méltó ember, jól esik, hogy beszélhetek felőlük annak is, a kit nem
érdekelnek. Csak az nyugtat meg, hogy téged minden érdekel. Tartson meg
ebben az érdeklődésben az Isten. Kunszentmiklós, 1899. április 10. Hű
barátod
BAKSAY SÁNDOR.«
– – E levelet, mint érdekes felvilágositást, nyomban közöltem hozzám
érkeztekor az »Egyetértés« napilapban.
Még egy megjegyzésem van. Gróf Károlyi Gábor ugy beszéli, hogy ő 1841.
évi november 19-én született azon a napon, a melyen Kossuth Ferencz.
Kossuth Ferencz azonban november 16-án tartja születésnapját. Valahol
tehát tévedésnek kell lenni.
Eötvös Károly.]
GRÓF BATTHYÁNYI LAJOS ELFOGATÁSA.
(Miként fogták el palotánkban gróf Batthyányit? – A mentési kisérlet. –
Csurgói viszontagságaink. – Anyám megmenti Komáromban gróf Károlyi Lajos
nagybátyámat. Jegyzetek: gróf Kreith Béla. – Vitás kérdések gróf
Batthyányi elfogatása fölött.)
Hogyan fogták el gróf Batthyányi Lajost, ezt sokszor leirták már, én
csak ugy mondom el, a mint gyerekészszel láttam és hallottam.
Január 9-én volt 1849-ben, igen kemény, havas hideg idő, mikor gróf
Batthyányi jó későn sötét este hozzánk jött. Otthon volt apám, anyám s
mi valamennyien. Nálunk volt nagybátyám, gróf Károlyi István, azután
gróf Szapáry Antal, báró Mesznil Viktor, de voltak ott többen is, a
kiknek nevére már nem emlékszem.
Ilyen napszakban máskor apám és társai a Kaszinóban szoktak lenni, de
ezen a napon nem mentek oda. Az országgyülés már elment Debreczenbe,
azzal a kormány tagjai s az ismerősök sokan elmentek, Windischgrätz
herczeg előcsapatai már az előző napon este bejöttek Budára, ezen a
napon pedig Pestet is elárasztották; apámék ugy gondolták, czélszerűbb
otthon maradni, mint a Kaszinóban.
A palotában a hosszu szalónban voltunk, mikor gróf Batthyányi betoppant.
A nagy lépcsőfölmenetnél előszoba van, azon tul egy kis ebédlő, azon
belül a hosszu szalón. Mindnyájan eleibe siettek az urak s elhalmozták
kérdésekkel. Mily eredménynyel jártak Bicskén? Mit akar Windischgrätz? Ő
maga mikor jött és kivel jött Pestre? S több effélék.
A társalgás német nyelven folyt. Akkor gyerekkoromban én is jobban
tudtam németül, mint most, Franczia- és Olaszországban kijöttem a
gyakorlatból.
Batthyányi azt mondta, hogy ő Deák Ferenczczel jött egy kocsin. Deákot
elvitte az István főherczeg-szállóba, ott letette, maga pedig ide jött,
de siet ki a városból, mert Windischgrätznek valami ostoba terve van ő
vele. Őt nem akarta elfogadni Bicskén se.
Batthyányi szintén tagja volt az országgyülés küldöttségének
Windischgrätzhez Deákkal, Majláthtal és Lonovics érsekkel együtt. E
küldöttségről folyt a társalgás.
Anyám rögtön intézkedett, hogy Batthyányinak vacsorát, theát s egyéb
italokat hozzanak, mert ki volt fázva, éhezve. Evés közben kérdezte
valamelyik komornyik, hogy készitsenek-e szobát Batthyányi számára.
– Semmi szobát, – felelte, – a bundám is hagyjátok a kocsiban.
Azt hiszem, kilencz és tiz óra közt volt jó későn este, a mikor
hallottuk, hogy a palota előtt lovasság robog el s aztán megáll.
Egy inas futott be hozzánk jelenteni, hogy katonák vannak a kapu alatt,
s hogy egy tiszt néhány katonával jön fel a lépcsőn. Az urak mind
felálltak azonnal, de akkorra már be is jött egy dragonyos főhadnagy
vagy kapitány. S merev katonás állásba helyezkedve szólt:
– Windischgrätz herczeg nevében és megbizásából gróf Batthyányi Lajos
urat kell letartóztatnom, az uraságok közül melyik az?
Batthyányi előlépett:
– Én vagyok.
De anyám, a ki hősies gondolkozásu s gyors elhatározásu nő volt, szintén
odalépett a tiszt elé.
– Ez gróf Károlyi György palotája, – szólt, – s Batthyányi a mi
vendégünk, hogy jönnek önök ide?
A dragonyos tiszt udvariasan meghajtotta magát.
– Bocsánat grófnő, e kérdésre nem felelek, felsőbb parancsra gróf
Batthyányit fogolynak kell nyilvánitanom s le kell tartóztatnom.
– Jól van, jól van – felelte Batthyányi, – tudtam előre, csak siessünk.
Intett, hogy hozzák elő felső kabátját. Ezt felöltötte, az urakkal kezet
fogott, anyámnak kezet csókolt; nekem, aki melléje furakodtam, hajamat
megsimogatta s ment a dragonyossal. Az ajtóból visszaszólt:
– Legyetek nyugodtak, majd értesitlek benneteket.
Én bizony nem tudom, hogy halála órájáig volt-e alkalma bennünket
értesiteni. Én soha többé nem láttam se életében, se halálában. Csak
gróf Kreith barátunk mutatott nemrég egy rongyos, ócska barna
hálószövetet s el akarta velem hitetni, hogy ez gróf Batthyányi Lajos
szemfedőjéből való, a ferenczi barátok sirboltjából szerezte. Kreithot
mindnyájan szeretjük, hát csak elhittem neki én is.[2]
Hanem édes anyám nem az az asszony, a ki félt volna vagy nagybátyám
sorsába beletörődött volna.
Batthyányit a Neugebäudéba, a kaszárnya börtönébe vitték. Ezt anyám
mindjárt kitudta s rövid időre már talált módot arra, hogy a porkolábbal
megismerkedjék s őt, azt hiszem, nem puszta szép szóért, a maga tervének
megnyerje. Ez a terv nagynéném beleegyezésével készült.
A terv pedig abból állott, hogy Batthyányit megszöktetik. Anyám
megnyerte a tervnek egyik osztrák tábornok suhancz fiát is, ki
vállalkozott arra, hogy kocsisnak öltözik, zárt kocsival áll és vár a
Neugebäude kapuja előtt, Batthyányit, ha jön, beülteti s elviszi oda, a
hova kell, biztos helyre.
Mind erre Batthyányit is rá kellett birni. Volt a porkolábnak egy
felnőtt lánya, termete csaknem anyámhoz hasonló. Anyám ezt is beavatta
annyi titokba, a mennyi szükséges vott. Felöltözött ennek ruhájába s igy
feltünés nélkül, észrevétlen meglátogathatta sógorát. Vitt be hozzá
parókát s idegenszerü, más szabásu öltönyt. Batthyányinak át kellett
volna öltözni s igy menekülni. Anyám minden ékesszólását elővette, hogy
erre rábirja.
De nem sikerült. A hogy Deáknak nem fogadott szót a bicskei táborban, a
hogy utközben, mikor Gráczba kisérték s mikor két izben is
kiszabaditották, nem szökött meg, ugy anyámnak se fogadott szót.
– Engem nem itélhetnek el – ugymond, – ne is aggódjatok miattam, én
szeme közé akarok nézni a biróságnak.
Hiszen bizonyos, hogy nem itélhették el, hanem azért mégis csak
kivégezték. De ez már őszszel történt.
Mi apámmal és anyámmal az 1849-ik év tavaszát és nyarát a csurgói
kastélyban töltöttük. Távol a csaták szinhelyétől, de jó közel Komárom
várához. Egy-két apróbb dolgot, a mire emlékszem, fölemlitek.
Egyszer kijöttek hozzánk látogatóba Komáromból gróf Bethlen József, gróf
Eszterházy István és gróf Szápáry Géza. E három férfi akkor java korbeli
fiatal ember volt s asszonyok, férfiak közt az a vélemény volt
meggyökeresedve, hogy a főranguak s a közélet férfiai közt ez a három a
legszebb férfi. Valódi Apollók és Adoniszok.
Huszártiszt volt mind a három s lóháton jöttek Komáromból.
Alig végződött az ebéd, a kastély erkélyén alig merült jókedvü
beszélgetésbe a társaság, csak jön a parkon át nagy sebten a községi
biró és jegyző. Egyenesen mennek apámhoz.
– Nagy baj van, méltóságos uraság.
– Mi az a nagy baj?
– A határt körülvették a horvátok, most jönnek a faluba s halálra
keresik méltóságtokat.
Általános megdöbbenés. Lassankint azonban kezdtek gondolkozni, honnan
jöhetnének ide horvátok? Komárom akkor már föl volt szabaditva s
Windischgrätz hadserege már Bécs felé menekült. A mig azonban e fölött
tünődtek, a kastélyban a cselédek lakosztályaiból nagy sivalkodás támad
s futnak többen az uraságok felé jajgatva, kiabálva: itt vannak a
horvátok, itt vannak a horvátok! – Közben ugyanis a főkapu felől több
falubeli cselédismerős bement a kastélyba s fölzaklatta, agyonrémitette
a cselédeket.
Valaki az urak közül valami magaslatra ment széttekinteni s hozta a
hirt, hogy csakugyan jönnek a horvátok, ő látta is az országuton erre
is, arra is, a mint kibontott zászlóval oszlopban közelednek gyalogos
ezredek a falu felé.
Nosza lett ijedtség, de nagy. Elragadt az nemcsak a cselédségre s
nemcsak ránk gyerekekre, hanem mindenkire egyaránt.
Apám, de a többi is különösen gróf Szápáry Gézáért aggódott, ki a rendes
hadseregből lépett át a honvédekhez s kit a miatt akkor szökevénynek
tekintettek. Ha megkapják: rögtön főbe lövik. A három huszártiszt
számára rögtön nyergelték a lovakat s nekik mellékutakon nagy
gyorsasággal menekülni kellett. Azért mellékutakon, mert Bodajk felé is,
Fehérvár felé is az országut tele volt zászlós, lobogós népséggel.
Csakhogy nem horvátokkal, hanem bucsujárókkal. Bodajk tudniillik nagy
bucsujáró hely volt akkor s néhány jövő-menő zászlós csoport ellepte
közelről s távolról az országutakat. A nagy porban és ijedtségben
mindenki horvátoknak nézte őket.
Anyám egyszer Komáromba is ellátogatott, még pedig a négy hires szép
tarka lovas fogatán.
Nagybátyám, gróf Károlyi Lajos, apám legidősb testvérje, valami osztrák
komiszárius volt; korábban-e, vagy akkor is: nem tudom. Czirkáló
honvédcsapatok elfogták, Komáromba vitték s ott Klapka alatt a
haditörvényszék egyszerüen agyon akarta lövetni. Nagybátyám valahogy
értesitett bennünket s anyám rögtön sietett megmentésére.
Klapka nem akart engedni, hivatkozott a többi tábornokra s törzskarára.
Anyám többekkel beszélt s különösen hangsulyozta, hogy sógora gróf
Batthyányi Lajos az osztrákok kezében van, ha gróf Károlyi Lajost
agyonlövik: azzal agyonlövetik egyuttal Batthyányit is.
Ez az érv hatott s igy Károlyi gróf megmenekült.
De nem hatott az osztrákokra. Az osztrák mégis csak kivégeztette
Batthyányit. Fölhasználta-e ennek meggátlására befolyását gróf Károlyi
Lajos: nem tudom. De azt hiszem: fölhasználta, csak sikere nem volt.
Anyám és nagynéném bizonyosan mindenkit mozgósitottak, Lajos bátyámat
is.
Batthyányi haláláról is megirom azt, a mit eddig – tudtommal – meg nem
irtak.[3]
* * *
_Jegyzet._
[Footnote 2: Gróf Kreith Béla iró, volt huszártiszt, mivelt derék fiu,
nálunk valamivel fiatalabb, társaságunk állandó tagja s bizalmas
barátunk. Élete feladatául tüzte ki az 1848–49-iki függetlenségi harcz
emléktárgyainak s ereklyéinek összegyüjtését. Buzgó fáradozása s nagy
áldozatkészsége nagy sikert aratott. Fegyverek, honvédöltönyök,
fölszerelési czikkek, nyomtatványok, kéziratok, képek, rajzok, hadi
jelvények óriási tömegét sikerült összegyüjtenie s az elkallódástól
megmentenie. Egy vagy két alkalommal a Nemzeti Muzeum is vett tőle nagy
mennyiséget. Igy szerezte meg a pesti ferenczrendi barátoktól gróf
Batthyányi Lajos szemfödőjét is, melyet a zárda sirboltjában fedezett
föl, a hol azt egy sarokba félredobták, mikor a nagy vértanu hamvait a
nemzeti kegyelet ez előtt harmincz évvel a kerepesi temetőbe áthelyezte.
Különös figyelmet fordit gróf Kreith Kossuth Lajos ereklyéinek
összegyüjtésére. Kossuth arczképe, a mint az három világrész
hirlapjaiban időnként megjelent, közel ezer változatban van meg nála.
Angol nyelven tartott beszédeit is összegyüjtötte s azoknak magyarra
forditásáról gondoskodik.
A nagy idők emlékeinek megőrzésében nagy érdemei vannak.]
[Footnote 3: Mikor s miként fogták el gróf Batthyányi Lajost,
Magyarország első alkotmányos miniszterelnökét; hol és mikor kezdődött
fogsága, melyből csak vértanuhalálával szabadult, erre nézve sokféle
leirást és elbeszélést ismer irodalmunk.
Az egyik gróf Károlyi Gáboré e műben.
A másik Éble Gáboré. Éble a gróf Károlyiak György-ágának tisztje, jeles
és gondos iró, a gróf Károlyi-család jelesebb tagjairól becses
monografiákat irt. Gábor gróf halála után két év mulva 1897-ben jelent
meg Budapesten egy műve e czim alatt: »A Károlyi grófok nagykárolyi
várkastélya és pesti palotája«. E műben a pesti egyetemtéri palota
történetét irja meg egyebek közt. E palotában fogták el gróf
Batthyányit, kiterjeszkedik tehát az elfogatás részleteire is.
Két forrásból meriti értesülését.
Az egyik forrás Bártfay László naplója, mely a grófi család levéltárában
van elhelyezve s mely napvilágot még nem látott, de neki módjában állott
azt áttekinteni.
A másik forrás özvegy gróf Károlyi Györgyné, született gróf Zichy
Karolina szóbeli elbeszélése, a ki az elfogatásnak szemtanuja volt s a
ki elbeszélésének közzétételére az irót feljogositotta. A grófnő
mindenesetre elsőrendü tanu.
Bártfay naplója, legalább a mint Éble közli, fontos részletben nem
ellenkezik gróf Károlyi Gábor följegyzéseivel. De e napló csak röviden
emlékezik meg az elfogatás jelenetéről. A mi azért is természetes, mert
az elfogatásnál a palota ama termében, a mely az elfogatás szinhelye
volt, Bártfay nem volt jelen. Ő ugyan a palotában lakott, de az egyik
szárnyépület helyiségeiben s az elfogatás idején nem volt együtt az
uraságokkal.
A grófnő előadása azonban, a mint azt Éble közli, sok részletben nem vág
össze fiának, Gábor grófnak előadásával. A két előadást vagy ki kell
egyenliteni, vagy az eltérő részletek egyikét-másikát tévesnek kell
megállapitani. Hogy mindkét szemtanu a teljes igazságot akarta
elmondani: e fölött semmi kétség nem támadhat. Ha van tévedés: az csak
az emlékezőtehetség tévedése lehet.
Gróf Károlyi Gábor, mikor az eset történt, 7 éves és 52 napos volt.
Gyerekkor, de a melynek figyelése éles. Oly kor, melynek eseményeire
gyakran élénkebben emlékszik az ember, mint későbbi életkora dolgaira.
Jegyzeteit 44 vagy 45 év mulva 1892-ben és 1893-ban tette papirra, de ez
esetről kétségtelenül többször megemlékezett időközben is.
Ez a körülmény áll a grófnőre is. Ő talán csak 1896-ban beszélte el,
tehát 47 év mulva a jelenetet Éble előtt, de ő már 1849-ben is érett
elmével figyelte meg annak minden részletét s teljes lehetetlenség, hogy
azóta idegenekkel is, családtagokkal is többször ne beszélgetett volna
arról. Hiszen gróf Batthyányi Lajos az ő idősb édes nőtestvérének,
Antóniának férje volt s igy igen közeli rokona, tehát annak sorsa ez
okból is mélyen érdekelte őt. De érdekelte volna akkor is, ha nem
rokona. Nagy történelmi esemény az, ha előkelő államférfit,
miniszterelnököt saját házunkból szemünk láttára hurczolnak el fogságba
és azután vérpadra. Az ilyet nem szokás, mert nem lehet elfeledni.
A grófnő és fia Gábor gróf előadása közt való eltéréseket tehát gondosan
meg kell vizsgálni. Mind a két tanu magas tiszteletben áll előttünk. E
tisztelet követeli meg a gondos vizsgálatot.
Azt irja Éble: »Batthyányi Lajos gróf élén állott az országos
küldöttségnek, mely a császári fővezérnél – Windischgrätznél – a
táborban tisztelgett, hogy parlamentair gyanánt közölje vele a nemzet
törvényes kivánságait«.
Ezt az előadást ki kell igazitanom.
A parlamentair küldöttségnek tagja volt ugyan gróf Batthyányi Lajos, de
egyáltalán nem állott annak élén. Az országgyülés Deák Ferencznek adta a
megbizó-levelet. Deák gondoskodott utlevélről és katonai kiséretről. A
küldöttség szónoka Windischgrätz herczeg előtt országos állásánál fogva
Majláth György országbiró volt s rajta kivül a herczeggel a találkozás
alkalmával még csak Deák beszélt. Deák kérte tőle, engedje meg, hogy az
országgyülésbe visszatérhessenek s ott küldetésükről jelentést
tehessenek. Ha tehát szó lehet arról, hogy a küldöttségnek valaki élén
állott: csak Deák Ferenczet vagy Majláth Györgyöt lehet a küldöttség
vezetőjének tekinteni. Lonovics érsek szólni se mert, Batthyányi grófot
pedig a gőgös herczeg maga elé se eresztette.
Nem szabatos szó az se, hogy a küldöttség a császári herczegnél
»tisztelgett«.
Dehogy tisztelgett. Esze ágában se volt a tisztelgés. Az országgyülés
békekövetei voltak azok a férfiak tárgyalás és nem tisztelgés végett.
Azt is irja Éble emlitett műve 80- és 81-ik lapjain, hogy a
Windischgrätz herczegnél járt küldöttség eredménytelenül széledt el s
ekkor Batthyányi Lajos gróf Pestre ment, engedve Windischgrätz
kivánságának, hogy »Pesten várja be feleletét«. Gróf Batthyányi tehát
január első napjaiban Pesten várta Windischgrätzet.
Éble Gábornak mindezen állitása ellenkezik a történeti valósággal.
Windischgrätz herczeg se Batthyányi gróf előtt, se a küldöttség többi
tagja előtt nem szólt semmi afféle kivánságáról, hogy Pesten várják be
feleletét. Batthyányi gróffal Bicskén a táborban, de azután is egy szót
se váltott, sőt maga elé se eresztette őt.
Hogy az egészet tisztán megértsük: meg kell határoznunk a békeküldöttség
napirendjét s utazási naplóját. Hogy a küldöttség mikor, melyik napon
indult el Pestről: ez följegyezve sehol sincs, de ezt az utazási napok
rendje alapján meg lehet állapitani.
Kisértsük meg.
A küldöttség az első napon Martonvásárig jutott. Ide már estennen ért, a
Brunszvik-kastélyba nem ment, hanem a községi biró által rendelt
fütetlen, hideg szobában töltötte az éjszakát. Egyetlen szobát kapott a
küldöttség. Irtóztató hideg napok jártak akkor. A küldöttség négy tagból
állt, de Lonovics érsek magával vitte valami Szánthó nevü fiatal pap
titkárát is. Öten voltak tehát. Felöltözötten huzták ki az éjszakát.
Másnap tovább mentek, mindenfelé kérdezősködve Windischgrätz táborának
előőrsei után. Martonvásárról Baracskára mentek, innen a petendi puszta
felé. Nyékre nem tértek be, hanem a petendi pusztán átvágtak Vereb felé.
Délután értek Verebre, a hol verebi Végh Jánosnál, Deák jó ismerősénél
szálltak meg. Itt természetesen meleg szobához jutottak s jó ellátásban
volt részük. Itt is háltak. De ezt biztosan nem tudom.
Ez volt tehát a Pestről való kiindulás után a második nap.
Harmadnap értek Bicskére, Windischgrätz herczeg főhadiszállására. Itt
egy törzstiszt jelentette a herczegnek a küldöttség megérkezését. De
jelentette magánuton Majláth országbiró is, a ki korábbi időből
személyes ismerőse volt a herczegnek s a ki magas állásánál fogva is
legalább békés időben mindig érintkezhetett a herczeggel. Az országbiró
tisztségre és méltóságra nézve a nádor után mindjárt következő magas
zászlósura volt az országnak s közvetlen tanácsosa a koronának.
A herczeg rögtön kijelentette, hogy Batthyányi grófot nem fogadja s őt
látni se akarja. A küldöttségnek pedig megmondta, hogy ő a küldöttséget
mint olyat el nem ismeri, minthogy az országgyülést a király már rég
feloszlatta, tehát az semmiféle küldöttséget nem választhatott. Nem is
bocsátkozik semmiféle tárgyalásba. Föltétlen meghódolást (»Unbedingte
Unterwerfung«) követel s a fegyverek és várak átadását. Megtagadta azt
is, hogy a küldöttség a király elé járulhasson. Akkor már I. Ferencz
József volt egy hónap óta az uralkodó s nem V. Ferdinánd.
Deák Ferencz végül azt kérte, engedje meg a herczeg, hogy küldőikhez
visszatérhessenek.
A herczeg első szava az volt, hogy egész biztossággal visszatérhetnek,
de azután egyik törzstiszt jeladására azt mondá, hogy néhány napig
várjanak a táborban, a főhadiszálláson; nem lesz bántódásuk s ő majd
gondoskodik ellátásukról, a hogy csak lehet.
Ez volt tehát a harmadik nap.
Bicskén a küldöttség összesen öt napot töltött s január 9-én mehetett be
Pestre. Ez utirend szerint a küldöttség január 3-án indult ki Pestről,
ha az öt napi bicskei időzésbe beleszámitjuk azt a napot is, január
5-ét, a melyen Bicskére érkezett s azt a napot is, január 9-ét, a melyen
Bicskéről Pestre jött.
Ez utirendben pedig nem lehet kételkedni, mert ennek igazsága mellett
Deák Ferencz tesz tanubizonyságot.
Windischgrätz herczeg január 7-én még Bicskén volt, de 8-án már Buda
felé elindult. A mikor a küldöttség január 9-én Pestre ért:
Windischgrätz főhadiszállása akkor már, sőt az előző napon is már Budán
volt s a herczeg a nádori palotát foglalta le magának lakásul.
Tévedés tehát Éble részéről az az állitás, hogy gróf Batthyányi Lajos
január első napjaiban Pesten várta Windischgrätzet.
Dehogy várta.
Fogoly volt ő már a bicskei főhadiszálláson is. De innen könnyen
menekülhetett volna. Hogy miként: annak elbeszélése nem tartozik ide.
Alig töltött ő pár órát is szabadon itt Pesten.
Deák Ferencz sötétnek látta Batthyányi sorsát már Bicskén is. Ez okból
szándékosan vele volt mindig. Mindig egy kocsin ült vele s Bicskén is
egy szobában laktak együtt. Január 5-én a herczeg ünnepélyes ebédjét is
azért nem fogadta el, hogy barátja gróf Batthyányi az ebédre nem volt
hivatalos. A gőgös osztrák hadvezér és herczeg előtt Deák tüntetőleg be
akarta bizonyitani, hogy ő, bármi sorsot szánt a herczeg Batthyányinak,
az ő barátját igaz embernek tartja és el nem hagyja.
Deák és gróf Batthyányi Lajos a keményen befagyott Duna jegén kocsin
jöttek át január 9-én estefelé. Deák lakása az István-főherczeg
szállóban volt. Először oda mentek. Ott a gróf Deákot fölkisérte
lakására. Egy ideig beszélgettek, mig csak föl nem melegedtek. A
beszélgetés egyik tárgya most is gróf Batthyányi menekülése volt. Deák
most is kérve-kérte barátját, hogy meneküljön. Ma még alig vannak a
városból kivezető utak tökéletesen elzárva.
A gróf nem vette elég komolyan a dolgot.
– Majd meggondolom. Előbb fölnézek Károlyiékhoz.
Kocsira ült s ment az egyetemtéri Károlyi-palotához.
Az elfogatás itt következett be nem sokára. A párbeszédeket, melyek az
elfogatás alatt történtek, más szavakkal adja elő gróf Károlyi Gábor és
más szavakkal édes anyja. Hitelesnek fogadom el mind a két változatot.
Megtörténhetett mindakettő, sőt természetesnek tartom, hogy mindakettő
megtörtént.
Mind a két szemtanu megegyezik abban, hogy a végzetes estén gróf Károlyi
György és neje és gróf Károlyi István jelen volt. Gábor gróf nem
emlékszik Orczy Lajos báró, Festetich Géza gróf és Almássy György
jelenlétére, édes anyja pedig nem emlékszik Mesznil Viktor báró
jelenlétére.
Ez eltérések nem lényegesek.
Eötvös Károly.]
GRÓF BATTHYÁNYI LAJOS HALÁLA.
(Gróf Batthyányi Lajos Pesten. – A halálos itélet. – A franczia
gyóntató. – A tőr. – A holttest megmentése. – Jegyzetek: A „vajda“ név.
Családi felvilágositás. Vitás kérdések a holttest megmentése körül.)
Azt mondod édes vajdám,[4] hogy mielőtt gróf Batthyányi Lajos halálát
elbeszélném, olvassam át az erről már nyomtatásban megjelent
közleményeket, hogy emlékezetemet felujitsam. Én bizony nem olvasom át,
nem természetem az olvasgatás; – hátha az olvasás épen félrevezetné
emlékezetemet. Nem akarok én történetet irni, csak a te nógatásodra
följegyzem azt, a mire én emlékszem. Öregében, nagyjában azt hiszem, nem
tévedek.
Mihelyt nagybátyámat, gróf Batthyányit Haynau Gráczból Pestre hozatta:
anyám azonnal sietett Pestre bejönni, hogy ha lehet, nagybátyámat
megmenthesse. Ez szeptemberben történt. Első dolga volt természetesen
Antoni nagynénémmel értekezni s összebeszélni.[5] Minden, a mi történt,
e közös összebeszélés alapján történt.
Anyámnak egyáltalán meg nem engedték, hogy Batthyányit a Nengebäude
börtönében meglátogathassa. Talán azért se, mert Haynau előtt anyám is,
apám is bűnrováson volt. Csakis neje, Antoni nagynéném látogathatta meg.
Batthyányi legközelebbi rokonai, József és Kristóf grófok éltek még
akkor s Bécsben semmi se terhelte őket, de mindkettő igen öreg ember
volt s közbenjárásuk nem sokat érhetett. Azért mégis irtak nekik,
valamint gróf Barbo Ottóné csillagkeresztes hölgynek, Batthyányi
unokatestvérének is. Tettek-e ezek kisérletet, nem tudom. Egyébiránt a
következés megmutatta, hogy minden kisérlet Haynaunál hiába való volt.
Anyám megint a téli módszerhez folyamodott. A porkoláb családjának s
kivált lányának egyetértésével álruhába öltözve, mégis meglátogatta
sógorát. Megszöktetésről most már a roppant szigoru őrizet miatt szó sem
lehetett.
Mikor már föltétlenül bizonyos volt, hogy nagybátyámat akasztófára
itélik s hogy az itéletet okvetlenül végre is hajtják: nagybátyám arra
kérte anyámat is, nagynénémet is és gyóntatóját is, hogy tegyék
lehetővé, adjanak neki módot arra, hogy a szégyenletes kivégzési mód
elől öngyilkossággal menekülhessen. A gyóntató keresztet hányt magára s
hallani se akart se méregről, se pisztolyról, se tőrről. Nagynénémet
ájulás fogta el a gondolatra is. Csak anyám őrizte meg hősi
gondolkozását, de ő is csak a legutolsó pillanatban tudta elhatározását
végrehajtani.
A történetből mindenki tudja, hogy gróf Batthyányi az utolsó éjszakán
tőrrel akart életétől megválni s nyakát oly mélyen, oly sulyosan
összevagdalta s annyi vére folyt el, hogy csakugyan nem akaszthatták föl
másnap, hanem ugy lőtték agyon.