Zeno úr felszedi a kalapját a tigrisbőrről; az eldobott névjegyét is.
(Ki tudhassa, mire jó az?) S egy világfi jártasságával üdvözli a ház
úrnőjét.
– E szerint, ha méltóságod még óhajt velem érintkezésbe jönni, akkor
kénytelen lesz engemet felkeresni. Pannonia, 22. szám. – Magamat
ajánlom.
Azzal megfordult a sarkán s eltávozott.
Bertalan becsapta utána a nyitva hagyott ajtót.
Aztán visszajött s megállt a felesége előtt.
Egészen más ember volt, mint a ki egy órával előbb innen eltávozott.
Talán, ha mindig ilyen lett volna a képe, még most is uralkodnék.
Magasan hordta a fejét s a melle kifeszült.
– Ha pedig ön meg találná tenni azt, a mit ez az ember most mondott,
lihegé a feleségéhez fordulva, akkor aztán mindjárt ott is maradhat
nála, mert ide többet be nem jön.
Amanda elszörnyedve kiálta ellent:
– Ez a ház az enyém!
– Ez a ház az öné, a vízokádó sárkányától kezdve a csatornájáig; de azon
az ajtón belől, melyre az én nevem van feljegyezve, én vagyok önnek az
ura és birája!
Azzal rögtönösen eltávozott a kárpiton és a szőnyegajtón keresztül, a
hogy jött.
– Ah! Hát ez egy nyilt hadizenés! rebegé Amanda. Jól van. Én elfogadom.