foglyok s kivált a halálra itéltek fogpiszkálót se tarthatnak maguknál.
Azt mondták és irták is, hogy a gyóntató pap vitte be a tőrt.
Ez nem igaz.
Batthyányi gyóntatója a halálra vezető út utolsó napjaiban valami
Bourges nevü franczia jezsuita abbé volt. Jól ismertem magam is, abbé
Bourgesnek neveztük magunk közt is, szemben is. Ez egy alacsony, köpczös
termetü, kis és négyszögletü fejü furcsa figura volt. Gróf Károlyi
István nagybátyám födözte fel a negyvenes évek elején valahol
Francziaországban s igy került ide nevelőnek gróf Károlyi Sándor mellé.
Nagyon szerette a bort meg a tubákot. Ez lett aztán nagybátyám utolsó
gyóntatója, ő kisérte a vesztőhelyre is. De sokkal jobban remegett, mint
nagybátyám. A kivégzés után szájára tette tenyerét, se szólt, se beszélt
senkinek, utlevelét kikérte s ugy elpályázott vissza Francziaországba,
hogy képpel se fordult többé vissza hozzánk.
Egyszer Párisban hallottam is róla valamit. Valami papi alkalmazásban
volt ott is. A hatvanas években még élt, jól tudom.
A tőrt édes anyám vitte be s adta át nagybátyámnak. De csak akkor, a
mikor a halálos itélet már ki volt hirdetve s az akasztás órája kitüzve.
A mikor nagybátyám már a siralomházban volt.
Két fegyveres katonaőr gyors időközökben felváltva őrizte őt bent a
siralomház szobájában. Másik kettő vagy több is szintén fegyveresen a
szobaajtóra vigyázott a folyosón. Fegyveres őrök az ablak előtt.
A tőr egy kis alaku selyem pihenő vánkosban volt elrejtve. A vánkost
édes anyám vitte be s nagybátyám tudta, hogy a tőr benne van. Akkor is
csodálták, ma is csodálatos, hogy a két őr szemeláttára miként tudta
magát nagybátyám összevagdalni a nélkül, hogy észrevették volna. Ágyban
fekve, pokróczával betakaródzva tette.
A tőrt anyám évek előtt egyik olaszországi utjában vette Velenczében.
Ez egy kis papirvágó tőr. Pengéje kétélü s legföljebb 4–5 hüvelyk
hosszuságu. Fogantékján domborműalakkal, mely Ádámot és Évát ábrázolja
összeölelkezve s a paradicsomi kigyóval körültekergetve. Végén a
fogantéknak pecsétnyomóvéset e szavakkal: »Ora e sempre.« Magyarul azt
teszi: »Most és mindig.« Ez a Giovene Italia, az Ifju Olaszország nevü
pártnak volt akkor nemzeti jelszava.
E tőr Batthyányi Elemér birtokában volt később. De kérésemre 1862-ben
nekem ajándékozta s én kegyelettel őriztem ép ugy, mint ő. Egyszer anyám
meglátta nálam, mindjárt elkérte s én neki adtam. Most is ott tartja az
iróasztalán. Aczéltokban ott fekszik az a keresztalaku tőröcske.
Mindezek kis dolgok, édes vajdám, de a Batthyányi halála körüli nagy
dolgokat már annyiféleképen leirták és elbeszélték, hogy én azokat
bizony nem ismétlem. Legnagyobb részét közvetlenül nem is láttam.
De egyet mégis elmondok.
Apámnak Bártfay László volt a titkárja. Nagyon derék, nevezetes férfiu,
ki az ország legelső embereivel barátságban állott s kit apám is nagyon
tisztelt. Ott lakott családjával együtt a palotában.
Bártfay naplót vezetett. Már 1820 körül érintkezett ő a nemzetébresztő
nagy hazafiakkal, irókkal, költőkkel, államférfiakkal. Ezek nagy része
személyes barátságot tartott fenn vele, daczára annak, hogy ő az én
apámnál tiszti állást viselt.
Naplója vagy a Nemzeti Muzeumban vagy az Akadémiában van elhelyezve s
nemzeti irodalmunk történetének megirásánál már többen használták. Ugy
tudom, Gyulai Pál is használta, mikor Vörösmarty életét megirta.
A kivégzés napján nagy kétségbeesés és nagy szomoruság volt a családban.
Bártfayné keservesen siratta nagybátyámat. Utóbb egyszer felkiáltott:
– Ha férfi volnék, én elhoznám a holttestét, nem hagynám a kutyák
kezében.
Bártfay csendesen odaszólt:
– Nem lehet az édes lelkem.
– De én nem nyugszom addig, mig meg nem teszem.
Ott volt a szobában velem együtt Bibi is. Ez volt az én felvigyázó
asszonyom. Akkor Kindsfraunak neveztük. Jámbor, jó asszony volt. Hol
sirt, hol sikoltozott, hogy a holttestet ott ne hagyjuk, ő is elmegy
érte.
De ott voltak Bártfayéknál Szontágh Gusztáv, dr. Hausmann homeopátha
orvos s egyebek is. Bártfayné addig beszélt Szontághnak és Hausmannak,
mig ezek elhatározták, hogy a holttest átvételére mindent elkövetnek. A
lelke ennek a vállalatnak mégis Bártfayné volt.
A kivégzettek holttestét ott szokták azon a helyen eltemetni s jeltelen
sirba behantolni, a hol a kivégzés történt. Bibi okvetlen látni akarta a
helyet, engem kézen fogott s már sötéttel elmentünk a vesztőhelyre.
De nem láttunk mi semmit. A Neugebäude északkeleti sarkánál kevés ház,
nagy pusztaság volt. Egy csomó ember, asszony, gyerek jött-ment,
álldogált ott, de a katonák nem engedtek közel menni az épülethez.
Bártfayné azonban bement a porkolábékhoz. Én nem tudom, de szentül
hiszem, hogy anyám is tudott a dologról. Alig képzelem, hogy ne ő adott
volna felvilágositást, hogy kivel és miként beszéljen a porkolábéknál.
Elég az hozzá, pénzen alkudta ki az egészet s aztán hirt adott
Szontághnak és Hausmannak.
Azt irták, hogy a barátok vitték el a holttestet. Nem igaz az. Majd azok
a nyavalyás barátok mertek volna is ilyet tenni vagy gondolni is. Elbujt
akkor valamennyi s az olvasót pörgette. Mikor bealkonyodott, október
6-án pedig hamar leszáll az este, Szontágh és Hausmann kocsival
odamentek, a porkoláb átadta nekik a holttestet s ezek elvitték a
ferenczi barátok sirboltjába ott a Hatvani- és Kecskeméti-utcza sarkán.
Elég becsület a barátoktól, hogy befogadták.
Ki volt az a porkoláb, sohase hallottam nevét. Anyám szava után ugy
emlékszem, hogy lányát Lórinak hivták. A kis selyemvánkos sorsáról se
tudok semmit.
Hanem Bibi másnap a maga fejétől elment a barátokhoz, a maga pénzéből
adott nekik misére valót, hogy egy misét legalább szolgáltassanak az
elhunytnak lelki üdvösségeért. Hiába mondták neki, hogy gondoskodik majd
erről a család.
Anyám ez után nem sokára ismét kiment Csurgóra s engem is magával vitt.
Ott fogták el apámat is. Én is jelen voltam az elfogatásnál. Fehérvárról
jöttek oda katonák s velük zsandárok is. Ekkor láttam először osztrák
zsandárt mi nálunk. Sárga csúcsos fekete sisakját ugyan megbámultam.
Esős idő volt. Apám étkezett. A katonák is jó ellátást nyertek s azután
apám egy felhuzott félfödelü kocsiban egy katonatiszttel elutazott.
Mely napon volt ez, nem tudom.
Néhány nap mulva mi is bejöttünk anyámmal Pestre.
Ennyiből áll mindaz, a mire jóformán a forradalomból emlékezem.[6]
* * *
_Jegyzet._
[Footnote 4: Sok képviselőnek tréfás nevet adnak barátai. Mindenki
tudja, hogy például báró Kemény Jánost »fejedelem«-nek nevezték. Tisza
Kálmánt »generális«-nak nevezik. Vannak kevésbbé gyöngéd jelzések is. Az
én tréfás nevem a Deák-párton »tudós« volt, adomáim sokfélesége miatt
Paczolay János adta rám e nevet. Mikor a függetlenségi pártnak elnöke
voltam: akkor a »vajda« név ragadt rám. Eredt egy Gábor-napi
pártlakomán, melyet gróf Károlyi Gábor tiszteletére adtunk. E lakomán
Olay Lajos felköszöntött engem s felköszöntésében »Nagy-mogul«-nak
nevezett s biztositott a hinduk hűségéről és ragaszkodásáról. Én erre
azt feleltem, hogy ha a hűséget és ragaszkodást belehozzuk a dologba,
akkor a nagymogul czim nincs helyén, »inkább nevezzetek – igy folytatám
– vajdának, igy egymással jobban összeillünk.« Valamennyien az
egyházpolitikai cselszövényeket értettük, melyek akkor már czigányok
módjára a párton belül és kivül megindultak ellenem. Csakugyan e miatt
nemsokára le is mondtam az elnökségről. De a »vajda« név rajtam száradt.
Gróf Károlyi Gábor mindig igy nevezett szóban, levélben, táviratban.
Épen most kaptam Horváth Ádám képviselőtársamtól is levelet, mely igy
szól: »Édes jó vajdám! Az a jó Isten áldjon meg, a miért feledhetetlen
Gábor barátunk áldott emlékét felujitod és megörökited. Ölel hozzád ma
is hű tisztelő öcséd Kecskemét 1899. márcz. 30. Horváth Ada s. k.« –
Mindezt egyszer s mindenkorra azért jegyzem meg, mert gróf Károlyi Gábor
jegyzeteiben az édes vajdám szó gyakran előfordul.]
[Footnote 5: Köztudomásu ugyan, de az ifjabb nemzedék kedvéért mégis
megjegyzem, hogy Gábor édesanyja, gróf Zichy Karolina és gróf Batthyány
Lajos neje, gróf Zichy Antónia, testvérek voltak. E két ünnepelt nevü
urnő az, kihez Petőfi egy gyönyörü költeményt irt »Batthyányi és Károlyi
grófnőkhöz« czim alatt a nemzeti védegyleti mozgalmak idejében. Gróf
Batthyányi Elemér tehát, a nagy vértanu fia, kiről ez emlékiratban
szintén lesz szó, gróf Károlyi Gábornak első izben való unokatestvére
volt.]
[Footnote 6: Itt is ki kell lehető röviden terjeszkednem amaz
eltérésekre, melyek gróf Károlyi Gábor és Éble előadása közt
fenforognak. Noha már előre is kijelentem, hogy itt a kiegyenlités még
nehezebb.
Gróf Károlyi Gábor Bourges abbénak, Éble Plante abbénak nevezi gróf
Batthyányi Lajos utolsó gyóntatóját.
Mindketten megegyeznek abban, hogy az abbé nevelő volt s franczia volt s
hogy e szomoru eset után nyomban visszaköltözött Francziaországba.
Vajjon nem mind a két név egy emberre vonatkozik-e? Vajjon igazi neve
vagy legalább egyik neve nem Plante volt-e, de a grófi fiuk maguk közt
is, szemben is nem Bourges abbénak nevezték-e?
Nem tudom eldönteni. Egyéb forrásoknak nincs időm utána nézni.
Minden esetre feltünő, hogy gróf Károlyi Gábor sokkal több részletet tud
Bourges abbéról, mint a mennyit Éble Gábor közöl Planteról. Más részről
Bártfayról alig lehet föltenni, hogy ő a névben tévedhetett volna, ha
Bártfay naplójában csakugyan Plante van megnevezve.
Éble Gábor könyvéből látom, hogy Bártfaynak nem minden naplója jutott az
Akadémia birtokába, s hogy 1848-iki és 1849-iki naplóját még a gróf
Károlyi-család őrzi. Éble közléseiből itt-ott nagyon nehéz tökéletes
biztonsággal megtudni, hogy adatai melyik részét meriti Bártfay
naplóiból s melyiket gróf Károlyi Györgyné kegyeletes szavaiból.
Éble könyve szerint Ungvárynak hivták azt a tábori papot, a ki a
vértanut a vesztőhelyre kisérte. A név után gondolva magyar ember lett
volna az utolsó gyóntató. Én nem dönthetem el, nem igy történt-e, de
előttem szinte hihetetlen. Az összes szóbeli hagyományok franczia
abbéról emlékeznek. Gróf Batthyányi utolsó szava is franczia és német
szó lett volna az őt agyonlövő katonákhoz. Gróf Károlyi Gábor emlékezete
határozottan franczia abbéra vall. Szinte képzelhetlen, hogy Haynau
vérengző emberei magyar papot tartottak volna akkor a hadbiróság
közelében, s magyar embert adtak volna utolsó gyóntatónak. Az is
képzelhetlen, hogy a vértanu tábori papot kért volna utolsó
vigasztalóul, a mikor ismerős és bizalmas papot is kérhetett. Azt még
épen nehéz elhinni, bármily fenevadtermészetü volt is Haynau, hogy a
haldokló utolsó kérését erre nézve megtagadták volna.
Azonban minden megtörténhetett akkor.
A vértanu holttestének megszerzése s eltemetése fölött is van némi
eltérés.
Gróf Károlyi Gábor nem emlékezett már arról vagy talán akkor se tudta
meg, hogy a holttestet előbb a józsefvárosi, a mostani Kerepesi-uti
temetőben akarták elhelyezni és csak miután ott nem találtak alkalmas
sirboltot, csak azután vitték éjfél tájban a Ferenczrendi barátok
sirboltjába.
Ezt igy én nem is hiszem, ha mindjárt Bártfay naplója igy állitja is.
Azt igen is hiszem, hogy a holttest megszerzői elmentek a holttesttel a
temetőbe is, minthogy Haynau engedélye arra szólt, hogy a temetés
közönséges temetőbe és sirba történjék. De ezt csak látszat okából s a
katonai hatóság félrevezetése végett tették. Lehetetlen, hogy ott
alkalmas sirboltot ideiglenesen ne találtak volna. Az se valószinü, hogy
Lichtenstein Ferencz herczeg térparancsnok időközben engedte volna meg a
családnak, hogy a holttestet ne a temetőben temessék el, hanem a
Ferencziek sirboltjában helyezhessék el. Éble könyve természetesen
jóhiszemüleg igy beszéli el.
De nézzük csak meg e részleteket közelebbről!
Mit tesz e szó: »időközben?«
Estennen volt a vértanu kivégzése. Október 6-án délutáni 5–6 óra közt.
Bártfay naplója pontosan 6 órára teszi a kivégzés idejét. Október 6-án 5
óra után 11 perczkor nyugszik a nap. Ha felhős volt az idő, ekkor már
sötét volt. Fáklyát kellett a kivégzésnél használni. Este sötéttel
végezni ki valakit nem szokás. A törvényes kivégzések ideje a reggeli
idő, de legalább a délelőtti idő. Csakis Haynau örjöngése rendelhette
Batthyányi kivégzését a sötét esti időre. De azért ez se lehetett
napnyugta után, hanem legföljebb napnyugta körül 5 óra tájban vagy nem
sokkal később.
Ha ez igy van: mikor lehetett az az »időköz«, a mely alatt Lichtenstein
herczeg térparancsnok a Ferencziek sirboltjába való temetést megengedte?
Esti 6 óra és éjféli 12 óra közben?
A holttestet 10 óra tájban szerezték meg s éjféli 12 óra tájban temették
el a barátoknál.
Esti 10 óra és éjféli 12 óra közt mentek a holttesttel ki a józsefvárosi
temetőbe s jöttek onnan vissza a Ferencziek-templomához.
Ha Lichtenstein herczeg a kivégzés előtt adta meg az engedélyt: akkor
nem tették volna meg a hiábavaló utat a temetőbe. Valamint akkor se, ha
kivégzés után, de esti 10 óra előtt ad engedélyt.
Egyáltalán, hogy a térparancsnok éjjel adjon engedélyt ily természetü
dologban: ez nem hihető. Ha pedig minden hihetőség ellenére engedélyt
adott: mi szükség volt akkor arra, hogy a holttestet titokban és orvul
temessék el s hogy a holttest hollétét az egész Bach- és
Schmerling-rendszer idején át gondosan titokban tartsák?
Előttem gróf Károlyi Gábor hézagos és töredékes előadása valószinübbnek
látszik.
Szerinte a holttestet Bártfayné buzditására Szontagh Gusztáv és Hausmann
orvos szerezték meg. Bizonyára ezek kisérték a koporsót is. Éble könyve
csak Hausmann doktort emliti, ki a holttest átvétele s eltakaritása
körül eljárt. Szerinte még Bártfay Jozefina és Szánthóffy Antal
józsefvárosi plébános kisérték a koporsót.
E két nevet, mint a koporsó kisérőit, gróf Károlyi Gábor nem emliti.
Pedig Szánthóffy csakugyan kisérte.
Végül meg kell jegyeznem, hogy bármint tünődöm is, hogy az eltérő adatok
közt melyik a valódi, melyik a téves: mindenképen oda jutok, hogy az én
elhunyt nemes barátom följegyzései minden esetre fontosak s azok
közzététele szükséges.
Meg kell még néhány dolgot jegyeznem.
Bártfayné neve Mauks Jozefina volt, zemplénmegyei származásu magas
miveltségü s nemes lelkü nő, férjéhez teljesen méltó. Ő beszélte Matolay
Ida urnőnek, hogy gróf Batthyányi holttestét éjfél tájban ő és Balassa
doktor hozták el a vesztőhelyről. A vesztőhely gödréből emelték ki s
zárt kocsiban maguk közé ültették, mintha élő lett volna s a katonák
közt mint beteget vitték keresztül. A Ferencziek zárdájánál Agapius atya
várta őket koporsóval. Ez volt a gvárdián.
Ez igaz, a pater gvárdián neve Dank Agapus volt.
A doktor nevében tévedés van. A doktor Hausmann volt. Balassa csak
délelőtt szerepelt Batthyányi sebjeinek megvizsgálásánál.
Matolay Ida urnő szerint a kést, melylyel gróf Batthyányi magát
megsebezte, szintén Bártfayné varrta be egy paplan vattája közé, melyet
a franczia abbé vitt be a grófnak.
Eötvös Károly.]
MIRE TANITOTTAK?
(Nevelőim, tanitóim. – Pados János. – Első utazásaim külföldre. – A
kamaszkor évei. – Miként nevelik a magyar mágnások gyerekeit? – Genfi
tanulmányaim.)
Arra biztatsz édes vajdám, hogy irjam meg, miként nevelik a mágnások
gyerekeit. S különösen miként nevelték az én gyerekkoromban. Azt mondod,
érdekes volna tudni s a nagyközönséggel is tudatni, hogy azok, a kik már
születésük véletlensége által az ország törvényhozói s roppant birtokok
tulajdonosai, hogyan szerzik meg gyerek- és ifjukorukban az erkölcsöt és
a tudományt.
Mind ennek megirásába nem avatkozom. Nem nekem való az. Különbség is van
a dologban. Az erdélyi mágnások, ugy tudom, jó magyarnak nevelik
gyereküket. A dunántuli és felvidéki mágnások, a mint tapasztaltam,
németnek nevelik. A tiszavidékiek vegyesen, ki németnek, ki magyarnak
neveli, a milyen az apa vagy az anya.
Az én apám meglehetősen jó magyar ember volt. Anyám Zichy volt és
dunántuli nevelésü, de a negyvenes években a nemzeti mozgalomhoz
csatlakozott s állandóan a legjobb és legjelesebb hazafiakkal állott
érintkezésben, tehát hazafias érzülete erősen kifejlődött. Igy történt,
hogy apánktól, anyánktól egyaránt ragadt ránk valami, mely minket a
hazafias, sőt a forradalmi nemzeti irányhoz vonzott.
És aztán nevelőink, tanáraink és az a korszak, a melyben felnőttünk, azt
hiszem, ezek csináltak én belőlem is egy kis forradalmi névtelen
ügynököt.
Az ápoló és felügyelő asszonyt, a ki mellettem volt, az én időmben
Kindsfraunak neveztük, persze németül. A mágnásoknál és zsidóknál ma is
igy nevezik s ma is németül nevezik. Azt hiszem, többnyire németek is.
Én a Kindsfrau magyar nevét nem is tudom.
Az én Kindsfraumat Bibinek neveztük a családban, mint már emlitettem. A
neve volt Rakovics Krisztina. Leány volt-e, asszony volt-e, nem tudom,
de nagyon tisztes koru volt. Gondos, jóravaló, magyar nő. Annyit tudok
róla, hogy korábban gróf Vay Ábrahám családjában szolgált s Vay László
grófnak volt Kindsfrauja. Hogyan és mikor jött hozzánk, nem tudom, de
azt tudom, hogy én előttem már Gyula bátyámnak is Kindsfrauja volt s én
ő utána örököltem.
Mellettem nyolcz éves koromig, 1849-ig maradt, azután én utánam rá
szállt Pista öcsémre és Pálma hugomra. Ezeket külföldre is elkisérte.
Később visszajött és Csurgón a kastélyban halt meg. Csurgón temették el
is. Attól kezdve, mikor hozzánk került, többé házunkat el nem hagyta.
Engem gyönge testalkatom miatt későn fogtak tanulásra, Kovács Károly
volt az első nevelőm, segédje pedig Lukics; – ezek tanitottak irni,
olvasni, számot vetni. Utánuk Vallér vett kezei alá. Hazafias érzésekkel
tele szivü, buzgó férfiu, a ki a Rákóczy-indulóhoz magyar verses
szöveget készitett. Ezt: »Isten adj hazánk felett – Tiszta, fénylő, kék
eget!« Istentelen rossz vers, de mi megtanultuk s az induló zenéjére
fülhasitó gyerekhangon untig énekeltük. Első nevelőm, Kovács Károly,
1853-ban halt meg, a kolera vitte el. – Vallér után Pásztory jött
hozzánk Palicsról. Gyula és Viktor bátyáimat ez készitette elő a
gimnáziumi 5-ik és 6-ik osztályra, a mint akkor az osztrák tanrend
megkivánta. Ez tanitott volna azután engem is.
Hogy e tanitók beszerzésében apámat ki látta el jó tanácscsal, én bizony
nem tudom. Azt hiszem, Bártfay László volt, mig élt, ebben a tanácsadó.
Nagyon kitünő és tisztelt férfiu volt Bártfay. Életének története, mint
emlitettem már, a nemzeti irodalom történetének is egy részét képezheti.
Családunknak ilyen országos nevü és tekintélyü tisztviselője sohase volt
azelőtt.
Azután Pados János kezére kerültem. Ez a Pados nem mindennapi ember
volt.
Ez a forradalom kezdetén Székes-Fehérváron a káptalanban volt szentszéki
jegyző, káplán és pap. De 1848-ban földhöz vágta a csuhát is, a tollat
is s beállt honvédnek. A háboru alatt magasabb tiszti állásra vergődött
s valami különös esetei is lehettek, mert a helyett, hogy a háboru után
az osztrákok besorozták volna, hadi törvényszék elé állitották, el is
itélték, s mint várrabot Josefstadtba vitték. Ott lánczra füzve, vasba
verve töltött el valami három-négy évet, mig végre kiszabadult.
Első dolga volt Fehérvárra menni s a püspöknél jelentkezni s papi állást
kérni. Az akkori püspök Farkas Imre volt, a ki tele kételylyel és
aggodalommal, a rebellist, az elitéltet, az államfoglyot
egyházmegyéjében papi állásba helyezni nem merte. »Pedig én – ugymond
Pados – honvédnek is, papnak is fölesküdtem, tehát vagy a generálisom,
vagy a püspököm köteles nekem kenyeret adni. A generálisomat már
fölakasztották, most hát püspökömhöz fordulok, ezt már csak föl nem
akasztják«.
– Magam se szeretném, – felelt a püspök. – Hanem hát édes fiam, hogy én
neked papi állást nem adok, az bizonyos. De hogy papi állást mégis
kapsz: az is bizonyos.
Kocsira ült a püspök, behajtott apámhoz Csurgóra s apámat rábeszélte,
hogy Padost nevezze ki udvari káplánjának s gyerekei nevelőjének. Igy
került mellém házi nevelőnek és tanárnak Pados János, a ki a mellett a
csurgói kastély kápolnájában a miséket is végezni szokta. Ő volt
különben Tibor és Pista öcséim mellett is a nevelő mindaddig, mig az
érettségi vizsgát mind a hárman le nem tettük.
Abban a nagy munkában, hogy belém valami tudományt beszoritsanak,
segédei voltak: Tanács Márton hirlapiró és beszélyiró, a »Hölgyfutár«
czimü lapnak munkatársa, s utána Sal Ferencz, szintén iró, s végre
Gerlóczy Gyula. Házi tanárom és oktatóm volt hát elég.
Ezek mellett bejártam, mint rendes hallgató, itt Pesten a piarista
barátok gimnáziumába is, hol több jeles tanulótársam akadt. Jelesebb
tanáraim: Lengyel, Szepessy, Lutter Nándor voltak, s bizony nem rajtuk
mult, hogy én olyan keveset tanultam és tudtam.
Napirendünk következő volt: reggel télen-nyáron 4 óra után mindjárt
felkeltünk s fürdés, mosdás, öltözködés után azonnal tanuláshoz és
leczkefelmondáshoz fogtunk. Ez eltartott két-harmadfél óráig. Pista
öcsémmel egy szobánk volt, melynek ablakai a kőrösi udvarra néztek. Ez a
kőrösi udvar Nagy-Kőrös városának szállója volt s ott feküdt, a hol most
a Czukor-utczai nagy iskolaépület van. Az ablakokon keresztül sokszor
leselkedtünk, kivált vásárok idején a szálló udvara körül s nem egy
dévajságnak s nem egy vaskos szerelmi kalandnak voltunk szem- és
fültanui.
Egyik nap ugy, mint a másik nap, reggeli 7 órakor pontosan átmentünk a
piaristákhoz misére s mise végeztével a gimnáziumi előadásra. Pados
kisért bennünket oda is, de haza is.
Este tizedfél órakor ágyban kellett lenni.
Gyerekek, nevelők, tanárok, tanulótársak szabad köztársaságot képeztünk
együtt. Apám hetenként egyszer ebédelt velünk s akkor egyről-másról
kérdezősködött, hol tőlünk, hol nevelőinktől. Anyánkkal csak
iskolaszünet idején találkozhattunk. Ő emigráns volt, külföldön lakott
és csak szünet idején látogathattuk meg.
Nagyapám, gróf Zichy Károly, vitt ki hozzá engem 1852-ben. Anyám akkor
Svájczban (Luzernben) lakott. Ott lakott gróf Teleky László is, kit
akkor láttam először s ott ismerkedtem meg vele anyám házánál.
Azután 1855-ben látogattuk meg öcséimmel együtt anyámat s ezután minden
évben 1860-ig. 1855-ben Genfben lakott anyám. Innen Velenczébe ment át,
mikor 1856-ban meglátogattuk. Épen akkor voltunk ott, mikor Velencze
népe a kibékités végett oda küldött Miksa főherczegnek hátat forditott.
Sajátságos volt ez, én nem is értettem, anyám magyarázta meg.
Nagy sétatér Velenczében a Szent-Márk tere s a rabszolgák partja. Séta
idején telidestele emberrel. De a mikor Miksa főherczeg, az uralkodó
császár testvérje, Velencze császári helytartója és kormányzója diszes
környezet kiséretében a Szent-Márk-térre, vagy a rabszolgák partjára,
vagy a Lidóra kiment sétálni: egyszerre minden ember eltakarodott onnan
s magára hagyta a főherczeget, mintha bélpoklos lett volna. Még levegőt
se akart együtt szivni Velencze lakossága az osztrák hóditóval. Én
láttam egy ilyen jelenetet!
Hejh ha ilyen tudott volna lenni valamikor a magyar nép!
Az érettségi vizsgát husz éves koromban, 1861-ben tettem le a
piaristáknál. A pesti egyetemnek rendes hallgatója már nem voltam.
Tanultam ugyan privátim a nemzetgazdaságtant Kautz Gyulánál s a magyar
jogot Gerlóczy Gyulánál, de nem volt annak semmi sikere. Sikerét
legalább se én nem tapasztaltam, se tanáraim.
Tibor öcsémmel 1862-ben a genfi egyetemre mentünk. Ott lakott akkor
anyám is. Sok hires tanár volt itt akkor, különösen az öreg Vogt és a
hires köztársasági emigráns Barni. Mindkettőt hallgattuk. Tiborral
rendesen bejártunk az egyetemi előadásokra, de azért a tanulmányokat
komolyan nem vettük. Inkább szórakozásszámba ment az egyetemrejárás.
Eszünk ágába se jutott tudósnak készülni.
Pénz dolgában igy álltunk: tizennégy éves koromig soha se kaptam
kezemhez egy krajczárt sem. A mire szükségem volt, azt beszerezték s
nekem költekezésre nem volt szükségem. De magam nem is mentem sehova, a
palota udvaráról magam talán nem is távozhattam volna. Mindenütt kisérőm
volt. A nevelő vagy segédje.