Eötvös Károly Munkái
VII. KÖTET
GRÓF KÁROLYI GÁBOR FÖLJEGYZÉSEI
I
Eötvös Károly Munkái
VII
GRÓF KÁROLYI GÁBOR FÖLJEGYZÉSEI
ELSŐ KÖTET
MÁSODIK KIADÁS
BUDAPEST MDCCCCII
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
Eötvös Károly
GRÓF KÁROLYI GÁBOR FÖLJEGYZÉSEI
ELSŐ KÖTET
MÁSODIK KIADÁS
BUDAPEST MDCCCCII
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL
Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.
A MIT ELŐRE KELL MONDANOM.
(A kegyelet. – A Károlyi nemzetség. – Hogy szerezte a grófságot? – Mi
van a két kötet munkában s mi lesz a harmadikban? – Ki e munka irója? –
Gróf Károlyi Gábor életének hátralevő része. – Halála és temetése.)
Gróf Károlyi Gábor igaz, benső és nemes barátom volt. Legnagyobb és
legsikeresebb politikai harczaimban életre-halálra oldalamnál állott. Hű
bajtársként küzdött mellettem, értem s ama nagy és szent ügyekért,
melyekért munkálni, áldozni s annyi rágalmat eltűrni a sors engem
kiválasztott.
Kevesen tudják, csak néhány benső, közös barátunk tudja, mit végeztünk
mi ketten éveken át. Mint áldoztuk fel napjainkat, kényelmünket,
egészségünket és vagyonunk tetemes részét oly időben, a mikor minden jó
hazafi érezte, hogy nagy veszély fenyegeti hazánkat, alkotmányunkat s
legértékesebb szabadságainkat. Éveken át minden nap együtt voltunk s
minden napunkat a közügynek szenteltük. Igaz: nem csak ketten voltunk.
Volt még néhány benső barátunk a képviselőházban is s azon kivül is,
kiknek lelkes ragaszkodása s önzetlen közreműködése nemcsak fokozta,
hanem szaporította is erőnket. Azt az erőt, melynek minden feszűlése a
függetlenség nagy eszméjének diadalára törekedett.
Gróf Károlyi Gábor az ország legelső főrangu családjának szülöttje volt,
a milyen alig van egy-kettő. Én egy kis nemes családnak szülöttje
voltam, a milyen van néhány ezer. Az igazi függetlenségi párt táborában
találkoztunk s az első találkozás után többé el nem váltunk egymástól.
Elveink, érzéseink, törekvésünk, szenvedélyeink együtt maradtak.
Csak akkor váltunk el, a mikor ő meghalt. A mikor ő átköltözött őseinek
sirboltjába, én pedig kifosztott szivvel itt maradtam.
De ezt az elválást én örökösnek tekinteni nem akarom. Ő sem akarja.
Nálam hagyta azokat a följegyzéseket, melyek életének eseményeit
megörökítik. Azzal hagyta nálam, hogy én azokat tárjam föl a nemzet
előtt és barátaink előtt akkor, mikor jónak látom. – És nekem is lesznek
jegyzeteim. Eljő az idő, a mikor azok is napvilágot látnak. Az én
emlékiratomban is együtt leszünk vele. Azért nem örökös a mi elválásunk.
Gróf Károlyi Gábor nem volt iró. Nem is akart iró lenni, nem is készűlt
rá, nem is gyakorolta magát az irás művészetében. Csak töredékes
jegyzetekben adta át nekem művét azzal a nemes bizalommal, hogy az egyes
részeket én kerekítsem ki egészszé. Nem sok munkám lesz művével. Az irás
művészetéhez sok minden szükséges. De leginkább szükséges az igazság. A
hol az meg van: ott igen sok más hiányozhat s az irói mű annak daczára
is szép. Én csak arra törekszem, hogy az irály gyöngesége az igazságban
homályt vagy csorbát ne okozzon.
És arra fogok vigyázni, hogy nagy és nemes családjának érzékenysége ne
legyen érintve.
Az »Egyetértés« számára rendeztem sajtó alá az emlékiratokat. Hosszabb
mű, melynek egyes részeit gyors egymásutánban ugyan, de mégis szaggatva
közöltem. Politikai napilap alig engedhette volna át hasábjait mindennap
ily közleménynek, bármily érdekes lett volna is az.
Elhunyt nemes barátom – ott a sirbolt mélyén, te már nem olvasod e
sorokat. Azzal az édes megnyugvással zártad le szemeidet, hogy én a te
emlékezetedet, mig én élek, fenn fogom tartani s tisztán fogom
fentartani. Még élő barátaink tegyenek tanúbizonyságot arról, hogy
bennem se életedben, se halálodban nem csalódtál.
* * *
Gróf Károlyi Gábor nagy nemzetségnek sarjadéka. El kell valamit e
nemzetségről mondanom, hogy az olvasó a könyv minden szavát teljesen
megérthesse.
A nemzetség neve Kaplyon. Szatmármegyében Kaplonynak és Kaplonnak is
mondja a köznép e szót. Igy nevezi Kaplony községet, mely Nagy-Károly
közelében fekszik, mely a nemzetségnek ma is birtoka és temetkezési
helye s mely a család ősi nevét, mint helynév megőrizte.
Kézai 108 ősmagyar nemzetség nevét hagyta emlékezetben. Ezek közt, a
mint Vámbéry is közli, sor szerint a 31-ik a Kuplony vagy Kaplony
nemzetség. Kézai Cuplonnak irja, minthogy a latin nyelvnek és irásnak K
betüje nincs. Miként ejtették ki e szót Árpád magyarjai: arra nézve
jobban eligazít bennünket a népnyelv, mely a Kuplony szót sohase
használta, hanem e helyett Kaplonyt vagy Kaplont vagy Kaplyont mondott.
A helység mai és ősi neve bizonyítja ezt.
A szó maga ősi turáni szó. A török-tatár nyelvben ma is él s a tigrist
nevezik e szóval. A nyelvtudósok egészen természetesnek és indokoltnak
tartják, hogy abban a 108 nemzetségben, mely Kézai szerint Álmossal és
Árpáddal Európába jött, sok török-tatár eredetü családnév is volt.
Népünk, a tigris elnevezésére, e szót már századok óta nem használja s
eredeti jelentését nem ismeri.
A Kaplyon nemzetség a családi és általános hagyomány szerint Árpáddal
együtt foglalt magának birtokot hazánkban. Hogy Kaplony ma is az övé s
mindig az volt, ez a tünet Kézai feljegyzésével együtt igazolja a
hagyományt.
Okirattal bizonyított összefüggés Árpádtól kezdve természetesen nincs a
nemzedékek között. Az első okirat a Kaplyon nemzetségbeli Jánosról szól,
a ki a tatárjárás előtt élt még jeruzsálemi Endre király idejében. Ettől
kezdve szakadatlan az okiratilag bizonyított összeköttetés gróf Károlyi
Gáborig. A Károlyi nevet ötszáz év előtt Sigmond király korában kezdték
használni a Kaplyonok. Jánostól kezdve a 17-ik nemzedék gróf Károlyi
Gábor, Árpádtól számítva a 27-ik. Ugy látszik, meglehetős hosszú életü a
család. Egy nemzedékre 30 évet számítva, Árpádtól a 32-ik s Kaplyon
Jánostól a 22-ik nemzedékhez kellene gróf Károlyi Gábornak tartozni. A
család nemzedéki kora a szerint közel 40 év.
A családban mindig voltak katonák, hősök, állami méltóságok és
birtokszerzők. Az első Kaplyon Jánosnak fiát már comes-nek nevezi az
irás, tehát ennek már földesuri hatósága volt. A báróságot 1609-ben
kapta Mihály, a nagy Bethlen Gábor fejedelem tanácsosa s a grófságot
1712-ben kapta Sándor, a hires kurucz generális.
Az én nemes barátom, Gábor gróf mindig használta nemesi czimerét.
Levelein is, látogató jegyein is. Származására, nemességére, grófságára
ugyan nem sokat adott, de gyerekkori szokásától nem akart eltérni. Azt
az adomát szivesen elbeszélte, miként lett gróffá az ő kurucz generális
őse.
– Ravasz ember volt, édes vajdám, az én hires kurucz dédös apám. Alig
kötötte meg a szatmári békét s alig gyapjasodott meg még jobban e
békekötés által, már tartott magának Bécsben a császári udvarnál és a
kanczelláriánál titkos ügynököt s azt jól fizette. III. Károly király a
békekötés után pár hónap mulva levelet intézett hozzá s a levélben, de a
levél czimében is grófnak czimezte. A titkos ügynök csinálta ki ezt a
hamisságot az iródiáknál. Liber baro de Nagy-Károly helyett Comes de
Nagy-Károlyt irtak a levélbe. A szamár császár aláirta a nélkül, hogy
jól megnézte volna, mit ir alá. Az én ősöm sietett ezt a tévedést
kiaknázni. Rögtön futott az özvegy császárnéhoz, Eleonorához, a ki
nagyon kegyelte őt, hogy ezt a tévedést segitse kiigazitani. A mi nem
lehet másként, mint hogy most már gyorsan meg kell kapnia a valóságos
grófságot. Ha pedig ez meg nem történnék s ezentul megint csak
bárócskának czimezgetnék, akkor ő a világ csufjává lesz s nem lehet a
császár generálisa. Az özvegy császárné belátta ezt, a császárnál az én
ősöm minden ellenségét legyőzte s igy azután nemsokára meglett a grófi
adomány.
– Itt azonban – folytatta Gábor gróf – megint furcsa tévedés történt.
Természetesen megint a titkos ügynök keze volt a játékban. Mindenki
tudja, hogy a nemesi koronának öt csillaga van, a bárói koronának hét, a
grófinak kilencz s a herczegi koronának tizenegy csillaga. Az iródiák és
a czimerfestő, mikor a kutyabőrt készitették, herczegi czimert festettek
a kutyabőrre tizenegy csillaggal. A hülye császár ezt is csak aláirta
készségesen. Igy történt az, hogy mi grófok volnánk, de herczegi
czimerünk van. Ilyen csodabogár is kevés van, vagy talán egy sincs a
góthai állatseregletben. No de mindegy. Az én ravasz ősöm ezt is ki
akarta aknázni s megint futott az özvegy császárnéhoz, hogy a tévedést
megint segitse kiigazitani. De ez már nem sikerült. Az 1713-iki vagy
1715-iki országgyülés közel esett, dédös apám a Rákóczy-javakból sokat
kapott, e miatt a sok éhes labancz irigye, haragosa, ellensége lett s
herczegségre törekvő vágyát meghiusitotta. Én pedig a herczegséget már
meg nem szerzem.
Igy adta elő az esetet Gábor gróf. Igaz-e vagy nem igaz ez elbeszélés
tartalma: nem tudom. Mikor kérdeztem tőle, honnan tudja ezeket: családi
hagyományra, az öregek szóbeszédére utalt, mint tudásának forrására.
A nemzetség ősi fészke Szatmárvármegyében, Magyarországon és Erdély
határán feküdt, története tehát mind a két ország történetével
összeforr. E miatt nem is németesedett el a család sohase, mint részben
a Pálffy, Erdődy, Eszterházy, Batthyányi s több főuri család. A nagy
Bethlen fejedelemnek felesége, Károlyi Zsuzsánna is ebből a családból
származott, noha ez még nem volt báró, mert csak negyedik
unokatestvérje, Mihály szerezte meg a báróságot. A kurucz generális
apjának testvérje pedig Tököly Máriát vette el feleségül, ki Tököly
Imrének, Erdély választott fejedelmének s kurucz királynak nagynénje
volt. Igy keveredett rokonságba a nemzetség a magyar fejedelmi
családokkal.
Gábor gróf öregapja, József, a XVIII. század végén egyetlen élő gróf
Károlyi volt fiágon. Ámbár korán elhalt, még 35 éves korában,
mindamellett hat élő s felnőtt gyereke maradt, három fiu és három leány.
Az ő kezén már óriási birtokok voltak, mert ő már a Károlyi összes
birtokokon kivül a házasság utján szerzett Haruckern és Waldstein
birtokokat is birta. A hat örökös meglehetősen szétszedte a nagy
örökséget, de Gábor gróf apja, György gróf, egész életében nagy szerző
volt s nagy és több uradalmat vásárolgatott össze. Alaposan emlitgeti
tehát jegyzetében az én elhunyt nemes barátom, hogy rá öt-hat milliónyi
örökség nézett.
Miként esett ő el ettől: ennek a történetnek részletei a nagy örökségi
perhez tartoznak. E perről is lesz szó könyvem folyamában.
* * *
Gróf Károlyi Gábor följegyzései czimén most két kötetnyi művet adok a
közönség kezébe.
Az első kötet a gyermekkorral s az ifjukorral foglalkozik s részben
Gábor gróf házasságával is. Befejeződik e kötet gróf Károlyi György
halálával s azzal a cselekményével, melylyel Gábor fiát végrendeletileg
minden örökségéből kitagadta és csupán köteles részre szoritotta.
1877-ben történt ez, a mikor Gábor gróf még 36 esztendős volt. Ezután
Gábor gróf még öt-hat évig volt külföldi lakos s csak 1884-ben költözött
véglegesen vissza a hazába.
A második kötetbe föl kellett volna venni a nagy örökségi pert s a mi
azután következett. E kötet tartalma azonban nem követi Gábor gróf
életét ugy, a miként az évről-évre egymásután folyt s lefolyt.
E kötet az életfolyam ismertetésében nagy hézagokat hagy.
Hiányzik belőle a párizsi élet 1877-től 1884-ig. Ez időben esett a kis
Endre gróf halála is.
Hiányzik a nagy per és az 1887-iki családi kiegyezés. A kiegyezést Gábor
gróf részéről már én vezettem.
Hiányzik Gábor gróf politikai életéből a nagy véderőharcz, Tisza Kálmán
kormányának megbuktatása s az összebeszélés története, melynek czélja
lett volna Tisza meggyilkolása. Hogy félreértés előre se támadjon, ki
kell jelentenem, hogy nem gróf Károlyi Gábor volt az, kinek agyában
eféle eszme megfogamzott s ki ilyen vállalatba belement volna.
Hiányzik a függetlenségi párt belső harcza, a mikor annak egységét Ugron
Gábor kettétörte.
Hiányzik a nagy és keserü küzdelem, melyet az egyházpolitika nevén ismer
nemzetünk ujabb időbeli története. A cselekvés nagy terhei nyomták
vállainkat s elhunyt barátomnak dicsőséges része volt e küzdelmekben.
Hiányzik Kossuth könyvtárának megvétele s utolsó utunk Turinba a nagy
bujdosó halotti ágyához. Történelmileg érdekes s költőileg szép
részletek ezek gróf Károlyi Gábor életéből s együtt vivott harczunk
változataiból.
Mindezeket ismerni kell a nemzetnek. Ezek nélkül se elhunyt nemes
barátomat, se engem nem ismerhet meg tisztán a nemzedék. Ez azonban nem
volna baj. De nem ismerheti meg tisztán azt a korszakot s annak harczait
se, a melyeket átélt. Csak a dörgést, villámlást, fényt és füstöt látta,
de hogy a nemzeti történet gyárának nagy kohóiban mi történt, kik és mi
czélból élesztették a tüzeket, kik akartak jó és becsületes munkát
végezni s kik csak gyujtogatni és ártani: mindezt nem tudja a
nagyközönség.
Nehányan tudják. Ezek a politikai közélet szinén élnek és működnek ma
is. De ezek egyrésze sohase jegyzi föl a történelem számára a nagy és
titkos részleteket, mert czéljuk s érdekük nem az, hogy ezeket megtudja
az élő nemzedék s az utókor. Hanem sokkal inkább az, hogy ezeket
semmiképen meg ne tudja; merüljenek el inkább a feledés sötétségébe. Nem
mind derék ember és nemes hazafi az, kit politikai szenvedélyének
hevében a közönség derék embernek és nemes hazafinak kiált ki. A háta
borsódzik majd annak a nemzedéknek, a mely igazán meg fogja tudni, minő
küzdelem folyt az egyházpolitika idején a trón körül, Kossuth holtteste
körül, a sajtóban, a parlamentben s a pártkörök s egyes földalatti
államférfiak szobáiban.
Ismeri e kor igazi történetét néhány oly férfiu is, a ki hű és
becsületes volt nagy szerepében a trón előtt is, a nemzet előtt is. De
ezek nem akarnak vagy nem tudnak irni, vagy ugy vannak meggyőződve,
nekik nem is szabad irniok.
Engem s elhunyt nemes barátomat nem korlátoz semmi. Mi sokat tudunk. Nem
mindent, de sokat. A mit magunk végeztünk, a minek közvetlen tanui
voltunk: azt jól tudjuk. De azt meg kell tudnia a nemzetnek is.
Önmagunknak is tartozunk azzal s néhány államférfinak is s néhány jó
barátunknak is, de a nemzetnek is, hogy korunk és életünk igazságai el
ne tünjenek nyomtalanul, hanem azokat megismerhesse az a kor is, a
melyben mi már nem élünk.
Egy harmadik kötet és pedig egész kötet tartalmazza magát az emlitett
nagy események rajzát. De az olvasó e két most megjelenő kötetben hiányt
nem vesz észre. Az első kötet egész tartalma összefüggő egység s a
második kötet egyes fejezetei mind teljesen önálló egész eseményt
tartalmaznak. Egy eseménynek sincs előzménye vagy következése, mely
elhallgatva volna.
Kossuthról is sok mondani valónk van még a most megjelenő második kötet
után is.
Eddig a nemzet Kossuthot csak ugy ismerte, mint nagy államférfiát, nagy
hősét, nagy bujdosóját. Csak általános körvonalakban ismerte alakját,
mint nagy eszme s nagy nemzeti szenvedély megtestesülését. Ily alakja él
a nemzet szivében.
Kossuth azonban élő ember is volt. A ki eszik, iszik, ruházkodik, emberi
lakásban tanyázik, folyton munkál, este lefekszik, reggel fölkel, beteg
is néha s utoljára meghal s átengedi testét az enyészetnek.
Kossuthnál az emberi vonások is szépek, kedvesek, érdekesek s nagyon
figyelemre méltók. Sőt nagy eszméi s nagy törekvései is mélyebb gyökeret
vernek a szivekben, ha azok mellett az ő emberi, egyéni és mindennapi
élő alakját is örökké látják a nemzedékek.
De ki örökitse meg a nagy szellem élő alakját, ha nem én s nem az én
elhunyt nemes barátom? Ki figyelte őt meg akkora szeretettel, mint mi
ketten? Kihez volt akkora bizalma az élet alkonyának utolsó óráiban,
mint mi hozzánk? Hozzám irta utolsó sorait s utolsó kézszoritása az én
elhunyt barátomnak szólt. Nem is eresztette el kezét, mig vissza nem
adta dicső lelkét az égnek.
Sok oka van annak, a miért nagy iróink közül még senki se vállalkozott
Kossuthnak úgy történelmi, mint egyéni alakját a tudomány, a művészet s
a lángelme egész erejével megörökíteni. Közel is van még élete és
halála. Nagy ellenfele az osztrák császár és magyar király ma is él. A
történetíró birálata alól senki se menekülhet. A császár és a király se.
Ámde élő uralkodót a rideg igazság szerint venni birálat alá nem szokás
mi nálunk. Még másutt se gyakori. Nekünk az én nemes barátommal együtt
egyébként se lehetett ez feladatunk. Ő nem volt történetíró s én már
koromnál fogva nem lehetek, ha egyéb képességem lehetne is hozzá. Mi
csak arra szorítkozhatunk, hogy Kossuth egyéniségének alkatát, a hogy mi
megfigyeltük, állitsuk hiven a nemzet elé. Ezt megkezdtük a második
kötetben s bevégezzük a harmadikban.
Hogy a harmadik kötetet mikor adom a közönség elé: nem mondhatom meg.
Sok irányu gyöngédség parancsolja, hogy még várjak vele. Nehéz titkokról
hull le a lepel abban a kötetben. De arra mégis lesz gondom, ha élek,
hogy oly időben lásson az is napvilágot, a mikor még az események néhány
tanuja él. Nehogy azok, a kiknek fájni fog a világosság, költeménynek
vagy koholmánynak kiáltsák ki a művet.
Mi az igazságot hirdetjük s azt megtagadni senkinek se adunk módot és
lehetőséget.
* * *
Ki kell térnem röviden egy sajátságos kérdésre is. Arra a kérdésre,
vajjon ki hát voltaképen e könyvnek irója? Gróf Károlyi Gábor-e vagy
Eötvös Károly?
A kik mindkettőnket régóta jól ismertek: azok tudják, hogy gróf Károlyi
Gábor nem szokott irni se ugy, se oly irányban és mértékben, hogy műve
irodalmi mű lehessen – én pedig szoktam. Legalább sok kisérletet tettem
több mint negyven év óta, még mielőtt arra határoztam volna magamat,
hogy nagyobb, rendszeres és komolyabb irodalmi művek alkotásába kapok. A
ki e köteteket figyelemmel átolvassa: ezekben engem talál meg a mű
alkotójának s nem gróf Károlyi Gábort.
Tehát a könyv irója én vagyok.
De mi hát gróf Károlyi Gábor?
Ezt a kérdést sokan fölvetették s irodalmi, politikai és magán körökben
sokáig tárgyalták. A kérdést föl kell világosítanom.
A könyv tartalma bizonyitja, hogy én a gróf Károlyi Gábor jegyzetei
nélkül azt meg nem irhattam volna. Az első kötetet semmi esetre se. Az
első kötet tartalmának részleteit csak ő tudhatta, én nem. És csak azok
a családtagok s részben idegenek és külföldiek tudhatták, a kiknek neve
s szereplése a könyvben előfordul. De én e tárgyban senkivel, még a
családtagokkal se beszéltem soha. A szereplő egyének nagy része meg is
halt már. Sok régebben meghalt, mint én gróf Károlyi Gáborral
megismerkedtem. Mástól tehát, mint tőle, az anyagot nem kaphattam.
Tehát voltak s vannak jegyzetei.
De miért nem teszem hát közzé azokat? Miért akartam én azok alapján,
azok segélyével lenni önálló iróvá? Volt-e s van-e jogom ehhez? Nem
sértem-e ezzel valakinek jogát? Talán gróf Károlyi Gábor örököseiét vagy
másokét?
Azok a jegyzetek sokfélék.
Gróf Károlyi Gábor maga iveket irt össze irónnal az én számomra. Nem
azzal a czéllal, hogy azokat változatlanul kinyomassam s könyvbe gyüjtve
kiadjam. Erre engem föl nem hatalmazott, sőt ezt meg sem engedte. E
jegyzetek csak a nevek és események rövid, szakadozott, össze nem függő
jelzései. Csak arra valók, hogy az én emlékezésemnek segitségül
szolgáljanak. Ő ugyanis elbeszélte előttem életének folyását. Baráti
felhivásomra beszélte el s egyenesen abból a czélból, hogy abból
emlékiratot készitsek. Én készitsek s ne ő és ne más. Én azután arra
kértem, hogy a fontosabb adatokat jegyezze föl. Nagy készséggel
megtette. Még csodálkoztam is szorgalmán, mert sokáig egy helyben ülni s
irogatni nem szeretett. Én az általa irt jegyzetek hézagait az ő
élőszóbeli előadása után kipótolgattam akként, hogy az ő sorai közé a
magam jegyzeteit beszoritottam.
Ime a jegyzetek egyik faja ez.
Hat-hét év mulva fogtam e könyv megirásához. Közben nagy dolgok
történtek, korosabb is lettem, emlékező tehetségem cserben hagyhatott. S
valóban egyetlen egy kis részletnél cserben is hagyott. A jegyzetben azt
látom egyik spanyolországi városnál felirva: »Éjjeli veszélyes kalandunk
egy kocsmában.« Ennek történetét elfeledtem. Vagy gróf Károlyi Tibort
vagy Deuchmann kölni bankárt kellett volna megkérdeznem, kik a kalandnak
szintén részesei voltak, de én bizony nem kérdeztem. Nem csonka a könyv,
ha ez kimarad is belőle. A mi benne van: annak kell igaznak lenni.
Van másféle jegyzetem is.
Van afféle, a melyet nem gróf Károlyi Gábor jegyzett, hanem az ő szóbeli
előadása után csupán én. De ezeket is méltán az ő jegyzeteinek
tekinthetem. Minden elbeszélésénél jelen volt egyik-másik közös barátunk
s gyakran több is. Ők ma is élnek s ma is tanubizonyságot tehetnek.
Végül a könyvek tartalmának egy része pusztán a én emlékezetem
forrásából fakad – a nélkül, hogy volnának egykori jegyzeteim. E rész
oly dolgokról szól, melyeket együtt végeztünk.
Elvégre a munka, mint irodalmi mű az enyém. Én vagyok irója, szerzője,
alkotója. A czime is igaz; – »Gróf Károlyi Gábor följegyzései«: e czimet
joggal viseli. Hogy a munka egyébiránt miféle irodalmi műfaj: e fölött
az elmélkedést átengedem másoknak.
Bizonyos, hogy nem regény, nem költemény. Tartalma megtörtént dolgok
leirása s költemény lenni nem is akart.
Nem is politikai iránymű, nem röpirat. Czélja nem az, hogy valami
politikai sikert segitsen elő vagy valamely pártnak vagy a közönségnek
irányt szabjon.
Czélja csak az, hogy a művelt közönségnek s a magyar közönségnek
kellemes olvasmánya legyen s egy korszakot vázlatosan, szakadozott
vonásokban, de igazán tárjon az egykoru s a későbbi nemzedék szemei elé.
Benső természete szerint aligha más a mű, mint emlékirat.
Ha azonban valaki azt állitja, hogy e mű nemcsak gróf Károlyi Gábor
emlékirata, hanem az övével együtt az enyém is: azzal nem vitatkozom.
Legyen neki igaza.
Módomban állott gróf Károlyi Gábor dolgait külön megirnom s vele együtt
végzett dolgaimból megint más művet, más emlékiratot irnom s jogom volt
ezt saját emlékiratomként terjeszteni a világ elé.
Nem igy tettem. Oly nemes és benső barátom volt gróf Károlyi Gábor, hogy
ha van ez irodalmi műben némi érdem és állandóság, ennek dicsőségét
szives hála gyanánt osztom meg vele, sőt ha lehetne, egészen is
átengedném neki.
Ha élne: édes örömöt érezne e fölött. De én is az ő öröme fölött. Miért
félteném én irói nevemet a hű baráttól? Miért ne tenném meg a halottnak,
a mit az élőnek is oly szivesen tettem volna meg?
* * *
Az 1899-ik tavaszán kezdtem meg a mű megirását. Akkor, a mikor az első
közlemények az »Egyetértés« napilap hasábjain megjelentek. Közben-közben
egyéb műveket is irtam. Az első kötetet 1899-ben, a másodikat 1901-ben
fejeztem be.
Mikor az első kötetet megkezdtem: akkor gróf Károlyi György ágából,
elhunyt barátom élő testvérjei közül gróf Károlyi Tibor volt a senior, a
legidősb testvér. Az európai, afrikai és ázsiai utazásokban ő is részt
vett.
Hozzá fordultam tehát levélben s bizalommal felajánlottam neki, hogy az
egyes közleményeket kiadás előtt tekintse át s ha lesznek megjegyzései:
közölje velem, minthogy a család jogos érzékenységét érinteni nem
szándékozom. Ő köszönettel fogadta ajánlatomat, de nem vette igénybe.
Levélbeli feleletében arról értesitett, hogy ő bizik abban, hogy én a
család iránt való figyelmet szemem elől eltévedni ugy se hagyom.
Nem mondom azt, hogy az elbeszélések folyamába apró tévedések be nem
csuszhattak. De én mindent gondos jóhiszemüséggel irtam s helyreigazitás
vagy czáfolat semmi részletre nézve semmi oldalról 1899 óta nem
keletkezett. Pedig sok kényes természetü részlet van a műben.
A vitássá válható részletekre, a mennyiben azok történelmi
érdekességüek, magam rámutatok az első kötetben.
* * *
A műben, melynek két kötetét most s harmadik s talán negyedik kötetét is
majd később hozom napvilágra, gróf Károlyi Gábor élete az 1895-ik év
elejéig, a Wekerle-kormány bukásáig s a Bánffy-kormány megalakulásáig
van megirva.
Az én elhunyt nemes barátom azonban tovább is élt még, noha már nem
sokáig. Életének e kis töredéke s halála bizonyosan mélyen érdekli a mű
olvasóit. Röviden el kell beszélnem ezt.
Az 1895-ik év tavaszán és nyarán – eddigi szokásaitól eltérve – nem ment
külföldre nyaralni. Minden nyáron elment vagy Svájczba, vagy
déli-Francziaországba, vagy valamelyik északi olasz tengerpartra, de
akkor nem.
Itthon maradásának egyik oka az volt, hogy szeretett volna itt a
fővárosban Budapesten kis házat szerezni, a melyben csak ő maga lett
volna lakó s a mely elvégre örökös s állandó otthona lett volna.
Sokat tünődtünk e fölött, sok eladó kis házat megtekintettünk.
Végre augusztus első napjaiban találtunk egyet a városliget közelében a
Lendvay-utczában.
Kis telek, nyaralószerü csinos házacska, néhány szép eleven fa, az
utczára elég hosszu homlokzat. Megvehettük volna tizennyolczezer
forintért, átalakitás és kibővités s egyéb költség tiz vagy tizenkétezer
forint.
De hol vegyük a pénzt?
Az én elhunyt barátomnak készpénze soha nem volt. A családtól járó
időszaki járadékából is öt-hat ezer forintot rendesen előre fölvett
valamelyik intézetnél az én jótállásom mellett. Most pedig szükség volt
vagy harminczezer forintra.
Ugy terveztük, hogy a pénz felét fölvesszük a házra jelzálogos
adósságként, a másik felét pedig fölvesszük váltóra az én kezességem
segélyével. Az volt számitásom, hogy ha a grófi család utólag megtudja,
mire kellett az uj kölcsönpénz, legalább édes anyja segiteni fog azt
lefizetni.
Figyelmeztettem előre bizton nem látható nehézségekre.
– Hátha valami akadály jön közbe édes Gáborom s a család semmi
segitséget, semmi könnyitést nem nyujt. Adósságnak nem épen csekélység
ez a harminczezer forint.
– Mindegy az, édes vajdám. Mindig óhajtottam volna egy kis tanyát, mely
enyém legyen, örök tulajdonom. Vágyam sohase teljesült. De vágyam sohase
volt olyan erős, mint most. Mintha valami különös érzés hajtana,
erőltetne. Az erdei vadnak is megvan az ő különös barlangja, a hova más
nem jár s a hol ő nyugodtan pihenheti ki magát. Ilyen kis odu kell
nekem, akármi lesz a következése. Anyám csak nem hagy cserben – ha már
minden törik szakad is.
Sajátságos ösztön! Néhány nap mulva megtalálta örök nyugvóhelyét a föld
alatt. Mintha csak valami ilyet keresett volna még hátralevő napjaira!
Hány birtokuk, hány nyaralójuk, hány uradalmuk van az ő testvéreinek!
Lehetetlen, hogy ha megkérjük őket, valahol egy hitvány kis telket, de
alkalmas telket ki ne hasitsanak, át ne adjanak!
Hallani se akart róla.
Van egy gróf Károlyi-alap. Elszegényedett Károlyi grófok részére a
családi főágak fejei által félretéve egy millió forint érték. Három szép
és óriási palota épült már ebből az alapból a fővárosban. Szoros
értelemben véve Gábor grófnak már igénye lett volna ahhoz, hogy ez
alapnak jövedelmeit élvezze. Hisz ő már elszegényedett gróf Károlyi. Se
tőkepénze, se ingatlan birtoka, se apai se anyai öröksége, csak
adóssága.
De erről se akart tudni semmit.
Időnkint valami ellenőrzés vagy elszámolás végett a családtagok tanácsot
tartanak ez alap kezelése fölött. Az alapszabályok értelmében az egyes
ágak idősb férfitagjai, a seniorok, kötelesek a jegyzőkönyvet aláirni. A
György grófi ágban ekkor már Gábor gróf volt a legidősb élő testvér,
minthogy Gyula és Viktor bátyjai már elhaltak. Az én elhunyt nemes
barátom se a családi tanácsban részt nem vett, se a jegyzőkönyvet
aláirni nem akarta.
Hiába kérleltem én is: nem akarta.
– Én édes vajdám, jól tudod, semmiféle családi dologba be nem avatkozom.
Engem kitudtak mindenből, ha én ebben már megnyugodtam, hagyjanak engem
nyugodni.
Makacs volt e kérdésben.
Életrendje e nyáron is az volt, a mi máskor szokott lenni.
Dél tájig ágyban szeretett pihenni.
Ebéd idején keveset evett, hanem erős szeszes italokat ivott s erős
kegyetlen szivarokat szítt.
Délután két-három óra tájban benézett az Abbáziába az én kerek
asztalomhoz. Kocsin jött mindig. Gyalog járni szivbaja, nehéz légzése,
köszvénye miatt nem tudott. Magával hozta mindig vagy az egyik, vagy
mindkét kutyáját, Fifit és a Puszit. Nagyon szerette mind a kettőt.
Kávéház után megnézte elhunyt felesége sirját, a Kerepesi-uti temetőben.
Egy virágot tett mindig a keritésen át a faragott kövü sirhalomra.
Ezután sörözni szeretett vagy a városligetben vagy másutt.
Este haza ment, otthon vacsorált. A vacsora-időt rendesen nála töltötték
barátaink, ha Budapesten voltak. Most nyári országgyülési szünet volt,
most minden országházi barátunk otthon volt, vagy nyaralni ment. Most
csak én voltam Budapesten.
Augusztus 28-án, egyik szerdai napon, sajátságos esete támadt.
Drechsler vendéglőjébe ment sörözni az Andrássy-uton, az Operával
szemközt. Az árkádok alatt ült le egy asztalhoz.
A szomszéd asztalnál egy magas, termetes, piros képü falusi
esperes-plébános sörözött, s valakivel beszélgetve, engem szidott és
rágalmazott.
Az én elhunyt barátom igazán nemes, hű barát volt. A rágalmazást nem
hagyta szó nélkül s belekötött a papba. Kemény hangon kérdezte tőle:
– Ismeri ön Eötvöst?
A pap oda néz, látja gróf Károlyi Gábor előkelő alakját s bár nem
ismerte, mégis érezte, hogy nem mindennapi ember intézi hozzá ezt a
kérdést. Kissé daczosan felelt:
– Nem ismerem!
A daczos hang csak fokozta Gábor gróf haragját.
– Nohát tudja meg ön: hitvány ember az, a ki olyan férfit rágalmaz, a
kit nem is ismer.
A pap fölpattan e szóra. Fölugrik, előveszi látogató jegyét s oda löki
Gábor gróf asztalára és ezt mondja:
– Ön se tudja, kivel beszél ilyen durva hangon! Ime lássa.
– Nem vagyok rá kiváncsi!
Fogta a pap látogató jegyét, meg se nézte, kétfelé szakitotta s a földre
dobta. Aztán rá se nézve többé a papra, oda szól a pinczérhez:
– Spanyol falat ide rögtön. Nem akarom látni ezt a papot, a kit azért
fizetnek, hogy az Isten igéjét hirdesse s e helyett hazudik és rágalmaz.
A pinczérek rögtön spanyol falat vittek oda, a papot pedig udvariasan
valamelyik távoli asztalhoz tuszkolták s ott tudatták vele, ki az a
kemény hangu előkelő ur.
Szegény elhunyt nemes barátom nagy beteg volt már évek óta. Veszedelmes
szivbaja fokozatosan erősödött; mind jobban kifejlődött nála az
ingerlékenység; igen gyorsan jött izgatottságba, fellobbanó haragja
irtózatos volt s ily pillanat életét veszélyeztette, mert a beteg szivet
könnyen arra birhatta, hogy szüntesse meg dobogását.
Együtt töltöttük ez napon is, valamint a következő napon is az estét. Ő
maga nekem el se mondta ez esetet, valamelyik hirlapból tudtam meg. De
bágyadtnak, kedvtelennek látszott. A nagy lelki indulat mégis ártott
neki.
Augusztus 30-án szintén fölkeresett a szokott időben a kerek asztalnál s
lelkemre kötötte, hogy este elmenjek hozzá. Valami megfoghatatlan okból
épen ez estén elmaradtam.
Másnap, augusztus 31-én reggel kilencz óra tájban robog be hozzám Aczél
Endre fiatal hirlapiró barátom s lelkendezve kiáltja:
– Gróf Károlyi Gábor meghalt!
Felugrom az ágyról. Későn fekvő, későn kelő ember voltam akkor én is.
– Lehetetlen! Mikor?
– Ebben a pillanatban.
Rögtön kocsiért küldök, rohanunk orvosunkhoz, Reiner doktorhoz s viszem
oda lóhalálában.
Késő volt.
Ott feküdt alvó ágyán hálóköntösében, paplannal félig betakarva.
Hálóköntöse mellén fölszaggatva s az élesztési kisérletek miatt
nedvesen. A Puszi kutya ott feküdt vele az ágyon, a halottnak ölébe
kuporodva. Ismeretlent nem engedett a halotthoz nyulni. A másik kutya,
Fifi, a földön járt-kelt nyugtalanul s folyton nyöszörgött, mintha
jajgatott volna.
Bizony halott volt már az én nemes barátom.
Rettenetesen fájt halála. Doktoromat megkértem, vizsgálja meg szemem
láttára gondosan, bizonyos-e halála? Nem lehetne-e még segíteni?
A szivtájra tette füleit s hallgatódzott. Néma volt már a sziv körül
minden.
Kihallgattam a cselédséget: mikor és hogy történt az eset?
Reggeli fél kilenczkor, mint rendesen, most is beadták adag tejét s ő
azt megitta. A lány nem vett észre semmi változást, kiment a
hálószobából s maga után becsapta az ajtót. A házi nő, a ki vezette a
háztartást, hozzá fogott a maga szobájában az öltözködéshez, a
piperéhez.
Kilencz óra tájban hallják, hogy a Fifi kutya kétségbeesetten ugat s
kaparja a cselédség felé vezető ajtót. Bemennek. A kutya az ágy felé
fut. Az ágy előtt fekszik a gróf mozdulatlanul. Fölemelik, nagy nehezen
az ágyra teszik, kétszer lélekzetet vesz s szó nélkül meghal.
A szükséges rendelkezéseket megtettem. A pénzt és ékszerféléket számba
vettem, a napi háztartási kiadásokra pénzt adtam s a rendőrségnél
intézkedtem, hogy felvigyázásra is, diszőrségül is diszbe öltözött
legények legyenek a halottas háznál éjjeli-nappali felváltással.
A gyürüt ujján hagytam.
Ez a gyürü ugynevezett Borgia-gyürü volt Olaszországból. Volt
fölnyitható ékköve s az ékkőben elzárható kis üreg. Ebben az üregben
gyorsan ölő mérget szoktak valamikor a gyürü viselői tartani.
Olaszországnak sok zsarnoka, sok elvetemedett hatalmasa volt egykor. Az
ármány, boszu, kapzsiság és irigység üldözöttjei gyakran a fogságtól s
keserü és hosszas kinzásoktól menekültek meg, ha ez a gyürü tele
méreggel ujjukon volt.
Gábor grófnak ezt a gyürüt, ha nem csalódom, Izidor barátja szerezte. De
ő nem mérget tartott ebben, hanem elhunyt fiának és nejének hajfürtéből
egy-egy szálat. A kis fiu világos szöszhaja s a nő sötét gesztenyeszin
haja együtt. Az volt szándékom, hogy ez a gyürü a két hajszállal
maradjon a halott kezén örökkön-örökké.
Azután elmentem az egyetem-téri palotába. Jött velem Reiner orvos is. Az
ügyészi és titkári irodából valaki által értesitettem Gábor gróf édes
anyját.
A grófnő kijött azonnal reggeli egyszerü sötét öltönyében. Nem sirt, de
mély érzés látszott rajta. Alig tudott velem akadozva beszélni.
Közöltem vele a szomoru esetet s egyuttal azt is, hogy a szükséges
intézkedéseket megtettem. Kérdeztem egyszersmind, vajjon a család fog-e
a temetésről rendelkezni, vagy átengedi a nemes halottat nekünk,
barátainak?…
A grófnő azt felelte, hogy erre nézve csak később nyilatkozhatik, fiai
nincsenek Budapesten; a család feje Tibor gróf, vele értekeznie kell.
Kérdezte azt is, nincs-e az elhunytnak rendelkezése arra nézve, hogy
hova temessék?
Megmondtam, hogy alakszerü rendelkezése nincs. Csak két nyilatkozatára
emlékszem. Egyszer fülem hallatára mondta, hogy elhunyt feleségével egy
sirban óhajt pihenni. Mondta ezt mások előtt is, de csak beszélgetés
közben. Irásba nem foglalta s azt sem emlitette előttem, hogy irásba
akarja foglalni.
A másik nyilatkozata 1893. évi januárban történt Kaplyonban, a családi
sirboltban.
Akkor a függetlenségi párt elnöke voltam s szatmárvármegyei kerületek
szervezése czéljából magammal vittem Gábor grófot is – Szatmárra. Ez
utunk közben kirándult Kaplyonba is, megnézni az ősi családi sirboltot,
melyet kis gyerek kora óta nem látott. A barátok nagy készséggel, nagy
hódolattal mutatták meg neki a sirokat, a koporsókat s magyarázták el
különösen az ott porladó asszonyok élete történetét. Ő gunyos és dévaj
megjegyzésekkel kisérte a barátok fecsegését.
Egyik barát borittas fejjel azt mondta.
– Itt van méltóságodnak is örök lakóhelye.
– Fölmondom a lakást barát; nem költözöm ide, csak adjátok ki
albérletbe.
Mind e nyilatkozatok arra mutatnak, hogy elhunyt barátom nem akart a
családi sirboltba temetkezni. De ezek nem törvényes végrendeletszerü
nyilatkozatok. A család szabad elhatározásától függ, átveszi-e a
holttestet?
Értesitettem a halálról rögtön Tibor és István grófokat s Pálma grófnét
távirattal, valamint a czeglédi választókat és a párt czeglédi elnökét,
Bába Molnár Samut, közös benső barátunkat. Tudósitást küldtem Nápolyba
Kossuth Ferencznek s Lajos Tivadarnak is. Kossuth Lajos egykor azt
mondta gróf Károlyi Gáborról:
– Ő az én harmadik fiam!
Barátaink azt óhajtották, köztük különösen Luby Géza, hogy mi temessük
el az elhunytat. Az országgyülés nincs együtt, de mi, az én kis pártom
egykori tagjai, tartsunk gyülést s mondjuk ki, hogy őt a nemzet
halottjának tekintjük. Gondoskodunk a temetés költségeiről; – Czeglédről
bejön ezer választója s kihült testét oda teszszük neje sirjába.
Én azt mondtam, a család beleegyezése nélkül ezt nem tehetjük. Igaz is.
Törvényes beavatkozást nem óhajtottam.
Este kellő alakban értesitett a család, hogy a temetésről ő akar
gondoskodni.
Szeptember 1-én délután 6 órakor zártuk le a koporsót. 2-án volt
Budapesten a beszentelés és a temetkezési szertartás. Ott volt a család
minden tagja, sok képviselő s a képviselőház elnöke Szilágyi Dezső is.
És óriási közönség.
Nagyon szerette a főváros népe szegény elhunyt barátomat.
Kaplyonban szeptember 4-én volt a temetés. Délelőtt 11 órakor a
templomban gyászoló istentisztelet. – A család kegyurasága alatt levő
husz pap végezte a szertartást. Azután letették a koporsót a sirbolt
üregébe.
Ott Gyula bátyjának koporsója mellé helyezték az övét.
Pártunk részéről Luby Géza és Sturman György barátaink kisérték a
halottat utolsó utjára. De Kaplyonban ott volt már Kossuth Ferencz is, a
ki sietve jött haza Nápolyból a temetésre.
* * *
Itt és igy végződik életének története.
De emlékezetének története még be nem végződött. Ez a történet még
folyni fog sok ideig. Folytatni fogja az a nemzedék, mely ismerte őt s
mely csak akkor fogja elfeledni, a mikor maga is elmulik.
E könyvekben pedig gondoskodom arról, hogy a következő nemzedékek is
emlékezzenek meg róla.
S a mig lesznek nők és férfiak, öregek és ifjak, kik a nemes lélek
emberi életének történetén lelkesülni tudnak: addig az ő neve nem lesz
elfelejtve.
Nem volt nagy szellemi tehetség; gyöngeség is volt benne sok. De
szerelme, férjhüsége, barátaihoz való ragaszkodása, elvszilárdsága s jó
magyar érzése fölülemelte őt nemzedékének szinvonalán. S a nemzet
csakhamar észrevette, hogy ő különb, mint nemzedékének ünnepelt nagyjai
közül a legtöbb.
Minő korban élünk mi most?
A nagy ideálok elhalaványodtak. Köd boritja a nemzeti élet vezető
csillagait. A hősiség a költészetben él csak s ott is bágyadtan immár.
Hiuság és önzés vezeti a nemzet nagyjait s azokat már különösen
tisztelnünk kell, a kiket csupán csak a hiuság vezérel. Apró emberek
ágaskodnak minden felé s a siker fölött tapsol a tömeg, habár hitvány
lelkek sötét uton jutottak is el a sikerhez.
Ily korban, a gondolatok és érzések, a vágyak és törekvések ily szennyes
áradatában élt, mozgott, harczolt az én nemes barátom fáradtan és
gyöngén, vagyonban és egészségben szegényül, de ragyogó tisztán, lángoló
szivvel s lelkesülve szakadatlanul. A haladásért, a tiszta elvekért, a
nagy eszmék diadaláért és a magyarságért!
Ezer éves multja van a Károlyi-családnak s e nagy és hosszu időből
hétszáz esztendőre okiratok nyujtanak tanubizonyságot. De e nagy
családnak nemesebb tagja soha se volt, mint ő. És senki se született e
családból, a kit ugy szeretett volna a nemzet, mint a hogy őt szerette.
Hozzám határtalanul ragaszkodott haláláig.
De szive szerint szerette szükebb baráti körünk minden tagját.
Korának magas állásu és szereplő férfiai közül Wekerle Sándort, Szilágyi
Dezsőt, báró Bánffy Dezsőt s Hieronymi Károlyt és Ludvigh Gyulát
szerette legjobban. S becsülte is őket, nemcsak szerette. – Nem nevezem
meg azokat, a kiket szive szerint meggyülölt. Gróf Károlyi Gábor
emlékének dicsőségéhez nem akarom ezek nevét odaragasztani.
* * *
Most pedig vegye át tőlem a szót az én elhunyt dicső barátom. Az ő
szavaiból ismerjük meg életének szép történetét.
Budapest, 1901. október.
Eötvös Károly.
GYEREKKOROM.
(Születésem. – A halálra itélt katona megmentése. – Latour a lámpásra
akasztva. – Elfognak bennünket. – Jegyzet: Ki volt a halálra itélt?)
1841-ik évi november hó 19-én születtem. Ugyanazon a napon, melyen
Kossuth Ferencz is született. Az én keresztapám volt gróf Széchenyi
István, keresztanyám pedig Széchenyi neje Seilern Krescentia grófné.
Kossuth Ferencz keresztapja Deák Ferencz volt, azért is keresztelték
Ferencznek. Azt már nem tudom, ki volt keresztanyja.
Engem másnap 20-án kereszteltek meg apám palotájában. Ki volt a
keresztelő pap, nem tudom. Nem is törődöm vele többet, mint akkor
törődtem. Hanem mikor már eszemet tudtam, közöltek velem egy érdekes
dolgot, mely születésemmel összeesett.
Ugyanazon a napon ugyanis, melyen én születtem, egy katonát valami
bűntény miatt itt a pesti helyőrségben halálra itéltek. Akkor még
fennállott az a szokás, hogy ha egy anya, ki akkor szül, a mikor a
halálos itéletet kimondják, a halálra itélt katona érdekében kegyelemért
folyamodik, a katonának megkegyelmeznek. Az én születésemet tehát
Bezerédy István felhasználta, irt egy kegyelmi kérvényt s azt elhozta a
palotába s apám engedelmével azt édesanyámmal személyesen iratta alá.
Anyám szivesen megtette. Bezerédy sietett a kérvénynyel az ezredeshez s
teljes sikere lett vállalkozásának.
Anyám tehát egyszerre két életet alkotott. Az enyémet, a ki ott
nyöszörögtem mellette és egy közkatonáét, a ki talán valami cseh vagy
német cserepár volt. A nevét nem tudom. Ha nem röstelsz vele vesződni,
édes vajdám, keresd meg nevét. Megtalálod Kovács Pál verses könyvében.
Ez a Kovács Pál nemrég halt meg Győrben, valami iró ember volt vagy
doktor.[1]
Mint gyermek: nőttem, nőttem ugyan, de nagyon gyönge, beteges, vézna
kölyök voltam s az orvosok azt tanácsolták anyámnak, hogy vigyen el
valami enyhébb, déli vidékre.
El is vitt 1847-ben Velenczébe. Ebben az utban született Bergamóban egy
kedves kis hugocskám. Velenczébe eljött utánunk apám is és eljött anyám
testvérje, gróf Zichy János, valamint gróf Batthyány Lajos, anyám
testvérének, Antónia nagynénémnek férje. Azt tudom, hogy valami családi
perpatvart egyenlitettek ki, de hogy mit, azt nem tudom.
Az 1847-ik év vége felé visszajöttünk. Pestről lementünk Nagy-Károlyba s
onnan késő őszszel Pozsonyba az országgyülésre. Innen gyakran
átrándultunk Bécsbe is.
Nevelőm Kovács Károly volt, a ki Gyula és Viktor bátyámnak is nevelője
volt. Ez kisérgetett Bécsben azon a napon is, a melyen Latour grófot, a
hadügyminisztert az utczán fölakasztották. Hogyan kerültünk oda, nem
tudom. Csak arra emlékszem, hogy egy csomó ember zajongott az utczán nem
is valami nagy lármával s egy kapu mellett egy ember felállott egy
padra, másik két-három ember fölemelte Latourt, a padon álló neki
nyakába akasztott egy szijat s azzal fölakasztotta egy lámpásra. Az a
fölakasztott ember se nem szólt, se nem rugdalózott, hanem már akkor
egész arcza, ruhája véres volt. A katonák a kapu aljából nézték, de az
egészbe bele nem szóltak.
Másnap Sopronba mentünk s onnan kocsin Csurgóra igyekeztünk, mikor
meghallottuk, hogy Jellasich közeledik, a ki akkor már a pákozdi
csatából menekült Bécs felé.
Iszka-Szent-Györgyön majdnem bajba kerültünk. A parasztok ugyanis
Jellasich elszökése után minden járókelő ismeretlen uri embert elfogtak
s mikor Iszka-Szent-Györgyre értünk, a mi kocsinkat is körülfogták,
megállitottak bennünket s azt kiabálta egyik-másik, hogy mi is gróf
Zichy Eugén spionjai vagyunk. Alig hallgatták meg nevelőmet, a ki azt
kérte, vigyenek a falu házához, majd ott megmondja és igazolja, hogy mi
kik vagyunk.
Ugy is lett.
De azért nem hitték el, hogy mi vagyunk a csurgói uraság. Csurgói
uradalmunk és kastélyunk szomszédos Iszka-Szent-Györgygyel s a parasztok
előbb oda akartak kérdezősködés végett hirmondót küldeni. Azonban
beesteledett s nevelőm azt kérte, hogy legalább tisztességes, kényelmes
helyen tölthessük az éjszakát. Ezt megenged ték s beszállásoltak
bennünket éjszakára báró Bajzáth kastélyába, de ott azután őriztek is
reggelig.
Az őrök jól ettek-ittak a mi költségünkre egész éjjel, mi pedig jól
aludtunk. Kovács Károly sokáig kedélyesen beszélgetett az őrökkel.
Reggelre megjött a hirmondó, egy tisztünk is jött vele s mi aztán vigan
mentünk át Csurgóra.
Mikor házunknál gróf Batthyány Lajost elfogták, akkor otthon voltam s
arra meglehetősen emlékszem. Elmondom ugy, a hogy emlékszem.
* * *
_Jegyzet._
[Footnote 1: Én bizony kerestem Kovács Pál verses könyvét a Nemzeti
Muzeumban, de Szinnyei bácsi előadni nem tudta, mert ott nincs meg.
Hanem utasitott az Egyetemi Könyvtárhoz, a hol – szerinte – Kovács Pál
verses kéziratai megvannak. Bizony nem találtuk ott se, pedig Ballagi
Aladár barátom is segitett a keresésben.
Hanem Baksay Sándor jeles irónk és költőnk megtalálta a megkegyelmezett
katona nevét. Regényes alak ez a katona s azért közlöm Baksaynak hozzám
erre nézve intézett szép levelét.
A levél igy szól:
»Kedves barátom! Ha én nem röstellem leirni, te ne rösteld elolvasni.
Nem nyersz vele semmit, de nem is vesztesz. Ott a hol a többi sok elfér,
elfér ez a kevés.
Az a szegény katona, kit boldogult Károlyi Gábor születése perczében
élettel ajándékozott meg, kunszentmiklósi ember volt s Bogdán-Szabó
Lajosnak hivták. Debreczeni filozófus deákkorában csapott fel katonának.
Kalandos hajlamu, de nem incorrect ember. Már deákkorában megtette, hogy
az utonállás és utonállók impressióit ex concreto ismerni vágyván, két
babkáros krányicznak utját állta, kirakatta velük minden portékájukat s
utnak kergette őket. Mikor egy puskalövésnyire szomoruan elballagott a
két károsult, visszaparancsolta őket, fölszedette minden portékájukat s
minden vám nélkül elbocsátotta. Katonának állva, több izben megszökött
Olaszországból; mindannyiszor szerencsésen eljutott a hazai földre. Itt
érte utól végzete egy izben Pápán. Vesszőfutások, végre kötél. A
megkegyelmezés azon módon, a mint megirtad. – Személyesen ismertem.
Magas, barna, sötét arcz, horgas orr, majdnem hóhérkép; de semmi
szennyezőt nem hallottam róla. A 70-es években Kis-Kőrösön valami alsóbb
rendü közhivatalt viselt, – ott agyonlőtte magát.
– Honnét tudom ezeket, – különösen pedig a gráczia históriáját?
Volt nekem két kedves öreg barátom.
Bernáth István az egyik, felső-baranyai pap, ki a kunszentmiklósi
gimnáziumra tetemes vagyona tetemes részét reá testálván, ezelőtt két
évvel halt meg (1897-ben). És Szőke Gábor a másik, ki 1848 előtt
valamivel a Vértesalján káplánkodott és Sárközy Kázmérnak kedves embere
volt. Az akkori consistorialis és dislocans rendszer szerint Sárközy a
maga kedvenczét Nyékre rendelte papnak. A nyéki urak (ott tartózkodott a
consistorium is) meghallották ezt, rárontottak a consistoriumra és
elkezdtek eburafakózni Kázmér ur és jelöltje ellen.
Meghallotta Szőke Gábor is a tiltakozást, utánuk rontott s kijelentette,
hogy Nyéknek ő sem most sem soha papja nem lészen, hiába is kérlelték,
ölbe szedte könyveit, leszaladt az orgoványi patrimóniumába, 40
esztendeig ott szántott-vetett, fát ültetett, de 70 esztendős korában is
lehetett volna bátran minden tanszéken, – a magyar irodalmon is –
professzor. Deákul pedig oly választékosan és folyékonysággal beszélt, a
minőt sohasem hallottam.
Tehát ez a két ur, mindkettő kunszentmiklósi származás, Bogdán-Szabó
Lajosnak kor és tanulótársa, gyakran megfordult nálam s tőlük hallottam.
Van azután a dolognak egy kis függeléke, a min sokat nevetgéltünk.
Ez az én két öreg barátom, mindkettő öltözetben, háztartásban,
erkölcsben és tudományban kiváló két kálvini pap, két igazi gentleman,
késő vénségig még a finom humor adományával is birtak.
Akkoriban, mikor szegény Szabó Lajos patriótájukat akasztani akarták,
talán mint végzett diákok, vagy talán végzett akadémiai rektorok, itthon
dégáltak s nem voltak megállapodva a pályaválasztás kérdésében.
Fölvetették a kérdést: hogy mire is volnának ők tulajdonképen hivatva, a
hol valami hasznukat vehetné Isten vagy ember? Mikor megállapitották,
hogy olyan nincs: abban egyeztek meg, hogy együttesen irnának (akkor
jutott hozzájuk a Bogdán-Szabó grácziájának a hire) gróf Károlyi
Györgynek, melyben felajánlják magukat, hogy ők ugyan nem tudják, mire
volnának használhatók ezen a kerek világon, de ha a gróf ki tudja
belőlük nézni, hogy mire használhatja őket, hát tegyen velük próbát, nem
bánja meg!