Ha lett volna Vigárdyné lelkületében (ne mondjuk már léleknek: az
unalmas dolog) csak egy árnyalata is a sentimentális érzésnek, hát
bizony nem fogadta volna el Meritoris Zeno látogatását.
Ezelőtt valami tizenhat esztendővel ez az alak az ő jegyese volt. Még
akkor a gigerli szót nem találták fel, lionnak hítták a divathőst. Akkor
ez egyike volt a magyar – nem annyira honfoglaló, mint honprédáló hősök
hét vezéreinek.
S ez az ember akkor felbontotta a viszonyát, mert nem tudott az arája
számára receptiót kivívni a gentrytársaságban. Akkor azután hirtelen
behizelegte magát Vigárdy menyasszonyánál, a ki birtokos nemes
kisasszony volt: azt hódította el a jó pajtása kezéről. Ezt meg
összeszerezte az elhagyott jegyesével. Lett belőle házasság boszúból.
Azután elprédálta a saját vagyonát is, meg a nejéét is. Megkárosította
Amanda férjét s bekoronázásul itt hagyta neki a szalmaözvegyét, egykori
ideálját. S most ez az ember, piszkosan, kopottan, elzüllötten jön
Amanda elé ismét: (belül még piszkosabban).
Amandának négyféle jogérvényes oka volt ennek az embernek a látogatási
kisérletére legerélyesebb papucsának a sarkával felelni.
Bizonyosan kellett egy még erősebb okának lenni, hogy érintkezésbe
jőjjön vele, mely azt a másik négyet legyőzte.
Megelőzte a látogatást még egyszer a Jean.
Bizalmas vigyorgással mondá az úrnőnek:
– Mondtam annak az úrnak, hogy jó lenne kabátot változtatnia, mert
nagyon érzik rajta a dohányfüst; de azt felelte, hogy ez az ünneplő-, az
utazó- és a látogatókabátja egy személyben.
Amanda megharagudott. Ez nagyon is vastag inastréfa volt. Példálózás az
«úrnak» küldött izenetre.
– Tanácslom önnek, hogy az elménczkedéseit másutt értékesítse.
No de legalább elismerte, hogy elménczkedés volt s a Jeannak ez is elég
siker.
A látogató végre bejut a szobába. Ugyanaz a koczkás gunya van rajta,
kiegészítve egy szürke Castor-kalappal.
Amanda nem állhatja meg, hogy ajkpittyesztésével ki ne fejezze azt a
benyomást, melyet hajdani imádójának mostani alakja rákényszerít.
Helyet mutat neki egy karszékben. Maga jó távol leül a causeusere.
Kettőjük között a tigrisbőrön ott hever a látogató-jegy. Fatális
jelenség. Zeno azonban minden helyzetben fel tudja találni magát. Azt
nem teszi, hogy felvegye a névjegyét, mert hátha azt mondják, hogy «csak
hagyja ott!» hanem ráteszi a Castor-kalapját. Így be van takarva.
– Minek köszönhetem Meritoris úr látogatását? kérdi az úrnő.
– Bátorkodtam méltóságodnál tiszteletemet tenni.
– Én nem vagyok méltóságos.
– Sőt igen is. Vigárdy úr egy olyan érdemrendnek a birtokosa, melylyel
együtt jár a méltóságos czím.
– Ő azt nem vette igénybe.
– De a nejét nem foszthatja meg tőle. Én tehát, hogy látogatásom
lényegére térjek: ezt a szivartárczát hoztam haza, melyet méltóságod
sajátkezű himzése tesz becsessé. Vigárdy úr ezt a feleségem boudoirjában
felejtette tegnap este.
Amanda közönyt tettetett.
– Oh tudom. Elmondta már a férjem. Ő tegnap épen, arról értesülve, hogy
önnek a leánya nagy beteg, odament őt meglátogatni.
– Vigárdy úr úgy látszik, hogy nagyon sűrűen szokott értesülni az én
családomban lefolyó eseményekről.
– Azt is jól tudom. Önnek a neje gyakran ir levelet a férjemhez.
– S azok legelébb is méltóságod kezébe jutnak?
– Természetesen.
– Méltóságod pedig nagyon jól ismeri azt a methodust, mely szerint a
lepecsételt leveleket fel szokás nyitni és ismét lepecsételni.
– Olvastam – valami regényben. Mondhatom önnek, hogy azok a levelek
egészen közönyös tartalmúak.
– A levelek! De hát a levelek borítékjába szokott-e méltóságod
beletekinteni?
– Oh igen. De azokban nincs semmi.
– Vajh-igen. A borítékba van írva az igazi értesítés.
– Én soha sem láttam egy betűt sem.
– Nem ám. Mert sympathetica tintával vannak írva, a mely láthatatlan
irást szolgáltat; de ha az, a kinek a levél szól, egy ecsettel, mely a
reagens folyadékba mártatott, végig húz a sorokon, akkor azok egy percz
mulva láthatókká lesznek s előtűnik a levél érdemleges magva: «Ekkor meg
ekkor otthon leszek: várlak. Ezer csókot.»
Amanda most már kezdett kijönni erőtetett nyugalmából.
– Mi az a sympathetika tinta?
– Hát a Sacré coeurben nem tanították erre a növendékeket? Pedig ez az
élet chémiájához tartozik. De van olyan láthatlan tinta is (cobaltból
készül), a mit nem ellenszerrel tesznek láthatóvá, hanem megmelegítenek.
A melegtől a betűk szép kék vonásokban előtámadnak s aztán, ha kihültek,
ismét eltűnnek. Az ilyen tintával szokás a rendes sorok közé is irni.
Csak egy meleg vasalóval kell rajtuk végig menni.
(No ti szegény levelek! ki lesztek most vasalva!)
– Hát az ilyen correspondentia mellett nagyon biztosan intézhetők az
összejövetelek, s a mi hiveink ezt teljes mértékben kihasználják. Én nem
panaszképen mondom, mert rám nézve teljesen közönyös ez a dolog.
– Rám nézve még közönyösebb, szólt Amanda, ledobva a legyezőjét, nehogy
azt higyjék, hogy felhevült. Én Vigárdynak minden lépéséről értesítve
vagyok. Újat nem tud ön nekem mondani.
Zeno ravaszul mosolygott.
– Méltóságos asszonyom. Sok új dolog van még a nap alatt. Hát még a
lámpás alatt? Méltóságod Vigárdy urat minden lépten-nyomon kisérteti.
Van egy biztosa, mondjuk: magándetektiv, a kinek az a feladata, hogy
reggeltől estig nyomában járjon Vigárdy úrnak. Ha az kocsiba ül, ő
felkap a kerékpárra s utána vasparipázik. Szabadalma van rá. A sipkáján
viseli a 32-ős számot.
(Ahá! Ezért nem szabad a 32-es hordárnak leányokkal fecsegni az utczán!)
Amanda kényelmetlenül kezdett feszengni.
– Ez a bizonyos rendesen elkiséri Vigárdy urat a club ajtajáig is.
Rendesen este 6 órakor szokott Vigárdy úr oda vetődni. A megbizott
állást foglal a club ajtaja előtt. Szabadalma van ott ácsorogni. A
kerékpárját ott hagyja a szögletben. Utasításához híven koronkint fel is
megy a club előszobájába s megkérdi a szolgáktól, hogy itt van-e Vigárdy
képviselő úr? Azok megmutatják neki, hogy itt lóg a fogason a felöltője:
tehát itt kell neki lenni. Azt azonban kevés ember tudja (a mit én),
hogy a clubnak a helyiségeit összeköti valami, csak az intimusok által
használt sötét sikátor a Pester Lloyd szerkesztőségével. Vigárdy úr azon
szépen keresztül sétál. Onnan egy lépcső levezet egy
férfiruha-kereskedésbe. Ott felvesz egy másik felöltőt, az utczai ajtón
kimegy, a nélkül hogy maga Argus észrevenné. Ott egy bérkocsiba vágja
magát s elhajtat a körútra. Ott hátrahagyja a bérkocsit, a mint a
czélhoz közel ért. Itt ismét beleütközik a méltóságos asszony
elővigyázati rendszabályaiba, mert a házmester és a felesége számára
præmium van kitűzve a figyelmeskedésért.
Amanda megint hozzá nyúlt a legyezőhöz: égett az arcza a szégyentől.
Zeno folytatá:
– Vigárdy úr azonban nem kerül a kapura, hanem bemegy a dohánytőzsdébe.
A trafikás az ő lekötelezettje, mert ő szerezte meg neki a ministertől a
trafikát. Ennek az üzletnek a hátulsó ajtaja az udvari lépcsőre szolgál,
a hová a házmester páholyából nem lehet látni. Ezen a lépcsőn Vigárdy úr
felrobog. Zsebében van Dragomirovics Anasztáz képviselőnek a kulcsa.
Bemegy a lépcsőre nyíló ajtón s akkor aztán – otthon találja magát.
Kettecskén vannak s négy szoba áll a rendelkezésükre. Hogy mi képezi a
tárgyát az értekezésüknek, azt én nem vellikálom. Bizonyosan a magasabb
philosophia. Nehány óra múlva aztán Vigárdy úr, ugyanazon az úton, a
melyen idejött, visszatér a klubba, felveszi az otthagyott kabátját s
kijön a klub csapó-ajtaján. És méltóságod jól fizetett hadi kéme esküvel
állítja, hogy Vigárdy úr este 6 órától 9-ig valósággal ott tarokkozott
vagy konspirált a klubban. Vacsoránál elmondja Vigárdy úr, mit beszéltek
a ministerek. Ez így megy minden nap.
Amandának minden erében lobogott a méreg. Az a szív még is csak van
valami befolyással a lélekre! Mikor az elkezdi a vért kergetni az
erekben, aztán fel az agyba, az arczba. Ez több, mint mechanismus.
Mégis a közönyt akarta tettetni.
– De hát minek ez a komédiajátszás? Hiszen ha úgy szereti Vigárdy önnek
a nejét: czélt érhet. Kezdhet válópert minden órában.
Zeno ravaszul hunyorított.
– Méltóságod még nem ismeri Vigárdyt. Az egy minden kenőcscsel megkent
férfiu. Tud spekulálni. Ismeri az előnyöket és a hátrányokat, a mik
abból származnak, hogy melyik fél szolgáltat okot a házasság
felbontására.
– Mit nevez ön ilyen oknak?
– A mit angolul úgy neveznek, hogy «criminal-conversation», ez a jurista
kifejezés. Az a kérdés, hogy kire bizonyodik be? Mert a kit ezen,
eltagadhatlanul, rajta kapnak: annak először is nem szabad új házasságot
kötni azzal a személylyel, a kivel azt a házasságfelbontó tényt
elkövette. Másodszor pedig őtet marasztalja el a törvényszék az elvált
házastársnak teljesítendő kárpótlásban.
– Pfuj! Zeno úr!
– Hja, méltsás asszonyom. Az ember csak ember. Nem is jól mondtam: «az
úr csak úr». A ki «úr», attól minden kitelik. Az ember védelmezi a
vagyonát.
Amanda odalépett Zeno elé.
– Ön nagyon gyűlöli Vigárdyt úgy-e?
Zeno elkezdte a szemeit forgatni s poseokat csinált.
– Hogy gyűlölöm-e azt az embert? Hát lehet-e őt nem gyűlölnöm, a ki
bitorolja azt a kincset, melyet a sors egykor az én számomra rendelt; a
ki lábbal tapossa azt az oltárt, a melyhez én csak imádkozni járok! (Ez
már declaratio volt.)
Amanda cholerikus nevetéssel szakítá félbe.
– Hagyja el, Zeno úr. Én premier-közönség vagyok, a kit az ál-pathos
csak megnevettet. Másért gyűlöli ön Vigárdyt. Azért, mert önnel igen sok
jót tett, s most nem akar még többet tenni. Ön Vigárdytól húszezer
forintot követelt, a mit ha ő megadna önnek, hát ön kész volna minden
botrányt fedezni a saját köpenyével.
Zeno érezte, hogy meg van fogva. Vigárdy mindent elmondott a
feleségének. Itt csak az arczátlanság segít.
Elkezdte a szemeit meregetni fölfelé, tenyerét a keblére tette.
– Méltóságos asszonyom! Hát elhihetne én felőlem ilyen aljasságot?
Amanda hátat fordított neki.
– Hát tudja mit, Meritoris úr? Én nem sokallom a húszezer forintot
öntől, ha ön én nekem megszerzi azt a csalhatatlan bizonyítékot, a mi
alapjául szolgálhat egy válópernek, melyben én vagyok a felperes.
Zeno naiv kezdett lenni.
Olyan mórikálást vitt végbe, mint egy falusi kisasszony, a kit azzal
kinálnak meg, hogy ő kezdje meg a «kútba estem»-et. Mosolygott és apróra
nevetett.
– Méltsád engemet próbára akar tenni.
Amanda odament a Wertheim-szekrényhez, felnyitotta, kivette belőle a
takarékpénztári könyvet az általános takarékpénztártól.
– Itt van. Nézze. Húszezer forint az én nevemre betéve. A mikor akarom,
kivehetem. Át is adhatom: au porteur. «C’est à prendre, ou à laisser.»
Az éhes farkas étvágya látszott Meritoris arczán. Jobb lábával azt a
taposó mozdulatot tette, a mivel a köszörűs hajtja a köszörű-kereket.
– Nem adná méltóságod ezt az ajánlatot nekem irásban?
Amanda a vállát vonogatta.
– Irásban nem adok önnek semmit, Zeno úr. Hanem ha önnek úgy tetszik:
egy közjegyző előtt ismételhetem szóbelileg ezt az ajánlatot, a ki ezt
hiteles alakban tudomásul veszi.
– Az nekem kellemetes lesz.
– Talán conveniálni fog önnek e czélra Dobokay Alasztor úr.
– Sőt elsőbbséget adok neki.
Amanda visszatette az általános takarékpénztár-könyvecskéjét a
Wertheim-cassába s becsapta a szekrény ajtaját.
Ezenközben úgy tetszett neki, mintha az ajtócsapásnak visszhangja
támadna. Az alcovenben levő szőnyegajtó csapódott.
– Ki az? Nem szabad bejönni! kiálta Amanda souverain haraggal.
A brocat kárpit azonban heves rándítással félrevonult s belépett a
boudoirba – Vigárdy Bertalan úr.
– Talán nekem mégis szabad bejönnöm? mondá Amandához fordulva.
Azután, mintha épen csak most venné észre Meritoris Zeno urat, egyenesen
feléje tartott s ott állt meg az orra előtt.
– Hallja ön, Meritoris úr! Ha én még egyszer itt találom önt a feleségem
szobájában, hát akkor én önt az ablakon fogom kidobni. – Most még
eltávozhatik ön azon az úton, a melyen bejött.