forintom volt. De ezt se kaptam kezemhez, ezt is Pados János kezelte és
csak akkor adott, a mikor séta vagy kimenés közben valamit épen
vásárolni akartam. Tizennyolcz éves koromig pénz fölött szabadon nem
rendelkeztem. Igy nevelődtek testvéreim is.
Mikor az érettségit letettem: akkor jutottam végre havonként 200 forint
költő pénzhez. No hiszen volt is aztán hegyen-völgyön lakodalom,
későn-korán dinom-dánom. A legelső napon, mikor ily tenger pénzhez
jutottam, már a következő nap reggeli 6 órája vetett haza. Tivornyáztunk
egész éjjel szakadatlan.
Jó kompániára akadtam. Nem maradt el Tibor öcsém sem. Velünk tartott
gyakran Nádasdy Feri és az öreg Thaly Kálmán. No akkor nem volt öreg,
most se az, de csak ugy nevezzük. Kormos Béla, Bartha Guszti, Kuliffay
Ede s többen, az ifjuság hangadói, jó vivók, legénykedő athléták.
Kávéház, czigány, felelősség nélküli udvarlás, holmi politikai
tüntetések: im ezekből állott a korhelykedés.
Az az élet, melyet az iskola, a tanárok és a tankönyvek társaságában
töltöttem, ezzel a jóizü, hazafias korhelykedéssel ért véget.
Megtanultam magyarul, németül és francziául beszélni, irni és olvasni.
Ezenkivül nem tudtam semmit, alaposan pedig nem tudtam épen semmit.
Világtörténet, hazai történet: köd volt előttem. Latin nyelvből néhány
mondat, görög nyelvből néhány szó volt a tudományom. Még a magyar
költészet termékeiből legtöbbet ismertem.
Az osztrákot gyülölni, a papot komolyan nem venni, a vallásba el nem
merülni, a keresztet nem nyaldosni, az álnokságot és szinlést kerülni s
mindig, mindenben igazat mondani: ide edződött ki fiatalkori erkölcsünk.
De jó magyar érzésem, azt hiszem, megmaradt annyira, a mennyire oly
embernél, ki élete nagy részét külföldön tölti, megmaradhat.
És azt hiszem, emberszerető és demokrata tudtam maradni.
Gyerekkoromban az én apám még földes uraság volt. Főur, zászlós ur,
uradalmak tulajdonosa, jobbágyok és zsöllérek ura, száz tisztnek és ezer
cselédnek urasága, egyházak, templomok és papok kegyura, alattvalóinak
főbirája, a szatmári nemességnek vezére s több efféle jogok, méltóságok,
tisztségek és szabadságok birtokosa.
Valóságos kényur a régi alkotmány értelmében, a kinek a királyon kivül
nem parancsolt senki s a ki a királyon kivül nem is félt senkitől. Ura
volt, mint nekem mondták, életnek és halálnak is. Minden uradalmában
volt uriszéke, minden uriszéknek ő lehetett elnöke és vezetője. Az
uriszék börtönre és halálra is itélhette a bűnösöket s az apám kegyelmet
is adhatott, ha akart, az elitélteknek. Igy volt-e egészen, én nem tudom
biztosan, de azt tudom, hogy olyan főurnak, mint az apám, a joga vagy
legalább a befolyása határtalan volt.
Azt ugyan nem hallottam, hogy az apám kényuraskodott volna. Azt se
vettem észre, hogy belém akarta volna csepegtetni, hogy én valami isten
kedvező kegyelméből született önkénykedő uracska volnék. Nevelőim,
tanitóim is oly szabad és nemes gondolkozásu férfiak voltak, hogy ily
bolond középkori szellemet meggyökerezni gondolkodásomban sehogy se
engedtek volna.
De azért volt alkalom erre is.
Ha Nagy-Károlyban voltunk, a városi kézmüvesek és parasztok gyerekeivel
sehogy se engedtek együtt játszani, a napot együtt tölteni.
A kastélybeli huszároknak, hopmesternek, cselédeknek örökké az volt
intésük hozzám, hogy én a rongyos mesteremberkölykekkel és
parasztkölykekkel ne barátkozzam. Furcsa az, hogy az efféle cselédek, az
urasági udvarokban élő s kényelemben, gond nélkül henyélő szolgák
mennyire lenézik a maguk fajta szegényebb néposztályt.
Egyszer valamelyik kegyurasági faluból egy fiatalabb koru pap vagy barát
jött a kastélyba s nekem is kezet csókolt. Lehettem hat-hét éves.
Elbámultam.
Azt láttam ugyan, hogy apámnak mindenki kezet csókol, a főtiszttől
kezdve a kanczellistáig, de még a nagykárolyi városi tisztviselőség is,
de nekem még főtiszt és papféle ember nem csókolt kezet. Gyerekészszel
megkérdeztem a papot:
– Miért csókolta meg maga a kezemet?
– Mert a mi jó istenünk a kis gróf urat arra rendelte, hogy nekünk
uraságunk legyen.
Elmondtam ezt nevelőmnek, Kovács Károlynak, vagy talán ő maga is látta
ezt a jelenetet. Kovács Károly jól összeszidta azt a papot, hogy az ily
magaviseletével ne rontsa a gyerekeket. Előttem meg aztán szamárnak,
butának nevezte folyton azt a papot s azt mondta, azért hizelkedett
nekem, hogy engem megrontson.
Ez a nevelőm, de utóbb Vallér és Pados még sokkal jobban fejembe verte,
hogy a jobbágyot lenézni nem szabad, az emberek mind egyenlők, az én
születésem s apámnak rengeteg vagyona csupa véletlen és esetlegesség;
hogy ebben nekem semmi érdemem, sőt ezt valahogy ezentul kell
emberszeretettel, jó magaviselettel megérdemelnem s a sorsnak
meghálálnom. Sőt Vallér annyira ment, legalább én ugy értettem, hogy én
nagy terhet vettem vállaimra, mikor ilyen előkelő nagy urnak születtem s
hogy nekem ezért egész életemen át bünhődni és vezekelni kell.
No ezt akkor se akartam elhinni, ma se hiszem. Nekem ugyan magas
születésem és nagy vagyonom előnyeiben alig volt részem, de a hogy magam
ismerem, valószinünek tartom, hogy egy kis demokrataság minden esetre
fészket vert volna lelkemben.
Apámnak volt háromszázezer hold földje s azt se tudom, hány kastélya és
palotája. Én apám uradalmainak se számát, se nevét soha nem tudtam, de
nem is kerestem. Engem nagy és fényes multu családom neve és dicsősége
se kápráztatott el soha. Én igen jól éreztem magam minden rang és minden
nagy név nélküli jó emberek között. Kenyérkereső munkát ugyan se nem
tanultam, se meg nem szoktam s ennyiben demokrataságom csonka volt, de
azért én bennem a demokrata felfogás és érzület mély gyökeret vert.
Mikor pedig hosszu távollét után haza jöttem s a magyar mágnások engem
ugyszólván bojkottáltak: ez se esett rosszul nekem. Azt hiszem s te is
jól tudod édes vajdám, hogy én ujabb koru jó barátaim közt igen jól
éreztem magam.
S ezt gyerek- és ifjukori nevelésemnek s a Francziaországban töltött
hosszu időnek köszönhetem. E nevelés más volt, mint a mostani
mágnásfiuké.
Német norddeutsche, szentszivkisasszony, angol miss, franczia
gouvernante, cseh muzsikus, cseh jáger, osztrák rittmeister, angol
jockey, német és franczia abbé, jezsuita prédikáczió, karlsburgi iskola:
ezek veszik körül ma a mágnásfiut és leányt. Hát a magyarság hol marad?
Hát a hazafiérzés buzgalmát hol sajátitják el? Hát a szabadság lángoló
szeretete, hát a munkásembernek igazi megbecsülése hol marad? Hol az a
mágnásfiu most, a ki a püspökkel és az uralkodóval szemben a nép mellé
álljon s készen legyen bitóra és vérpadra is menni, ha küzdelme bukni
talál?
Én mint gyermek, láttam ilyeneket s mint ifju és férfi ott voltam
Garibaldi és Kossuth körül s a mit ők és embereik rám biztak, azt
törekedtem elvégezni. Nem biztak rám sokat, nem is volt tehetségem
sokra, de nem is válogattam a munkában.
Apám 1862-ben kiment a londoni világkiállitást megnézni s engem is
magával vitt. Nem hiszem, hogy csupán az én kedvemért ment volna ki.
Együtt egy időben s egy hotelben szállva volt ott velünk együtt báró
Wenckheim Béla, gróf Szápáry Antal és Majláth György, a későbbi
országbiró.
Wenckheim Béla, bár jóval idősebb volt, mint én, jó pajtásom volt, semmi
fölényét nem éreztem s minden dologról csak oly komoly vagy ledér
felfogása volt, mint nekem. Vig és jó kedvü volt mindig s apám is nagyon
szerette. Többet pedig semmivel se tudott, mint én. Csodálkoztam is,
mikor Párisban meghallottam, hogy miniszterré is lett.
Mikor később hazajöttem s találkoztam vele és kérdeztem, miként mert ő
miniszterségre, sőt még miniszterelnökségre is vállalkozni, azt felelte:
– Bagatell az Gábor, sokkal nehezebb négy csikót négyesbe jól elhajtani,
mint a miniszterelnökséget elviselni.
Azt hiszem, miniszterelnök kartársai nem voltak ebben a véleményben.
Szegény Wenckheim, egész életében magamforma könnyü vérü ember volt.
Olyannak ismertem a hires csákói vadászatokon. Azt hallottam róla, mikor
meghalt, előbb végrendeletet csinált, de csak azért, hogy örököseinek
megparancsolhassa, hogy őt vörös frakkban temessék el. Ugy tudom, igy is
történt. Valamikor nagyon szeretett vörös frakkban vadászgatni s a
kopóvadászatot nagyon kedvelte.[7]
Gróf Szápáry Antallal is igen jó barátságban álltam. Ez nagy pecsovics
volt s később egyszer a nemzeti kaszinóban nagyon összeszidtam; ha
rákerül a sor, elbeszélem.
Majláth Györgygyel nem tudtam anyira rokonszenvezni. Mindig bölcs
mondásokban beszélt velem s akkor huszonegy éves koromban ezt még ugy se
szerettem, mint ma.
Apám lelkemre kötötte, hogy a kiállitást szorgalmasan látogassam s
kivált a vasgyártás, szövés-fonás, mezőgazdaság és hajózás gépeit jól
megfigyeljem. De bizony nem tettem én ezt. Nem volt hozzá semmi kedvem.
Sohase tudtam én eligazodni se egy lokomobil, se egy szövőszék
gépezetén, hiába magyarázták nekem. Ott meg volt száz számra, ezer
számra. Mindössze is egy peniczilust vettem emlékül fél fonton.
Mikor értesültünk Tibor öcsém párbajáról, melyet Kapczyval vivott s
melyben Kapczy meghalt, azonnal eljöttünk haza.
Apám ugyan jó szemmel nézte, ha nem igen ijedünk meg az árnyékunktól, de
azért még se nagyon kedvelte volna, ha párbajokban vitézkedünk. Kedve
volt ahhoz, hogy mi nagyobb utazást tegyünk s később szivesen
belenyugodott, hogy afrikai vadászatra vállalkozzunk.
Meglátogatott bennünket 1863-ban Genfben s ekkor rávett, hogy utazzuk be
Spanyolországot. Igaz, hogy mi is szivesen beleegyeztünk. Némi okunk is
volt Genfből távozni, mert Tibor öcsémnek némi kalandja volt egy férjes
szép nővel, mely könnyen veszélyessé válhatott volna. E miatt czélszerü
volt, hogy Genfből távozzék, én pedig nem akartam őt elhagyni.
Hárman vállalkoztunk az utazásra. Én, aztán Tibor öcsém és Deuchmann
barátunk. E velünk egykoru fiatal emberrel Genfben az egyetemen
ismerkedtünk meg s igen jó barátság fejlődött ki köztünk. Fia volt egy
kölni bankárnak, sokáig voltunk vele együtt s egyszer itthon
Magyarországban is meglátogatott bennünket, a mint ezt lassanként majd
egymás után elbeszélem.
* * *
_Jegyzet._
[Footnote 7: Magam is láttam egy érdekes vörös frakkos vadászjelenetet.
Ezelőtt több mint harmincz évvel, gróf Batthyányi István, gróf Nádasdy
Ferencz s tán mások is kopófalkát tartottak Polgárdin és Lepsényben, s
minthogy uradalmaik az én mezőszent-györgyi birtokommal szomszédosak, az
én birtokom is néha megtaposták. Kárt is tettek, kivált a kisebb
birtokokban, de a kárt az uradalmi ügyvédek mindig elpörölték s azért a
parasztgazdák nagyon haragudtak a kopóvadászó urakra. Egy alkalommal egy
szentgyörgyi parasztgazda látja ám, hogy jön a falka, kerget egy
nyomorult nyulat s a falka nyomában egy csomó vörös frakkos ur nyargal.
Valamennyien egyenesen az ő szőlejének tartanak. A szőlőben pedig éppen
akkor nagy kárt tehettek. Kezébe fogott tehát egy hosszu dióverő póznát
s magasra tartva, már messziről integetett a nyulnak, hogy oda ne
találjon futni az ő szőlejébe, mert különben baj lesz. A nyul azonban
nem ügyelt rá s épen neki futott. Utána a kutyák, a peczérek és az
uraságok. Hejh a paraszt se volt rest s a kutyákat el kezdte a póznával
lazsnakolni, a mig csak el nem tisztultak keze ügyéből. A lovasok közt
volt Wenckheim is, akkor belügyminiszter. Oda ugrat a paraszthoz s rá
kiált:
– Héjh te goromba paraszt, hogy mered bántani a kutyákat?
Oda néz a paraszt.
– Nini, a német teremburádat, még neked áll följebb?
Megcsóválja a dióverő póznát s Wenckheim felé suhint. Ha el nem ugrat
előle, leüti a lóról.
– Hogy türheted ezt, – kérdi egyik társa, – belügyminiszter létedre?
– Hát hiszen németnek nézett, csak nem bántom azért, hogy egy németet
meg akart verni.
Ez 1867-ben történt.
Eötvös Károly.]
UTAZÁSAINK.
(A spanyol határon magyar zsidó. – Gróf Batthyányi Iván. – Gibraltárból
Malagába. – Spanyolországban. – Átmegyünk Algirba. – Egy nagynénémet
fölfedezem az arabok közt. – Mulatságaink. – Orvul meglőnek. – Bonbonnel
barátom és rettentő vadászesete. – Megmentjük őt a gyilkostól. – Havas
tél szorit meg Afrikában.)
Mikor az utazás végleg el lett határozva, Genfből Párisba mentünk s ott
szereltük fel magunkat. Ajánló levelünk Wodianer Móricztól volt Madridba
Weiszweiler bankárhoz, ki aztán ellátott bennünket egész Spanyolországba
a kellő ajánlatokkal.
De el is láthatott, mert a királyi udvarnál csaknem mindenható volt.
Abban a hirben állott ugyanis, hogy ő Izabella királynőnek egyik
kegyencze, még pedig nagy kegyencze s a királyné legbensőbb titkainak is
részese.
Párisból Bordeauxba, onnan Biarritzba mentünk. Itt találkoztunk
véletlenül gróf Károlyi Alajos unokatestvéremmel.
Spanyolországi utazásunkat részletesen elbeszélni nem akarom. Nem is
volt az nagyon érdekes, mert gyorsan végeztük s különös ismerkedésre nem
volt se időnk, se alkalmunk.
Hogy miként hatoltunk át a franczia-spanyol határon, ezt mégis
megemlitem.
A finánczok és vámőrök mindenünket apróra át akarták kutatni s minden
podgyászunkat tizszer is össze-vissza turkálták. Én nem vagyok nagy
türelmű ember s utóbb el kezdtem őket szidni francziául is, németül is,
magyarul is, a hogy a nyelvemre jött. Már épen büntetni és letartóztatni
akartak, mikor magyar káromkodásomra egy véletlenül ott ácsorgó ur
figyelni kezdett s kérdezte, hogy kik vagyunk? Megmondtuk nevünket s
arra bemutatta magát: ő Raschowitz nevü pesti zsidó s most
Spanyolországban tartózkodik.
Ezután egy-két szót intézett a vámtisztekhez s arra azok félben hagytak
minden fürkészést s nagy udvariassággal kértek bocsánatot.
Néztem ezt a pesti zsidót. Ördöge van ennek? Nem volt az neki, hanem
Narvaez generálisnak volt kedvencze s attól volt levele. E félelmes
névre megjuhászodtak a finánczok.
Két Raschovitz élt egykor Budapesten. Testvérek voltak. Az egyik
terménykereskedő lett s itthon maradt. Vagyonra és tekintélyre tett
szert s mint hallom, valamikor hitközségi elnök is volt.
A másik Raschovitz Párisba költözött s ott harmad-negyedrangu bankárrá
lett. Csinos vagyonra tett szert. Spanyolországnak mindig kölcsönre volt
szüksége s ez a Raschovitz közbenjáró volt a kölcsönök kötésében. Ez
okból járt gyakran Spanyolországban s igy ismerkedett meg a rettenetes
Narvaez generálissal is.
Jó hasznát vettük ott a vámhatáron.
Ugy hallom, mind a két testvér utóbb tönkrement s családjuk elszéledt.
Spanyolországi utazásunk nem tanulmányozási utazás volt. Nem
vizsgálgattuk mi se az embereket, se az intézményeket, se az ipart, se a
földmivelést. Alkotmány, törvénykezés, közigazgatás s egyéb efféle
eszünkbe se jutott. Csak jöttünk, mentünk egyik városból a másikba. Az
utczákat, a város fekvését, a hiresebb palotákat és templomokat
megnéztük; a vendéglők kényelmét vagy kényelmetlenségét végig élveztük;
mulattunk, ha lehetett, minden kicsapongás nélkül; – ha ismerősre
akadtunk, azzal elbeszélgettünk; – akármit láttunk vagy néztünk, semmit
föl nem jegyeztünk. Nem volt utazásunknak semmi más czélja, mint utazás
által tölteni az időt s az unalmat az utközben talált dolgok
megtekintésével elüzni. Nem használtunk mi Baedeckert sem, sőt azt se
tudom, hogy akkor már volt-e Baedecker.
Igy barangoltuk be Madridot, Cordovát, Sevillát és Cadixot. Egészségben,
jó kedvben, pénzben nem volt fogyatkozásunk.
Cadixból hajón mentünk át Lissabonba, Portugallia fővárosába, hol
véletlenül ugyanabba a vendéglőbe szálltunk, a hol szegény gróf
Batthyányi is szállva volt.
Nagy örömöt okozott neki, hogy velünk találkozott. Érdeklődött irántunk
s ezer kisebb-nagyobb dolog iránt kérdezősködött. Ő már akkor hosszabb
idő óta volt külföldön, a minthogy élete nagy részét külföldön töltötte.
De azt mondotta nekünk, hogy már készül haza, már megunta a künlétet.
Csak azt várja, hogy az egészsége jobbra forduljon.
– De hogyan jösz haza, hiszen régen elszoktál te már a hazától s az is
tetőled.
– Dehogy szoktam, majd visszaszokom, aztán az igaz, hogy sohase
vágyakoztam azelőtt ugy haza, mint most. Ugy látszik, ha megvénül és
elgyengül az ember, megváltozik a természetünk. Én legalább most már
minden esetre haza megyek, csak azt várom, hogy kissé megerősödjem.
Az igaz, hogy kiszáradt, elerőtlenedett, elaggott ember szinében volt.
Hiszen öreg ember is volt. Lehetett már hetven-nyolczvan éves is. De
azért többször előhozta, hogy csak haza, csak haza!
De nem lett ebből semmi. Akkor is utban volt Madeira felé. A tüdővész
már nagyon elhatalmasodott rajta, a párisi orvosok azt mondták, hogy
Madeira tengeri levegője még segithet rajta. Maga mellé vett egy
franczia orvost s azzal utazott Madeirába. Igy találkoztunk vele
véletlenül.
Sohase jött haza, de a kontinensre se. Meghalt Madeirán.[8]
Benéztünk Gibraltárba is az ottani angol állomáson. Nagy előzékenységgel
fogadtak az angolok s mutatták meg erődüket, majmaikat és rettentő
sorhajóikat. Legalább ezer ágyut láttunk az erődökön és sorhajókon.
Volt oka az előzékenységnek. Gibraltárban volt Codrington, a ki a walesi
herczeg udvarához tartozott, a herczegnek kisérője s voltaképen
udvarnagyja volt. Ez valamikor a bonni egyetemet járta s Bonnban
Deuchmann barátunk apjánál, ennek házában volt szállva s a családdal jó
ismeretségbe jutott. Ehhez volt utitársunknak, Deuchmannak ajánló
levele.
Codrington ismeretsége vagy legalább jó tanácsa életünket mentette meg.
Innen ugyanis hajón akartunk menni Malagába. Valami Louise nevü franczia
hajó indult oda s mi meg is váltottuk e hajóra jegyeinket. A hajónak
éjfélkor vagy hajnalban kellett elindulni.
A bucsuebédet este együtt ettük meg Codringtonnal. Ebéd alatt a nemes
lord lebeszélt hajón való utazási szándékunkról. Azt mondta, hogy okos
ember, ha csupán szórakozni akar, csak ott megy hajón, a hol ki nem
kerülheti s akkor megy postakocsin, a mikor kevés a pénze. Menjünk mi
lóháton.
Elfogadtuk tanácsát, noha hajójegyünk értékét elvesztettük. Még az este
intézkedtünk Codrington segélyével nyerges lovak iránt s másnap vidáman
elindultunk lóháton.
Azonban podgyászunk is volt s málhás lóval vesződni nem akartunk.
Felfogadtunk hát a hotelben egy bérszolgát, átadtuk neki podgyászunkat s
hajójegyeinket, hogy ő hajón menjen Malagába s ott várjon be bennünket,
– ha esetleg előbb Algesirásban nem találkoznánk. A podgyász közt egy
kis eleven kutya is volt, melyet én ajándékba akartam vinni Lyonba egy
barátomnak.
Iszonyu zivatar, eső, felhőszakadás, árvíz lepett meg bennünket mindjárt
elindulásunk után. Három álló napig mindig áztunk, mindennap csuronvíz
lettünk s lovaink néhol hasig gázolták a vizet. No hiszen áldottuk mi
Codringtont ezért a bolond tanácsért.
Malagába érünk, keressük a bérszolgát, keressük podgyászunkat, egyiknek
sincs se híre, se hamva.
Hanem azt igenis meghallottuk, hogy utközben a Louise hajótörést
szenvedett s emberestül, patkányostul, mindenestül elveszett. Két
holttestet már ki is vetett a tenger, s bár egyik se a mi bérszolgánk
volt, mindamellett őt podgyászunkkal együtt elveszettnek tartottuk. Ha
hajón utazunk, minket is ez a sors ér s én neked, édes vajdám, most nem
mesélgetnék, Tisza Kálmánt nem hajszolnám és Samu infámis karczosát nem
az én asztalomnál inná a jó Ada.[9]
No hiszen áldottuk most Codringtont bölcs tanácsáért.
De még bérszolgánk és podgyászunk is megkerült. A bérszolga ugyanis a jó
borravalóból annyit ivott, hogy elaludt és a hajóról lekésett s kocsira
kapva, a következő napon szerencsésen megérkezett. Épen uj
felszereléssel akartuk már magunkat ellátni, mikor hozzánk betoppant.
Tibor öcsém ugy megszoritotta a kezét, hogy fölsikoltott s féllábon
tánczolt előttünk.
Innen Granadába mentünk. Ennek már emlékeit s minden nevezetességét jól
megnéztük. Deuchmann barátunkban itt különösen fölébredt a jó német
tudnivágyás s hurczolt bennünket mindenhova s magyarázott és
magyaráztatott vég nélkül.
Megnéztük a czigányokat is. Muzsikájukat, tánczukat, lakásukat, szép
lányaikat. Az igaz, hogy öltözetük a mulatóban szebb és gazdagabb, mint
a mi czigányainké, de lakásuk ép oly piszkos, öregjeik ép oly rongyosak,
mint minálunk. Hanem hegedülni nem tudnak, csak holmi cziterát, hárfát
pöngetnek.
Utba ejtettük Valencziát is s ugy mentünk Marseillebe s onnan a kis
kutyát Lyonba expediálva, mentünk Nizzába.
Itt találtuk édes anyámat, kinél ott volt Pálma hugom. De épen ott volt
Viktor bátyám is, ki e tájban házasodott s nászutjában nejével együtt
meglátogatta édes anyámat. Augusztus végén vagy szeptember elején volt,
a mikor itt családunk tagjai közül vagy hatan összekerültünk.
Itt határoztuk el véglegesen afrikai utazásunkat. S itt is szereltük fel
magunkat az utazásra.
Vettünk sátrat, vadászati szereket, ágynemüeket, pokróczokat. Volt egy
Ábel nevü régi franczia komornyikom, ezt vittük magunkkal hárman s több
szolgánk egyelőre nem is volt.
Marseilleben szálltunk hajóra. Egy Tiber nevü franczia hajó vitorlázott
el velünk Afrikába, hol mindenek előtt Algirba siettünk.
Algir kormányzója akkor Mac-Mahon volt, a későbbi köztársasági elnök.
Volt hozzá ajánló levelünk Malaez grófnőtől, ki a florenczi udvarnál
székelő akkori franczia követ neje volt. Anyám ismeretsége volt ez a
grófnő.
Mac-Mahon nagyon szivélyesen fogadott bennünket, mintha csak régi
ismerősek lettünk volna. Rólunk magyarokról ugyan átkozottul keveset
tudott a már akkor is hires generális, de tudatlansága szivélyességét
nem zavarta. Egyszer például ebédközben jó kedvében azt kérdezte tőlem,
hogy nekem miféle magyar foglalkozásom van?
– Semmi sem. De hogy jut e kérdés Önnek eszébe?
– Bocsánat, de én ugy tudom, hogy a magyar vagy huszár, vagy muzsikus,
vagy czirkuszlovas és állatszeliditő.
Persze Mac-Mahon más magyart alig látott, mint huszár-egyenruhát. Ilyet
visel a huszár s Párisban ilyet visel minden magyar muzsikus czigány és
igen sok czirkuszlovas és állatszeliditő, a ki különben még hirét se
hallotta a magyar nemzetnek.
Adott Mac-Mahon fölötte kitüntető ajánló leveleket nekünk Afrika,
illetőleg Algir belsejébe, a hová csak menni akartunk, az összes arab
bürókba. Vettük is ezek hasznát nem egy helyütt.
Mielőtt azonban afrikai élményeinket lejegyezném, meg kell emlitenem egy
rokonommal való találkozásunkat.
Volt anyai nagyapámnak, gróf Zichy Károlynak egy nővére, gróf Zichy
Leopoldina, ki báró Kresz Károlynak, később lovassági tábornoknak volt
felesége. Ez a Kresz báró már régen meghalt, még az 50-es években. Én
nem is igen ismertem, csak egyszer találkoztam vele, mint gyerek, ha jól
emlékszem, Bécsben vagy valahol Bécs környékén. Bajorországi báró volt
eredetileg Kressensteini előnévvel, de a neve után mindig odatette egyéb
német nemességi czimeit is. »Herr auf Kraftshof und Röttenbach bei
St.-Wolfgang.« Magyarul: »Kresszensteini báró, Kraftshófnak és a szent
Farkas mellett való Röttenbachnak ura.« Pedig bizony nem volt ő semminek
se ura, még a feleségének se. Elmult már negyven éves, mikor nagyapai
nagynénémet elvette. Ez meg akkor még 22–23 éves televérü Zichy-lány
volt, s férje egyebet se hozott a házhoz, mint katonai csillogó
egyenruháját. Különben a franczia háborukban vitézül verekedett s utóbb
egy ulánus ezredet is kapott Ferencz császártól. Házasságuk első évében
mégis született egy lányuk, a kit Leontine névre kereszteltek, s ki
később gróf Khevenhüller-Metsch Otmár felesége lett. Ő vele többször
találkozhattam volna, találkoztam is, de a köztünk levő atyafiságról
soha nem emlékeztünk meg.
Mi mágnások ugy vagyunk az atyafisággal, mint a zsidók. A szegény
atyafit, ha már másod vagy harmad ízbeni a rokonság, sehogy se akarjuk
vérrokonnak elfogadni. Mint a kinek sok pénz van zsebjében, nem szivesen
ül le kártyázni oly emberrel, a kiről tudja, hogy semmi pénze sincs. A
legjobb esetben is mit nyerhessen tőle?