Mikor Dobokay Alasztor Vigárdy Bertalant felkereste a sándor-utczai
országgunyhóban, elmondva neki a tapasztalt fölfedezését azzal a
«bizonyos úr» névjegyével: Bertalan azt mondá:
– Most mit csináljak én ezzel az emberrel?
– Én tudnék neked tanácsot adni, hogy mit csinálj vele? Hídd ki és lődd
fejbe, mint a tököt.
– Ah!
– Te úgy lősz, mint egy galambvadász. Vedd hasznát a tudományodnak.
Minden ember azt fogja mondani, hogy derék gavallér módra cselekedtél.
Azzal otthagyta a barátját.
Délután fölkereste Bertalan Alasztort a bureaujában.
Alasztor ez idő szerint közjegyző volt.
– Nos? Párbaj-segédre van szükséged? kérdé Bertalantól.
– Dehogy van.
– Azt gondoltam, arra szólítasz fel. A normalis világi rendszer nyomán,
ha az embert egy pribék meglepi a felesége boudoirjában s másnap az
ember ugyanazt a pribéket ott szorítja a saját felesége öltözőjében, hát
azt csak fejbe kell lőni.
Bertalan egy levelet húzott elő a zsebéből s átnyujtá Alasztornak. – Az
én methodusom más úton jár.
Alasztor elolvasta a levelet s visszaadá Bertalannak.
– No hát, czimborám, annyit mondhatok neked, hogy én végig jártam Európa
minden bolondokházát, tanulmányozás végett, de akkora bolondot, mint te
vagy, nem fedeztem fel sehol. Tedd, a mit akarsz. Te nem erre a
planétára való ember vagy. Ott fekszel már a Duna fenekén. S én nem
húzlak ki. Hát mi a mennykőnek jöttél most hozzám? Testamentomot jösz
tenni? Mint közjegyzőhöz.
– Én? Testamentomot tenni?
– No igen. Miután öngyilkos akarsz lenni.
– Eszemben sincsen.
– De útban vagy felé. Ott vagy már. A cyankalis theacsésze előtt. Nagyon
sajnállak. De nem segíthetek rajtad. Gondom lesz rá, hogy szép temetésed
legyen. Hanem már most csak egyre kérlek. Ha végrendeletet csinálsz,
nekem semmit ne testálj, a mi a birtokodat képezi.
Bertalan tréfára vette a dolgot, nevetett.
– A feleségemet se?
– Én csak azt mondtam, hogy semmit se, a mit a tiednek tartasz.
Azzal kezet szorítottak egymással. S aztán elváltak, folyvást nevetve.