szent zarándoklást végeztünk Jeruzsálem környékén. Mezitláb,
szőrkötéllel, olvasóval, böjtölve és imádkozva. Minden becsületünk oda
lett volna itthon a mi társaságunkban, kivált az akkori felfogás
szerint.
Lefülelte azonban egy öreg spanyol barátunkat. A kivel igazán csak
később barátkoztunk meg, noha a »Moeris«-en lettünk ismerősök.
Ez öreg barátunk spanyol volt. Bankár Barcellónában és sokat
uzsoráskodhatott, hogy vénségére kegyes életre adta magát. Neve Vidal
Guadrez s mint később a szentföldön meggyőződtünk róla, kedélyes,
művelt, jóravaló öreg ur s nem is uzsorás. Ő is a szentföldre ment
buzgólkodni s neki addig-addig beszélt Gerard, mig csakugyan beállott
társaságába. Még nekünk is dicsekedett, milyen szerencse, hogy Gerarddal
találkozott. Mennyivel olcsóbban, kényelmesebben s az utonálló rablók
ellen mennyivel biztosabban s kellemesebben teszi meg majd a hosszu
utat.
No csak várj öreg spanyol bankár! Mi az ő szavára se hajoltunk s e miatt
ugyan okos emberek lettünk mi később az ő szemében.
Alexandriában mi kiszálltunk s a hajótól és szenteskedő társaságtól
elváltunk. Nem is gondoltunk arra, hogy velük valaha az életben
találkozzunk.
Ez egyiptomi nagy kikötővárosban csakhamar átengedtük magunkat a
kényelemnek és vidám szórakozásnak. Gondtalan életünk azonban néhány nap
alatt elborult annál az egyszerü oknál fogva, hogy pénzünk nem érkezett.
Mi még Algirból intézkedtünk pénz iránt s megjelöltük azt az időt, a
mikor Alexandriába érünk. Oda is értünk alig pár napi késedelemmel, de
pénzünk nem ért oda.
Volt ugyan még akkor, mikor kikötöttünk, néhány száz frankunk, csakhogy
egyikünknek se jutott eszébe takarékoskodni addig, mig pénzünk meg nem
érkezik. Elköltöttük mi minden nap a szokott összeget. Hiszen holnap
majd csak megjön a pénz, ha van esze.
De hát a mi pénzünknek nem volt esze. Fölosztottuk aztán magunk közt a
postára járást. Minden reggel, délben, este egyikünk a postára ment
zaklatolódni, de hiába. Táviratoztunk is erre-amarra, az is hiába volt.
A merre táviratoztunk: arra rendesen meg volt szakitva az összeköttetés.
Végre utolsó ötven frankosunkat váltottuk fel. Ez már komoly dolog volt.
Deuchmannak volt ugyan hitellevele vagy utalványa, de ez Kairóra vagy
Bairuthra szólt, itt nem adtak rá egy fillért.
Mit volt tenni, nyakunkba vettük a várost, hátha valami ismerősre
akadunk.
Én voltam szerencsés. Volt a piaristáknál egy tanulótársam, Finale,
Fialla vagy Finály nevü. Valami Hugó, Brúnó vagy mi volt a keresztneve.
Budapesti orvosnak volt a fia. Később megnősült, gazdag lányt vett el, a
lánynak volt sok milliós nagybátyja, ez a nagybátyja folyton pénzelte a
lányt is, férjét is, végre a férj Párisban telepedett meg, ott nyitott
bankházat s ma is gazdag, ha még meg nem bukott s ma is él, ha még meg
nem halt. Házasságáról sok mindenféle ostobaságot beszéltek. Nos hát ez
a tanulótársam az 1860-as évtized elején Alexandriába került s egy
előkelő angol bankháznál volt alkalmazva. Ezt valahogy felfedeztem s
közöltem vele fenakadásunkat.
Rögtön ment főnökéhez s ajánlott ennek, hogy ideiglen adjon hitelt.
A bankár elkérdezte: kik vagyunk, hányan vagyunk, hová valók vagyunk, mi
az utazási czélunk, meddig maradunk Alexandriában, mért fogyott el
pénzünk. Megfeleltem röviden s már-már hajlandó volt tárczáját kinyitni,
mikor azt kérdezte Finálytól:
– Mennyire becsüli Ön a nemes grófok családi vagyonát?
– Negyven-ötven millióra.
Persze bolondságot mondott az én Finály barátom. A mi kitünt nyomban,
mert a bankár azonnal becsapta tárczáját s hidegen kijelentette, hogy
kölcsönt nem adhat, előbb majd Londonon át tudakozódik utánunk, egy hó
mulva keressem föl.
– Akkor csak üljön ön a pénzére, nem egy hónap mulva kell nekem, hanem
ma vagy holnap.
Némi gondolkodás után kérdezte: miféle igazoló papirjaim vannak?
Mutattam neki párisi, madridi és algiri barátaink leveleit,
látogatójegyeit s ezek közt Mac-Mahonét is. Nem adott rá semmit.
De mutattam neki Buchanan látogatójegyét is. Ez az ur az amerikai
szövetséges államok elnökének volt testvére, vele együtt utaztunk
Marseilléből Algirba s bizalmas ismeretség fejlett ki köztünk. Ennek
jegyére megadta magát az angol s adott elegendő pénzt.
Kérdeztem azután, miért zárkózott el előlünk, mikor Finály megmondta
családi vagyonunk értékét.
– Hjah tisztelt gróf ur, negyven-ötven milliós vagyonu ember nem szokott
pénz dolgában fenakadni. Ez a szám gyanut költött bennem.
Pár nap mulva visszavittem a kölcsönpénzt, melyről azonban utólag meg
kell még jegyeznem, hogy az angol ezt mégse a mi szakállunkra, hanem
Deuchmann hitellevelére kölcsönözte.
Épen Alexandriában létünk alatt tartotta a Khedive az első lófuttatást.
Kimentünk oda mi is.
Maga a futtatás nem igen érdekelt bennünket; hanem igen is a közönség.
A Khedive vendége volt az egész közönség. Nagy sátorok voltak felállitva
nagy számban s ezek alatt fagylaltot, czitromlevet, szorbetet,
süteményeket tálaltak a közönség számára ingyen. No hiszen azt a
tolakodást kellett látni, azt a huzalkodást, kiabálást, a mi itt az oda
tóduló éhes tömegnél bekövetkezett.
Kavaszok, olyan rendőrfélék őrizték az asztalokat s vigyáztak a rendre.
Minthogy pedig személyválogatás nélkül ingyenes volt az élvezet: a
kavaszok azt gondolták, először nekik kell jóllakni. Nekifeküdtek tehát
a fagylaltnak, ennek az ismeretlen édességnek s puszta kezükkel két
marokra fogva tömték magukba, mint a disznók.
Azután eresztették csak oda a tömeget.
Hogy az alexandriai alsórendü nép miféle fajzat: azt megmondani nem
lehet. Török, arab, zsidó, berber, olasz, görög, franczia, máltai
egymásba keveredve, olyan furcsa nyelven beszél, a melyet se franczia,
se olasz, se arab meg nem ért. A nyelvük is valami keverék, az erkölcsük
se különb.
Előbb megettek, megittak mindent. Azután burnusz alá, kaftán alá,
salavári zsebbe rakták a tálczákat, tányérokat, csészéket, poharakat
halom számra. Egy máltai különösen annyit rakott zsebre, hogy azt már a
kavaszok is megsokalták s elvitték a biró elé. Elég kalóz képe volt
hozzá, hogy elzárják.
Nem tudom, vannak-e még lófuttatások Alexandriában. Azt se tudom, ha
vannak, a Khedive rendezi-e? Azt azonban szentül hiszem, hogy a közönség
ingyen ellátása régen elmaradt.
A lófuttatás bevégeztével Kairóba mentünk fel a Niluson. Nagyon kellemes
szállónk volt a Hôtel de Nil czimü vendéglőben. Gyönyörü árnyékos udvara
és kertje volt. Kirándulásokat tettünk innen mindenfelé. Kirándulásaink
közt legérdekesebb volt az, a mikor a nagy piramisokat és az
Ápisz-sirokat néztük meg. Mindezen emlékeket nem beszélem el. Százszor
jobban le vannak azok irva, mint én azt el tudnám beszélni. A legnagyobb
piramisra mi is felmásztunk s a mászkálásban igazán elfáradtunk. A minek
egyik oka volt a nagy hőség is.
Hanem, hogy a piramis belsejét miként látogattuk meg, azt mégis el kell
mondanom. Medor kutyám itt okosabbnak látszott, mint mi vagyunk.
Szamarakon mentünk ki Kairóból a piramisokhoz. Elől a vezetők, utánuk mi
ketten Tibor öcsémmel, utánunk Medor kutyám, leghátul Deuchmann, a ki e
napon különösen kedvetlen, ideges és ingerült volt. Szemei kidülledtek s
ugy nézett, mint a vasvilla. Különben igen jó fiu volt.
Társaságunkat körülrajozta a baksiskérő arab koldusok serege. Mi pedig,
hogy tréfát csináljunk, minden kéregetőt Deuchmann nyakára zuditottunk,
azt mondván a kéregetőknek, hogy ő a bej, ő az uraság. Majd lehuzták
szegényt a szamaráról. Adott is nekik valamit, de szidta, kergette is
őket minden módon. Magánkivül volt dühében mikor a piramishoz értünk.
A piramisra fel kell menni egy kissé s ott az oldalán nyilik a belsejébe
vezető akna vagy csatorna. Ez rézsút lefelé meredeken vezet le a belső
barlangba. A csatorna nem oly magas, hogy állni lehessen benne. Csak
ülve csuszhatunk lefelé. Feneke oly sima, oly sikos, mint a csiszolt
márvány a sok csuszkálástól, melyet sok idő óta az utazók itt
gyakorolnak. Sötét is meglehetősen. Itt kellett nekünk is ülve
leszánkáznunk.
Elől ment a vezető arab, utána Tibor öcsém. Azután megint arab s utána
én. Mögöttem Medor kutyám s megint egy arab. Legvégül Deuchmann.
Alig kezdjük meg Tiborral és arabjainkkal a szánkázást: irtózatos por
támadt. Előttünk néhány napig nem járhatott ott senki s a szél az alatt
finom porral befutta a csatornát. Alig tudtunk lélekzetet venni a szük
csatornában s az iszonyu porban. Csak ugy czikákoltunk.
De mi azért kiálltuk, hiuságunk nem engedte a visszavonulást.
Medor kutyámat azonban semmi hiuság nem bántotta. Ő bizonyára azzal is
tisztában volt, hogy ő egyiptomi utazásáról emlékiratot nem készit.
Egyáltalán nem látta be, miért kelljen neki e bolond uton végig menni. A
hátulsó részén való szánkázásnak meg semmiképen se volt barátja. Elég az
hozzá, a mint engem eltakart előle a nagy por, elkiáltotta magát;
visszafordult, az arabot és Deuchmannt hanyatt döntötte s ugy kiugrott a
nyiláson, csak ugy pattant.
Deuchmann barátunk egyébként is izgatott volt; most meg azt sem tudta,
mi rémitette meg Medort, azt pedig érezte, hogy ez az ut még kutyának is
rossz ut – kapta magát, ő is visszament arabjával együtt.
A nagy por és a homály daczára is azonnal észrevettem Deuchmann
szökését, mert kutyám után visszanéztem s a csatorna nyilásának
világánál jól láttam, hogy mögöttem már se Deuchmann, se kutya, se arab
nincs. Kiáltoztam Deuchmann után; hivtam, hogy jöjjön utánunk. Nem jött.
Mi szerencsésen leértünk a piramis fenekére, a nagy termekbe s ezeket
összejártuk.
Nem találtunk mi semmi különös megjegyezni valót. Se rajzok, se képek,
se szentirások, se mumiák. Ha volt is valami valaha e termekben: azt már
bizonyára századok előtt ellopták innen. Hanem látogató-jegyeket
találtunk eleget. Meg is néztünk néhányat. Egyet kivéve, mind angol
nevet mutatott. Az az egy volt német. Kétségtelenül német is sok járt
már itt, de a piramislátogatók tulnyomó része mégis csak angol. A termek
fala, a mint én megitélhettem, ép oly természetü s ép oly alakra
kifaragott kövekből áll, mint az óriási épitmény lépcsőzetes külseje. A
nagy kövek eresztékeinél, a mint egymáson feküsznek, apró nyilások
vannak. E nyilásokban is sok látogató-jegyet találtunk.
Egy látogató-jegy uj házasoké, nászutazóké lehetett. Férfi- és nőnév
együtt s az volt irónnal ráirva: »mi itt a mélységben vagyunk, de azért
mégis a mennyországban vagyunk«. Kék irónnal idegen irással utána volt
irva szintén angolul: »jöjjenek csak önök ide vissza tiz év mulva«.
Bizonyosan valami elkeseredett házasfél irhatta oda. – Én is
visszatettem a látogató-jegyet előbbi helyére.
Mire valók ezek a látogató-jegyek?
Nem azért teszem ám fel a kérdést, mintha én látogató-jegyet nem
használnék. Akár emberség, akár majomság, akár okos, akár oktalan dolog
a látogató-jegy: én is használom. Követem a többi embert, meg is
szoktam, egyben-másban kényelmes is, tehát csak használom.
Hanem itt a piramis üregében mégis eszembe jutott, a mint azt a sok
látogató-jegyet láttam, hogy voltaképen mire való is ez a papirossal
való játék itt a három-négyezer esztendős kőoduban.
Természetesen hiuság.
A hogy a diákgyerek a maga nevét, a hogy a bomlott imádó az imádott
nevét gyémánttal vagy tűzkővel felkarczolja a vasutak ablaküvegére, a
hogy a mesterlegény és a közkatona bevési neve kezdőbetüit a vár falába,
a faköpönyeg oldalába, a sétáló-kert fapadjaiba: valami efféle ösztön
vezeti az utazót, hogy látogatójegyét beledugja a piramis repedésébe,
vagy ott hagyja a Montblank tetején, vagy bedobja Romeo és Julia
sirboltjába, a mely egyébiránt sohase volt se Romeo, se Julia sirboltja,
de azért mégis tele van látogatójegygyel annyira, hogy minden két-három
esztendőben kocsi számra hordják ki onnan. Még én is bedobtam
egyszer-kétszer a magamét.
Furcsa ez!
Azt hiszi a kedves ifju vagy kedves lányka, vagy az épen nem kedves öreg
Miszter és agg Missz, hogy ezzel már megörökiti nevét jó csomó időre.
Bolondság.
Van-e nagyobb látogató-jegy, mint ez a hatalmas piramis? Valami bolond
király százezer emberrel csináltatta huszonöt esztendőn keresztül.
Azután ide tette az utba a Nilus partjára, a futóhomokba, a nagy sivatag
sziklák közelébe. De hát ki tudja most már, hogy hivták azt a bolond
királyt? Az ördög se tudja. Talán néhány penészes kedélyü tudós ember
tudja. Én azt se hiszem, hogy az is bizonyos volna, a mit ő tud. Csak
hirdeti, hogy tudja és számit arra, hogy mi jámbor tanulatlanok
elhiszünk neki mindent.
Én akkor csináltattam először látogató-jegyet a mikor az érettségit
letettem. Az előtt is volt ugyan, de azt még apám irodája csináltatta
számomra.
Ugy rémlik előttem, apám először gróf Széchenyi Istvántól tanulta a
látogató-jegy használatát. S mintha hallottam volna, hogy Széchenyi meg
a bécsi kongresszuson csináltatta magának az elsőt. Annyi bizonyos, hogy
Magyarországba a mágnások hozták be s utánuk a zsidók terjesztették. Ma
már minden diák, minden pinczérfiu el van vele látva.
Ugy emlékszem, hogy a régebbi látogató-jegyeken csak a név van, semmi
más. Mi az illetőnek állása, rangja, foglalkozása, kenyérkeresete: azt a
régiek a látogató-jegyre nem szokták rányomatni. Régebben igazán csak
látogató jegy volt, nem üzleti jelentkezés.
Én háromszor csináltattam feketeszegélyü látogató-jegyet. Apám, fiam és
nőm halálakor. Ha én behunyom a szemem: én utánam nem csináltat senki. A
mit ugyan okosan tesz, édes vajdám, mindenki.
Ott a piramis odujában is találtunk feketeszegélyü jegyet.
De találtunk olyat is, melynek a sarka be volt hajtva. A szokás, a divat
ebben sem mondhatott le önmagáról. Pedig hát ki az ördög törődik itt a
nagy faraók vakondok tanyáin azzal, hogy azt a látogató-jegyet
tulajdonosa hozta-e személyesen, vagy hordár által küldte ide vagy
valaki ugy lopta el?
Van-e már a látogató-jegyek feliratairól gyüjteményes munka? Akadt-e
német vagy angol, a ki erre időt szentelt volna?
A sirkövek feliratai, a pompéji szerelmi disznóságok, a börtönfalak
karczolatai, még a vasuti félrehelyek szellemességei is összegyüjtvék
már. A látogató-jegyek is megérdemelnének annyi figyelmet és gondot.
Ezeken is van szellemes ostobaság ezerféle.
A piramis odujában nincs akkora hőség, mint kint a nap alatt. Legalább
akkor, a mikor én ott jártam, nem volt. De azért nem is hüvös a levegő.
Boros pinczének nem lenne jó. Hanem ugy vettem észre, nagyon száraz, de
nem kellemetlen, nem dohos vagy penészes. Hogy is teremhetne itt penész?
Alig lehettünk fél óráig az üregben. Siettünk kifelé.
Más nyiláson mentünk ki a napvilágra, nem azon, a melyen jöttünk. A
kimeneti nyilás sokkal kényelmesebb járás-kelést engedett. Medor már ott
várt. Mintha tudta volna, hogy ott fogunk kijönni.
Deuchmann barátunk még mindig dühösködő állapotban volt. Bizonyosan az
irtóztató hőség volt izgatottságának oka. Arcza vörös és kék. Nyaka
duzzadt. Izzadt keservesen. Fején fez volt, mint nekünk is s az a fez
ugy összezsugorodott az izzadtságtól, hogy ugy állott feje bubján, mint
némely szentképen szűz Mária fején a korona. Kérdeztem, miért
boszankodik? Csak Medor kutyámat szidta, ez ijesztette meg, ezt okolta
azért, hogy a piramis belsejébe nem jöhetett. Nem is tudott szegény
kutyámmal többé kibékülni soha.
Tettünk több kirándulást is, melyről irni nem akarok.
A Szfinksz furcsa hatást tett reám. Erről sok képet és rajzot láttam már
szebbnél-szebbet. E rajzok sajátságos komoly benyomást tesznek az
emberre. A festők és rajzolók igazán remekelnek, annyi hangulatot
csinálnak a rajzon s annyi hangulatot keltenek az emberi képzeletben.
A Szfinksz! Az örök rejtély! A négy-öt ezer év előtti emberek és
történetek tanuja! A ki láthatta volna már Mózest is és Józsefet is, ha
Mózes és József valaha ott jártak volna. Arab vezetőink mohamedánok
voltak, de azért a zsidó szentkönyvekből, az ó-testamentomból okoskodtak
s annak egyiptomi történeteit mesélgették. Bizonyosan a vakbuzgó angolok
kedvéért beszéltek igy s talán minket is angolnak néztek. De sokat
beszéltek a nagy faraókról is. A mit maga csupán a Szfinksz tudhatott
volna: azt nekünk mind el akarták fecsegni.
Szóval a Szfinksz, ha képeken látjuk, az ábrándozó és vallásos komoly
hangulat érzését kelti bennünk.
Ha pedig természetben látjuk: akkor szürke futó homok-buczkák közt
fekvő, szürke, idomtalan kődarabot látunk, mely se szól, se beszél, se
nem mutat semmit, melyre ráképzeljük, hogy emberfej alakja van, de se
szeme, se orra, se füle, se szája, se álla, se nyaka.
– Hát ez az a hires Szfinksz?
Az én arabom halkabb és mélyebb torokhangon beszélt, mintha valami
szentségről beszélt volna.
Aztán én a Szfinkszet mindig nő alakjának hittem, itt meg el akarták
velem hitetni, hogy férfi alakja.
Azt kérdezte arabom, nem akarok-e emlékül egy darabka követ venni a
Szfinksz testéből? Nem szabad ugyan – ugymond – belőle letörni, de ő
azért jó baksisért szerez nekem. Mutatta is kis kalapácsát, melylyel
majd letört volna egy dió nagyságut.
– Nem kell nekem arabus barátom, ingyen se.
No hiszen, ha mi minden hires épületből, a merre jártunk, egy tarisznya
emléket akartunk volna elhozni: hajóval szállithattuk volna Európába.
Kairóból Alexandriába mentünk vissza s ott felkészültünk a sziriai és
palesztinai utazásra. Ide már több előkészület kellett, mint Algirba,
pedig itt vadászni se akartunk. Itt nem a vadállatok, hanem a vad
fanatikus felekezetek s a rablók válhattak veszélyesekké ránk nézve.
Alexandriában alkalmas dragománt fogadtunk s vele irásos szerződésre
léptünk.
Negyvenöt napra szabtuk Sziria és Palesztina beutazását s szerződésünk
ennyi időre szólt.
Ellátás, vezetés, személyi és vagyoni biztosság – mindez a dragomán
feladata volt. Ő tartozott gondoskodni menedéklevelekről a török
hatóságok, a felekezeti főemberek s a rablófőnökök ellenében. Ő volt a
tolmács is minden nyelven.
Uti készletünket röviden el kell mondanom. Ugy utaztunk, mint hajdanában
Árpád apánk vagy Batu kán.
Volt három nagy sátorunk. Az éjjeli sátortanyát ugy osztottuk föl, hogy
egyikben hált Tibor öcsém és Deuchmann. A másikban én, Abel komornyikom
és Medor kutyám. A harmadik volt a konyha és a cselédek tanyája a
dragománnal együtt.
Igy voltunk mindaddig, mig Tibor öcsém Deuchmannal össze nem
szólalkozott. Akkor Deuchmann jött az én sátoromba, komornyikom pedig
Tibor öcsém sátorába.
Volt egy arab szakácsunk. Ez meglehetősen jól főzött. Az igaz, hogy nagy
választék nem volt az ételekben, de a juhval, kecskével, szárnyassal ugy
el tudott bánni, jobban, mint akármelyik itthoni szakácsné.
Volt öt lovunk. Négy a magunk számára, egy pedig a dragomán számára.
Volt hat öszvérünk. Ezek vitték a sátrakat, ágynemüeket,
konyhaeszközöket s az enni-inni valókat, valamint ruhanemüinket.
Fegyverünk, lőporunk, késünk volt elég mind a magunk, mind a személyzet
számára.
Nem emlékszem egész biztosan, mibe került ez az utunk, de ugy rémlik
előttem, mintha naponként száz forintot nem költöttünk volna egészen el.
A szent földön persze nem mulattunk olyan vidáman, mint Gibraltárban
vagy Algirban és Alexandriában.
A SZENT FÖLDÖN.
(A szent sir templomában. – Salamon templomának fala. – A holt tenger. –
Diab sejk rabló beduin főnök. – Megesszük a lopott kecskét. – A szegény
spanyol bankár. – Az Ana Szultána szent forrásnál. – Názárethi
vacsoránk. – A sáska. – A sapheti csata. – Balbek romjai. –
Sztambulban.)
Alexandriából Jaffába hajóztunk, itt kikötöttünk s innen lóháton
karavánszerüleg mentünk Jeruzsálembe. Infámis, köves, rideg, kopár
vidék. Olyan mint a Karszt Laibachtól Nabresináig.
Jeruzsálemben a Jósafát-völgyi oldalon ütöttük föl sátorunkat s innen
jártunk be a szent városba s jártuk össze annak minden zege-zugát. Ugy
megtanultam az uj testámentomot ezalatt a néhány nap alatt, hogy talán
még maig se tudtam egészen elfelejteni.
Hanem azért a szent sir temploma sehogy se tett rám jó hatást.
Kétszer vagy háromszor voltam a szent sir templomában, de olyan dolgokat
láttam én ott édes vajdám, a melyek nem hogy áhitatos érzést nem
keltettek bennem, hanem még azt is elrontották, a mi talán önkénytelenül
is támadhatott pusztán arra a gondolatra, hogy ott járunk, a hol
Krisztus járt ez előtt 1865 esztendővel. Nem tudom, ugy van-e máskor is,
de mikor én ott voltam, akkor nagyon is piaczi dolgok történtek ott.
A templom belsejében semmi különös épitészeti vagy művészi összhangot
nem találtam. Már én illetékes műbiráló ugyan nem vagyok, de ugy
öregéből mégis tudom, hogy mi különbség van a román, a bizanczi és a
góth formák közt, – ebben a templomban pedig össze-vissza van hányva és
zsufolva minden korszaknak és minden felekezetnek minden művészeti
iskolája. Azt hiszem, azért, mert e templomhoz tulajdonjogot tart minden
keresztyén felekezet. Római katholikus, görögkeleti, mindenféle
protestáns, örmény s több efféle. Valamennyinek van vagy egy oltára,
vagy egy kápolnája, vagy egy képe vagy zászlója.
No, de ez csak hagyján! Hanem valamennyinek ott van egy csomó püspöke,
zárdafőnöke, gyóntatója, egyházfia s száz meg száz zarándoka. Ezek közt
pedig, a kik mind buzgó áhitattal térdelnek, imádkoznak, sirnak,
sóhajtanak és kiabálnak, ott vannak a magamforma turisták is, ott vannak
a vezetők, magyarázók, dragománok, olvasó- és szentkép-árusok.
És ott vannak a török kavaszok.
Ezekre pedig nagy szükség van. Mert ezek tartják fenn a rendet. Ezek
nélkül egymás vérét ontaná ott a Jézus sirja fölött a sok gyülölködő
keresztyén.
Ugy láttam, nem a kegyes zarándokok gyülölködnek, hanem vezetőik. A
barátok és remeték, a papok és egyéb egyházi emberek. Annyiféle papról
és barátról fogalmam se volt. Van, a kinek torzonborz szakálla és
bajusza és hosszu haja. Van kopasz képü. Van, a kinek se haja, se
bajusza, csak hosszu szakálla. Hát a csuha és a kámzsa hány szinü és
hány szabásu. Még az olvasó is az oldalukon. Egyiké kicsiny, másiké
nagy. Egyik fehér, másik fekete, a harmadik barna. Hát még a lábbelik!
Mezitelen láb, fapapucs, szijjas talp, szijjas bocskor, széles saru
össze-vissza. S valamennyi morog, kiabál, imádkozik, hányja a keresztet
és tolja, taszigálja egymást. Mindegyik előbb akar ott lenni a
hagyományos helyen, mint a másik. A maguk oltárát és annak környékét
őrzik keményen a tolakodóktól.
A török kavasz katonai egyenruhában ott áll mindenütt. Oldalán fegyver,
kezében egy hatalmas fütykös. Ki merev, ki álmos szemmel nézi a tolongó
és zajongó tömeget.
Egyszerre szemem láttára összevesz s dulakodásba kezd egymással két
barátforma ember. Egyik a fülébe, másik a szakállába kapaszkodik
ellenfelének s ránczigálják egymást a Jézus nevében. A kavasz oda néz,
szó nélkül fölemeli fütykösét s végig veri mind a kettőt, csak ugy
csattog, Mohammed nevében. S mikor a két viaskodó elereszti egymás fülét
és szakállát, a kavasz megint helyére áll mereven s néz tovább álmos
szemmel. Egy szót nem szólna a világért.
Hihetetlen a lenézés és megvetés érzetének az a mértéke, melylyel
Mohammed hive nézegeti itt a szent helyen Jézus hiveit. El nem képes se
gondolni, se hinni, hogy a puszta buzgóság okozná azt a nagy
türelmetlenséget és gyülölködést.
A töröknél nem ugy van. Megnéztük Omár mecsetjét. Nagyszerü épület. Be
ugyan nem mentünk, mert nem mehettünk, de itt a hivők csendben, némán
buzgólkodnak, egymás iránt türelemmel vannak s békén várja mindegyik,
mikor kerül rá a szertartás sora.
Talán legérdekesebb mégis Salamon templomának fala pénteken délután. Itt
meg a vakbuzgó zsidók siratják Jeruzsálem elpusztulását.
Furcsa ez.
Mikor először hallottam az imádkozást s ima közben a fájdalmas
felkiáltásokat, a sirást, a jajgatást s az orditozást; mikor először
láttam, mint tépik azok a rongyos zsidók ruháikat s némelyik mint ugrik
a szent falnak, mint a kos vagy kecskebak, fejjel, hogy fejét
összezuzza: nevető idegeim vettek rajtam erőt s fél- vagy egész bolondok
szinjátékát láttam az egészben.
De ez nem sokáig tartott. Láttam az igaz fájdalom omló könyeit.
Dragománunk arab és mohamedán volt, a ki nagyon lenézte a koldus zsidót
s tévelygőnek tartotta a hivő zsidót, de őt is nagyon meghatotta e
jelenet. Kérdeztem tőle, mit csinálnak ezek a zsidók és miért sirnak?