Amanda érzé, hogy e jelenet által nagyon ferde helyzetbe jutott.
Az a tény, hogy Zenót elfogadta, azok után, a miket a férje elmondott
felőle, világos felmondása volt a hitvesi szeretetnek. Még hozzá az a
cynicus meghivás Zeno részéről, mely egy complott továbbszövését árulta
el. Bertalannak teljes joga volt azon a hangon szólni ő hozzá.
Ekkor aztán azt tette, a mit ilyen esetben szoktak tenni az asszonyok,
hogy mikor valami hiba elkövetésén meglepetnek, ők játszszák a
megsértett félt.
Jól járt a szobaleány, hogy nem mutatta magát a láthatáron, mert bizony
megkapta volna a pénteki illetményét csattanós pofonokban, a miket
azután szombaton fényes aranyakkal szoktak beváltani. (Így hát
tulajdonképen még sem járt jól.)
A helyett a komornyik alkalmatlankodott megint. Esmeg névjegyet hozott a
tálczán.
Amandának már a nyelve hegyén volt a szó, hogy «nem fogadok el senkit!»
a midőn megpillantva a látogatójegy nevét, a bámulat és boszúság hangján
kiálta fel:
– Áh! Áh! úgy látszik, hogy ma minden ördög elszabadult! Soha jobbkor!
Bocsásd be a kisasszonyt.
Helvila volt a látogató.
Egyszerű fekete ruha volt rajta, saját készítménye.
Tiszteletteljes bókot csinált: mintha egészen idegen volna e háznál.
Pedig de sokszor futkosott ennek a szobáin keresztül-kasul lármázva.
Igaz, hogy az már régen volt.
Amanda helyet mutatott neki egy vékonylábu japáni széken. Maga nyájas
büszkeséggel ült le a kerevetre.
– Nekem azt mondták, hogy ön nagy beteg, kezdé Amanda. A férjem is
mondta, meg önnek az édes atyja is.
Nem hozta vele zavarba a leányt.
– Igen beteg voltam. Az a rejtélyes idegbaj kínzott, a mit Vida-táncznak
neveznek, a mit gyógyítani sem lehet: magától szokott elmulni. De
elmulik egyszerre egy véletlen kedélyfordulattól is, mint a minő engemet
ért tegnap.
– Ah! Az ön édes atyjának váratlan hazaérkezése…
– Nem épen az; hanem tanítónővé lett kineveztetésem. Tegnap kaptam meg a
minister úrtól a diplomámat.
– Ah! A diplomáját?
Amanda arczán elárulta a mosoly a kétkedést. Helvila észrevette azt s
erre a karján csüggő ridiculejéből elővette az összehajtott irást s
átnyujtá Amandának megtekintés végett, a közben is folytatva a beszédet.
– Pancsovára lettem kinevezve, a hová pár nap mulva el fogunk utazni
kedves anyámmal együtt; búcsúlátogatást jöttem tenni.
Amanda elővette a lorgnettejét s a szeméhez tartá. Úgy tett, mintha a
kezében tartott irásba nézne, de nem oda nézett, hanem folyvást az
előtte ülő leányt szemszegezte (fixirozta).
– És önnek a mamája nem tesz önnel együtt búcsúlátogatásokat?
– Nagyságos asszonyom jól fogja ismerni az okokat, melyek anyámat a
világtól visszavonulásra kényszerítik. Én azonban a közönség szolgája
vagyok.
Amanda folyvást úgy tett, mintha a kinevezési okirat kalligraphiáját
tanulmányozná a kettős szemüvegen keresztül; pedig bele sem nézett,
hanem a gyanú sárga szemüvegén keresztül vizsgálta a dolgot, magában
tépelődve…
«Mi van ennek a háta mögött? Ez valami ravasz cselszövény lesz. Azt
mondják, hogy elmennek Pancsovára. Akkor az asszony bizonyosan itt fog
maradni valahol a közelben: Czegléden, vagy hol? A hol nincs a világnak
se szeme, se szája…»
Még jobban erőtetett nyájassággal fordult a leányhoz.
– Hát kedves atyja szintén önökkel fog menni Pancsovára?
– Ha az atyámnak tetszeni fog bennünket meglátogatni, nálunk bizonynyal
mindenkor szívesen látott vendég fog lenni.
– Csak vendég? Hát állandó ottmaradásra nem?
– Nem hiszem, hogy atyám igényeit kielégíthesse egy olyan messze eső
alföldi városban található élet. Azt gondolom, hogy ő a fővárosban kíván
új hatáskört keresni.
Nagyon óvatos feleletek! Amanda rá akarta szorítani a leányt, hogy színt
valljon.
– Szereti kegyed nagyon az édes atyját? Kérdezé szirupédes hangon.
– Vallásunk törvényei azt parancsolják, hogy tiszteljem.
– Csak a vallás tízparancsolatja? Hát a szív törvényei nem?
– Nagyságos asszonyom! Én az atyámat négy év óta nem láttam. Hollétét
sem tudtam. Ez idő alatt volt egy gyámatyám, a kit a törvényes
gyámhatóság rendelt a számomra hivatalból. Ez gondoskodott
taníttatásomról; buzgón, lelkiismeretesen ügyelt rám; jó tanácsaival
gyámolított: atyám helyett valódi atyám volt. Nem természetes-e, hogy én
azt az egész gyermeki szeretetet, mely ösztönszerűen támad a szívben:
erre a nemes, tiszteletre méltó alakra vittem át.
Amandának az orrczimpái lüktettek a felindulástól: alig birta
visszatartani szenvedélyes kitörését. Helvila jól figyelt szavainak
hatására, a mi meglátszott Amanda arczán. Hiszen nem azért jött ő az
oroszlán barlangjába mintha nem tudná, hogy az vérivó dúvad, hanem
azért, mert hítte hogy megszelidíti.
Folytatá.
– Ezért az indulatomért bizonyára senki sem fog engemet megítélni. S
nagysád nemesen érző nagy szíve legjobban fel fog e miatt menteni.