározhatja, egykori gazdájának kezét megnyalhatja.
Hát énnekem hogyne esett volna jól?
Hiszen én igazán szerettem apámat és testvéreimet. Haza jövök messze
földről, idegen országból s ime külvárosi büdös szállóhelyen
szállásolnak el s az apai hajlékban csak egy órányi pihenésre se
hajthatom le fejem.
Ők hát engem nem szeretnek?
Vagy büntetnek, ha szeretnek is?
Mit vétettem én nekik?
El-el gondolkoztam gyöngeségemen, botlásaimon.
Házasságom nem volt botlás. Mért csináltam volna én vagyoni üzletet a
házassággal, ha feleségem lehetett az, kit igazán szerettem? Hiszen
háramlott én rám öt-hat milliónyi örökség. Nem kellett nekem a
feleséggel se hozomány, se czég, se hivatal, se befolyás, se kenyér után
áhitoznom. Ha már nagy urnak születtem, csak szabad nekem akkora
fényüzés, hogy az legyen élettársam, a kit én szeretek s a ki engem
szeret.
Adósságom?