elevenen, mert ha valami kis vagyonu mágnásról volt köztünk, gyerekek
közt szó, nem egyszer kérdeztük dévajkodva egymástól, vajjon nem
kraftshófi és röttenbachi uraság az illető?
Ez a Kresz báróné nagynéném 1830-ban sulyosan megbetegedett, s orvosai
tanácsára Montpellierbe, Francziaországba ment üdülni. Innen, mikor már
jobban érezte magát, egy alkalommal áthajózott látogatás végett Algirba
s onnan nem is jött többé vissza soha. Pedig jó hosszu ideig élt, az
1872-ik év végén halt meg. Anyámnál láttam a franczia nyelven irt
halotti jelentést.
Benső barátságba keveredett egy hegedüvirtuózzal, vett birtokot Algirban
s birtokán Bonfarikban épitett kastélyt, de tartott házat Algirban is. A
virtuóz utóbb elhalt, vagy elhagyta őt s akkor arabokkal vette magát
körül s tökéletesen megtanulta az arab nyelvet is.
Az igaz, hogy magyarul beszélni vagy sohasem tudott, vagy teljesen
elfelejtett.
Meglátogattam. Ekkor már igen öreg volt, hiszen még a mult században
született. Elkérdezte tőlem az egész gróf Zichy-atyafiságot, mintha én
azt tudtam volna.
Szivesen fogadott, de többé én se láttam. Ugy tudom, ott halt meg
Bonfarikban. Egész regény volt élete. Szép sudár termetü arab imádói
voltak, de csak szegényebb sorsuak. Ha megunta őket vagy ha azok unták
meg őt, vett nekik egy kis házat, kertet, földet s adott hozzá egy lovat
vagy öszvért s ezzel elbocsátotta őket.
Enyelegtem vele imádói miatt. De nagyon meg tudott felelni.
– Ne fecsegj öcsém. Különb legények ezek imádónak, mint ti vagytok
otthon Európában. Ha szeretnek és a mig szeretnek: igazán szeretnek s
más nő után nem futkosnak. Ha pedig nem szeretnek: megmondják nyiltan.
Nem is hazudnak, nem is féltékenykednek, nem is viszálykodnak. És ha
szeretnek, nem a grófnét szeretik, hanem az asszonyt, a valóságos
asszonyt.
Volt vele Bonfarikban egy öreg huszár is. Ezt magával vitte még
Francziaországba s azután Áfrikába is. Magyar huszáros, zsinóros ruhában
volt s magyarul szólítottam meg. De ő francziául felelte, hogy nem tud
magyarul.
Jól összeszidtam.
– Micsoda magyar vagy te, hogy nem tudsz magyarul?
– Hát hiszen cseh vagyok én, nem magyar!
– – – No Isten áldjon meg jó öreg néném. Maradj hát te csak arabusnak.
Sohase láttam többé!
Rendszeres uti naplót ne várj tőlem édes vajdám. Mondtam már, hogy
naplót nem vezettünk. Én csak egyszerüen, minden összefüggés nélkül
elbeszélem azt, a mi fontosabb dolog történt velem, vagy a mire
élénkebben emlékezem. Még az időrendről, kalendáriumról, egymásutánról
se állok jót egészen, nem is tartom fontos dolognak. A mi pedig
barangolásunk geografiáját illeti: ezt majd te fogod üres óráidban – ha
lesznek ilyenek – összeállitani.[10] Én bizony a térképeket se igen
nézegettem, a városok és hegységek nevének helyesirásáról se vagyok
biztos. Mit tudom én, hogy a francziák szeleburdi s az arabok, mórok,
kabylok torokhangu, suttogó kiejtését jó helyesirással jegyeztem-e föl?
Algirban, a tengerparti városban tudniillik, hetekig mulattunk.
Megismerkedtünk s összebarátkoztunk a helyőrség sok tisztjével, fiatal,
könnyü vérü legényekkel. Elvittek ezek bennünket minden mulatóhelyre,
kávéházakba, táncztermekbe, érzéki látványosságok és szórakozások
helyiségeibe s bemutatták nekünk a könnyü erkölcsü arab, mór és zsidó
női szépségek egész algiri gyüjteményét. E nők különben se ivásban, se
tánczban, se énekben nem oly zajosak, tobzódók és ugrándozók, mint a
hasonló életmódu párisi és budapesti leányok. Akár természetük, akár
tettetés náluk, de a komolyság látszatát jobban megőrzik. Az igaz, hogy
zenejátékuk se klarinéttal és hegedüvel dolgozik. Még csak nem is
zongorával.
Nekem akkor nagyon megtetszett ez a katonaélet.
Mi itthon nem voltunk katonák. Olyan légkörben növekedtünk, mely
gyülölte a katonát, minthogy az a katona akkor osztrák volt. Még csak
gondolnunk se lehetett arra, hogy katonáskodjunk. A katona valódi
feladatáról fogalmam se volt, vagy ha volt, nagyon félszeg. Azt
gondoltam, az az igazi katona, a minőt Algirban láttam.
Karddal, pisztolylyal bánni tudni; diszes egyenruhában fesziteni,
sétálni, udvarolni; a hátas lovat az utczán és tengerparton végig
finczoltatni; naponkint egy-két órai gyakorlatot megcsinálni; ebédnél
enni, inni, élczeskedni és nevetni; éjfélig vig lányok közt lenni, ha
pedig az arabok és a kabylok békétlenkednek, azokat rettentő hideg
vérrel legyilkolni, összelőni, agyonkaszabolni: ebből áll a
katonáskodás.
Az ördög gondolt arra, hogy a katonának tanulni is kell. A tudós
katonáról ugy beszéltek algiri uj barátaink, mint valami pápaszemes,
tobákos, csoszogó iskolamesterről. Nekem, akkori eszemmel és
tapasztalásommal nagyon tetszett ez a felfogás. De a társaság is nagyon
tetszett. Karddal, pisztolylyal mi is tudtunk ugy bánni, mint ők, talán
még jobban is. Tibor öcsém edzett izmai nem utolsók voltak, a mi pedig a
tudományokban való jártasságot illeti, mi ugyan semmit se tudtunk, de
annyit mégis tudtunk, mint algiri franczia barátaink.
Elvégre mi utazni és vadászni akartunk, ki kellett tehát tekinteni a
vidékre is. Meg akartuk járni nemcsak az algiri, hanem a constantinei és
esetleg oráni tartományt is s az Atlashegység néhány ágazatát, a kis
Saharát s ha lehet, egy kissé a nagy Saharát is megismerni. Mindebből
kevés történt meg, de mégis csak megtörtént valami.
Legelőször is elbeszélem meglövetésem történetét.
Milianában s annak környékén időztünk egy alkalommal. S egyszer
Milianától 47 kilométernyire lovagoltunk ki egy jó vadászterületre.
Én a ló hátáról egy nagy csapat foglyot vettem észre a harasztban.
Leszálltam a lóról, lovamat átadtam egy arab szolgának, közel mentem a
fogoly csapathoz, mely be is várt jó közelre s egy követ a foglyok közé
hajitottam, hogy repüljenek föl s közibük lőhessek. A foglyok
felröppentek, én kapom a puskát s lövésre vállamhoz szoritom, mielőtt
azonban lőhettem volna, jobb karom csak leesett s a puskát balkezemmel
alig tudtam megtartani. Első pillanatra nem tudtam mi történt. A másik
pillanatban fájdalmat éreztem jobb vállamban a hónalj táján, oda
tekintek s látom, a ruhám csupa vér.
Puskagolyó talált a felkaromon a bicepsizom felső széle mellett s
keresztülhatolt karomon.
Honnan jött a golyó, sohase tudtuk kipuhatolni. Igaz, hogy nem is volt
idő a vizsgálódásra. Előttem senkise állt. Nem valószinü, hogy társaim
valamelyike hibázott rám. Valami kósza arab lőhetett meg.
Sebem nagy volt, a vérzés is nagy volt. Hol lovon, hol kézen azonnal
visszavittek Algirba s Mac-Mahon, mihelyt balesetemről értesült, azonnal
saját orvosát küldte hozzám ápolni és gyógyitani.
Az orvosi tanácskozás arra az eredményre jutott, hogy ha életemet meg
akarják menteni, karomat okvetlenül le kell vágni, még pedig tőben.
Közölték velem.
De ebbe én semmiképen bele nem egyeztem. Én tőben levágott karral élni
nem akartam. De bántott az aggodalom, hogy narkotizálnak, elkábitanak s
azalatt vágják le karomat. Ezt meg kellett akadályoznom.
Tibor öcsémet érzékenyen megkértem, hogy ezt semmiképen meg ne engedje.
Megigérte. De én becsületszavát is kértem erre. Egyuttal becsületszóra
fogadást tettem előtte én is, hogy ha karomat levágják s életben
maradok, nyomban agyon lövöm magam. Tibor öcsém becsületszavát adta s
ezzel megnyugodtam.
Csakugyan nem is volt szükség a kaszabolásra. Mac-Mahon orvosa,
fiatalságom s a jó természet gyorsan és alaposan segitett s én három hét
alatt rendbe jöttem. Üdülés közben igen gyakran voltunk Mac-Mahon
vendégei s mindig szives házi gazdánk volt.
Betegségem alatt ismerkedtem meg a hires párduczvadászszal,
Bonbonnellel. Sokkal idősebb volt, mint én, de azért benső, igaz
rokonszenv és barátság fejlődött ki köztünk, mely fennállott haláláig.
Arczképével is megajándékozott, ismered te is édes vajdám. Közöltem
veled, hogy mint öreg ember, tavaly halt meg s kivánatára családja nekem
is megküldte a halottjelentést. Szegény kis Endre fiammal kapcsolatban
sok emlék köt ez öreg nemes barátomhoz s azért elmondok róla egyet és
mást.
Volt egy életveszélyes kalandja egykor egy óriási párduczczal.
A Ben-Assenatt arab törzs vidékén vadászott s egy párduczra, mely az
arabok marháiban sok kárt tett, harminczhárom éjszakán át ment ki lesre.
Végre egy éjszakán a csalétekül kikötött kecskére csakugyan oda ment a
párducz, Bonbonneltől hat méternyire, levágta a kecskét s kezdte vinni.
Nagyon sötét volt az éj, Bonbonnel a párduczot nem láthatta s jól czélba
nem vehette, tehát nem volt czélszerü rá lőni. Bonbonnelt azonban arra a
gondolatra, hogy harminczhárom éjszakát már hiába virrasztott át s most
mégis az orra elől menekül a párducz, elhagyta hidegvére és okossága és
csupán csak a sötét körvonalaiban látott állattömegre rálőtt. Eltalálta
ugyan a fenevadat, de annak csak az első két lábán levő csülkét törte
össze golyója. A párducz nagyot orditva, a kecskére rogyott.
Pár percznyi néma várakozás után Bonbonnel – megint a vadász-okosság
ellenére – megmozdult s erre a párducz két hátulsó ép lábán vonszolva
magát, rárohant, feldöntötte s minden védekezése daczára balkezét és
arczizmait összemarczangolta, a pofacsontot és egyik állkapczáját
fogaival összetörte, koponyáját is itt-amott összeharapdálta, mig végre
Bonbonnel által meglökve, a meredek sziklaoldalon nagy orditozás mellett
lezuhant.
Bonbonnel kigyógyult iszonyu sebjeiből, de arczán és koponyáján örökre
megmaradtak a nagy csont-, izom- és bőrhegedések s arczvonásai is
lényegesen megváltoztak. Balkarja örökre béna maradt.
Hosszu betegsége alatt Algirba szállitották, hol dr. Bodichon kezelte
szerencsével. Ez az orvos az én betegségem feletti tanácskozásban is
részt vett később, s Bonbonnel ennek utján tudta meg az én
meglövetésemet s jutottunk el egymás ismeretségébe.[11]
Bonbonnel megszerezte magának a párducz koponyáját.
Hajnal felé ugyanis az arabok fölkeresték őt s elvitték duárjukba, egy
Corso nevü gazdasági telepre, hol a legnagyobb gonddal s testvéri
szeretettel ápolták. Ő még később is, betegsége sulyos napjaiban is
dühbe jött arra a gondolatra, hogy a párduczczal szemben vigyázatlan
volt s azt nem ölhette meg. S naponként többször kérte és biztatta az
arabokat, hogy a párduczot nyomon kisérjék, minthogy összetört két első
lábával messze az nem mehetett.
Nem is ment.
Másnap az arabok s néhány franczia jól fölfegyverkezve s nagy, erős
vérebekkel megszaporodva, kimentek a küzdelem szinhelyére. Meg is
találták azt a helyet. Onnan leszálltak a hegyszakadék fenekére s ott
megtalálták a vérnyomokat s Bonbonnel köpönyegének kámzsáját. Ezt a
fenevad akkor szakitotta le, mikor Bonbonnel koponyáját utoljára befalta
és összeharapta. Itt a mélységben sok vére elfolyt, de a jelek azt is
kétségtelenné tették, hogy a párducz többször megkisérlette a
fölmenetelt a meredeken, hogy Bonbonnelt végkép megölje. De nem volt
képes, mert első lábait kapaszkodásra nem használhatta.
Tovább nyomoztak. A vérnyomok messze be az erdőbe vezettek. Elől a
kutyák. Egyszerre azonban a kutyák elkezdettek vonitani s felborzolt
szőrrel, behuzott farkkal, rémülten futottak vissza. Ők szagról s talán
látásból is felismerték a vad közellétét. A franczia vadász urak sem
voltak bátrabbak, mint a kutyák s töltött puskáikat átadták az
araboknak, hogy ezek menjenek be a sürübe. De ők is megköszönték e
megbizatást s kijelentették, hogy Allah nem akarja, hogy a fenevadat a
mai napon keressék föl. A kutyák magukviselete is bizonyitja ezt.
Bonbonnel azonban tovább biztatta az arabokat s ezek leskelődtek is a
párducz után. S megtudták, hogy ez egy vad-vizes nagy szakadékba
vánszorgott. Itt a vizben, bozótban nyomát vesztették és csak tizennégy
nap mulva jelentették a kecskeőrző arab gyerekek, hogy ők látták a
párduczot holtan s már rothadó állapotban. Bonbonnel pénzt igért nekik,
ha elhozzák fejét. El is hozták.
Ő a fejet aztán kifőzette s a koponya- és állkapocscsontokat tisztára
kikészitette. Ez később Párisban is mindig ott volt iróasztalán.
Homlokára ráirta e két szót: memento mori. Barátai előtt a párduczfejet,
mint valami sisakot, föltátott szájjal rátette saját fejére, a fogakat
beleigazitotta a saját koponyáján behegedt sebekbe s igy mutatta meg az
életre-halálra való küzdelem egyik-másik pillanatát.
Nekem is megmutatta többször is.
Egy alkalommal én és Tibor öcsém mentettük meg az én öreg barátom
életét. De ez már nem vadászat közben volt.
Egyik reggel egyáltalán nem volt kedvem kimenni vadászni. Tibor öcsém
Deuchmannal jókor kiment kis vadra s engem is hivtak. Nem akartam.
Fáradtnak éreztem-e magam, valami előérzet bántott-e, egyáltalán nem
volt kedvem, hanem e helyett bevonultam közös sátorunkba, leheveredtem s
nyugodtam és nyujtózkodtam.
Bonbonnel sátora, mert ő is velünk volt, nem messze volt felütve. Vele
volt egy komornyikja, valami Blachair nevü franczia. Fekete, vad arczu
ficzkó, ugy negyven év körüli életkorú.
A mint sátramban heverészek, egyszer csak hangokat hallok:
– Megőrültél fiam? Mit akarsz? Miért akarsz te engem megölni?
Megbolondultál édes fiam, Blachair?
Fölismertem: ezek Bonbonnel szavai.
De e szavak közben vad, dühös, rikácsoló szavakat is hallottam, melyeket
azonban nem értettem.
Fölkelek, kimegyek, hát csak látom ám, hogy Blachair egy éles, hegyes
késsel az öreg Bonbonnelt akarja megölni. Ennek nem volt puska keze
ügyében, egyébként pedig az erős, vad ficzkóval nem birhatott.
Első pillanatban én is azt hittem, hogy ez az ember megőrült. Oda
ugrottam hozzá s hátulról elkaptam azt a kezét, melyben a kés volt.
Akkor pedig nekem fordult s velem kezdett viaskodni. Nem tudom, mi
történt volna, ha véletlenül segitség nem érkezik.
Honnan, honnan nem, Tibor öcsém egyszer csak ott termett, mint a villám.
Kicsavarta a kést Blachair kezéből, azt eldobta s azután megfogta a
nyakánál fogva a gazembert s ugy vágta a földhöz, csak ugy nyekkent.
Akkor oda fordult hozzánk:
– Most ne keveredjetek ti a dologba, majd én végzek magam.
Oda állt Blachair elé, boxoló állásba helyezkedett, két kezét ökölre
szoritá:
– No kutya, most gyere hát, én velem próbálkozzál.
De bizony nem próbálkozott ő vele. Föltápászkodott a földről, szügyébe
vágta a fejét, Tibor öcsémnek szeme közé se mert nézni, elsompolygott,
félreállt.
Akkor kérdeztük Bonbonnelt, hogy mi történt hát voltaképen? Hogy
eshetett az meg, hogy az ő hű Blachairje, ki vele annyi vadászati
kirándulásban vett részt s mindig hüségesen viselte magát, most őt meg
akarta ölni?
Öreg barátunk védte a szolgát. Maga se érti az esetet. Bizonyosan
megőrült a ficzkó. Valószinüleg a forró nap nagyon megsütötte a fejét, a
vér a fejébe ment s ettől megbolondult.
Minket nem nyugtatott meg ez a megoldás.
Eszünkbe jutott, hogy ez az ember, mikor fecsegő kedvében volt, sokat
beszélt nekünk is, Abel komornyikomnak is utazásairól, de soha se
emlegetett más helyet, mint Toulont, Brestet és Cayennét. Elkezdtük őt
vallatni.
Kisült, hogy nem is franczia, hanem arab.
Kisült, hogy gályarab volt, a bagnóban volt sok éven át és csakis onnan
ismerte Toulont, Brestet és Cayennét.
És kisült, hogy már két gyilkosságot is követett el. Megölt egy idegent,
mint ő mondotta, boszuból és megölte saját sógorát is, egy arabot, hogy
annak lovát, puskáját és burnuszát megkaparinthassa.
Miként szabadult a gályarabságból: erre már nem igen voltunk kiváncsiak.
Belátta öreg barátunk is, hogy e romlott lelkü és veszedelmes embert el
kell bocsátania. A mi még az napon meg is történt.
Megmondtuk neki, ha még szemünk elé mer kerülni: lelőjjük, mint a
kutyát. Nem is láttuk többé.
Az a vidék, a hol ez történt, csak kis vadra volt jó vadászterület. Mi
azonban nagyobb vadra is vadászni akartunk. Vaddisznóra, párduczra, sőt
oroszlánra.
Tovább vonultunk. Folytattuk utunkat az Atlász-hegység belső részeibe.
Behatoltunk a Laures nevü hegységekbe.
Itt nagy és több napig tartó hóesés lepett meg bennünket. Az ördög
számitott erre. Nekem mindig azt mondták, az iskolában azt tanitották
is, hogy Áfrikában olyan nagy a hőség, hogy az ember majd elolvad, itt
meg a hó se akart elolvadni.
Nem voltunk mi szibériai utra felkészülve. Bunda épen nem volt velünk.
Se füthető szoba, se kályha. Hanem volt egy-egy pokróczunk, közönséges
nyári vadászruhánk s becsületes szellős sátorunk, mely a szél és hideg
ellen nem sokkal ért többet, mint itthon Magyarországon a czigánysátor.
Nekünk pedig se a sok nevelő, se a piarista professzorok soha se
tanitották a czigánymesterséget s bőrünk egyáltalán nem akart a téli
förgeteghez hozzá szokni.
Kivált nem az enyém. Iszonyuan fáztunk s ébren is, alva is folyton
dideregtünk. Nappal még csak türhető volt, mert a tűz mellett tölthettük
az időt, de éjjel a sátorban csakugyan nem tüzelhettünk. Elmenekülni
azonban nem akartunk, de nem is lehetett volna hamarjában – hova.
Végre is én irtóztató csuzt, rheumát kaptam, mely egész testemet agyon
gyötörte. Én csak tudom állni a testi fájdalmat, volt benne részem elég,
de ez a fájdalom kiállhatatlan volt. S legalább tizennégy napig tartott
a sulyosabb része. E tizennégy napon át vagy a sátorban feküdtem, vagy
kitettek a hóra a tűz mellé.
Pedig vadászatunknak szép része volt ez az idő. Velünk volt Chassing is,
hires oroszlánvadász e hegységben. E derék vadásztársunkról, kinek élete
és boldogsága borzasztó véget ért, többet kell közölnöm. Most betegségem
kapcsán csak annyit jegyzek meg, hogy Tibor öcsém ennek társaságában
lőtt egy oroszlánt, de e nevezetes kirándulásban én részt nem vehettem.
Ez ok miatt e lövés részleteit nem is tudom hiven előadni.
* * *
_Jegyzet._
[Footnote 8: Hogy melyik Batthyányi volt ez: gróf Károlyi Gábor
jegyzeteiben nem találom. Ugy rémlik előttem, mintha azt mondta volna
beszélgetés közben, hogy gróf Batthyányi Iván volt, az 1806-ban elhalt
Lajos herczeg másodszülött fia s a még akkor élő Fülöp herczeg egyetlen
testvéröcscse. Ez csakugyan 1865-ben halt meg, nem sokára a leirt
találkozás után. Ha csakugyan ő volt: a lissaboni találkozás alkalmával
78 vagy 79 évesnek kellett lennie.]
[Footnote 9: Gróf Károlyi Gábor, mikor e följegyzéseket előttem papirra
vetette, Czeglédnek volt országgyülési képviselője. Pártelnöke Bába
Molnár Samu, czeglédi tekintélyes birtokos s volt polgármester és
képviselő, minden őszszel egy hordó sajáttermésü czeglédi bort szokott
neki behozni, mely elég erős és izletes, de mindig zavaros szinü volt. A
»jó Ada« Horváth Ádám kecskeméti képviselő. Ezekre hivatkozik gróf
Károlyi Gábor.]
[Footnote 10: Meg is fogom kisérteni, de majd csak ez utazási jegyzetek
gyüjteményes kiadásánál, a melyhez némi térképet is óhajtottam
mellékelni. Az »Egyetértés« tárcza-közléseinél ezt nem lehetett tennem.
A részletesebb kidolgozáshoz ugy hiszem kérhettem volna gróf Károlyi
Tibor emlékező tehetségének segitségét. Deuchmann ur egyébiránt csinált
is némi jegyzeteket, ugy emlékszem Gábor előadásából. A térkép e kötet
végén.]
[Footnote 11: Gróf Károlyi Gábornál megvolt Bonbonnel aczélmetszetü
arczképe s voltak tőle levelei is. Arczkép és levelek hová lettek halála
után, nem tudom. E párduczkalandból kedélyes tréfát csináltam én derék
barátommal. Ő ugyanis Bonbonnel ezen kalandját gyakran elbeszélte
ismerőseinek. Nekem is. Én azonban emlékeztem, hogy e párduczkalandot a
»Hazai és Külföldi Vadászrajzok« czimü könyv, melyet 1863-ban Bérczy
Károly irt s Emich Gusztáv adott ki, részletesen közli. Könyvtáramban
megvan e könyv s én a közlést ujra elolvastam s természetesen a kaland
részleteit sokkal bővebben tudtam, mint maga gróf Károlyi Gábor. Mikor
aztán előttem ő ujra el akarta mondani, én közbeszóltam, hogy én ezt
jobban tudom.
– Ha jobban tudod, mondd el.
Elmondtam. Bámult, csodálkozott.
– Honnan tudod, vajda, ezeket?
– Tőled magadtól.
Nem mondtam meg neki, honnan tudom s ő egész életében mindig emlegette,
hogy a mit én tőle tudok, sokkal jobban tudom, mint ő. Utóbb, ha el
akarta mesélni s én is jelen voltam a társaságban, csak felém fordult.
– Te mondd el édes vajdám, te jobban tudod, mint én.
Sokat nevetett e fölött társaságunk.
Eötvös Károly.]
VADÁSZATOM AFRIKÁBAN.
(Miként lőttem oroszlánt? – Chassaing. – Négy oroszlán jött rám. –
Chassaing barátom iszonyu sorsa. – Karthágó romjai. – Nem gyönyörködöm a
multban. – A kutyám oroszlánkalandja.)
Ez a betegség engem nagyon megviselt. Mikor már lázaim és fájdalmaim
csillapodni kezdettek, én is, de társaim is sürgették, hogy valamerre
mozduljunk ki, hogy födél alá juthassanak s orvos is legyen
rendelkezésemre. Legközelebb volt hozzánk Batna, egyik jelentékenyebb
város a constantini tartományban, oda igyekeztünk. Engem felkötöttek egy
lóra s ugy hurczoltak oda.
Itt felüdültem ugyan annyira, hogy a további vadászatokban és
utazásokban részt vehettem, de ettől az átkozott bajtól egészen sohase
tudtam megmenekülni s időnkint ujra meg ujra visszatért. Emlékszel édes
vajdám, mikor pár év előtt abban a bordaközi neuralgiában annyit
szenvedtem s mikor Bolfras[12] barátunk annyit vesződött velem, a
bordáimmal is, a lábaimmal is, melyek akkor is tele voltak rheumával.
Hát ezt a rheumát onnan hoztam a Laures[13] hegységből s épen harmincz
esztendeje hurczolom magammal, mint az adósságaimat.
Elmondom most oroszlánlövésemet.
A mint én tudom, az európai vadász urak az oroszlánvadászattal, mint
tourista kirándulással mi előttünk alig öt-hat év óta kezdtek
foglalkozni. Gerardnak, a leghiresebb oroszlánvadásznak tudósitásai
keltették föl a kiváncsiságot és a vágyat sok franczia, angol és orosz s
néhány német vadászban. Bonbonnel és Chassaing, s több más franczia
barátunk nem egy vadászkalandot közöltek velünk, sikereset is, gyászosat
is, komikusat is.
Magyar vadász kevés járt ott mi előttünk. Gróf Forgách Károly négy-öt
évvel előbb járt ott, mint mi, de inkább sasokra, gazellákra, bivalyokra
vadászott. Gróf Széchenyi Béla és gróf Erdődy Gyula épen velünk egy
időben vadásztak s velük nagy, de kellemes meglepetésünkre épen Batnában
találkoztunk, mikor engem lóháton oda vittek. Látogatásuk, társalgásuk,
adomáik nekem a betegnek különösen jól estek.
Az oroszlánvadászatnak nem egy módja van.
Egyik módja az arabok régi szokása.
Az arab sohase keresi föl az oroszlánt azért, hogy oroszlánt lőjjön.
Hanem mikor valamely oroszlán akár magánosan, akár családjával együtt
rászokik egy arab telepre s ott a tevét, juhot, kecskét, egyéb lábas
jószágot tömegesen rabolja és pusztitja: harmincz-negyven arab puskás
összebeszél, lesbe áll az oroszlán jól ismert utján s ha jön az
oroszlán, azt tömeges lövéssel addig lövi, mig agyon nem lövi. Ha jól
nem találják, az oroszlán közibük megy s egy-két arabot ő is levág vagy
csuffá tesz rendesen.
Ezt a módot mi nem próbáltuk.
A másik módja az, a melyet kezdetben Gerard követett, a ki magánosan
kereste fel éjjeli lesen az orszlánt s lövését mindig biztosnak
tartotta.
Egyik módja az is, a melyet utóbb Gerard is követett, hogy a vadász vagy
a vadászok hajtókkal zavarják föl és keritik az oroszlánt, kivált ha az
nőstény s fiai vele vannak. A hajtás gyakran kutyákkal és trombitával
történik. A kutyát ugyan, akármennyi, kutyába se veszi az oroszlán s a
kutyák nem is mernek hozzá közel menni, de a trombitahangot ki nem állja
a fenevad s az elől lassu menésben meghátrál s akkor a kutyák tisztes
távolban s ugatva utána mennek, látszólag hajtják.
Mi ehhez se folyamodtunk. Hanem lesből lőttünk. A lesnek is több módja
van. Engem Bonbonnel barátom vezetett. Összesen három vadászaton voltam
jelen, a hol oroszlánra lövés esett. Egyet én lőttem.
Az araboktól biztosan kitudtuk az oroszlán ottlétét, járását, éjjeli
utját. Éjjeli utja közelében kiválasztottunk egy hatalmas
lantiszk-bokrot s abban készitettük el a leshelyet.
Hogy a lantiszk micsoda fanem vagy facsalád s mi a tudományos neve, én
neked, édes vajdám, meg nem mondhatom. Cserjeszerü növése van, száz szál
nől egy bokorból olyan formán, mint nálunk a mogyoró vagy orgonafa;
minden szála ujjnyi vastag s roppant erős, szivós fa, mint nálunk a
somfa. Ennek a közepébe ugyan beugrani az oroszlán se képes.