urak hajdanán. Lehet őket sajnálni.
Igaza volt. S én is, minél tovább néztem őket, annál inkább kezdtem
érezni azt a fájdalmat, melyhez e szegény zsidóknak joguk volt.
A szállókat, zárdákat, kórházakat, laktanyákat nem igen nézegettük. De a
Gecsemane kertet korhadt fáival s a Golgotha hegyét megnéztük.
Kirándultunk Jeruzsálemből Bethlehembe, a Jordán vizéhez és a holt
tengerhez.
Első utunk a holt tengerhez volt. Borzasztó a vidék kopársága, melynek
sziklás göröngyein át az ember oda ér. De a holt tenger környéke se más.
Megfürödtünk vizében. A viz ugy tele van sóval és naftával, fajsulya oly
nagy, hogy az ember nem tud benne elmerülni. De még a kutya sem. Medor
kutyám kitünő apportozó volt. Bedobtam egy követ a part mellett a vizbe
s felszólitottam hozza ki. Nagy készséggel törekedett a viz alá bukni s
a követ megfogni: nem volt képes. Hiába kapálódzott, hiába kisértette
meg háromszor is, nem boldogult. Utóbb abban hagyta s nézett rám
kérdőleg. Szemrehányást tettem neki: micsoda dolog ez? Nem türte sokáig,
négyfelé vetette négy lábát s megugatta a tengert. Egyebet nem tehetett,
minthogy ekként összeszidta s arra háritotta a felelősséget. Be kellett
látnom, hogy igaza van, mentsége tökéletes.
Fürdő után felöltözve lóra ültünk s a Jordánhoz indultunk. Nagy meleg
volt s a forróságban a sósfürdőtől ugy égett a bőrünk, hogy majd
lefordultunk a ló hátáról. Végre két órai keserves lovaglás és
vakaródzás után a Jordán folyóhoz értünk.
Iszapos, sárgás, piszkos vizü folyócska ez. Legalább akkor ilyen volt.
Rögtön leszálltunk lovainkról, levetkőztünk s bele a vizbe. Különösen
jól esett ez édes vizben való fürdés. A sok sót leáztatta bőrünkről s
aztán kitünően éreztük magunkat azonnal. A parttól jó távolra, majd fél
óra járásnyira sátort ütöttünk s szakácsunk főzni kezdett. Mig ebédünk
elkészült, addig mi sátoraink árnyékában lefeküdtünk s pihentünk. Az
ebéd igen, de igen jól izlett.
Alig hogy elvégeztük, jól el se végeztük az ebédet: nagy messzeségben
nagy porfelleget veszünk észre. A porfelleg mind közelebb-közelebb jött
hozzánk s lassankint morajt is hallottunk, melyet a sziklán a sok ló
lábának kopogása okoz. Kérdeztük a dragománt, mi lehet ez?
A dragomán perczről-perczre nagyobb rémülettel nézte a közelgő
porfelleget. Végre kimondá, hogy rabló beduin csapat közelg felénk, mely
elvégezte már valahol rabló kirándulását s most zsákmánynyal terhelten
siet vissza a Jordánon át annak keleti partjára a pusztába.
Minket nem lepett meg annyira a rémület, mint a dragománt. Hiszen nekünk
szerződésünk volt a dragománnal, ennek pedig menedéklevele a beduin
rablók támadása ellen. Igaz, hogy ha a beduinok nem tisztelik
szerződésünket s nekünk levágják fejünket, nem igen tudtunk volna s nem
is ért volna sokat panaszra menni, de hát ilyen baleset nem jutott
eszünkbe. Noha jól láttunk annyit, hogy a beduin sereggel megküzdenünk
annak nagy száma miatt lehetetlen lett volna.
A dragomán is bizhatott váltságlevelében, melyet a rablók jaffai és
jeruzsálemi irodájával kötött, de hát ő tudta már hallomásból is,
tapasztalásból is, hogy nem minden beduin főnök s nem mindig szokta
megtartani a kötést. Kivált ha a rabló kaland rosszul ütött ki és
zsákmány nem akadt: akkor a váltságlevelet gyakran figyelmen kivül
szokták hagyni.
Végre mikor már a beduinok csak ugy egy-két kilométer távolságra voltak:
némileg megnyugodva jelentette a dragomán:
– Diab sejk jön embereivel.
Honnan tudja? E kérdésre nem felelt. Mi ugyan e távolból semmiféle
embert föl nem tudtunk ismerni.
A rablócsapat és főnöke is észrevette kis sátortáborunkat s legelésző
állatainkat s egyenesen odajött hozzánk.
A csapat csakugyan beduin volt a Jordánon tul való pusztaságból s főnöke
csakugyan Diab sejk volt. Máig se tudom elgondolni, hogy dragománunk
miről tudta oly nagy porban és nagy messzeségből fölismerni.
A sejk leszállt lováról, kantárját átadta egy beduinnak, hosszu puskáját
felakasztotta nyeregkápájának szarvára s lassu lépésekben hozzánk jött.
A szinpadi hős komolyságával, méltóságával és lassu nagy lépteivel
közelgett. Nála azonban ez egyéni és faji sajátság s nem szini akadémiai
tanulmány.
Szép nyulánk termetü, magas barna férfiu. Bajuszszal és
Kossuth-szakállal. Ruhája diszes és fénylő, aranyos himzésekkel tele. Ha
puskáját ott hagyta is a nyergen, övében volt elég fegyvere. Kard, tőr,
pisztolyok. S aztán ott voltak beduinjai vagy ötvenen. Szép, szikár,
tüzes arab lova valamennyinek. Legszebb a sejknek.
Üdvözölt bennünket szóval és homlokához emelt kezével. Mi is üdvözöltük
s minthogy a fekete kávénál voltunk már, megkináltuk kávéval. Szivesen
fogadta el. Dragománunk rögtön leteritett neki egy szőnyegpokróczot,
arra vánkost s a sejk leült maga alá kuporitott lábbal keleti módon.
Ennivalót nem fogadott el, de a kávét jóizüen itta.
Beszédbe ereszkedtünk.
Ő rablókalandjáról csak annyit mondott, hogy »látogatást« tett a Jordán
innenső partján. Hol járt s minő eredménynyel: nem mondta, de mi se
kérdeztük.
– Azt látom, – ugymond, – ti gyaurok vagytok, ingilizek vagy frenkek.
– Mi nem vagyunk se ingilizek, se frenkek, mi magyarok vagyunk.
A magyarokról nem tudott semmit, de nem is volt ránk kiváncsi.
– Mindegy az, – szólt, – Allahnak sok népe van a világon.
Lovainkról azt mondta, hogy azok semmit se érnek. Kérdezte, mennyi
fegyverünk van. Megmutattuk fegyvereinket. Puskáinkat nehéznek találta.
Mondtuk, hogy azokkal oroszlánokra vadásztunk Áfrikában. Nem tett rá
semmi megjegyzést.
Egy Flaubert-pisztolyom különösen megtetszett neki. Gondosan nézegette s
kérdezte, miért van olyan kis lyuka? Mondtam, hogy ezzel a legyet is
biztosan le lehet lőni. Láttam, hogy szivesen venné, ha neki is volna
ilyen fegyvere. Kezébe nyomtam s azt mondám:
– Diáb sejk, megtiszteltél azzal bennünket, hogy vendégünk voltál,
fogadd el tőlem emlékül.
Nagyon megörült neki, megköszönte s övébe tette.
– Ha eljöttök a Jordánon tul a pusztába, ti is az én vendégeim lesztek.
Esze ágába se jutott minket bántani. Igaz, hogy a dragománnal mindjárt
kezdetben nehány arab szót váltott s láttuk, hogy megértette, hogy van
váltságlevelünk.
Harmincz öszvérje és szamara volt. Valószinüleg mind rablott zsákmány.
Minden öszvér és szamár megterhelve zsákmánynyal. Ruhanemüek, eleség,
mindenféle zöldség, több zsákra való uborka, fegyverek, vaseszközök,
edények össze-vissza. Ugy látszik, a beduin ha rabol, nem válogatós.
Kecskéjük, juhuk is lehetett vagy 30–40 darab, a melyet hajtottak
magukkal. Pénzt, ékszert kaptak-e, nem tudom.
Volt szolgáink közt egy beduin is. Mig a sejk ott kávézott, ez a
szolgánk elindult gyalog, azután visszajött, lovára ült s eltávozott
tőlünk a Jordán felé. El nem gondolhattuk, mit akar, de nem szóltunk
neki.
Mikor a sejk elment tőlünk csapatjával, ugy egy óra mulva csak jön ám a
mi beduin szolgánk s hoz magával a nyeregben egy eleven kecskét s egy
zsák uborkát.
– Hol vetted te ezt?
Hát a gazember lement a Jordánhoz, oda állt egy rekettye-bokorba az
átkelőnél s mig a rablók az átkeléssel vesződtek, ő ellopott tőlük egy
kecskét és egy zsák uborkát. Onnan hozta zsákmányát. Még dicsekedett is
vele.
Összeszidtuk, mint a tyukhordó kányát, de hát mit tehettünk mást? Mi
bizony megettük a kecskét is, az uborkát is jóizüen. A dragomán dolga
volt, adott-e érte valamit a beduinnak.
Innen visszatértünk Jeruzsálembe. Tibor öcsém ekkor megbetegedett,
ágynak esett, istentelen torokgyikot kapott. Nem maradhatott
Jósafátvölgyi sátorunkban, hanem beszállásoltuk a városban egy hôtelbe,
hol tiz napig őrizte az ágyat és a szobát. Orvosról gondoskodtunk,
ápolót és szolgát hagytunk nála s mi Deuchmannal apróbb kirándulásokat
tettünk.
Egyszer, a mint ülök sátram előtt s keleti ember módjára minden
gondolkozás nélkül nézem a puszta világot, csak látom ám, hogy a szent
város felől a kopasz sziklákon valami emberforma kis fekete tömeg
hömpölyög felém s mintha egyenesen nekem tartana, mintha épen velem
volna valami dolga. Utóbb látom, hogy feje, keze, lába egyaránt mozog s
két szemével csak engem néz. Majd el kezd integetni hozzám s kalapját
emelgeti. Végre odagurul hozzám s egyenesen a nyakamba ömlik.
– Jó napot, jó napot kedves jó barátom!
Éppen a gallérját akarom megfogni, hogy odább repitsem, mikor felismerem
a jó öreg spanyol bankárt, Guadrez Vidált, a kivel Messinából
Alexandriába utazásunk alkalmával a hajón megismerkedtünk s
megbarátkoztunk. Ő jött hozzám ilyen váratlanul.
Lélekszakadva jött. Ezer panaszszal jött hozzánk Gerard ur ellen, ki a
Notre Dame de la Salette nevü szent szüzet fölfedezte s a bucsujáró
társaságot szervezte. Könyörgött, rimánkodott, hogy mentsük meg körmei
közül s holmiját, podgyászát, pénzét, iratait hozzuk el tőle.
– Képzeljék önök, tisztelt gróf urak, mi történt velem. Nem hallgattam
önökre, nem követtem én vén szamár az önök jó példáját, beálltam ebbe a
bolond társaságba. Beirtak jegyzőkönyvükbe, vettek tőlem reversálist,
elvették utlevelemet, papirjaimat, pénzemet s minden czimen fizettetnek
velem nagy összegeket. Ez még hagyján! De én mulatni, szórakozni, üdülni
indultam utnak, ez a Gerard ur pedig egyik zárdából a másikba visz,
egyik templomból a másikba hurczol, minden szent helyen órákig
térdepeltet, imádkozni kell egész nap, minden másod napon
agyonbőjtöltet, éhes vagyok, mint a kutya, a rizskását már utálom, kilel
a hideg, ha látom is s aztán még abból sem kapok eleget. A tömjéntől már
ájulásba esem, gyónni meg annyit kell, hogy száz spanyol grand se
követett el annyi bünt, a mennyit én már meggyóntam. Pedig én bankár
vagyok, nem grand, nem is akarok én se grand lenni, se szent ember,
elkéstem én mindakettőtől. De mit csináljak, ha mindennap uj meg uj
gyóntató pap elé hurczolnak? De talán még ezt is kiállanám, de most meg
végrendeletet akarnak velem csináltatni s éjjel-nappal a halállal meg a
pokollal ijesztenek, fölvernek álmomból s minden bucsujáró kegyes
asszonyt nyakamra zuditanak s el akarják velem hitetni, hogy az ő
üdvösségük is csak tőlem függ. Azután azt akarják, hogy én mindenféle
szentföldi zárdára és alapitványra s mindenféle római intézetekre
százezreket hagyjak. Hiszen nincs nekem sok millióm, gyerekem meg elég
van. Hát azok aztán miből élnek? De engem agyon is ütnek, ha nálok
nélkül ilyen dologba keveredem. Csak most szabaditsanak ki önök tisztelt
gróf urak, tisztelt barátaim; soha többé a szent földre el nem jövök,
hanem otthon maradok Spanyolországban s önöket is szivesen meghivom oda
vendégeimnek. Csak mentsenek meg!
Vége-hossza nem volt panaszának, Deuchmannal sokat nevettünk szegény
öreg bankárnak kétségbeesésén, de nyomban el is határoztuk, hogy
segitünk rajta.
Fölkerestem Gerard urat s közöltem vele a dolgot. Kimentette magát, hogy
most nem tárgyalhat velem, mert épen most valami szent látogatást kell
végeznie. Igy jártam vele másodszor és harmadszor is. Végre a magam
módja szerint, keményen kezdtem vele beszélni s erre ő hidegen
elutasitott, hogy semmi közöm se az ő dolgához, se Vidál Guadrez
dolgához. Elmentem a spanyol konzulhoz, ez is nehézkesnek mutatkozott.
Gerard nagyon erősnek érezte magát a sok papnál, püspöknél és a franczia
konzulnál. Az igaz, hogy ezek nem sokra becsültek minket, de nem is
ismertek. Utóbb azt mondtam Gerardnak, hogy én megveretem, kezét-lábát
eltöretem, de ép-kézláb őt Jaffába vissza nem eresztem. Inkább
szövetséget kötök a beduinokkal s hivatkoztam is egy török barátomra,
Fuad effendire, a ki nekem ebben kezemre jár. Ha pedig Guadrez Vidált
kiadja: menjen a pokolba, nem törődöm vele.
Veszekedés közben annyi nagy hirü és nagy hatalmu franczia barátom nevét
hallotta tőlem, hogy utóbb is négy-öt napi viaskodás után alkura fogta a
dolgot s bizonyos összegü váltság után szabadon eresztette Guadrezt, ki
rögtön a mi védelmünk alá helyezkedett.
De azért mégis félt. Félt attól, hogy Gerard valami barátok utján őt
utóbb is még lefüleli s tőlünk ellopja. Elsegitettük tehát onnan Jaffába
s megegyeztünk, hogy ott sem marad, hanem átvitorláz Bairuthba s ott
bevár bennünket.
Ugy is lett.
Bairuthban biztonságban érezte magát az öreg spanyol mindaddig, mig mi
oda nem érkeztünk. Azután meg még inkább. Vidám, jó kedvü, mivelt és
kellemes utitárssá alakult át nálunk, eljött velünk Konstantinápolyba
is, de a honnan már nem egy uton indultunk el. Ő a krimi félszigetre
ment Oroszországba s ettől kezdve elvesztettük nyomát.
1867-ben még egyszer találkoztam vele. Kimentem Párisban az orleánsi
pályaudvarra, valakit vártam. Egyszer csak nyakamba ugrik az öreg ép oly
váratlanul, mint a Jósafát völgyében. Bemutatta egyik fiát is, ki ott
vele volt s ott fia előtt hálálkodott, hogy én mentettem meg őt s
vagyona egy részét a jeruzsálemi kapzsi szentektől.
Többé nem láttam.
Mihelyt Tibor öcsém jobban lett, azonnal elindultunk Názáretbe. Van-e
oda Jeruzsálemből több ut is, nem tudom; – mi Naplus felé mentünk.
Gyönyörü szép ut az, mely arra vezet. A legszebb, melyen a szent földön
és Sziriában jártunk.
Borzasztó hőség volt. Mint a kemencze, ugy égetett a nap, de még a föld,
a sziklák is forrók voltak. Izzadtunk kegyetlenül s eltikkadtunk
egészen. Kimondhatatlan örömöt okozott nekünk is, szolgáinknak is,
állatjainknak is, midőn Naplushoz közel egy forrást s egy gyönyörü tavat
találtunk.
A forrás neve, ha jól emlékszem, Ana Szultána, valamelyik Padischah
anyjáról elnevezve. Vize ott helyben egy kedves kis tóvá gyülik össze. A
tó partja sürü lombos fákkal van körülvéve, a fák galyai belehajolnak a
vizbe. A víz hüvös.
Ez egy szent forrás, mint később megtudtuk. Különösen a keleti egyház
hivei tartják szentnek s az orosz pópák, kalugyerek és zarándokok, a kik
Jeruzsálembe mennek, soha el nem mulaszthatják ennek meglátogatását. De
mi erről semmit nem tudtunk. A szentségnek semmi külső jelét észre nem
vettük. Se keresztet, se kápolnát, se oszlopot, se remete-barlangot.
Csakis igy történhetett velünk meg az eset.
A forrás partján ütöttünk ugyanis sátrat. A tikkasztó hőségben
sátorunkban rögtön levetkőztünk, egy burnuszt öltöttünk magunkra s bele
feküdtünk a tóba fürödni és hütőzni. Fehér arab burnuszunkat persze a
parton hagytuk a sziklán.
Mikor legjobban lubiczkoltunk: egyszerre csak szent ének hangja üti meg
fülünket. Felütjük fejünket, kinézünk, hát ott van előttünk egy nagy
csomó szent zarándok. Férfiak, asszonyok, gyermekek, száznál is többen.
Három pópa vezette őket kereszttel, szent zászlókkal. Oroszok voltak
mindannyian. Minket ők még a fagalyak miatt nem vettek észre, de mi jól
láttuk valamennyit.
Mit csináljunk? Ez volt a kérdés.
Kiugorni, burnuszunkat ránk kapkodni és elfutni alig lehetett.
Okvetlenül észrevesznek s a vakbuzgó fanatikus tömeg még agyon is verhet
bennünket. De minden esetre megbotránkozik azon, hogy a szent vizbe
fürödni beültünk.
Halkan tanakodtunk mind a hárman. Abban állapodtunk meg, hogy ott
maradunk a vizben, belehuzzuk magunkat, a mennyire lehet, hátha nem
vesznek észre. Szerencsére dragománunk oda jött a partra s burnuszunk
fölött őrködött.
A pópák ott valóságos isteni tiszteletet rögtönöztek. Megáldották a
vizet. Megáldották a jelenlevőket és távolvalókat. Imádkoztak,
énekeltek. Velük együtt az egész társaság. Utóbb mindenki elővette
edényét, ki kulacsot, ki kobakot s azokat a szent vizzel megtöltötték.
Mi pedig ott lappangtunk a viz alatt, tőlük alig tiz lépésre, óhajtva,
hogy észre ne vegyenek.
Legalább egy egész óráig tartott az isteni tisztelet. Azután elvonultak
egy kis távolra, fönt a dombon letelepedtek, szegényes ételüket,
pogácsájukat elővették s elkezdtek falatozni. Ekkor bujhattunk ki a
vizből s vehettük fel burnuszainkat. Meredt szemekkel néztek ránk, a
mint a három fehér alak közelükben elvonult. De nem szóltak semmit.
Názárethbe későn este érkeztünk. A városon kivül ütöttünk sátrat s
dragománunk s szakácsunk első dolga lett volna valami ennivaló után
nézni. Nagyon éhesek voltunk s összes készletünk kifogyott. Se száraz,
se holt, se eleven enni valónk nem volt egy falat se. Azonban a városban
embereink már nem kaptak semmit. Feljött a csillag, minden bolt, minden
áruház be volt zárva, embereinkkel szóba se álltak.
Dragománunk azzal biztatott, hogy majd lesz holnap enni valónk, mára
elégedjünk meg egy kis vad hagymával.
Vad hagymával? Az öreg apám se evett vad hagymát. Mutatta a dragomán,
hogy van a mezőn elég.
– Magunknak kell azt lelegelnünk, mint a birkának?
Arabjaink e közben kimentek a mezőkre s rövid időn egy nyaláb üde
hajtásu vad hagymát hoztak. Ettünk belőle. Magam is addig ettem, mig az
éhséget nagyjában elvertem. Istentelen rossz zöldség volt, de valami
hagymaize csakugyan volt.
No hanem azt az éjszakát, a mely erre következett, el nem felejtem. Én
olyan rosszul talán sohase éreztem magam, mint ezen az éjszakán. A
milyen gyomorfájásom nekem lett, olyat nem kivánok ellenségemnek se. Egy
perczre be nem hunytam szemem, alig vártam a reggelt. Orvosról,
patikáról persze szó se lehetett. Tibor öcsém és Deuchmann jobban
kiállták a vadhagymaebédet, mint én, de ők se érezték magukat valami
jól. Hanem arabjaink, beduinjaink ugy aludtak, mint a bunda.
Názárethben mi is megnéztünk mindent, a mit a szentföldi utazóknak meg
szoktak mutatni. De nem gyönyörködtem én semmiben. Vad-hagymaszaga volt
én előttem mindennek, az egész uj testámentumnak, valamennyi apostolnak
napokon át.
Názáreth vidéke nem valami szép. Kopár ez is nagy részben, alig tudtam
elképzelni, miből élnek itt az emberek. A vidéken nincs is sok látni
való szent hely. A hol Gábor arkangyal leszállt és megjelent: azt a
helyet természetesen első sorban néztük meg. Szent hagyomány, de ahhoz
más nevelés, más gondolkozás, talán más életkor is kell, mint a miénk
volt, hogy az áhitatos hit mind azt látásunk és képzeletünk elé hozza, a
mit a szent hagyomány e helyhez köt. És valamennyi emléktárgyhoz, melyet
a szent földön mutogatnak.
Megemlitem azt is, hogy Naplus és Názáreth közt sáskajárást is láttunk.
Csakugyan ugy jött a sáska, mint a felhő és csakugyan olyan sürü
árnyékot támasztott s ugy elfödte előlünk a napot, mint a legsötétebb
felhő. S épen ott rebbentek le ezek a gyalázatos férgek, a hol mi
voltunk. Lovaink térdig gázoltak a sáskában s folyton prüszköltek s
kapkodták fejüket, a mint egy-egy sáska az orrukhoz verődött. A patak
vize is egy láb mélységre tele volt sáskával. Igen rövid idő alatt
leettek ezek mindent s a zöld pázsit kopasz barna sivataggá lett utánuk.
Ezeknek nem ártott a vadhagyma se.
Valami furcsa szaga van a sáskának. Hasonlit a rothadni kezdő pállott fű
szagához. Medor kutyámat is idegessé tették. Ugy járt köztük ugrálva,
mint mikor a kuvasz a tavaszi vetés közt fut. Engem csak akkor
boszantottak, mikor egyik-másik a fülembe kapaszkodott. Láttuk azt is, a
mint a falubeli emberek kijöttek olyan ökörkolomp-féle haranggal s ennek
hangjával ijesztették, riogatták őket. Nem használt az semmit. Nem is
ügyeltek a hangra. Jól láttam, hogy talán ötvenszeres rétegben is voltak
egymás fölött. Az alsó rétegek rágták, a mi zöldet találtak, a felső
rétegek meg röpködve ugráltak előre, hogy ők is a zöld fühöz jussanak.
Nagy zugó, sistergő, sziszegő hanggal mentek előre. Kérdeztem a
dragománt, mi adja ezt a hangot?
– A mint az állkapcsukat verik össze, az csattog ilyen nagyon.
Ezt felelte, akkor elhittem, de most már tudom, hogy nem állkapcsuk
csattogása ez a hang.
Názárethből Sziriába mentünk át. Az utolsó helység a szent földön
Saphet, a hol megálltunk. Itt azonban kicsiny hija, hogy pórul nem
jártunk. Itt alighanem Tibor öcsém vakmerősége mentett meg bennünket az
agyonkövezéstől.
Két ut vezetett Saphet felé. Az egyik hosszabb, meglehetős kerülővel, de
ez szebb, regényesebb, itt-ott fák, cserjék, füge- s pálmaligetek közt.
A másik sokkal rövidebb, de rideg és unalmas.
Mi magunk a hosszabb utat választottuk a dragománnal, a szakácsot pedig
a teherhordó állatokkal, a sátrakkal és a konyhával a rövidebb uton
küldtük előre. Utasitottuk őket, hogy a mint megérkeznek: üssenek sátort
s kezdjenek a főzéshez. Azt ugyis tudták, hogy a városon kivül kell
sátort ütniök.
Mire mi a városhoz értünk: akkorra már nemcsak a sátrak voltak felütve,
de az ebéd is elkészült s nekünk le kellett ülnünk, hogy azt elköltsük.
Alig kezdünk az ebédhez: a városból kezdenek kijönni az emberek, először
egyenként, azután csoportonként s kezdenek bennünket körülkeriteni.
Különösen sok gyerek és kamasz volt közöttük. Kezdenek utóbb ránk
kiabálni mind többen és mind hangosabban. Mi nem értettük, mit
kiabálnak, de arabjaink értettek valamit. Azt mondták: mindenféle csuf
névvel illetnek s agyonveréssel fenyegetnek.
Mi ettünk nyugodtan, rájuk se hederitettünk. Ez még nagyobb dühbe hozta
őket.
Valamelyik suhancz elkezdett ránk követ dobálni. Őt követte a második,
harmadik s utóbb ugy jött ránk a kő, mint a zápor. Eleintén arabjaink
felugráltak s kezdték őket fenyegetni s megtámadni, de ez csak olaj volt
a tűzre. Arabjainkat egy percz alatt ugy meghajigálták, hogy ezeknek
gyorsan menekülniök kellett hozzánk a sátor alá.
Ebédünket abban kellett hagyni. A támadók és kővel hajigálók már több
százan voltak. A helyzet válságossá volt.
Dragománunk ekkor állt elő bölcseségével.
– Nincs más segitség, – ugymond, – mint fölfegyverkezni s a támadó
tömegnek neki menni. Vagy-vagy. Ellenkező esetben biztos a
megköveztetés. Pár hónappal ezelőtt is egy angol karavánt kinoztak meg,
mely ugyanezen a helyen telepedett le. E helyet szentnek tekintik a
város fanatikus zsidó lakosai. Ennek pogányok által való tapodását s
megszentségtelenitését nem türik. Békés uton mi sem tudunk megmenekülni.
Ma pedig épen szombat van s az egész lakosság munka nélkül. Ma még
veszélyesebb a dolog, mint hétköznapon.
Egy perczig tanácskoztunk s rögtön elhatároztuk a fegyveres védekezést
és támadást.
Tibor öcsém egy vadászkést s egy pisztolyt vett a kezébe.
Én egy pisztolyt.
Deuchmann, Abel komornyik és a dragomán egy-egy puskát.
Az arabok valamennyien karddal vagy lándzsával fegyverkeztek föl.
Szakácsunk egészen vidám alaku hős volt. Volt neki egy póznája, melybe
egy vaskampó volt erősitve, a melyre a pecsenyehust szokta felakasztani.
Ő ezt a póznát vette a kezébe a vaskampóval.
Tehát vagy tizenketten voltunk egészen jól felfegyverkezve. A többi a
bátorságtól s a szerencsétől függött. Helyzetünk természete hozta
azonban magával, hogy ez idegen, vad, ázsiai földön, Sziria
szomszédságában, az első halálos lövést megtenni vonakodtunk vagy
legalább késlekedtünk.
Egyszer azonban Tibor öcsémet térdén egy kő találta, mely erős fájdalmat
okozott. Tibor öcsém erre dühbe jön, nem okoskodik tovább, vadászkésével
és pisztolyával neki rohan a tömegnek s mi utána. Magára természetesen
nem hagyhattuk.
Ettől a rohamtól s a sok meztelen kardtól és pisztolytól a tömeg
megfutamodott, be a városba. Mi utána. Agyon senkit nem lőttünk vagy
szurtunk, de az elől-utól talált emberekre sulyos csapásokat mértünk. A
futamodó emberek lassankint az udvarokba s a házakhoz elmenekültek s
mire a piacz közepére értünk, már nem volt ellenség előttünk. Bámulók
azonban voltak, mert zaj nélkül az egész csetepaté nem történhetett meg.
Arabjaink irtóztató orditással intézték a támadást, de Tibor öcsémből is
kiszaladt a káromkodás ugy magyar Miskásan, ugy, hogy az arabok azt
hitték, törökül beszél.
Estennen volt már az idő. Mi nem mentünk vissza, hanem fölkerestük a
konzult s nyomban elégtételt kértünk. Ő intézkedett is azonnal, s néhány
kolompost elfogatott. Azonban mégis azt tanácsolta, hogy korán reggel
szedjük föl sátorfáinkat s menjünk tovább, mert a város lakóinak
szokásuk azon a helyen az idegeneket megtámadni s ebből már sok
szerencsétlenség történt. Most is az éjszakán át és reggel
összebeszélhetnek s ő minden végletességért felelősséget nem vállalhat.