Bertalan a nejével való szóváltásban nem méltatta figyelmére azt a
földre dobott névjegyet. Rá is lépett egyszer s rajta hagyta a
csizmasarkának az önlenyomatát. Még sem vette észre.
Amanda, férje eltávozása után az ablakhoz lépett s figyelmesen nézett ki
az utczára. Aztán boszúsan csengetett. A komornyik bejött.
– Kiáltson le annak a 32-ős hordárnak, hogy ne fecsegjen azzal az
asszonyszemélylyel, hanem lásson a dolga után.
– Értem.
A Jean értette, hogy mi baja van a nagyságos asszonynak azzal, hogy a
numero 32 egy leánynyal beszélget az utczán.
Megtörtént a rendreutasítás.
A hintó kigördült a kapu alól, mely Vigárdy urat az országházba vitte.
Amanda eljött az ablakból, ismét csengetett a komornyiknak.
– Már most felvezetheti azt az urat.
– Még nem vezethetem föl, mert egy elébbvaló úr van az előszobában: az,
a ki nem szokott névjegyet beküldeni.
Amandának tűrni kellett az inas impertinentiáját: ő maga adott neki
jogot hozzá.
– Bocsássa be. Amanda a toilette-tükör előtt egy párszor végig tapintá
az arczán a hajporos pamacsot s a körme lapjával lesimítá a szemöldeit.
Vannak látogatók, a kiktől nem szoktak névjegyet kérni.
Ilyen Dobokay Alasztor.
Szürkéskék gömbölyűszárnyú kabát van rajta, dinnyehéj-alakú kalap a
kezében, bordeauxveres a nyakravalója, a melltűje egy morettofejjel
díszítve.
Szívesen fogadják. Kezet csókol. Leültetik: szemben az úrnővel.
– Épen most volt egy válságos jelenetem Vigárdyval, kezdi Amanda.
– Volt benne valami nevezetes mozzanat, a mit érdemes feljegyezni?
– A régi nóta. Igyekezik angyaltisztára mosni azt az asszonyt.
– Ez a legjobb methodusa az «önvédelemnek».
– Én végül a szemébe mondtam, hogy gyűlölöm.
– S erre ő azt felelte: «Én pedig téged szeretlek és tisztellek.»
– Hogy találta ezt ki?
– Jogász volnék s ne tudnám? Ez stereotyp.
– Olvasta ön azokat a leveleket?
– Olvastam és visszahoztam. Alasztor előhúzta a zsebéből a
selyemszalaggal átkötött csomagot.
– Hát nem irtózatos dolgok?
– Nem biz azok. Meglehet, hogy kegyed talál bennük felségsértést, de a
biró szemüvege nem fogja azt felfedezni. Csupa hálálkodás. Idealizáló
ábrándok. Plátói szerelem. Határozatlan óhajtások. Aláirva «Renata».
– Ez az ő irói neve. Köztudomású. De hát a név fölött ez a jelzés: ő.
sz. barátnéja: hát ez mit tesz? Ez az ő. sz.
– Bizonyosan nem azt, hogy «ősz», hanem rövidítve azt, hogy «őszinte».
– Maga Gelbschnabel! Ez annyit tesz, hogy «örökre szerető».
– Ah!
– No ezt már a nevelőintézetben tudtuk, mikor még «Backfischek» voltunk.
Ezek szerelmeslevelek.
– Nehéz a tartalmukból bebizonyítani.
– Hát akkor mért tartja ezeket a leveleket a Wertheim trésorjában
elzárva?
– Kegyed a Wertheim-pénztárból szedte ezeket elő? Hogy jutott hozzájuk?
– A magam kulcsával.
– Hát van hozzá kulcsa?
– Az már csak természetes.
– Mi mindent fogok én még itt tanulni! De hát a mikor ezeket a leveleket
kivette kegyed a trésorból, nem tartott tőle, hogy a férje keresni fogja
azokat?
– Hát, ha keresi, ott találja.
– Hogyan?
– Hű másolatban.
– Hű másolatban? Ki másolta le őket?
– Én magam.
– Nagyszerű! Kegyed még hamisítani is tud? Utánozta Camilla irását?
– Dehogy hamisítottam! Nem én utánoztam a drága hölgy irását, hanem ő ír
Vigárdynak elváltoztatott irással: az enyimet utánozva. Ezek a
szarkalábak az én eredetiségeim. Ő utánozza ezeket, már akár
ravaszkodásból, akár csúfondároskodásból. Hiszen ön ismeri Camilla
irását elég jól.
– Igaz, hogy ez nem az ő irása.
– Hát ez nem bűntanújel?
– Talán csak «superflua cautela» (fölösleges óvatosság.)
– Hasonlítsa bár össze!
Azzal minden tartózkodás nélkül odament a vasszekrényhez, felnyitotta
annak a nehéz ajtaját, meg a trésor kis ajtaját s kivette belőle a másik
levélcsomagot. Odahítta Alasztort.
– No hát tessék összehasonlítani a két levelet! Nem szakasztott mássa-e
ez amannak? Ő utánozza az én irásomat! Ebben a családban hagyományos a
falsificálás. A férje az uram irását hamisította, ő meg az enyémet. Ez
kriminalitás! Ezért tíz esztendőre be kellene őt csukni Mária-Nostrába!
– Nem! Ezért nem csukják be.
– Hát nincs ez ellen védelem? Hogy egy némber, mikor szerelmeslevelet ir
a férjemnek, ne utánozza az én irásomat?
– Csak egy mód van. Ha kegyed megváltoztatja a kalligrafiáját.
Amanda durczásan veté magát a kerevetre.
– Eh! ön is csak tréfát űz az én érzelmeimből. Pedig azt hittem, hogy ön
az egyetlen ember, a ki az én lelkemet megérti.
Ekkor aztán Alasztor engesztelni kezdé. Odaült melléje.
– Teljesen meg tudom kegyedet érteni, higyje el nekem.
– Hát akkor mért nem akar megszabadítani? Ebből a kinzó helyzetből, a
mely engem megöl. Lassú méreggel öl meg. Nem merek már a tükörbe nézni:
ránczokat látok támadni az arczomon. E négy év alatt tíz évet vénültem.
– Hát beszéljünk erről a dologról komolyan: úgy, a hogy jogtanácsosnak
feladata beszélni. Kegyednek elhatározott szándéka a férje ellen
válópert indítani. Tőlem kér tanácsot. Azt tudja kegyed, hogy a házasság
felbontásához még mind a két fél beleegyezése mellett is minő
elhatározások szükségesek. Meg kell tagadni a vallását, mely lelki
nyugalmának oltalma volt és kitérni; világi és egyházi hatóságok előtt
békéltetési kisérleteket kiállani. S mikor mindezen átesett, akkor elég
az egyik félnek megbánni a dolgát, s azzal meghiúsult minden törekvés.
– Hát nincsenek a törvényben olyan dolgok mikért a biró az elválást
kimondja a bele nem egyező fél akarata ellenére is?
– Vannak ilyen okok.
– Ismertesse meg azokat velem.
Alasztor csóválgatta a fejét, szítta a levegőt a fogain keresztül, végre
csak előállt a skrupulusaival.
– Kedves nagysád. Azok annyira szép dolgok, hogy igazán megvallom,
pirulok azokat egy hölgy előtt elmondani.
– No hát irja le. Itt az iróasztalom; itt a toll, papir. Tessék.
S hogy annál jobban lekötelezze, azt mondá neki.
– Gyújtson rá, kérem. Tudta tapasztalatból, hogy a férfiak csak akkor
tudnak irni, ha a szájukban füstöl a kanócz.
– Egy czigarettára, ha megengedi.
Amanda maga tartotta neki a fellobbantott viaszgyufát.
Alasztor irt, törült, megint irt, ismét törült, fújta a füstöt, utóljára
ledobta a tollat, letette a félig kiszítt szivarkát a hamufogó kagylóra.
Felállt.
– Nem jut eszembe teljes pontossággal a szöveg. Mindjárt haza sietek s
kiirom a hiteles szövegből. Aztán majd elküldöm kegyednek levélben.
– De megbizható ember kezébe adja kérem. Mert meglehet, hogy a
cselédeimet valaki még jobban fizeti, mint én, azért, hogy ellenem
kémkedjenek.
– Egészen biztos kézből fogja kegyed megkapni. Most sietek.
Alasztor megcsókolta Amanda kezét. A hölgy forró, mindent kifejező
kézszorítással viszonozta azt. Ez az ember az egyedül, a ki képes
megérteni az ő lelkét.
A Jean megint belépett.
– Az a bizonyos úr azt kérdezi, hogy várjon-e még?
Amanda dühös volt a zavarásért.
– Az ördögbe is! várjon! Hát mi dolga egyéb?
A komornyik közellépett a nagyságos asszonyhoz, hogy halkan mormoghassa
el a véleményét.
– Én annak az úrnak a szeméből azt nézem ki, hogy nagyon megnyugtatva
érezné magát, ha egy pohár cognackal megkinálnám.
– No hát kinálja meg.
Alasztor a bizalmas értekezés alatt megpillantá azt a tigrisbőrön heverő
névjegyet. Öreg betűkkel volt nyomtatva: el tudta olvasni.
– Aha! Az a bizonyos úr, a ki odalenn vár! gondolá magában. Jó lesz
erről értesíteni azt a «szegény fiút!»…
Meghajtotta magát és eltávozott. Jean sietett utána.
… A mint Alasztor és utána a komornyik kiment az ajtón, Amanda felvette
azt a szivarkát, a mit Alasztor a hamus csészén hagyott; még égett. A
szájába vette azt és tovább szítta, tenyerével a felszálló füstöt az
arcza felé hirgálva, egész gyönyörrel.