Féloldalról bántó tekintettel nézve Helvilára, csipős gúnynyal mondá a
leánynak (visszaemlékezve arra a kezében tartott legyezőre, melyen most
is ott volt amaz emlékmondás):
– Kisasszony!… A tengerszemben még mindig nem teremnek halak.
Helvila megütődve állt föl ülőhelyéről.
– Nagyságos asszonyom! Én nem jöttem ide halászni, hanem búcsút venni –
soha viszont nem látásra.
Azzal meghajtá magát s távozni készült.
– Maradjon még Meritoris kisasszony. Én szándékozom önnek még útravalót
ajándékozni. Meg ne döbbenjen. Nem olyan ajándékot értek, a mely az ön
büszkeségét megsértené. Én meg akarom önt ajándékozni azzal, a mi önnek
legkedvesebb. Én megengedem önnek, hogy tartsa meg ezentúlra is azt a
híven ápoló gyámatyját, a ki önnek atyja helyett atyja lett, s a kire ön
átruházta egész gyermeki szeretetét. Én átengedem önnek továbbra is
mindvégig gyámatyául – Vigárdy urat…
Helvila nagyot bámult azokkal a szokatlan nagyságú éjtündéri kék
szemeivel.
– Nagyságos asszonyom! Ön nagy tévedésben van. Nekem nem Vigárdy úr volt
a gyámatyám…
– Hát kicsoda?
– Ha kegyeskedett volna nagyságod a kinevezési okmányomba
belepillantani, láthatta volna, hogy gyámatyám, a ki beleegyezését
aláirta, hogy e kinevezést elfogadhatom: Dobokay Alasztor úr.
S nagyobb igazság kedveért szétnyitotta az okiratot s oda mutatott
Dobokay Alasztornak zöld tintával irott nevére. (Alasztor zöld tintával
szokott irni: ez nem hamisítható photographia útján.)
Amanda bálványnyá volt meredve.
– Isten önnel, nagyságos asszonyom!
Helvila köszönt és eltávozott.
A mint az ajtó becsukódott utána, Amandából kitört a szenvedély.
– Még is megharapott a vipera! Pedig kezemben volt a nyaka! Ott harapott
meg, a hol legjobban fáj! – Hát még Alasztor is!
Indulatosan járt fel s alá.
Megpillantá az asztalkán azt a hamuscsészét, melyben az Alasztor által
megkezdett s ő általa folytatott bűzös cigarettacsutak hevert, azt
földhöz vágta, hogy széttörött a porczellán.
– Mind gazember, valahány férfi van a világon!
(Nem mernénk szavazat alá bocsátani a kérdést.)
Aztán a kandalló elé állt s belebámult a hamvadó tűzbe.
Észre sem vette, hogy ott áll a férje megint a háta mögött. Csak mikor
az megszólítá: – Asszonyom!
– Nos, uram? Felejtett itt valamit?
– Igen is. Elébb, szokatlan felindulásomban, egészen elfeledtem, a miért
haza kellett jönnöm. Alasztor keresett fel az országházban, s azt
mondta, hogy egy igen sürgős levele van önnek a számára. Maga nem
hozhatja el, mert tárgyalása van. Küldönczre nem bizhatja, mert kényes
tartalmú: engem kért fel, hogy adjam át magának.
Amandának a lélekzete elfulladt a dühtől. Bertalan a kezébe adta a
levelet.
Az asszony az egész levelet – felbontatlanul – a kandallóba dobta.
Elégett.
– Mondja meg Dobokay úrnak, hogy már válaszoltam a levelére.
Bertalan vállat vont s ment vissza az országházba.
Amanda sírt. Minden könycseppje egy csepp aqua toffana volt.