is. Ez a szakácskodás. Különös kedvem volt ehhez s még nőtlen koromban
megtanultam a franczia konyha sütő-főző művészetét rendes tanító
mesterektől. De főleg csak a ragouk, mártások, sültek, zöldségek és
saláták készítését. A tésztákkal, fagylaltokkal már nem volt kedvem
annyira foglalkozni. S hiába gúnyolódol édes vajdám, én a
szakácsművészetben nem utolsó ügyességre tettem szert.[19] S igen
gyakori eset volt s ha magunk voltunk, csaknem mindennapi, hogy
reggelire vagy ebédre én készítettem nőmnek valamely kedvencz ételét.
Néha többet is. Néha az összes fogásokat. Franczia barátaim közt többen
foglalkoztak ezzel a mulatsággal. Tőlük kaptam kedvet rá magam is.
Különösen pedig az öreg Dumastól.
Ismertem e nagy regényírót s többször találkoztam vele s két izben
beszélgettünk is az ételekről s azok készítése módjáról.
Én nem szoktam olvasni mást mint napilapot s ezt is csak futólag. Egész
életemen át se olvastam el egyetlen tudományos könyvet, még történelmit
se. Siheder koromban olvastam ugyan néhány regényt. Dumastól is kettőt
vagy hármat, de a regényekkel is úgy voltam, hogy a közepükön rendesen
félbeszakítottam az olvasást.
Nem hiszem ugyan, hogy minden főrendü kölyök olyan, mint én, de a
legtöbbje bizony semmivel se különb. Nem komolyabb, nem alaposabb,
tudományra nem szomjasabb, olvasásban nem szorgalmasabb. A mi főrendi
társaságainkban tudományról és művészetről társalogni nincs szokásban.
Utazás, vadászat, lovak, kalandok, asszonyok, szinház, udvari és családi
pletykák: ezek körül mozog a mi elménk. Azért a tömeg mégis tudósnak,
szellemesnek, tekintélyesnek tart bennünket s tisztelettel környez. Az
öreg Dumas kedves fecsegő volt; a hányszor társaságában voltam, soha se
komolykodott. Egyszer mégis azt mondta nekem.
– Kedves Károlyi, az ön tudatlansága csakugyan szeretetreméltó.
Volt oka ezt mondani.
Elmesélte magyarországi utazását. Mindenféle képtelenséget
össze-visszabeszélt a pesti Nemzeti Kaszinóban végig élvezett
étkezésekről. Kérdezte tőlem a magyar nemzeti ételeket s azok készítése
módját.
Én bizony ezt nem tudtam. Más nemzeti ételre, mint a sonkára és a
paprikás szalonnára, nem is emlékeztem.
Kinevetett. Kigúnyolt. Azt mondta, ő ötszáz franczia ételt tud készíteni
s a fokhagymát hetvenféle alakban tudja felhasználni. Ezen kivűl ismeri
Európa, Ázsia, és Afrika minden ételét s a kaukázusi lezgek rizskásáját
jobban tudja készíteni, mint maguk a cserkeszek. Hallott vagy olvasott
valamit a magyar ökörsütésről. Kérdezte tőlem: hogy csinálják azt? Egy
szót se tudtam neki felelni. Mert én ugyan ökörsütést életemben sohase
láttam.
Az igaz, hogy a szakácsművészethez többi franczia barátom se értett
többet, mint én, de azért mégis röstelkedtem tudatlanságom miatt. Ez is
egyik oka volt, a miért a sütést-főzést rendszeresen tanultam.
A nagy háboru viszontagságaiból nekünk is kijutott. Házas életemnek
egyik legmozgalmasabb fejezete a franczia-porosz háboru s ennek
különösen az a része, mely Páris ostromából állott.
A sedáni csata után, mikor már bizonyos volt, hogy Párist a németek
körülzárják és ostromolják, mi hosszas tanácskozás után arra határoztuk
magunkat, hogy Párisban, az ostromlott városban maradunk. A kérdés az
volt, mennyi időre kell számítani, a mig esetleg eltarthat az ostrom.
Volt egy jeles hirben álló műszaki tiszt ismerősöm, Ribeau, ki később
Trochu táborkarához tartozott s az ostrom folyamán egy kirohanásnál el
is esett, – őt kérdeztem meg tájékozódás végett. Ő azt mondta, hogy
óvatosságból jó lesz fél évre való táplálékot beszerezni, de ezt a
véleményét csak bizalmasan közli velem, másnak el ne mondjam.
– Miért nem mondhatnám el?
– Mert a túlzó hazafiak rögtön árulónak hívnak, mint oly embert, a ki
még föl is teszi, hogy a poroszok hat hónapig itt maradhatnak s a
francziák őket néhány nap alatt ki nem verik az országból.
Ilyen tüzes hazafiságra csakugyan nem gondoltam.
De meg is fogadtam tanácsát. Feleségemmel együtt plajbászt, papirost
vettünk kezünkbe s neki álltunk a számításnak. Mennyi liszt, száraz
főzelék, zsir, só, kőszén, tüzelőfa, világító, fűtő, thea, rum, czukor,
kávé, füstölt hús, konzerv, bor stb. kell nekünk fél esztendőre két
cseléddel és egy kis kutyával? A nyers hús, hal, zöldség nem oly dolog,
a mit be lehetett volna előre szerezni, de a többit csakugyan
beszereztük.
Csakhogy mire beszereztük: épen elfogyott minden pénzünk. Hát aztán
cselédbérrel, napi kiadással, mosással, ruhával s effélével mi lesz?
Megint csak az a gyalázatos pénzhiány.
Futottam bankáromhoz, a kinél szokta apám havi pénzemet kiutalni, adjon
pár hónapra valót előre.
Megtagadta. Mi lesz vele? Mi lesz a várossal? Hátha én is elpusztulok?
Hátha apám is elpusztul a háboruban? Mi lesz az ő pénzével?
– Apámat csak nem eszik meg a poroszok Magyarországban?
– Hjah gróf ur, ha a poroszok ide el tudnak jönni, akkor már az egész
világ az övék.
Ostoba bankárja! Hanem azért pénzt csakugyan nem adott.
* * *
_Jegyzet._
[Footnote 18: Gróf Károlyi Gábor 1887-ben Párisban volt nejével, a mikor
közbenjárásomra s tanácsomra a székesfehérvári kerület választói őt
képviselőjüknek jelölték. Erről csak utólag értesitettem őt s mikor haza
jött is, nekem s néhány barátjának, köztük Goldstein Izidor törvényszéki
birónak nehezen sikerült a jelöltség elfogadására rábirnunk. Erről
egyébiránt Följegyzései II. kötetében lesz szó bővebben.]
[Footnote 19: Gróf Károlyi Gábor csakugyan nagyra volt franczia
konyhaművészetével. E miatt sokat évődtem vele. Itthon is franczia
konyhát tartott. De én a franczia konyha főtt husait, furcsa mártásait,
föletlen zöldségeit, czukortalan fagylaltjait, czukros tésztáit, sürü
pépes ragouit, becsináltjait ki nem állhatom. A bécsi konyha legtöbb
sültjét-főztjét épen nem tudom élvezni. Mig külön függetlenségi pártunk
fennállott, de azon kivül is, gróf Károlyi Gábornál mindennap terítve
volt öt-hat barátjára. Én az estebéd idejét rendesen nála töltöttem, de
az evés alól magamat fölmenteni kértem. A sok articsókát, nyers
zellerlevelet, kardót, fekete gyökeret s öreg babsalátát nem tudtam
élvezni. Sokat élczeltem gyakran tréfából is a franczia konyha termékei
fölött. Elmondtam: miből áll a franczia generál-szaft, a közép-európai
fürdők féléves szaftja s a bécsi és budapesti generál-szaft. Ez utóbbit
Pázmándy Dénesnek a Hungáriában külön is bemutattam és elemeztem. Ő
pedig nyomban megirta s ezzel maga ellen zúditott minden vendéglőst. Még
ma is szidják érte. Én természetesen a tiszta magyar konyhát kedvelem,
de ennek gróf Károlyi Gábort sohase tudtam egészen megnyerni. És semmire
se volt olyan érzékeny, mint ha franczia ételeit kigúnyoltam.
Olaszországi utunkból egypár ételadomám mindig elkeserítette.
Eötvös Károly.]
A NAGY HÁBORU ALATT.
(Menekülünk Párisból. – Nyomoruságunk Brüsszelben. – Gróf Károlyi Ede. –
Darwin. – Olivier barátom.)
Pénz nélkül az ostromlott városban maradni, ha már enni valónk lett
volna is, nem lehetett. De egyébként is czélszerü volt menekülni. Páris
tanácsa kihirdette, hogy az idegeneknek a menekülést tanácsolja, mert ha
szükölködés vagy inség áll be, az idegenekről csak másodsorban fog
gondoskodni.
Ez ugyan engem nem ijesztett volna meg, de bizonyos, hogy az idegenek
óriási tömegekben rohamosan menekültek ki a világvárosból. Párisban
mindig van pár százezer idegen s ugyanannyi vidéki. Elképzelni is bajos
azt a tolongást, mely az összes vasuti indóházaknál bekövetkezett.
Ez inditott minket is a menekülésre.
A pénzkérdés szerencsés megoldásra jutott.
Gyula bátyám épen Brüsszelben volt unokabátyánknál, gróf Károlyi
Eduárdnál. Az ő lányának udvarolt ugyanis: Georginának, kit fél év mulva
nőül is vett. Georgina nagy vonzereje tartotta ott Gyulát, mint akkor
már vőlegényt.
Komornyikomat levéllel Brüsszelbe küldtem Gyula bátyámhoz, hogy
előlegezzen annyi pénzt, a mennyivel Párist elhagyhatjuk s valamelyes
összeget cselédeinknél is hagyhatunk. Komornyikom harmadnap a szükséges
pénzzel jött vissza.
Nehezen hagytuk el Párist.
Bevártuk a legutolsó menekülő vonatot. Másfelé, mint északnak Rouen
felé, már nem is menekülhettünk. Podgyászt épen nem lehetett már semmit
szállitani. Csak két kézi táskával menekültünk. Cselédeink bent maradtak
annyi élelmiszerrel, hogy nekik egy évre is elég lehetett.
Igazán még felöltőt se vittünk magunkkal. Igaz, hogy gyönyörü napos
enyhe idő volt akkor, de utóbb magam is bámultam azon, hogy egyikünknek
se jutott eszébe felöltőt is vinni, vagy legalább nem nyári ruhában
indulni el.
Rouenben nagy párisi társaság jött össze. Nagy részben idegenek,
angolok, amerikaiak, olaszok. Olyanok, kiknek állandó lakásuk ugyan
Párisban volt, mint nekem is, de pénzüket kivülről kapták. A pénz az
ostromzáron át be nem jöhetett volna hozzájuk.
Az egész társaságnak, minden embernek, sőt a város egész lakosságának
csak egy véleménye volt. Az, hogy ez a rendkivüli állapot egy hónapnál
tovább nem fog tartani. Vagy kiverik a poroszokat, vagy békét kötnek.
Két hónapot töltöttünk el és se győzelem, se béke. Sőt az ellenkező.
Egy reggel csak beállit hozzánk fogadósunk s fájdalmának kifejezése
mellett udvariasan kijelenti, hogy Belgium felé ma indul az utolsó
menekülő vonat s hogy a poroszok másnap reggel már Rouenben lesznek, ő
azonban szerencséjének tartja minket azontul is ellátni, a mint a
körülmények és a poroszok megengedik.
Egyuttal hozta a számlát.
Mi a poroszokat bevárni nem akartuk. Fizetni s aztán a kézi táskát
magunkhoz venni s a vasutra sietni egy pillanat müve volt. Igy tett
minden idegen.
Amiensen keresztül mentünk Brüsszelbe.
Minden állomás el volt már torlaszolva. Mindenütt katonák, sok helyütt
tüzérek és ágyuk is. A vonat igazán vontatva, nagy vigyázattal, lassan
ment előre.
Ellenséget is láttunk. Amienshez közel egy csapat porosz dzsidás állt
hadisorban a robogó vonat mellett nem messze s kézi fegyverrel
rálövöldözött vonatunkra. Emberhalál nem esett, de az asszonyok nagy
része ájuldozott. Egy féleszü amerikai visszalövöldözött a poroszokra
pisztolyából. Neki támadtunk, miért ingerli a poroszokat? Neki mindegy –
ugymond – a ki ő rá lő, arra ő visszalő. Ez az igazság.
Szerencsésen beértünk Brüsszelbe. A baj csak itt jött ránk.
Először is borzasztó hideg volt. Deczemberben jártunk. A mi párisi nyári
ruhánk sehogy se tudott az idővel megbarátkozni. Pénzünk ugyan téli
ruhára még került volna, de arra el is fogyott volna egészen. Hát aztán
miből élünk?
Azután nem kaptunk szállást. Estennen értünk a városba, késő estig
jártunk gyalog a vendéglőket. Mindnyája tele volt párisi menekülőkkel.
Többet bejártunk tiznél – siker nélkül. Elfáradtunk már, majd a
nyelvünket öltöttük ki. Kocsira mégse ülhettünk, mert az isten hidegje
vett volna meg bennünket. Igy is vaczogott a fogunk.
Elvégre a Hôtel de Sax-ban kaptunk egy szobát s ott letelepedtünk.
Milyen jól esett a thea, a meleg szoba és az a bornyunyelv, a melyet
hamarosan vacsorára kaptunk!
A mi szobánk elég tágas volt, többi menekülő barátunké mind kisebb.
Nálunk szoktunk tehát esténkint összejönni theára.
Mi azonban csak a theát adtuk, a meleg szobát, a vizet és világitót.
Mindenki tudta mindenkiről, hogy egyikünk sincs bővében a pénznek s
azért mindenki hozta magával az ennivalóját, sonkát, nyelvet, hideg
sültet, sajtot, kenyeret papirban vagy kendőben s bort vagy sört, ki mit
szeretett. Vidám, kedélyes, sőt mulatságos esték voltak ezek.
Az ismerkedés könnyü volt. Egy sorsnak voltunk részesei. A kik ugyanazon
sorsnak részesei egy időben és egy helyen: azok közt a barátságnak, a
testvérisülésnek érzete könnyen föltámad. A testvéri viszony pedig vagy
édes, vagy viszálykodó. Viszályra köztünk nem volt ok, hiszen semmi
örökségen nem osztoztunk. Egymás közelében ennélfogva igen jól éreztük
magunkat. Mint a kik háborgó tengeren egy hajóra szorultak.
Nézetünk s rokonszenveink is egyeztek.
Fájt a németek örökös diadala s a francziák örökös csatavesztése.
Lassanként mélységes ellenszenv fejlődött ki köztünk a németek ellen.
A világ akkor a háboru kezdetén csodálatosan megbolondult. Mindenki azt
hitte és mindenki azt hirdette, hogy a háborut könnyelmüen, vakon a
francziák kezdték, nem a németek. Bismarcknak semmi ravaszsága se
sikerült jobban, mint az, hogy ezt a felfogást a világ fejébe bele tudta
verni. A vizeszü jó francziák maguk is ezt hirdették, hogy minden
veszteségükért császárjukat, III. Napoleont tehessék felelőssé.
De uj év után már a belgáknál se az volt a kérdés, hogy melyik fél
kezdte a háborut, hanem az, hogy a német, a maga fékezhetlen nagy
erejével s erőszakosságával el akarja nyelni a világot. Kezdetben sokan
voltak vendégeim közt, kivált angolok és amerikaiak, kik rokonszenvükkel
a németek mellett buzogtak, de lassanként mind elhallgattak s az én
nézetemre tértek. Én nem törődtem azzal, melyik fél kezdte a háborut. Én
kezdettől fogva a francziákkal tartottam.
Ez a mi kis fészkünk, bár alig volt benne franczia, utóljára valóságos
kis franczia táborrá alakult át.
Benső barátság fejlődött ki Dortig-gal, egy new-yorki amerikai vagyonos
emberrel, ki egy estét el nem mulasztott volna.
És Brunetti-vel, ki korábban spanyol követségi titkár volt Florenczben,
ott megismerkedett anyámmal és Pálma hugommal is s Pálma hugomba annyira
beleszeretett, hogy kezét meg is kérte. Házassággá azonban nem fejlődött
a dolog.
Ez is ide szorult Brüsszelbe. Naiv, jókedvü, vidám fiu volt. Mindig ott
legyeskedett feleségem körül s keservesen panaszkodott nekem nem
egyszer, hogy feleségem nem akarja udvarlását türni, csak gunyolódik
vele.
Mégis vágytunk vissza Párisba. Hiába: más város az. Mi különösen azért
is vágytunk, hogy valahára ruhához jussunk.
Egy nap bolyongásunk közben találkoztunk gróf Károlyi Ede
unokabátyámmal. Megnéz bennünket, látja, hogy didergünk. Ránk szól:
– Ugyan mit legénykedtek, mért nem öltöztök melegebben, hiszen igy
megfagytok.
Feleségem elneveti magát.
– Többet már csak nem tehetünk, mint hogy minden ruhánkat magunkra
veszszük, a mit csak Párisból elhozhattunk. S itt is minden pénzünket
már ruhára költöttük, de van is láttatja. Ime!
Mutatja keztyüjét. Azt csakugyan Brüsszelben vettük.
Szegény Edének megesett a szive rajtunk. Rögtön vitt egy női
ruha-raktárba egy nőszabóhoz s nőmnek vett egy egész öltöző ruhát s egy
téli bundát s nekem is egy téli kabátot. Kért, hogy fogadjuk el tőle.
– De nem emlékül, mert bizony ezt mi azonnal elviseljük.
Olyan jó kedvü lett, a milyen ritkán szokott lenni. Az ilyen rokoni
nagylelküség is ritka dolog volt nála. – De oly kedvesen csinálta, hogy
el kellett fogadnunk.
Meg kell még emlitenem, hogy a hires Darwin is négy izben vett részt
ingyenes és patriárchális estélyünkön. Mindig teát és kétszersültet
hozott magával. Sohase beszélt az ő tudományos felfedezéseiről, ellenben
feleségemmel nagyon szeretett fecsegni.
Ameli nem volt tudós asszony. Egyáltalán távol állt az olyan nőtől, a
milyent a német kékharisnyának szokott nevezni. Magasabb
nőnevelő-intézeteket sohase látogatott. Olvasni se igen olvasgatott.
Untatta őt minden tudomány és tudóskodás. Néhány könnyü regényt
átlapozott, néhány napilap ujdonságait vagy tárczarovatát megtekintette,
a szinházat, ha volt pénzünk, föl-fölkerestük s utazgatásaink: ime
ezekből és a társalgásból meritette minden ugynevezett tudományos
ismeretét.
De hát az én feleségemnek nem is volt szüksége tudományra.
Bátor volt mindenkivel szemben. Férfival, nővel egyaránt. A bátorság
mindig és minden körülmény közt eltalálja a helyes szavat.
Jól öltözködött. Termete szabályos, nyulánk és telt volt, – a
legegyszerübb öltönyben is előkelő alakot mutatott.
Elég szép is volt. Római remek arcz. Szemei se nem ábrándozók, se nem
hidegek, se nem komolyak, hanem élesek. Nagyon éles tekintete volt,
mintha mindig parancsolt volna.
A napi kérdésekhez, háboruhoz, csatákhoz, parlamenthez, divathoz,
szinműhöz, szerelmi és egyéb botrányokhoz ép ugy hozzá tudott szólni,
mint mivelt társaságunk bármelyik tagja.
Mire való ilyen nőnek a tudomány?
A női lelket elvégre ugy se érdekli más igazán, mint a férfi, az
asszony, a divat és a gyerek. Ha a nőnek nagy elméje és éles figyelése
van, ha figyelmét semmi ki nem kerüli, ha saját érzelmeibe vakon el nem
merül, ha folyékonyan beszél a társaság nyelvén: akkor a nő nyugodtan
részt vehet a legmagasabb és legmiveltebb társaságban is, ha mindjárt
olvasni és irni nem tudna is.
Ameli tökéletesen beszélte a magyar, olasz, franczia és német nyelvet.
Fiatal volt, szép és bátor volt s magyar grófné volt: mindez
otthonosságot biztositott neki a leghiresebb férfiak közt is. Különös
tehetsége volt a férfiakat a maguk gyöngeségeikben rögtön fölismerni: ez
a tehetsége csipőssé tette szellemét és társalgását. Annál jobban
ragaszkodtak társaságához a férfiak.
Darwin kedélye édes volt, modora szerény, tudása határtalan. Százszor
többet tudott, mint a mennyit megirt. Szellemének óriási gazdagsága
mellett is nagyon kedvelte feleségem társalgását.
Sokszor elnéztem ezt a busa homloku, mély tekintetü, szőrös-fürtös
koponyáju nagy embert. Hejh, ha bennem nagyobb ragaszkodás lett volna a
tudomány iránt! Mennyi alkalmam volt nekem ahhoz, hogy Pasteur és Darwin
kitárják előttem lelküket! De más nagy tudósok és hatalmas emberek is!
Egyszer a társalgás Darwin különös buvárkodására, az emberi nemzetség
származására terjeszkedett ki. Nem én, nem is Ameli hozta elő e tárgyat,
hanem valaki más vendégeink közül. Mi magunk ugyan sohase törtük a
fejünket e fölött. Hogy és hogy nem, a társalgás folytán előjött a szó
arról, mi az oka annak, hogy az anya egyszer férfigyereket, másszor
leánygyereket szül s egyszer apjához, másszor anyjához hasonlit a
gyerek?
Darwin mosolyogva vett részt a társalgásban. Ez már csakugyan az ő
tudományához tartozott.
Nőm oda fordul hozzá.
– Mondja meg hát édes Darwin, ha nekünk gyerekünk lesz, fiu lesz-e vagy
lány s hozzám fog-e hasonlitani, vagy Gáborhoz?
– Ha megmondom is, kedves grófné, az én jövendőmondásom se ér többet,
mint másé. Ámbár sokat gondolkodtam e tárgy fölött. Azt hiszem, a
gyereknek rendszerint fiunak kellene lenni s kivétel nélkül mindig az
apához kellene hasonlitani, minthogy az élet csirája az apától ered.
Miért nincs igy: az okát bizony én nem tudom. Hanem ugy gondolom, hogy
önnek, grófné, mégis fia lesz s az a grófhoz fog hasonlitani. Mert ön
olyan élénk és figyelő természetü, ön a legnagyobb társaságban s a
legélénkebb társalgás közben is annyira észrevesz mindent, hogy ön, ha
áldott állapotba jut, akkor se fog gondolatokba, tünődésekbe,
képzelődésekbe elmerülni s az apai életcsirát a maga természetes
fejlődéséből nem fogja agymüködése által kizökkenteni.
Feleségem elnevette magát.
– Nagyon magas bölcsesség ez nekem, édes Darwin. Ha nem veszi rossz
néven, majd annak idején kártyavetőt is megkérdezek.
Darwin mosolyogva felelt:
– Könnyen meglehet, hogy az jobban tudja.
Hanem elvégre csakugyan fiunk lett és csakugyan hozzám hasonlitott.
A találkozás után Ede is csaknem naponként volt velünk több-kevesebb
időre. Ekkor mondotta nőmnek, a mit nőm aztán haláláig emlegetett:
– Szegény Ameli, sajnállak, jobb sorsot érdemlettél, mint hogy mi közénk
keveredjél. Se neked, se Gábornak sohase bocsájtják meg házasságtokat.
Jó próféta volt ugyan, de azért mi boldogok voltunk és sohasem bántuk
meg, hogy egybekeltünk.
Brüsszelben maradtunk mindaddig, mig Bazaine Metzet a poroszoknak fel
nem adta.
Egy este ülünk lent a fogadó ebédlő-termében s hallunk kivülről a terem
ajtajából kiabáló hangokat s a cselédség részéről goromba szavakat.
Perczekig tart a viaskodás. A pinczérek azt mondják, hogy valami részeg
csavargó akar a terembe behatolni.
Fölkelek, kinyitom az ajtót s csakugyan egy borzasztó elzüllött alakot
látok magam előtt. Fején rongyos sipka, arcza tele sárral, porral,
verekedés nyomaival; vállán rongyos, piszkos szürköpönyeg. Kiéhezve,
kifáradva.
A mint meglát, mereven néz rám s a nyitott ajtón át feleségemre is.
– Nem ismer ön? kérdé.
Hangjáról rögtön megismertem. Olivier Viktor volt, barátom, házassági
egyik tanum. Megöleltem, megcsókoltam s bevittem a társaságba s ott
bemutattam.
Metzből jött. Fogoly lenni nem akart. Becsületszavát adni, hogy nem
harczol a porosz ellen, nem akarta. Álruhába, hajtsárruhába öltözött s
átszökött mind a franczia, mind a porosz seregen s hallatlan
nélkülözések közt Brüsszelbe jött. Nem volt egy garas pénze sem. Nyomban
felöltöztettük; adtam neki annyi pénzt, a mennyi telt; pár napig köztünk
volt s kipihente magát s azután sietett vissza Francziaországba: Chanzy
hadtesténél harczolt tovább. Kapitány volt a lovas vadászoknál.
Ha a poroszokról volt szó, reszketett dühében. A mi gyalázó és átkozódó
szó van a franczia nyelvben, mind fölhasználta a poroszok ellen. S jól
állt neki, mert igazi hős volt.
– Átkozott poroszok! Barbárok, rablók, orgyilkosok! Mindig tizszeres
erővel támadnak. De azért hiába. Nem engedünk. Én nem engedek. Páris
alatt megfojtjuk őket. Vagy Orleánsnál, vagy a tengerparton. Békét nem
kötünk. A ki nekem békéről beszél: lelövöm, mint a kutyát. Csak egy
napig nyugszom, csak ki akarom magam aludni, rögtön fölkeresem
ezredemet. Nem nyugszunk addig, mig ezeket a betörőket száz esztendőre
meg nem fenyitjük.
Közbeszóltam.
– Nagy előnyben vannak, kedves Olivier. Sokan azt hiszik, ők maradnak
fölül.
– Akkor megdöglöm. De azt én meg nem érem, hogy ők elnyomják
Francziaországot. Nevetséges gondolat. Semmit se vesztettünk még el.
Csak néhány meglepetés ért bennünket. Csekélység. A nemzet még most fog
igazán fölébredni. Előre, előre!
Hány ilyen hősük volt akkor szegény francziáknak!
Először azt hittük, hogy Metz feladása után vége lesz a háborunak s mi
mehetünk vissza Párisba.
Erről szó se lehetett. A tél borzasztó hideg volt. Kényelmünk minél
kevesebb. Nőm egészsége hanyatlani, bomlani kezdett. El kellett magunkat
határoznunk, hogy Brüsszelt elhagyjuk.
De hova?
Haza nem jöhettem. Házasságunk már tudva volt, apám engem nőmmel együtt
el nem fogadott volna. Anyám ekkor Vicenzában lakott. Volt neki egy nagy
kastélya, ott kényelmesen elférhettünk volna, de minket anyám se
fogadhatott.
Nőmet melegebb éghajlat alá kellett vinnem s azért Olaszországot
szemeltem ki. Németországon s a Brenneren keresztül Milanóba utaztunk s
ott egy fogadóba szálltunk.
A fogadóban nem sokáig voltunk. Annak költségeit nem igen győztük volna.
Fogadtam hát egy kis magánlakást, melyet édes vajdám, részletesen le
kell irnom.
MILANÓBAN.
(Milanói lakásom. – Fofó kutyám élete és halála. – A japáni ember sirja.
– Rothschild Adolf. – A párisi ostrom alatt mindenem elpusztult. –
Nápolyi utunk. – Apám nem ad szállást. – Mit vétettem?)
Ez volt az első milanói lakásom. Nem messze esett egy mellékutczában a
Domo terétől. Volt benne egy hálószoba egy kis alkovennel és egy ebédlő.
De milyen ebédlő?
Ez volt egyuttal a konyha is. Volt benne egy kandalló, a herczegi
paloták kandallójának alakjában, de nem márványból, hanem csak szines
cserépből. Ez a kandalló egyuttal takaréktűzhelynek és sütőnek volt
berendezve. Mellette pedig egyik oldalán a fa- és kőszénraktár, másik
oldalán az éléstár az edények és konyhaszerek részére. Csinos faragásu
és festésü faszekrény mind a raktár, mind az éléstár. Itthon
ékszerszekrénynek használnák az effélét. Okos az olasz. Ur is tud lenni,
szegény is. Ha az ember elvégezte a főzést és étkezést s rendbe hozta a
kandallót s a raktári és éléstári szekrényeket s feltörölte a kőszén
nyomait s ha még hozzá egy pár virágcserepet tett a kandallóra: ime
készen volt az ebédlő és társalgóterem előkelő alaku butorokkal s remek
képekkel vagy azok ügyes másolataival. Pedig hát konyha és éléskamara az
egész.
Fogadtunk egy öreg asszonyt, a ki bejárt tisztogatni. Se nem lakott, se
nem hált ott. Csak bejáró volt, tizenkét lira havi fizetéssel.
A lakásért fizettünk 400 lira évi bért, a mi pénzünk szerint mintegy 180
forintot. Apám háromszáz botos ispánt tartott, az utolsó botos ispán
lakása is többjébe került.
A kandallót én ujra csináltattam. Alakot, szint, összhangot, remek
stilust adtam neki. S a főzéshez és sütéshez czélszerü átalakitásokat
eszközöltem benne. Belekerült 50 lirámba.
A grófnő és urnő volt a feleségem. A szobalány szintén a feleségem. A
komorna megint a feleségem. A szakácsné épen csak a feleségem. Mivelhogy
komornára, szobalányra, szakácsnőre épen nem telt.