barangoltunk. Állataink s arabjaink keveset pihenhettek, valamint magunk
is, mert az állatok felmálházása sok időt vett igénybe s mi még sötéttel
elindultunk.
A milyen sivár és rideg Palesztina: olyan szép ezen a részen Sziria.
Csupa fás, ligetes, erdős hegyek és völgyek, gyönyörü források, patakok
és pázsitos oldalak.
Itt már a Libánon hegységeiben jártunk s kerestük a hires libánoni
czédrus fákat, melyekből bölcs Salamon épitette a Jeruzsálemi templomot.
No a mostaniakból alig tudná fölépiteni. Czédrust ugyan eleget láttunk,
de régit, olyant, melyet ezer esztendősnek lehet tartani, csupán két
darabot. Óriási vastagságu vén odvas fák. De láttunk nagy ritkán és csak
kertekben igen nagy és vén olajfákat is. Valami öt darab odvas olajfáról
azt mondták, hogy azok még Krisztus korabeliek.
Az Antilibánon hegységben meglátogattuk Balbek romjait.
Rongyos sátrak és viskók csoportja s koldus beduinok tanyája ez. Hanem a
romok igazán fölségesek.
Jupiter óriási temploma egészen eltörpül a Napisten templomának csupán
romjai mellett is. Minő oszlopok ezek itt, édes vajdám s mekkora
kövekből vannak a körfalak épitve. Az már uralkodó lehetett, a ki ezt
valamikor épitette. Azt mondták nekünk, hogy ezt a templomot Omár
khalifa, Dsengiszkhán és Timurlenk egyaránt el akarták pusztitani, de ők
az ő világhóditó hatalmukkal még csak elpusztitani se voltak képesek.
Sátorunkat a Napisten templomának udvarán ütöttük fel. Két napig
akartunk ott maradni s maradtunk is.
Hát a mint reggel felébredünk és sátrunkból kimegyünk, jobbról is,
balról is európai utazók sátora ötlik szemünkbe. Szinte nehezünkre
esett, hogy más is volt olyan derék legény, mint mi.
Persze angolok voltak.
Az egyik sátor urával meg is ismerkedtünk. Ez Mr. Petit, egy hetven év
körüli angol volt. Ez még hagyján, hanem vele volt két hajadon nővére
is, ugy 60–62 év körüli aggszűz. Isten adta csunya nő volt mindakettő. S
hozzá mindakkettő félig nő, félig férfi ruhában. S olyan beszédes és
tudós mindakettő, mint valami akadémikus. Vége hossza nem volt
tudományuknak s ők még azt is tudták, hogy a Napisten épitésénél kik
voltak a pallérok. Mikor mondtam nekik, hogy mi magyarok vagyunk, azt
felelték, hogy modern öltönyünk és franczia beszédünk után ezt nem
tették volna fel rólunk. Szentül azt hitték, hogy a magyarok még otthon
bölénybőrben mezitláb járnak.
Damaskus felé gyönyörü, de fáradságos utazásunk volt.
Itt ugy jártunk, mint a magyar alföldi utazó. Már messziről megláttuk a
várost sok tornyával s azt hittük, hogy előtte állunk. Szemkápráztató
csalódás volt. Kemény három órai lovaglás után értünk csak be a városba
s ez idő alatt az mindig a szemünk előtt volt.
Itt több napot töltöttünk el. Kipihentük magunkat s uti ruháinkat rendbe
hoztuk.
Megnéztük a nagy mecsetet s azon kivül mindennap bejártuk a bazárokat.
Ha kedvünk és fölös pénzünk lett volna: itt nagyon sok keleti s kivált
kisázsiai dolgot összevettünk volna. Akkor még nem európai gyárakból
szállitották oda a keleti szőnyegeket és fegyvereket, ékszereket és
lószerszámokat, nyergeket, mint mostanában.
Innen a lehető egyenes uton mentünk Bairuthba. Gyönyörü kis tengerparti
város. Itt csatlakozott hozzánk, mint már emlitettem, az öreg Vidal
Guadrez.
Szmirna meglepett tisztaságával és kényelmével.
A Márvány-tengerről és a Boszporuszról nem beszélek. Ezeket százan
százszor jobban leirták, mint én tehetném. De különben is édes vajdám,
én csak saját élményeim elmesélésére vállalkoztam s tovább nem is
terjeszkedem.
Mikor ott jártunk, a Libánon kormányzója Daud basa volt. Ugyanazon
hajóval, melylyel mi, ő is Konstantinápolyba utazott, mert a nagyvezir
Fuad basa valami ünnepélyekre oda rendelte. A hajón megismerkedtem vele.
Daud basa kedves, müvelt, szeretetre méltó ember volt. Sokszor
összejöttem vele később Párisban is, hova átköltözött, mert valami
politikai ok miatt czélszerü volt egy időre Konstantinápolytól távol
maradnia. Hirsch báróval volt valami összeköttetése s ez gondoskodott is
róla s valami életbiztositó társaság elnökségét szerezte meg neki.
Ez állásában oly buzgó volt, hogy engem is felszólitott, hogy
biztositsam magam.
Én tökéletes járatlan voltam az életbiztositás ügyletben s azt se tudtam
igazán, mire való. Azt gondoltam, hogy csakugyan az ember életét
biztositják betegség, korai halál vagy szerencsétlenség ellen. Azt pedig
nem hittem, hogy ezek ellen érjen valamit. Ki is nevettem a jó basát.
– Azután mit akar ön édes Daud? Miről jó ez a biztositás?
– Az örökösei pénzt kapnak.
– Bolondság; én fizessek azért, hogy az örököseim kapjanak pénzt?
– Hiszen Napoleon császár és a Walesi herczeg is biztositották magukat.
Ezzel se győzött meg. Napoleont elkergethetik, a Walesi herczeggel
röviden elbánhat a parlament, de mi bajuk lehet az én örököseimnek?
Hiszen van apámnak néhány százezer hold földje.
– Velem tesz kedves gróf szivességet. Hadd lássák ezek a francziák, hogy
én tudok csinálni valamit.
Ez már ok. Mindjárt biztositottam magam százezer frank erejéig, fizettem
is neki háromezer frankot. El is vesztettem tökéletesen, mert hat hónap
mulva a társaság megbukott s a biztositók nem kaptak egy krajczárt se.
Kérdeztem Daud basát, miért bukott meg a társaság?
– Hogy tudjam én azt? Hiszen én csak elnöke voltam a társaságnak. Azt
mondják itt Párisban, hogy üzleti titkokat nem szoktak az elnök orrára
kötni.
Ezt a felvilágositást nem egyszer mondtam el itthon képviselő koromban
képviselő és mágnás barátaimnak, kik részvénytársaságoknál elnökök és
igazgatók. Elmondtam egyszer Wahrmann Móricznak is.
– Ugy van az, – felelte – nem is tud a részvénytársasági elnök semmit,
ha az az elnök török basa vagy magyar mágnás.
No de eltértem a dologtól.
Konstantinápolyban a Pera-külvárosban szálltunk, ha jól emlékszem, az
Európa czimü szállodába. Itt már minden európai kényelemben részünk
volt.
Két nagyon kellemes férfiuval ismerkedtem meg itt.
Az egyik gróf Greppi volt, Olaszország követe a Szultán udvaránál, a
másik Rigault hirlapiró, több franczia lap tudósitója.
Rigault jó barátja volt gróf Karacsay Sándor emigráns barátunknak is.
Sokszor voltam együtt Rigaulttal Párisban is, a hova nemsokára
visszajött. Találkoztam vele a nagy háboru alatt 1870-ben mint
nemzetőrrel is. Öreg legény volt már és csodálkoztam, hogy öreg létére
katonaruhát ölt és puskát vesz vállára.
– Én ugy nőttem fel – ugymond, – hogy az én nemzetem a világ első
nemzete, inkább meghalok, mintsem e hitemben csalódjam.
Azóta meg is halt.
A nagyvezér Fuad basa volt akkor. Korábban sejtelmem se volt arról, hogy
a török birodalomban milyen nagy ur az a nagyvezér. Még nagyobb, mint
nálunk hajdanta a nádorispán volt. Ha vele beszél az ember, a czime
«fenséges ur». Holmi miniszterek, basák, udvari méltóságok csak nagyon
is engedelmes és alárendelt személyek ő mellette. Hozzá jutni nem könnyü
dolog.
Volt a nagyvezérnek az ázsiai részen igen szép palotája, fölséges
kerttel a Boszporusra. Épen ott létünkkor valami nagy ünnepélyt
rendezett. Gróf Greppi meghivókat szerzett a mi számunkra is.
Elmentünk. A nagyvezérnek bemutattak, de azután nem törődtünk egymással.
Kertje és a Boszporus tündéri fénynyel volt világitva. Kivilágitott
kaikok uszkáltak a tengeren. Mesés fényüzéssel folyt le az ünnepély.
Ott volt az egész diplomácziai kar, valamennyi a legfényesebb
öltözetében. Ott voltak a török birodalom udvari, katonai és egyházi
főméltóságai ragyogó keleti török és arab és kurd diszruhákban. Csaknem
minden tartományi kormányzó Európából, Ázsiából és Áfrikából.
Mi hárman igazán feltüntünk. Alig volt valaki, a ki, ha találkoztunk
vele a tömegben, nem kérdezősködött utánunk.
Ennek egyszerü oka az volt, hogy mi nem diszruhában voltunk, hanem
csupán estély-ruhában, frakkal és a hozzá tartozókkal. Ordónk épen nem
volt. S ily egyszerü feketében minden rendjel nélkül egyedül mi voltunk
ott.
Daud basa egy trebizondi basát vagy mit mutatott be nekem Kis-Ázsiából.
Ez angolnak nézett engem. Mikor fölvilágositottam, hogy magyar vagyok,
elbámult.
– Ismerem – ugymond – a magyarokat, láttam őket Kiutahiában, de a nagy
háboruban és tiz év előtt. Ön nagyon fiatal lehetett, mikor bujdosóvá
vált.
Ő látta Kossuthot és társait s látta Kmettyt. Azt hitte, hogy én is
forradalmi emigráns vagyok.
ÖSSZEESKÜVŐ LESZEK.
(Anyám társaságában. – Hogy kerültem az összeesküvésbe. – Kossuth
tanácsa. – Tibor és Pista öcséimet elfogják. – Kiszabaditom őket. – Hogy
kezdődött adósságom? – Miként merültem el benne nyakig?)
Haza hajón jöttünk a Fekete-tengeren és a Dunán át Báziásig.
Pesten a palotában nem találtunk senkit a családból. Apám Szatmár
vármegye főispánja volt akkor s Nagy-Károlyban időzött. Oda mentünk ki s
velünk jött Deuchmann is. Néhány jó napot együtt töltöttünk s igy
fejeztük be déli és keleti utazásunkat.
Édes anyám ekkor Trouvilleben volt Pálma hugommal s apám engem is oda
küldött, megigérvén, hogy ő is jön utánam néhány nap mulva.
El is indultam rögtön. Utamat Csurgó felé vettem, mert ott volt egy jó
lelkü vadászunk, Medor kutyámat annak gondjaira akartam bizni. Lelkére
kötöttem, hogy jól gondját viselje. Nagy világot látott jó kutyám nem
akart tőlem elmaradni. Sirt, nyöszörgött, mikor indulni akartam, pedig
megmondtam neki, legyen nyugodt, visszajövök. Le kellett szállnom a
kocsiról s alkalmat találnom, a mikor elszökhetem tőle. Élt még azután,
de nem sokáig. Ott mult el s a parkban van eltemetve.
Párisban Pista öcsémmel találkoztam, ki Trouvilleből rándult be.
Anyámnak nagy társasága volt ott rajtunk kivül is idegenekből és
magyarokból.
Ott volt Komáromy György, Kárász Géza, gróf Zichy Ferdinánd, gróf
Nádasdy Ferencz. De ott volt Tisza Lajos is, kinek Komáromy Györgygyel
volt dolga, s ezt itt kereste föl. A porosz-olasz-osztrák háboru már
előre vetette árnyékát, s Komáromy György a külföldi magyar
szereplőkhöz, Kossuth és Klapka táborához tartozott, Tisza Lajos pedig
ezekkel az itthoniak megbizásából érintkezésben állott.
Nádasdy Ferencz gróffal és Kárász Gézával rövid időre Londonba mentem
át.
Édes anyám Flórenczben akarta tölteni a telet. Kibérlett egy gyönyörü
villát, melynek neve Villino della Torre.
Apám utasitott, hogy én is anyámmal tartsak s a télen át vele maradjak.
Pálma hugom ekkor kezdett fölcseperedni s világba lépni.
Itt jöttem én szorosabb ismerkedésbe a magyar emigráczióval.
Édes anyám még mindig megőrizte, sőt táplálta rajongását a nagy
függetlenségi eszmék iránt. S bár ő egyéb tevékeny részt alig vett a
történelmi mozgalmakban, de vendégszerető házát mindig nyitva tartotta
ama férfiak előtt, kik Viktor Emánuel vagy Garibaldi, vagy Kossuth Lajos
nevében és megbizásából készitették elő a történelmi eseményeket.
Az egész nemzet központja ekkor Flórencz volt. Bő alkalmam volt
megismerkedni nekem is a szereplő egyénekkel.
Csernátony Lajossal sokat voltam együtt. Ő akkor itt lakott. Vontatott,
lassu folyamatu beszéde miatt sokat élczelődtem vele, de éles eszü
embernek tapasztaltam.
Itt volt Komáromy György is. Itt ismerkedtem meg Türr tábornokkal s
közelebbről gróf Csáky Tivadarral is. Utóbb sok pénzembe került nekem ez
az ismeretség, a mint annak rendén elbeszélem.
A királyi udvarral nagyon bizalmas lábon álltunk. Anyám házának összes
ismerősei és barátai Ausztria ellenségei voltak. Voltak olyanok is, a
kik nem vettek részt se a háboruban, se az összeesküvésben, de azért
benső viszonyban állottak az emigránsokkal s örültek a háborunak,
melytől Magyarország alkotmányának visszaállitását várták. Anyám házát
ezek is felkeresték. Anyám iránt az olasz király és a királyi herczegek
is nagy figyelmet tanusitottak.
Mikor a háboru kitört, mi anyámmal és Pálma hugommal együtt a Lago
Maggiorehoz mentünk, hogy közelebb legyünk a hadmüveletek szinhelyéhez s
olasz és magyar barátainkhoz. Még a custozzai szerencsétlen csata előtt
egyszer csak beállitott hozzánk Tibor öcsém s pár nap mulva Pista öcsém.
Nekik egyebek közt azon járt elméjük, hogy Garibaldi táborkarához
mennek, ki egy külön légió élén olasz Tirolt akarta elfoglalni. Ez
azonban abban maradt s mindkét öcsémnek is nagyobb kedvük lett volna
utóbb Klapka légiójához csatlakozni, mely éjszak felől törekedett
Magyarországba behatolni.
Én kevés ideig maradhattam itt, mert engem Komáromy György Párisba
rendelt, én oda mentem. Feladatom volt rögtön utazni haza Magyarországba
s élőszóval tudatni azokkal, kik a tervezett fölkelés élén állottak,
hogy a fölkelésre külföldről behozandó pénzt mikor, hol s kitől vehetik
át.
Az izenet ez volt: a pénzt Vigneras párisi bankár hozza. Ő megszáll – ha
jól emlékszen – a János főherczeg szállodában Bécsben. Egyik
meghatározott napon az étteremben fog ebédelni s tányérja mellé letesz
egy ezüst gyufatartót hosszu sárga kanóczczal s a gyufatartón K. betü
lesz. Tehát a pénzátvevő őt keresse. S ha megtalálta: leül ugyanazon
asztalhoz s ő is ugyanolyan szinü, alaku s nagyságu gyufatartót tesz ki
a tányérja mellé, melyen meg G. betü lesz.
A K. betüs volt Komáromy gyufatartója, a G. betüs pedig az enyém, melyet
Pesten én fogok átadni az illetőnek, mig a K. betüst Vigneras hozza
magával. Persze Vignerasnak az utlevélen kivül semmiféle papirt vagy
igazolványt magával hozni nem volt szabad, valamint a pénzátvevőnek sem.
Mihelyt ebben a legapróbb részletekig megállapodtunk, én és Komáromy
György rögtön megszereztük a két egyforma ezüst gyufatartót s én a
magaméval rögtön utaztam haza. És pedig Bécsen át, a hová kellett jönni
Vigneras bankárnak a pénzzel, valamint a forradalmi komité
megbizottjának is a pénz átvétele végett.
A hogy akkor értesültem s a hogy még ma is emlékszem, el kell mondanom
röviden a magyar forradalmi ügy titkait, mert másképen ezt a pénzdolgot
megérteni nem lehet.
Hanem, édes vajdám, egyre figyelmeztetlek.
Először is én a tervezett forradalom minden titkába beavatva nem vagyok.
Módomban állott ugyan florenczi és pesti barátaimtól és ismerőseimtől
mindent apróra megtudni, de én arra nem törekedtem, sőt az még eszembe
se jutott. A hová pajtásaim mentek, velük mentem; a mit rám biztak, azt
elvégeztem, azon tul egyébbel nem igen törődtem. Anyámmal és apámmal
lehetőleg jó egyetértésben iparkodtam lenni, a mi ugyan elég furcsa
volt, mert apám Deák pártjához, anyám pedig Kossuth pártjához tartozott
s Deák békés uton akart kiegyezni, Kossuth pedig az olaszokkal és
poroszokkal szövetkezett nyilt háborura.
Másodszor mindazok nevét, a kik a forradalmi bizottság tagjai voltak,
talán megirnom nem szükséges vagy talán nem is lehet. Élőszóval ugyan
megmondom neked édes vajdám, le is irom, de hogy minden élő ember nevét
kiirjuk, azt majd akkor döntsük el, a mikor följegyzéseimet vagy én,
vagy te, vagy együtt sajtó alá rendezzük.
Ugy volt a dolog, hogy Pesten az 1866-ik év telén és tavaszán volt egy
forradalmi bizottság vagy mi. Nekem azt mondták, ez még az, a mely két
vagy harmadfél év előtt Almássy Pál vezetése mellett alakult s melyben
én részt nem vettem s melyről voltaképen alig tudtam valamit.[15]
Ennek a pesti bizottságnak különféle nevei voltak. Maga Kossuth hol
»Pesti Nemzeti Bizottság«-nak, hol »Nemzeti Forradalmi Komité«-nek
nevezte. Hallottam »Nemzeti Függetlenségi Bizottság«-nak is.
Annyit tudok, hogy az öreg, tudniillik Kossuth, ennek nem volt tagja,
sőt erre kegyetlenül haragudott. Ezt pedig onnan tudom, hogy Kossuth
nekem maga mondta; a Komité tagjait előttem az ország függetlenségének
kivivására mindig képteleneknek és alkalmatlanoknak hirdette, sőt az
emigráczió munkájának sikerét a Komitétől mindig féltette.
Kossuth 1866. évi májusban átjött Turinból Florenczbe, hogy az olasz
miniszterekkel, Lamarmorával és Ricasolival, esetleg a királylyal is
személyesen tanácskozzék. Meglátogatott minket is.
De én is fölkerestem őt a »New-York« szállodában, mert ugy emlékszem,
ott volt szállva. Mondtam neki, hogy Komáromyval, Csákyval, Türrel
gyakran találkozom.
– Vigyázzon édes Gábor, – ugymond, – nagy baj lehet a kétféle
vezetésből. Otthon a Komité akar vezetni s alig közli velem minden
dolgát, a franczia, olasz és porosz udvarok pedig velem állnak
érintkezésben. Egy kézben kellene lenni a vezetésnek, a nemzet pedig
csak rám hallgat s ha megy valaki után, csak utánam.
Igaza volt az öregnek, de én akkor nem igen láttam különbséget a két
vezetés közt. Csak azt hallottam, hogy egymást birálgatták.
Kossuth maga Turinban rezideált. Politikai ügynökei voltak Párisban:
Irányi Dániel; Londonban: Vukovits Sebő; Brüsszelben: Ludvigh;
Berlinben: Nemeskéri Kiss Miklós. Itthon kik voltak főbb emberei: alig
tudnám megmondani. Azt tudom, hogy Viktor Emánuel király az olaszországi
magyar legiót Kossuth vezetésére bizta.
Viszont a forradalmi Komité tagjai voltak külföldön Klapka, Türr,
Komáromy, gróf Csáky Tivadar; mig Perczel Mór és az öreg Vetter
Kossuthoz is tartoztak, a Komitéhöz is.
Mikor a háboru megindult, ugy hallottam, a két vezetés Kossuth kezében
egyesült, de haszna a gyors békekötés miatt az egyesülésnek nem volt.
A Komité emberei kieszközölték, hogy a forradalmi fölkelés szervezésére
Olasz- és Poroszország pár millió frankot előlegezzenek, fele részben az
egyik, másik fele részben a másik. Ezenkivül az olaszországi magyar
légió költségeit viselje Olaszország, a poroszországi magyar légió
költségeit pedig Poroszország. Azt a légiót vezette Földváry Károly,
emezt Klapka György.
Az a pénz, melyet Vigneras párisi bankár hozott Bécsbe, a fölkelés
szervezésére küldött előleg volt. Ugy emlékszem 300.000 frank.
Én mihelyt Pestre értem, azonnal Benitzky Lajost kerestem föl. Komáromy
György hozzáutasitott. Vele közöltem küldetésemet s neki adtam át az
ezüst gyufatartót.
Ő vagy vele együtt a Komité gróf Sz. J.-t bizta meg azzal, hogy Bécsben
találkozzék a másik ezüst gyufatartóval s onnan hozza el a pénzt.
Többé ebbe a dologba nem avatkoztam, azt se tudom, mi lett a pénzzel.
Junius és julius nagyrészét Pesten és Csurgón töltöttem. Nem éreztem
ugyan jól magam, az én nyughatatlan vérem engem anyám s Tibor és Pista
öcsém közelébe hajtott, de atyámat nem hagyhattam el. És pedig azért
nem, mert ő különben is izgatott és ingerült volt s azonkivül mások is
ingerelték öcséim ellen, a mi miatt egyszer a Kaszinóban gróf Szapáry
Antallal volt is egy heves összekoczczanásom. No de erről később
beszélek.
Tibor és Pista öcséim anyámtól elváltak, átmentek Poroszországba s ott
Klapka légiójához vagy helyesebben Klapka táborkarához csatlakoztak.
Tényleg részt akartak-e venni a csatározásokban, nem tudom.
Egyszer Pesten reggel még ágyamban fekszem, s az inas egy levelet hoz be
Pista öcsémtől, ki azt irja, hogy Tiborral együtt elfogták, viszik őket
Bécsbe, pénzük sincs, csináljak valamit.
Pénzem nekem sem volt, apámtól pedig most e czélra nem kaptam volna egy
garast se. Tenni pedig rögtön kellett valamit. Mentem Csurgóra azonnal.
Ott volt Gyula bátyám, igen betegen feküdt, közöltem vele a dolgot s
felszólitottam, hogy segitsen. Nagyobb összeg pénze neki se volt, hanem
adott egy levelet apám akkori titkárjához Matolayhoz, hogy ő minden
esetre teremtse elő nekem a szükséges összeget. Elő is teremtette s
mikor ez már a kezemben volt: akkor kerestem föl apámat a palotában s
akkor közöltem vele az egész dolgot.
Apám borzasztó dühbe jött, nem akart a fiukról semmit se tudni,
fenyegetődzött, hogy kitagadja őket, kijelentette, hogy többé látni se
akarja egyiket se.
– Én – ugymond – főispán vagyok, bizalmas embere a királynak, ezek a
gyerekek meg lázadók, pártütők, ellenséggel szövetkezők, milyen képpel
állok én a király elé?
Hiába csillapitottam. Haragja nem engedett. Kinosabb jelenetem soha nem
volt apámmal.
– Megtiltom neked is, hogy egy lépést tégy érdekükben, akármi lesz
velük. Hogy abba a dologba keveredtek, azt nem tudtam, de hogy te közbe
akarsz járni, azt már tudom és azt határozottan megtiltom.
Végre én is elkeseredtem s azt mondottam apámnak:
– Tehetsz apám, a mit jónak látsz, neked szabad, mert apánk vagy, de én
testvér vagyok, nekem is van kötelességem a testvérek iránt, azokat el
nem hagyhatom s akármilyen fájdalmadra esik, én megyek Bécsbe.
Erre lassanként lecsendesült s azt mondta:
– Jó, menj hát és csináld azt, a mit jónak látsz, de én a dologról
semmit se tudok, semmit se akarok tudni.
Kis vártatva kérdezé aztán:
– Hát pénzed van-e?
– Gyulától kaptam.
– No hát csak eredj!
E szavakat már meglehetős jó indulattal mondta. Tudtam én azt, hogy apám
megjuhászodik. Hiszen szerette ő Tibor és Pista öcséimet is.
Ezt azonban megelőzte összeszólalkozásom gróf Szapáry Antallal.
Szapáry Antal gróf egykoru volt apámmal, egy évben születtek, egymással
meglehetősen jó és bizalmas viszonyban állottak. 1848 előtt ugyan apám
Deák táborához, Szapáry pedig inkább a konservativekhez tartozott, de
azért az országgyüléseken is Pozsonyban sokat voltak együtt s volt
együtt szerepük, mint utóbb hallottam, Wesselényi Miklós bajvivásaiban
is. Micsoda szerepük: erre már nem emlékszem.
Én sokkal fiatalabb voltam, még fiánál, gróf Szapáry Gézánál is sokkal
fiatalabb, de azért, mint afféle grófok, főrendüek a korkülönbségre
semmit sem adva, fesztelen bizalmassággal érintkeztünk egymással. A
kaszinóban naponként találkoztunk.
Ekkor is ott találkoztunk.
Szóba jött Tibor és Pista esete. Általános volt a vélemény, hogy
öcséimet ne hagyjuk sorsukra, hanem tegyünk valamit.
Csak gróf Szapáry Antal volt ellenkező nézeten. Oda fordult apámhoz.
– Hagyjátok – ugymond – a gyerekeket. Te ugy se mehetsz a császár elé,
ha ő megtudja ez esetet; – ha pedig azt is besugják, hogy te fiaidért
lépéseket tettél: egyenesen elveszted a császár kegyét. Egy-két esztendő
meg nem árt a gyerekeknek.
Rettenetes dühbe jöttem erre a beszédre.
Oly hevesen s oly goromba szavakkal rohantam Szapárynak, hogy azt
hitték, le akarom fülelni vagy ki akarom dobni. Megfogtak s elibém
álltak.
Ez azonban eszembe se jutott. Magamhoz is tértem azonnal s sajnáltam
szavaim durvaságát. De mégis vettem a kalapomat s eltávoztam. Távozás
közben azt mondtam Szapárynak.
– Egy pillanatig se maradok veled, ha te közénk és apám közé akarsz
furakodni.
Apám is jól összeszidott e hevességért, de ez mégis tett rá hatást.
Ezután lett engedékeny.
Rögtön mentem Bécsbe. Bécs azonban nagy erdő s egyáltalán sejtelmem se
volt arról, hogy öcséimet hol találhatom meg. Még arról se, hogy
érdekükben esetleg kivel beszéljek. A mint az utczán tévedeztem, hogy
megyek először is a Magyar Kanczelláriához, hát csak jön velem szembe
gróf Széchenyi Ödön s megszólit:
– Gábor, tudod-e mi ujság?
– Nos.
– Tibor és Pista öcséid itt vannak szállva a Hotel Munchban,
olyanformán, mintha foglyok volnának. Egy tiszt ügyel fel rájuk.
Nagyon megnyugodtam, hogy nem valami nagyon üldözött katonai fogolynak
tekintik őket. Persze akkor már fegyverszünet volt s folytak a
békealkudozások Porosz- és Olaszországgal.
Rögtön fölkerestem öcséimet, tőlük azonnal mentem a táviró hivatalba s
táviratoztam gróf Csáky Tivadarhoz, hogy keresse föl Bismarck grófot
vagy Vilmos porosz királyt s közölje velük öcséim helyzetét.
Másnap Tibor és Pista öcséim szabadok voltak, sőt utlevelet kaptak
Svájczba. Pénzemet átadtam nekik s ők azonnal elutaztak Genfbe.
Csákyval később találkoztam s kérdeztem, miként vivta ki ezt a gyors
sikert?
– Egyenesen Bismarck grófhoz mentem – ugymond – s kértem a gyors
közbenjárást. A gróf azt kérdezte, hogy a két gróf Károlyi rokona-e gróf
Károlyi Alajosnak? Mondtam, hogy első izben unokatestvérek, apjuk két
testvér. Erre azt felelte: miért nem fordulnak önök gróf Károlyi
Alajoshoz? – Hiszen a két gróf Károlyi exczellencziádnak akart
szolgálni, nem gróf Károlyi Alajosnak. Bismarck elmosolyodott s azt
mondta: igaz. S hozzá tette: az egész Klapka-légió se ártott annyit
Ausztriának, hogy azért érdemes volna két embert fogva tartani.