Pista öcséim Klapka táborkarához mentek. De anyám tudott, sőt abba
föltételesen bele is egyezett. E tárgyban anyám a kormányzó urral
Kossuthtal is értekezett, csak arra nem emlékszem már, személyesen-e
vagy levélben. Azt tudom, anyám mondta, hogy Kossuth nem nagyon örült
annak, hogy öcséim Klapkával barátkoztak.
A mint Tibor és Pista öcséim Bécsből kitették lábukat, én is haza jöttem
azonnal s apámnak elbeszéltem mindazt, a mit Bécsben végeztem.
Megnyugodott benne, sőt jól esett neki vállalkozásom és annak sikere.
Nem sokáig maradtam itthon, csak pár hétig. Nem találtam magam jól
sehogy se. Most már az okát is tudom.
Apám ekkor nagyon benne volt a politikában. A háboru után ujra kezdték a
kiegyezést Ausztriával. Deák Ferencz nagyon lefülelhette apámat, mert
egyszer, a mint előhoztam apámnak, hogy mi is kimehetnénk anyámhoz és a
fiukhoz, azt felelte:
– Te mehetsz, de én nem mehetek, megigértette velem az öreg ur, hogy itt
maradok a Kaszinóban és a mágnások közt.
Az »öreg ur« volt Deák. Egy párszor én is találkoztam vele. Az ő nagy
komolyságában nem találtam nagy mulatságot. Még adomáiban se, legalább
azokban, a melyeket én hallottam. Egyszer engem is leadomázott.
A Kaszinóban voltunk, a Klapka-féle légióról volt szó s oda fordult
hozzám:
– No Gábor, te nem voltál összeesküvő?
– Szivesen lettem volna bátyám, de lekéstem, hanem megyek is ki az
emigráczióhoz, azt kell erősiteni.
Erre igy felelt:
– Az öreg Táncsics gyermekkorában borjukat is őrzött. Konvenczióban
vetettek neki egy rongyos szürt. Foltozta, foltozta uj
szürposztófolttal, de a varrást a régi már nem állta. Minél több foltot
vetett rá: annál rongyosabb lett a szüre. 1848-ban panaszkodta el nekem
az országgyülésen. Utóbb az lett belőle, hogy a szür is elpusztult, a
foltja se ért semmit. Ugy látom, te is ilyen foltnak készülsz.
Nevettek rajta. De aztán nekem is megmagyarázták az értelmét. Klapka,
Csáky, Irányi, Simonyi, Csernátony, Türr és a többi valamennyi sietett
már haza, csak a kiegyezést várták. Pulszky, Horváth Mihály régen
megtértek. Kossuthot magára hagyták, egyet-kettőt kivéve, összes
barátai. Hát persze olyan folt, a milyen én lehettem, a szürt már jóvá
nem tehette.
Hát édes vajdám, te is sokat láttál, tapasztaltál, de én is. Nagyon
elundorodtam az akkori dolgoktól. Hány balközépi, sőt még deákpárti
notabilitás is ott szerepelt a titkos foradalmi bizottságban, mig az
olasz és porosz ágyu szólt, azután pedig egymást multa felül a kiáltozó
loyalitásban. Mikor utóbb haza jöttem, sokan a hős pártütők közül ugy
kerültek engem, mint a bélpoklost, azért, mert én a függetlenségi párt
mellett megmaradtam. No de erről talán később beszéljünk.
Deák a konzervativ és klerikális főrendektől s a papoktól tartott, azért
kérte apámat, hogy legyen itt állandóan s legyen résen ellenük a
mágnások közt. Emlitettem már, hogy apám egészen Deák embere volt s hogy
bár nem volt cselekvő és szónok ember, azért a főrendek közt nagy
tekintély vette körül.
De apám én velem nem politizált, engem abba bevezetni nem akart s én
untam magam szörnyen. Utóbb is fölkerekedtem s apám engedelmével
kimentem Párisba, hol anyámmal és öcséimmel találkoztam. Itt tudtam meg
igazán, hogy öcséim anyám engedelmével mentek Klapka táborkarához.[16]
Tibor öcsém a következő télre Párisban maradt. A Citée D’Antinben
fogadott lakást Komáromy Györgygyel együtt. Velük volt Rényi ezredes is.
Én pedig anyámat kisértem Olaszországba, hol a telet töltöttük. Velünk
volt Pista öcsém is, kivel a leggyöngédebb és legbensőbb viszonyban
voltunk. Nekem ellátásomról gondoskodnom nem kellett, ott volt anyám
háza. Apám nekem 1500 frankot adott havonként, Pista öcsém havi
járulékát pedig szükre szabta. Nagyon kedvesen töltöttük ezt a telet.
Pista öcsém nagy Don Juan volt a florenczi társaságokban s én bizony
nagy örömmel osztottam meg vele fölös pénzemet.
A párisi kiállitás 1867-ik évi májusban nyilt meg. Én oda siettem. Utam
Turin felé vitt s oly szerencsés voltam, hogy ugyanazon vonatra, melyen
utaztam, fölszállt akkor Kossuth és Ihász Dani, kikkel tehát Párisig
együtt utazhattam.[17] Ez az utazás Kossuth szives és barátságos
közlései alapján sokban gyarapitá a hazai és külföldi szereplő
emberekről helyes ismereteimet.
Párisban én is a Citée D’Antinben fogadtam lakást, a hol Tibor öcsém és
Komáromy György. Később megjött Pista öcsém is s igy egész családiasan
éltünk együtt. Testvéreim utóbb haza jöttek, de én jobban szerettem ott
maradni. Ott is maradtam s Komáromyval együtt laktam.
Most sorsomnak egy fejezetéhez jutok, a melyben utóbb te is a szintérre
lépsz édes vajdám. Adjunk e fejezetnek czimet s nevezzük azt az
adósságok fejezetének. Sok vesződségem és sok rossz mulatságom volt
ezzel a fejezettel.
Mikor Komáromyval együtt laktunk, meglehetősen össze kellett magamat
huznom, mert apámtól szerény ellátási jövedelmet kaptam. E miatt már
apróbb adósságokba kellett keverednem.
A dolog nehezen ment, hitelhez jutni nem igen tudtam. Pedig, ha valakit
gróf Károlyinak neveznek, az ember azt gondolná, hogy annak már csak
könnyü dolog adósságot csinálni.
Kérni: ez az egyik főszabály. De az én nevelésem nem olyan volt, hogy a
kérést megtanultam volna. Én inkább parancsoltam, mint kértem s a
tőkepénzessel inkább összevesztem, mintsem vele barátkoztam volna.
Henczegni, zajt ütni, diszelegni: ez a másik főszabály. Én barátságban
voltam Mac-Mahonnal, nem egyszer összejöttem Napoleon herczeggel, együtt
korhelykedtem egy csomó lorddal és mindenféle külföldi herczeggel s
együtt vacsoráltam nem is egyszer III. Sándor orosz czárral és udvarával
akkor, a mikor még trónörökös volt. Milliókra menő adósságokat igen
könnyen csinálhattam volna, ha a henczegést és széltolást megengedte
volna természetem.
Okos üzleteket csinálni, ezeket nevemmel és ismeretségemmel virágzásra
juttatni s e czimen befektetési kölcsönöket kötni: ez is egyik biztos
módja az adósságcsinálásnak.
Hanem hát én üzleteket csináljak? Én, a kire öt-hat milliónyi örökség
néz, vagy több is?
Hazajönni, kártyázni, futtatni, dorbézolni, a zsidót és a parasztot
szidni, képviselősködni vagy főrendezni: ez lett volna legkönnyebb. De
ettől undorodtam legjobban. Hány emberrel kellett volna találkoznom, a
ki átvette tőlem is, mástól is a forradalmi pénzt s aztán itthon
lenézett volna engem, mint olyat, a ki nem eléggé loyalis.
Hiba, nem hiba: ott kint maradtam.
Szegény Komáromy György nagy ur volt, az első magyar birtokosokhoz
tartozott egykoron. Neki pénz kellett s azért, hogy azt megszerezze:
mindenféle vállatokba kezdett.
Jó társa akadt ezekhez gróf Csáky Tivadarban. S ők ketten, hogy rajtam
segitsenek, rábeszéltek, legyek társ vállalataikhoz, – nekem nem lesz
egyéb dolgom és felelősségem, csak hitelmüveleteink rendben tartása.
Valami Singer Salamon nevü bankárnál fölvettünk hárman együtt 120.000
forintot. Négy váltót irtunk alá, mindegyiket 30.000 forintról s
mindegyiken én voltam az elfogadó. Kaptam összesen 80.000 forintot s e
fölött megosztoztunk.
Ez volt első közös hitelmüveletünk. Persze nekem kellett megfizetni az
egészet s az is természetes, hogy ebből aztán én sohase láttam
visszatérülni egyetlen fillért se. Pedig se Komáromy György, se gróf
Csáky engem megröviditeni nem akartak.
Szegény Komáromy mindig komolyan törekedett arra, hogy nálam levő
tartozását kifizesse. Igazi nemes ember volt ő, még gondolatban se
engedhette volna meg magának, hogy miatta valaki kárt szenvedjen.
Azonban dolgai napról-napra rosszabbra fordultak.
Volt egy tetemesebb összeg pénze, melyet ő – mint számtalanszor mondotta
– Bismarcktól kapott azon tevékenysége fejében, melyet az 1866-iki
háboru előkészületei körül Ausztria ellen kifejtett. E pénz állitólag
Gyula bátyámnál volt letéve. Ebből akart engem kielégiteni.
Miért késett, vagy min akadt föl ez: máig se tudom biztosan. A vége az
lett, hogy szegény öreg György barátom egy napon Salzburgban a vendéglő
sikos lépcsőjén elesett, karját három helyen eltörte s néhány nap mulva
meghalt. Őszinte fájdalmat okozott halála. Nem pénzem miatt, vigye ördög
azt. Hanem azért, mert nagyon szerettem és becsültem őt. Előkelő modor
és gondolkozás, ős tiszta magyarság, lángoló ragaszkodás a nagy
eszmékért s lángoló gyülölet Ausztria törekvései ellen, sok magyar
virtus és minden magyar könnyüvérüség együtt: ezekből állott jelleme.
Már 1840-től fogva lelkes alakja volt közéletünknek, nagy vagyona
képessé tette őt a főrendek közt szerepelni, de a nemzeti ügyhöz mindig
hű maradt, milliomos korában is, szegény ember korában is. Érdemes arra,
hogy hivatott iró ember örökitse meg életét.
Mi lett Bismarck-eredetü pénzével: nem tudom. Fontos iratai és
levelezései talán megvannak fiainál, kikhez engem szintén barátság
füzött, noha most már régóta ritkán találkozom velük.
Gróf Csáky Tivadar elleni követelésem utóbb két- vagy háromszázezer
forintra emelkedett, mert az első közös hitelmüvelet után több is
következett. Csőd nyilott ellene. Én megbiztam apám, vagyis inkább Gyula
bátyám főügyészét és titkárját, Körmendy Imrét, hogy kisértse meg
követelésem érvényesitését, a melyre Csáky gróf nekem utmutatást adott,
de bizony ennek se lett semmi sikere. Hogy miért nem lett sikere: nem
tudom.
Adósságaim fejezeténél nem késlekedem sokáig. Elég volt első tetemes
adósságom történetét följegyeznem. Adósságaim azóta folyton szaporodtak.
A hogy a falusi takács vetélője hányódik egyik kézből a másikba: ugy
hányódtam én apám haláláig egyik hitelezőtől a másikhoz. Utóbb
adósságaim a papiroson vagy két millióra, talán többre is rugtak. Ennek
persze felét, harmadát se kaptam én meg készpénzben. Nem is kaphattam. A
könnyelmü adósságcsináló hirébe keveredtem, akár volt igaza a hirnek,
akár nem volt. Az ilyen hirü embert pedig az árnyéka és az uzsorások
serege el nem hagyja soha. És mégis, mint annak idején kiderül, az
uzsorások közt is vannak nemes lelkek.
Gróf Csáky Tivadarról még megjegyzem, hogy ő később haza jött s mikor
gróf Lónyay Menyhért volt a miniszterelnök, annak támogatásával
képviselővé választották. Nevével és képviselői állásával tevékeny részt
vett az üzleti életben, de zöld ágra nem igen tudott vergődni. Haza
jövetelem óta már ritkán találkoztunk.
* * *
_Jegyzet._
[Footnote 15: Én részt vettem valamennyire, ültem is érte a komáromi vár
kaszamatáiban s ezen kivül meg is hurczoltak miatta annyira-mennyire.
Gróf Károlyi Gáborral s Hentaller Lajossal, de magánbeszélgetés közben
másokkal is közöltem azt, a mit erről tudok.]
[Footnote 16: Ez igy is van. Kossuth Lajos Iratai hatodik kötetében
olvasható gróf Károlyi Györgynének 1866. julius 26-án Itresán kelt s
Kossuthhoz intézett levele, melyben egyebek közt e szavak fordulnak elő:
»Örömmel láttam volna, bár mind az öt fiam részt venne a
szabadságharczban, tudom is, hogy ott a helyükön lettek volna, de ha
megint nem lesz semmi, nem szeretném, ha ők is haszon nélkül
kompromittálnák magukat. Most még csak uton vannak.« – Az öt fiu volt,
mint köztudomásu: gróf Károlyi Gyula, Viktor, Gábor, Tibor és István, a
mint kor szerint következnek. – Viktor tudtom szerint nem vett részt
semmi mozgalomban: Gyula itthon volt nagy tényező; Gábor szerepét
följegyzései tüntetik fel, valamint Tiborét és Istvánét is. – Az egész
bel- és külföldi mozgalomnak nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A
külföldi magyar légiók a háboru rövidsége miatt puskájukat se lőhették
ki, a belforradalomnak pedig hire-hamva se volt. Csaknem igy látta a
helyzetet maga Kossuth is a Turinban 1866. augusztus 7-én kelt s gróf
Károlyi Györgynéhez intézett levelében. Az ifju Károlyi grófok
fellángolása tiszteletre méltó tünemény, de tárgytalanná vált ez nem
sokára. A magyar nemzet 1866-ban békülni akart s nem harczolni. Gróf
Károlyi Gábor elhunyt nemes barátom száz érdekes dolgot beszélt el az
akkori állapotokról. De én magam is elég jól ismerem közvetlen
észleletből azokat.]
[Footnote 17: Ihász Dániel egyik legszebb és legeszményibb alakja
függetlenségi harczunk s a magyar emigráczió történetének. Ő
veszprémmegyei származásu, ottani ős nemes birtokoscsalád szülöttje,
testvérjével és rokonaival is jó barátságban éltem. Életben-halálban
hive volt Kossuthnak s el nem hagyta a kormányzót, mig a halál ki nem
szakitá társaságából. Régi tervem már megirni élete történetét, de talán
most már kerül rá idő.
Eötvös Károly.]
HÁZASSÁGOM.
(Amelit feleségül veszem. – Esküvőm. – Egy asszony is megér egy életet.
– Konyhabeli tudományom. – Az öreg Dumas. – Mikor Párist fenyegetik a
poroszok.)
Áttérek most házasságom történetére.
Valami szerelmeskedő ficzkó vagy valami ábrándozó szerelmes soha nem
voltam. A szerelmi kedvtelések csak ugy mulattattak engem, mint korom és
osztályombeli igen sok ifjut. Czéltalanul, komolyság nélkül, esetenként
és utközben egy-egy nő megragadta képzeletemet, de az akadályokkal járó
hóditás, vagy valamely nőhöz a házasság kötelékével való ragaszkodás nem
jutott eszembe. Ha valaki azt mondaná, hogy én a szerelmeskedés
országában csak léhán csatangoló kölyök voltam: nem szólnék ellene
semmit. Voltak közelebbi s távolabbi nőrokonaim s voltak magas főuri
társaságunkban nem rokon nők is, a kik szemet vetettek rám s voltak, a
kik az érzéki ingerkedés minden eszközével törekedtek rám hatni s
rövidebb vagy hosszabb időre szivük egész birtokába juttatni.
Köztudomásu, hogy a mi osztályunk női minden szépségük, komolyságuk és
tekintélyük daczára is egészen hasonlók a külföld udvari vagy magas
rangu nőihez. Én pedig magas, nyulánk, edzett termetü s mint szokás
mondani, szemre való fiatal ember voltam. Kalandban annyi részem
lehetett, mint bárki másnak. De érzékeim a dorbézolásig soha nem
gyöngültek el s állandó vonzalom soha nem nyügözte le lelkületemet.
Mindaddig, mig nőmmel nem találkoztam.
A találkozás Párisban történt. Nőm ott egy rokonánál volt, véletlenül
összejöttem vele s pár órai társalgás után bele szerettem és nyomban
elhatároztam, hogy vagy ő lesz a nőm, vagy soha házasodni nem fogok.
Nőm, Major Amália, közönséges polgári, még csak nem is nemesi származásu
nő volt, komáromi születésü. Szülei nem voltak, vagyona nem volt,
sorsával szabadon rendelkezett, s midőn néhány nap mulva közöltem vele,
hogy feleségül akarom venni: beleegyezett.
Határozott jellemü nő volt; állásom, születésem épen nem ragadta el.
Kijelentette, hogy egyelőre csak jegyesem akar lenni, fontoljam meg
elhatározásom következéseit és azon tekinteteket, melyekkel szüleimnek
és családomnak tartozom. Ő a családban hamupipőke lenni nem akar s vagy
befogadja őt a család, mint Károlyi grófnét, vagy megköveteli, hogy én
szakitsak családommal.
Nagy erélylyel és határozottsággal követelte, hogy én ezt jól
meggondoljam.
Én azonban nem sokat gondolkodtam, mert a helyzet tisztán állott
előttem.
Hogy én Amelit nőül veszem: ezt szentül elhatároztam.
Hogy apám ehhez előzetes beleegyezését meg nem adja: arról is szentül
meg voltam győződve.
Apám nagy arisztokrata volt. Természetesnek találtam s nem is vettem
rossz néven. Én voltam harmadik gyereke s ugy hittem, engem szeret
legjobban. Bizonyos voltam tehát, hogy e házasságot nekem engedi meg
legkevésbbé. Felharagitani, vagy neki fájdalmat okozni szintén nem
akartam. Legjobbnak láttam tehát vele tervemet nem közölni.
Nem közöltem előre anyámmal se. Ő is ellenezte volna. Minthogy azonban
én ugy éreztem, hogy engem szándékomtól semmi ellenzés vissza nem riaszt
s legfeljebb a köztem s szülőim közti jó viszony szünnék meg a viszály
következtében: ez okból legjobbnak véltem akként esküdni meg, hogy ezt
családom ne tudja. Se szülőim, se testvéreim. Testvéreimmel ugyan
közölhettem volna, de akkor rögtön megtudták volna szüleim is.
Mindezeket megbeszéltem Amelivel is. Utóbb ő is helyeselte. Mondtam,
hogy én a családi viharos jeleneteket kikerülni akarom s hogy ahhoz van
reményem, hogy lassanként s ha későre is, de szüleim egykor a befejezett
tényeket elismerendik s családunk kebelébe nőmet is beveendik.
Elhatároztuk a törvényes összekelést.
A polgári házasságot az illetékes hatóságnál kötöttük, ez egyházi áldást
a Madlaine-templomban kaptuk. Én ugyan erre semmit se adtam, de nőm
ragaszkodott hozzá.
Volt egy pap jó ismerősöm. Neve Abbé Deguery. Ez egyik papja volt a
nevezett egyháznak. Ez adott össze bennünket. Négy tanunk volt. Kettő az
én részemről, kettő nőm részéről.
Az egyik volt ifj. Komáromy György.
A másik volt: Olivier Viktor, derék fiu s jó barátom. Ő fia volt annak
az Olivier hirneves műszaki ezredesnek, ki 1840-ben Páris körerődeinek s
erőditésének tervét kidolgozta.
Harmadik tanunk volt: gróf Lasondiere. Barátaim egyike.
Negyedik: gróf Bonneval barátom, ki gróf is volt, basa is volt. Egyik
őse XV. Lajos alatt százötven év előtt kiment Törökországba s ott basává
lett. Az én tanum az ő unokája volt s franczia grófi rangját, a mint
hazajött, ismét fölélesztette.
Szegény Deguery abbé gyászos véget ért. 1871-ben a Commun csapatai a
párisi érsekkel együtt őt is elfogták s őt is agyonlőtték. Megmentenem
lehetetlen volt. Pedig tettem kisérletet. Felkerestem egy
Commun-ezredest, valami Jules Favre nevüt, ki szegről-végről ismerősöm
volt. Ugyanaz a neve volt, a mi a hires ügyvédnek és államférfinak. De
semmibe se vette közbenjárásomat. Mikor megmondtam, hogy az abbé jó
barátom, még kigunyolt.
– A jó baráttal vagy együtt kell élni, vagy együtt kell halni. Az
utóbbit választhatja ön is.
Ez volt felelete.
Tanácsát megfogadni nem volt kedvem. Ezekben a napokban egyébiránt
vakmerőség kellett ahhoz is, a mit én tettem, mikor a szegény abbéért
szót emeltem. Ugy lőtték, vágták, irtották akkor az embert, hogy a nagy
forradalom legrémesebb fejezete is ehhez képest csendes mise.
Már egy évig voltunk férj és feleség és még senki se tudott
házasságunkról. Két lakást fogadtam. Az egyikben éltem feleségemmel, a
másikban rokonaimat és barátaimat fogadtam. Ez utóbbi volt hivatalos
lakásom. Ez volt bejelentve a hatósághoz is.
Házas életünk boldog volt az első percztől kezdve. Viszály, sőt komoly
szóváltás is alig volt köztünk valaha. Nőmmel szemben nem ismertem más
feladatot, mint azt, hogy boldogságát, megelégedését biztositsam. Ez
ugyan nem sikerült mindig, de ennek okai csak pénzügyi zavaraim voltak.
Apám 1500 frankot adott havonként, ebből csak szükes háztartást
vezethettünk. Kivált ha utaztunk, vagy nőm beteg volt, vagy ha baleset
ért bennünket, vagy a mikor gyermekünk született.
Volt részünk mindegyikben.
Évjáradékom fölemelését nem is várhattam, de kisérleteim kudarczot is
vallottak. Családom sohase bocsátotta meg házasságomat és sohase értette
meg házi boldogságomat. Hogy egy gróf, hogy egy Károlyi, lemondva
születésének s vagyonának minden előnyéről s minden élvezetéről, egész
életét egy nőnek szentelhesse s minden örömét annak társaságában
találja: ezt senki se tudta felfogni.
Én megengedem, hogy gyöngeségem volt bennem az erő. Te magad is, édes
vajdám, nem egyszer gorombáskodtál velem, hogy én a pénzzel és az
asszonynyal szemben sohase voltam nagykoru s mindig csak hat éves gyerek
maradtam. Nem vitatkozom veled. Én Amelit szerettem, mást pedig soha nem
szerettem.
Pedig nagy kisérleteket tettek, hogy tőle elvaditsanak.
Mikor már barátaim s rokonaim is megtudták, pedig aránylag hamar
megtudták, hogy nős vagyok s ki a nőm, nem egy névtelen levelet kaptam,
melyben azt akarták velem elhitetni, hogy nőm lánykorában kalandos
életet élt. Emlitettek férfiakat, kikkel állitólag szerelmi viszonyt
folytatott. Sőt gyanusitották a legaljasabb életmóddal is, a minőt nő
csak folytathat.
Mindez nem hatott rám. Éber figyelemmel s gyakran indulatosan kerestem a
levelek forrását, hogy kegyetlen számadásra vonjam, a kit ott találok,
de egyéb hatást el nem értek. Én szerettem nőmet s ő boldoggá tett
engem.
Sohase jutott eszembe, hogy én egyébre születtem volna, mint élni, az
életnek örülni s végül utolsó bukfenczet vetni. Mikor te, édes vajdám,
rászoritottál a politikára,[18] akkor elhittem ugyan, hogy talán más
hivatásom is lehet, vagy tán lehetett volna, de addig azt hittem, hogy
az én életem czélja semmi más, mint az én életem. S a másik és fő
czélja: nőm boldogsága.
Tudom én, hogy ezt önzésnek nevezik a tudósok és rajongók.
Bolond beszéd.
Hány embert, hires embert ösmertem, a ki egész életét egy kertnek, vagy
egy gyüjteménynek vagy egy pár futó lónak, vagy a vagyongyüjtésnek
szentelte.
Én pedig a feleségemnek szenteltem. Sohase hitetik el velem, hogy ez
silányabb dolog, mint a futó ló, vagy néhány uradalom fölszerelése, vagy
nehány millió forint ostoba összehordása. Volt egypár különb mágnás is,
mint én, de volt és van száz meg száz, a kinél én különb embernek érzem
magam. – De hagyjuk el ezt az ömlengést.
Párisban éltünk nőmmel csendesen, nyugodtan, boldogan. Nem törődtünk
senkivel és semmivel. Barátainkat, rokonaimat, ha jöttek, szivesen
láttam. Szerény lakás, szerény asztal, jó kedély, gyakori kirándulás,
néhány kitünő ember bizalma és barátsága, gyermekünk nevelése és halála:
ime családi életünk folyama. Néhány részletét el kell mondanom.
Volt a genfi egyetemen egy orosz barátom: Wolkonszky herczeg. Ezzel
egyszer sétálunk a Pont de Bergues közelében s látunk ott három nőt, egy
szobalányt s két fiatal szép polgárleányt. A herczeg mutatja az egyiket:
nézd, de fölséges arcz, én megtudom, ki ez?
Utána esett. Meg is tudta. Hétszámra, hónapszámra ábrándozott előttem,
hogy ő milyen őrülésig beleszeretett abba a lányba s hogy elveszi,
mihelyt módjában áll. Azután elváltunk a herczegtől s én elfeledtem az
egészet.
Az 1870-ik év tavaszán találkoztam véletlenül Párisban Wolkonszkyval s
mindjárt vittem magamhoz. Bemutatom nőmnek s erre a herczeg
meglepetésében majdnem hanyatt esik. S nőm előtt egész tűzzel kifakad:
– Te, ezt a nőt tőlem loptad el. Ez az, a kiről Genfben annyit
beszéltem, a kit a Bergues-hidon neked mutattam, a mint hóna alatt
iskolás könyvekkel ment a hidon át! A kit azóta mindig keresek.
Nőm nevetett. Ő is rögtön emlékezett a herczegre.
Wolkonszky azután állandó vendégünk volt s mindig bomlott nőm után.
Egy napon nagy szerencsétlenség ért bennünket. Nőm kocsikázott a
Champs-Eliséen. Jön egy idegen kocsi s neki hajt lovainak. A lovak
megbokrosodtak, a kocsis leesett a bakról s a lovak elragadták a kocsit.
Nőm rémületében kiugrott a kocsiból s összeesett. Félholtan hozták haza.
Érdekes állapotban volt s magzatát elvesztette. Három hétig élet-halál
közt lebegett és csak lassan kezdett fölépülni. Ez lett volna
elsőszülöttünk.
Nőm ugyan fölépült, de mégis ez idő óta kezdett betegeskedni.
Gyógyíttattam, ápoltam, tengeri fürdőkre hordtam, de azért szűk
pénzviszonyaim miatt nem tudtam mindazt megtenni, a mit szivesen
megtettem s a mit megtenni szükséges volna.
Szűk pénzviszonyok!
Eszembe jut, hát csak elmondom. Volt egy barátom s egyuttal közeli
rokonom, ki gyakran igénybe vette házam szivesen nyujtott
vendégszeretetét. Hányszor nem volt ebédre valója! Hányszor reggelizett
nálunk s ha elkésett, hányszor költötte el jóizüen a reggelink
maradékát. Hányszor mondta nőmnek: adj egy napoleont, Ameli, bizony
isten éhes vagyok s nincs egy sonkaszeletre valóm! S mikor haza jöttem s
testvéreimmel perben álltam: hejh akkor ez a barátom és rokonom ugy
elkerülte házamat, mintha az tele lett volna ragályos betegekkel. Pedig
akkor nekem se volt gyakran egy sonkaszeletre valóm. Hanem mentse ki az,
hogy nem egyedül csak ő tett ugy velünk.