belül annyi helyet, a mennyi egy embernek ülésre szükséges volt. A
csalétkül használt rossz lovat a bokortól tíz lépésnyire kikötöttük, én
estennen beültem a bokor közepére s ébren, nyugodtan, mozdulatlanul
vártam az oroszlánt. Jó puska, biztos és hatalmas töltéssel a kezemben.
Több éjen át vártam hiában, mig végre egy éjjel megérkezett az oroszlán.
Orditása már messziről hangzott időközönkint.
Csakhogy nem egy jött, hanem négy. A him, a nőstény és két kölyök, de a
kölykek is oly nagyok már, mint a legnagyobb mészáros kutya.
De mit csináljak én egymagam négy oroszlánnal? Azt nem mondhatom, hogy
nagyon féltem, de azért elhatároztam, ha ők engem nem bántanak: akkor én
sem bántom őket. Különben még éjszaka volt, a hold gyönyörüen sütött.
Menekülésről szó sem lehetett, mert akkor vagy az oroszlánok ölnek meg,
vagy a szégyen. Chassaing barátom szemeitől és szájától még jobban
féltem volna, mint az oroszlánoktól. Meg kell ugyanis jegyeznem, hogy
Chassaing is ott volt, de velem nem egy bokorban.
Az oroszlánok vigan dudorászva jöttek felém és csak akkor hallatta a him
borzasztó morgását, mikor a lovat észrevette. Rögtön el is vált
családjától s lehajtott fejjel, elnyult testtel, orozva tett lassu
lépésekkel közelgett a ló felé, mely iszonyu nyugtalansággal és
rémülettel el akarta kötelékét szakgatni, hogy menekülhessen. Nem tudott
menekülni.
Nagy távolságról ugrott az oroszlán neki a lónak, a mely ágaskodni
próbált. A másik szempillantásban a ló már hason feküdt s az oroszlán
irtóztató morgással marczangolta nyakát, szinte hallottam, a mint a ló
csontjai csikorogtak és töredeztek fogai alatt. Mondhatom, furcsa néhány
percz volt ez rám nézve. Ilyen szinpadi látványban kevés embernek volt
része. Majdnem megmeredtem a bámulattól s alig hiszem, hogyha az
oroszlán leugrik a lóról s gyorsan nekem ront: tudtam volna lőni.
Biztosan lőni épen nem. Bizonyos, hogy az első pillanatokban egészen
elfeledtem a másik három oroszlánt. Azok engem szépen fel is falhattak
volna hátul; szemem és fülem és minden idegem csak arra a halálos
küzdelemre ügyelt mereven.
Hátha még időm lett volna arra gondolni, hogy most egyedül vagyok a vad
afrikai sivatagban, sötét éjszakában, fenevadak közelében, minden
segitség és minden menekülés nélkül!
Végre néhány percznyi vonaglás után a ló nyeritése, hörgése és vonaglása
megszünt, oldalára fordult s lábait messze kinyujtotta s az oroszlán se
morgott tovább oly rémitőn. Nyilván észrevette, hogy a ló már kimult. El
is kezdett belőle nyugodtan falatozni.
Ekkor jöttem én is magamhoz egészen. Idegeim feszültsége ekkor szünt meg
igazán s ekkor lettem megint vadász. Ekkor vettem észre a másik három
oroszlánt.
De lehetetlen is lett volna észre nem vennem. Ezek a betyárok a ló és az
én bokrom közti szük térre egészen az orrom elé telepedtek s ott el is
kezdtek játszani. Szerencse, hogy nem volt velük kártya. Az anya leült s
nézte jó kedvvel öregjét, a mint az tépte a lovat. A két kölyök
keresztül ugrált rajta is, egymáson is, néha anyjuk játszó farkát
kapkodták el. Oly közel voltak hozzám, hogy a szó teljes értelmében
éreztem testük melegét. Szentül hiszem, hogy észrevettem, hogy a kölykek
néhányszor rám is néztek és észre is vettek, de mint könnyelmü ficzkók,
nem adtak rám semmit. A mit ugyan okosan tettek.
Mikor a hím jóllakott, akkor a másik három oroszlán is oda ment a lóhoz
s körülszaglálta. De nem ettek belőle, fölkerekedett az egész család s
eltávozott.
Ekkor én is kijöttem a bokorból és Chassaingnel beszéltem. Mentegetni
kezdtem magam, hogy nem lőttem. Azt hittem, a hires vadász előtt
mentségre van szükségem.
– Jól tette ön, végzetes lehetett volna a lövés. Hanem bravo, fiatal
barátunk, ön tökéletesen megőrizte nyugalmát a négy oroszlán közelében.
Az igaz. Akkor jutott magamnak is eszembe, mily tökéletes
mozdulatlanságban lehettem, hogy az egy lépésnyire mellettem üldögélő
nőoroszlán észre nem vett, noha az oroszlán hallása ugyancsak tökéletes.
De ma is kételkedem abban, hogy ez számitás és hősiesség volt nálam.
Inkább ösztön, azt hiszem.
– Azonban foglaljuk el ismét helyünket, – ugymond Chassaing, – mert az
oroszlánok még visszajöhetnek.
Nem sok kedvem volt hozzá, de engedelmeskedtem. Nekem elég volt ez
éjszakára ez a mulatság, de azért csak bemásztam eleven sövénysátoromba.
És csakugyan a himoroszlán másfél óra mulva visszajött. Talán csak inni
ment valahová, de magányosan jött vissza.
Chassaing is az én bokromban volt ez alkalommal.
Az oroszlán megállt a lónál s körül nézett. Velem épen szemközt állott,
nem egészen tiz lépésről. Mellének, szivének czéloztam s lőttem. A
következő pillanatban Chassaing is lőtt. Az oroszlán elesett. Keze-lába
alig mozgott egy szempillantásig. Meg volt halva.
– Én sziven lőttem, – mondtam Chassaingnek.
– Én homlokon, – felelte ő.
Jó darabig várakoztunk még a bokorban ujra töltött s lövésre fogott
fegyverekkel. Az oroszlán végre is fene állat, magához jöhet egy
pillanatra még haldoklása közben is s az a pillanat is elég, hogy olyan
férgeket, mint hozzá képest mi vagyunk, agyon üssön.
Azonban nem mozdult s mi hajnal felé nagy óvatosan kimásztunk s
lovainkhoz és a tanyára mentünk.
Reggel kiküldtük embereinket s az oroszlánt a tanyára hozattuk. Szép
példány volt. Sziven is volt találva, fejen is. A szivlövés föltétlen
halálos volt s azért vita nélkül az én lövésemet találtuk diadalmasnak.
Bőrét kikészittettem s apámnak ajándékoztam. Szivesen vette.
E bőr még 1887-ben meg volt a palotában, azt hiszem, most is meg van.
Batnában, mikor már felüdültem, egy szép családi jelenetnek is tanuja
voltam. Ámbár igazán habozok, hogy ez Batnában történt-e?
Chassaing ez időben állandóan Batnában lakott. Vele volt szép ifju neje
is. Neje szült, egészséges szép fiut hozott világra s a keresztelés
ünnepélyességgel történt. Öreg barátom Bonbonnel volt a keresztapa s én
is, mint barátilag meghivott és szivesen látott vendég, ott voltam.
Minő boldog család volt ez s minő vége lett e kedves családnak!
Az arabok és kabylok engesztelhetlenül gyülölték a francziákat, mint
durva, kegyetlen és kapzsi hóditókat s minden alkalommal föllázadtak s
egy csomó francziát kiraboltak s agyonvertek. Mikor mi ott voltunk:
akkor épen békesség volt s nekünk nem kellett félni. De az előző évben
1863-ban és 1864-ben is azon a vidéken, a hol jártunk, lázadás volt. Mi
ugyan már nem voltunk akkor Algirban, de 1865-ben, alig ment onnan haza
Napoleon császár a látogatásból, az arabok megint előtörtek a
pusztaságból s egy hires főnökük: Szi-Hamed Ben-Hamza ugyancsak
lazsnakolta a francziákat. Csaknem minden második, harmadik évben kitört
a lázadás. Ily alkalommal a magányosan élő francziákat mindig halál
fenyegette.
Chassaing barátunk nem félt az araboktól. Pedig Bonbonnel
figyelmeztette. De ő annyi oroszlánt és párduczot lőtt, annyi arab
vagyont megmentett a ragadozóktól, hogy szentül számithatott arra, hogy
őt az arabok szeretik és tisztelik, érte rajonganak s őt se nem bántják,
se bántani nem engedik.
Mit ért e bizalom?
Egy fölkelésnél egy kabyl főnök kezébe került. A főnök egész családjával
együtt – feleségből és kis gyerekből állt a család – elfogta őt s
táborába hurczolta. S most olyan jelenet következett, a minőt csak ember
képes, vad állat nem képes előidézni.
Chassaingt egy fához kötötték. Nejét előtte mezitelenre vetkőztették s
erőszakkal addig becstelenitették, mig meg nem halt. Kis fiát elevenen
megnyuzták szeme láttára. Természetesen az is meghalt. S mikor mindez
megtörtént: akkor kötelékeit feloldozták s őt a legközelebbi franczia
telepre vitték.
Chassaing megőrült. Mint őrültet a marseillei őrültek házában helyezték
el s ott meg is halt. A gondviselés megmentette őt attól, hogy a
hihetetlen jelenetre öntudattal visszaemlékezhessék.
– – Batnából mi még egy utat és vadászkirándulást tettünk Biskarába.[14]
A L’Aures hegység nyugati kiágazatait még egyszer megjártuk s a biskarai
helyőrség némely tisztjével jól mulattunk. Érdekes város ez a közel
fekvő oázisokkal. Itt már a kis Sahara sivatag van s ezt itt-ott meg is
jártuk, ha már a nagy Saharát meg nem nézhettük. Egyébiránt ez is csak
olyan, mint a nagy, csak kisebb.
Innen Constantinba és azután Bonába mentünk s itt hajóra szálltunk, hogy
Tunisba vitorlázzunk. Tengeri utunkról nincs mit megjegyeznem.
Tunisban néhány napot töltöttünk el. Itt már ujságokat is kaptunk
Franczia- és Olaszországból. Nem tegnapiakat ugyan, de mégis csak
ujságokat. Az angol s kivált a franczia konzulátusnál könnyen szert
tettünk ujabb ismeretségre. Az a néhány nap igen jól telt el.
Megnéztük Karthágó romjait is. Mi nem sirtunk, mint Marius, e romok
fölött, nekem inkább nevető kedvem támadt. Talán okom is volt rá.
Nemcsak uj keletü franczia ismerőseink, de Deuchmann barátunk is
fontosnak tartotta, hogy a romokat megszemléljük. Kérdezősködtem, hol
vannak azok a romok. Azt mondták, részint Tunisban, részint egy nem
messze levő faluban, a melynek neve Szidi-Bu-Szaid. No isten neki,
keressük meg hát. Deuchmann valami könyvet szerzett, a melyben le
volnának irva ezek a romok.
Rossz, rongyos düledező viskót ugyan a város hátulsó részeiben eleget
találtunk; zsidó, arab, berber koldust is eleget láttunk a viskók körül,
de se Hannibálnak se Scipionak semmi nyomára nem akadtunk.
El-kimentünk Szidi-Bu-Szaidba is. Ez már igazán rongyos fészek volt. Itt
már arab vezetők is ajánlkoztak megmutatni a régi Karthágót. Itt-ott
látszott a harasztban olyan régi faltörmelék-féle, mint egy régi-régi
tégla-égetőnek a nyoma, mikor azt már a fű és csalit benőtte. Ásatásból
eredő árok és gödör azonban sok volt, mert valami angol tudósok csak pár
évvel előbb is sok ásatást végeztek.
Bizony nem állhattam én meg a nevetést, mikor nekünk holmi hitvány
cserepekről azt mondták: ez még Hamilkár idejéből, ez meg már Hannibal
vagy Massinissa idejéből való; – ezt az épületet Julius Caesar
emeltette, a másikat Geiserich vandal király vagy a vak Belizár döntötte
romba. Voltaképen pedig se épület, se rom, se oszloptöredék sehol, csak
felturkált törmelék, tele avarral, skorpióval és futkározó gyíkkal. Egy
gyorsan czikázó nagy szürkevörös gyikot leütöttem pálczámmal, elszédült
egy pillanatra s fölvettem kezembe. De magához jött gyorsan, kegyetlenül
megharapta ujjamat s kiugrott kezemből. Alig tudtam a vérzést
elállitani.
Én elhiszem, hogy tanult és gyakorlott szakemberek még ily helyeken is
becses és tanulságos dolgot tudnak találni, de mi bizony nem tudtunk.
Nem is hoztam én Karthágó romjairól emlékül se cserepet, se aszu füvet
vagy virágot. Hanem a helyett irtam egy pár sort Bonbonnelnek, kitől,
majdnem elfeledtem mondani, azzal a szivélyes és kölcsönös igérettel
váltunk és bucsuztunk el, hogy Párisban találkozni fogunk s
barátságunkat tovább ápoljuk.
Én nem is értem egészen, mi az a multért való rajongás? Mi különösen
ott, a hol a messze multnak plasztikai emlékei, képek, szobrok,
épületromok, edények, fegyverek, ezer éves iratok nincsenek szemünk
előtt? Kairó körül a piramisoknál s Balbek omladékai közt én is
elbámultam, engem is megrohant valami érzés, a mit a multak iránt való
kegyeletnek szoktak nevezni, de én bizonyosan tudom, hogy ez is más
érzés volt. Az óriási épületek és szobrok művészi összhangja által
keltett megnevezhetlen érzés volt ez, mely meglepi az embert.
Olaszországban például nem egy óriási műbecsü épületnél s meglepi itt
Budapesten is a lánczhid oszlopainak szemléleténél.
Karthágó helyét nekem hiába mutogatták, ott nem lepett meg semmi.
Azt még értem, ha az ember édes vagy bus kegyeletet táplál szivében azok
iránt, a kiket szeret s a kik már rég elmultak. Szegény kis Endre
fiamtól minden kis emlék szivemhez van nőve. Az apámra, anyámra
emlékeztető tárgyakat is szives érzéssel látom. Ámbár az apámtól nincsen
egyebem, mint egy házi sapkám, melyet egy komornyik lopott el a számomra
s adott át, mikor apám örökségéből kidobtak. De ennek történetét később
mondom el, ha ugyan el nem felejtem, mikor rá kerül a sor.
Gyerek koromban, Szatmár vármegyében papok, bejárók sokszor emlegették
talán hizelgésképen is előttem, hogy a mi családunk milyen régi, milyen
hatalmas, mily vér szerint való rokonságban van sok európai uralkodó
családdal, királyokkal, császárokkal. Valami különös hatást ez se tett
rám.
Igaz-e, nem igaz-e az ősöknek e gazdag és hatalmas sorozata: én bizony
ezt soha nem buvároltam, nem is tudom, de nem is vagyok rá kiváncsi.
Testvéreim, kivált Pista öcsém, gyakran emlitették, hogy mi például a
Koburg herczegekkel s ezek által a belga, portugalli, angol sőt Habsburg
uralkodó családok némely sarjadékával is atyafiságban vagyunk.
Egyszer valami nagy vita után kiváncsi lettem erre az atyafiságra s
kisült, hogy az én déd-ükanyám Barkóczy Krisztina, az én dédős apámnak,
a hires kurucz generálisnak felesége Koháry Judit leánya, a ki pedig
testvérje volt Koháry Györgynek, Koburg Fülöp herczeg anyai ősapjának.
Már most miféle atyafiság ez? Ügyvéd legyen a javából, a ki ezt meg
tudja mondani.
A közös ős Koháry Farkas gróf. Ennek én leány ágon második dédősunokája
vagyok, a bolgár fejedelem Koburg Ferdinánd pedig harmadik dédősunokája.
Én tehát a bolgár fejedelemnek második dédősnagybátyja volnék, ha
volnék. Az volnék akkor, ha az ősök és ükök sorába valahol valami
véletlen asszonyi tévedés nem történt.
De hát nem történt. Nos, hát akkor is min alapszik az atyafiság?
Papiroson. A melyet se nem érzek, se nem értek, s a melyről a Koburgok
se tudnak semmit. S arra, hogy én harmadik vagy második dédősnagybátyjuk
vagyok, bizonyára ők se büszkébbek, mint én, s hasznuk és gyönyörüségük
nekik sincs több benne, mint nekem.
Mit ér az a vérrokonság, a melyet csak az ügyvédek tudnak nagy nehezen
kikeresni, s a melyről a vérrokonoknak sejtelmük sincs?
Az ily rokonság kegyeletet nem szülhet s a multért való rajongást meg
nem teremtheti. Pedig ebben még az egyéni hiuság nyerhet némi
kielégitést, a mit Karthágó romjaiban ugyan sehogy se nyerhet.
Szóval: a hideg, rideg tudomány dolga az a rajongás.
Más dolog az, ha nekünk lettek volna puszta váraink, szirtek tetején
mohos és hatalmas omladékok, őseink dicső halálának, honvédő
hőstetteinek szinterei. Ha élne még Hunyady, Zrinyi, Dobó-ivadék: büszke
lélekkel, forró kegyelettel nézhetné Nándor-Fehérvár, Szigetvár és Eger
düledező falait s ha egy tört buzogányt találna a romok között:
eltehetné azt családi emlékei közé.
De az én őseim okos emberek voltak. Nem ott foglaltak birtokot, a hol a
szikla terem, hanem ott, a hol a buza terem. S ha gyönyörködtek a
holdnak méla fényén: nem ott gyönyörködtek, a hol az a romba dölt ősi
várak falnyilásain kandikál át, hanem ott, a hol kérődző gulyákra, ébren
alvó ménesekre s tüsszögő juhnyájakra hinti szelid fényét.
Talán csak egyetlen félig puszta, félig eleven vár van a mi családunk
birtokában. Ez az ecsedi vár, a Báthoryak egykori hires fészke, az
ecsedi lápok szunyog tanyája. De engem oda gyerek koromban nem vittek
el, magam jószántából pedig el nem mentem. Hol fejlődött volna tehát ki
bennem a multért való rajongás?
Tunisból Szicziliába hajóztunk s Marsalában kötöttünk ki. Palermoban pár
napot töltöttünk s igen jól mulattunk. Messinából az Ethnára tettünk
kirándulást.
Ez az öreg hegy, azt mondták, ritkán szokott háborogni, de épen akkor
nagy kitörése volt. Épen jó okunk volt tehát, hogy megmásszuk öszvéren
is, gyalog is, a hogy lehet. Hogy tüzet okádott volna: azt mi nem
láttuk. Nem láttunk folyó lávát se. Hanem valami belső morgást csakugyan
hallottunk, mint mikor a vasuti vonat valami vashidon megy át. Azután a
föld is mozgott alattunk s én, ha leültem, csaknem ugy éreztem a föld
mozgását vagyis inkább reszketését, mint mikor egyenes, jó uton, robogó
hintóban ül az ember. Tibor öcsém is, de magam is nem egy rossz élczet
röppentettünk föl a magunk mulatságára az ilyen gyenge tűzokádás ellen.
Füstje, az igaz, volt elég, éjjel is, nappal is.
Messinából indultunk egyiptomi utunkra. A hajó neve, mely átszállitott
bennünket, »Moeris« volt. E hajón, mig Alexandriába ért velünk, fölötte
érdekes és mulatságos ismerkedésekbe bonyolódtunk. Mielőtt azonban
ezeket elbeszélném, Medor kutyámnak egyik kalandját el kell mondanom.
Jó kutya volt, nagyon szerettem. Francziaországból vittem magammal
afrikai utamra. Vizsla volt, de volt talán valamelyes kopó vér is benne.
Egyik oroszlánnak meglövésekor ő is ott volt. Az oroszlán feküdt már,
fölkelni nem tudott s utolsó végvonaglásaiban volt. Medor oda ment hozzá
szaglászni. A haldokló oroszlán nyitott szeme észrevette, egyik első
lábát megmozditotta s oda ütött vele a kutya farára. A kutya
természetesen összeesett, aztán orditva elhenteredett onnan, de a farán
azért kegyetlen szaggatásokat okozott az oroszlán tenyere.
Gyógyitottuk aztán Medort és pedig sikerrel. Ugy látszott, egészen
elfelejtette esetét.
A »Moeris« hajó födélzetén, a kapitányi pad feljáró lépcsőjénél egy ülő
oroszlán-szobor volt diszül csaknem életnagyságban felállitva. A mint
belépünk a hajóra, Medor meglátja a szobrot. Uczczu neki, elsikoltja
magát s behuzott farkkal menekül a hajó orrára s bujik a málhák, kötelek
közé.
Alig tudtuk megnyugtatni, de azért az egész uton gondosan elkerülte azt
a szobrot. Átkozottul hasonlitott szerinte ahhoz a haldokló oroszlánhoz,
mely őt ugy megcsufolta.
* * *
_Jegyzet._
[Footnote 12: Gróf Károlyi Gábornak különös kedvtelése volt ahhoz, hogy
tréfás neveket adjon barátainak. Ő nevezte el a parlamentben az ifjabb
Andrássy grófokat, Tiszákat és Pulszkyakat, Bismark és Gladstone fiai
után Herberteknek. Apjának és Gyula bátyjának főtitkárját s az uradalmak
főügyészét Körmendy Imrét Bismarcknak hivta. Házi orvosa dr. Reiner Ede
kitünő fiatal orvos volt, nekem is házi orvosom s minthogy naponként
velem volt s én voltam a »vajda«, tehát dr. Reiner Edét elnevezte
Bolfrasnak, dévaj analogiájaként annak, hogy ő felsége állandó
főhadsegédje: Bolfras tábornok.]
[Footnote 13: Gróf Károlyi Gábor e hegységet Laures hegységnek nevezi.
Én meghagyom e nevet közléseimben, noha a helyes elnevezés Djebel-Aures.
Az arab Oreznek ejti ki s azt hiszem a Dzsebel szó hegységet jelent,
mert van Dzsebel-Szi-Abiz, Dzsebel-Bu-Fua, Dzsebel-Bucat-Chama stb. A
Djebel-Aures egyike az Atlasz legnagyobb hegységeinek, Batnától délre és
Biskrától keletre az északi szélesség 35-ik s a keleti hosszuság 6-ik
vonalában.]
[Footnote 14: E város Biskra nevet visel Algir födrajzában.
Eötvös Károly.]
EGYIPTOMBAN.
(Gerard ur, a szent. – A spanyol bankár. – Elfogy a pénzünk. – Az első
lófuttatás a Nilus partján. – A piramisok. – A szfinksz.)
Mi e hajóval egyelőre Alexandriába akartunk jutni, de e hajó a
szentföldre is ment s Francziaországból hozott utazókat.
Hozott egy nagy csapat zarándokot is. A zarándokok vezetője volt egyik
érdekesebb uj ismeretségünk.
Ez Gerard ur volt. De nem az, a ki az oroszlánokat és egyéb vadállatokat
lövöldözi, hanem a másik, a ki a vakbuzgó embereket és asszonyokat
fogdozza. Amaz a maga életével játszik, ez pedig mások üdvösségével, no
meg erszényével játszik.
Ez a Gerard ur fedezte fel ugyanis azt a jámbor leányt, a kinek a szűz
Mária elevenen megjelent. Az a szűz Mária, a kit a hiszékeny franczia
közönség »Notre Dame de la Salett«-nek nevezett. Ezren meg ezren hittek
az ábrándos lánynak, a kit nevezetes látomása után Gerard gondozott. Ez
a jó ur szép hasznot látott ebből a szent üzletből.
Most is bucsujárást rendezett a szentföldre s e czélból egy
zarándoktársaságot állitott össze. Ő volt a társaság ügynöke, vezetője,
gazdája és a mi fő: pénztárnoka. Pár száz főből állott a társaság.
Férfiak, nők vegyesen. Voltak köztük fiatal és csinos nők is. Elég
mulatságos társaság lehetett, noha az imádkozáshoz és olvasó-pörgetéshez
nagy kedve volt. Volt köztük pap is egy-kettő. Gerardnak rendszeres
utiterve volt; mindenféle ajánló levéllel is el volt látva a jeruzsálemi
főpapokhoz, zárdafőnökökhöz és kegyes szállóhelyekhez. Azt mondta, hogy
ő a pápának is különös kegyencze, mutatott is Rómából holmi ákom-bákom
irásokat.
Hogy ez a tisztelt ur, ez a Gerard akár kegyes hivő, akár csak vakbuzgó
is lett volna: én el nem tudtam hinni. Ha vagy egyik, vagy másik: akkor
nem csinál üzletet se kegyes hitéből, se vakbuzgóságából. Üzletet pedig
csinált, tehát képmutató volt.
Bucsujáró serege azonban kegyes hivőkből és vakbuzgókból állott. Ez
bizonyos. Nagy áldozattal, sok költséggel, nagy időpazarlással s
tömérdek fáradalommal nem mentek volna Jeruzsálembe, ha nincs bennük
hit.
De mi hát az a vakbuzgóság?
Hogy szűz Mária annak a hajadon leányzónak meg nem jelent, az már csak
olyan bizonyos, mint, a hogy mondani szokták, a szentirás. Hogy Gerard
ur nem is hitte egy pillanatig se szűz Mária megjelenését: erről ne is
beszéljünk.
De utitársai hitték. Ha nem hitték volna: Gerard urat nem követik, mert
akkor neki se hisznek.
Ki magyarázza meg ezt a hitet?
Ha egy ember látást lát: azt értjük. Különösen értjük, ha fiatal koru,
ideges, beteges, gyönge szűznek van látása. Gyöngesége akkora, hogy
elméje belebetegszik. A beteg elmét naponként látjuk öregnél, fiatalnál.
Értjük tehát az elme betegségét, mert tüneteit száz alakban látjuk.
De hogy együtt, egy helyen, egy időben sok embernek, egész tömegnek
legyen ugynevezett hitbeli látása: ez a csodálatos. Pedig van. Száz
példa bizonyitja.
Ez az elmék tömeges megbetegedése. Talán ragadós is ez a betegség, mint
a nátha vagy mint a hagymáz.
Ezt fejtsék meg a tudósok.
Mikor Párisban laktam: megismerkedtem a hires Pasteur professzorral. Már
akkor száz meg száz ebet felbonczolt s a veszettséget tökéletesen
ismerte. Lépfene, tyukkolera s egyéb efféle nyavalya rég nem volt már
titok ő előtte.
Egyszer elbeszéltem neki jeruzsálemi utamat s akkor rákerült a sor arra
a betegségre is, melyet vakbuzgóságnak nevezünk. Érdekes, a hogy
nyilatkozott.
– A hivő lélek – ugymond – a hivés állapotában nem beteg lélek. Semmi
jogunk és semmi okunk a kegyes lélek hivő állapotát betegségnek
tekinteni. Sok ezer év óta él a hit különféle népek és különféle
egyházak természete és tanitása szerint, más meg más tartalommal, de a
hitnek természete minden alakban s minden változó tartalom mellett
ugyanaz. S a hit mellett nagy, szép, okos műveket végeztek sok ezer év
óta egyesek is, nemzetek is. De néha a hit a vakbuzgóság, sőt majdnem az
őrjöngés alakjában mutatkozik. Időnként és helyenként ily alakban
ragadja meg a tömegeket s vidékről-vidékre s népről-népre látszik
terjedni. A történet kétségtelenül bizonyitja ezt. Nem egyszer tünődtem
e fölött. Ezt egészséges lelkiállapotnak tekinteni nem lehet. Ez a
gondolkozástól függ, a gondolkozás az agytól, az agy betegségének pedig
elvégre fizikai okai vannak. Én nem tartom lehetetlennek, hogy egykor,
ha tudományunk mélyebb és biztosabb lesz, az ilyen vakbuzgóság okaira is
rájövünk.
Nagy vita lett ebből. Komoly és pajkos vita. Az én felületességem,
mindenki elgondolhatja, engem a kérdés pajkos felfogására inditott.
Kivált a mikor visszaemlékeztem arra a seregre s annak miveleteire,
melyet Gerard ur vezetett Jeruzsálembe.
Minket is meg akart nyerni társasága számára és az egész uton rábeszélni
törekedett együtt is, egyenként is bennünket, hogy álljunk a bucsujárók
közé. Kényelemmel, üdvösséggel, bűnbocsánattal és a rablók közt a
franczia császár tekintélyének védelmével biztatott.
– Hiszen mi nem vagyunk francziák, – mondám, – hanem magyarok.
– Ez nagy baj, – ugymond, – de ő még a magyarok számára is tud égi
malasztot szerezni.
Fölingerelt e bolond beszéd s gunyolódva mondám neki:
– De nekem kutyám is van és káromkodni is szoktam.
– Az nem baj, uram, majd közbenjárok a gyóntató atyánál.
Láttam, hogy ennek a jó urnak csak nevünk és pénzünk kell. Nem álltunk
kötélnek.