Némely asszonynak nincs szerencséje abban a nevezetes themában, a mi a
nőknél különben varázshatalom: az izlésben. Vigárdyné nem tudott
öltözködni. Minden asszony megszólta a toilettejeiért. Pedig nagy gondot
fordított ő arra: órákig cziczomázta magát a tükör előtt, felszedett
mindent, a mi drága: brüsszeli csipkét, gyöngyhímzést, szalagcsokrot,
virágokat; csináltatott a hajából csodahurkákat, nem kimélt
strucztollat, kócsagot; de abban mind nem volt harmonia. Hiába: nem volt
izlése.
Ugyanennek a hiányát éreztette a társalgásban is. Helyes esze volt,
sokat tanult, olvasott minden európai nyelven, de azt mind nem
alkalmazta a maga helyén, s minden műveltsége daczára egy levelet nem
tudott megfogalmazni, vagy egy társalgást vezetni.
Igy volt a butorzatával is. Minden szobája, salonja valódi kirakata volt
a műkincseknek, de azokban nem volt összhangzás: velenczei, japáni,
rococo össze-vissza, egymás mellett. Az öltözőjét egyúttal
elfogadó-szobának is tartotta, s ott állt az egyik oldalon a
toilettasztal tükröttartó faragott angyallal, a másikon a
Wertheim-szekrény, a mire a férjének volt szüksége. No ebben volt
taktika. Hogy valahányszor a férj a pénztárát kinyitja, mindig meg
lehessen tőle kérdeni, hogy mit tesz be, mit vesz ki? Csakhogy ez a
butordarab sehogy sem illett egy boudoirba. Épen úgy nem illett, hogy a
látogatók ott szemléljék, hogy miféle tégelyek, flaconok vannak a
fésülködő-asztalon elhelyezve. Ezek különben csak az intim látogatók
voltak; a Staatsvisiteket a salonjában fogadta 12 és 2 óra között. S a
tökéletesség végett a boudoir hátterét elzárta egy lebocsátott nehéz
brocat kárpit, sejtetve, hogy ott még egy hálófülke (alcoven)
következik.
Épen a piperéző-asztala előtt ül, drága pálmavirágos
kashmir-pongyolában; komornája most végzi a haja feltüzését, a nyak
froufroui már fel vannak kunkorítva.
– Susanne! menjen át az úrhoz, s mondja meg neki, hogy készen vagyok az
elfogadására.
A komorna eltávozik az alcoven kárpitja mögött: ott van a szőnyegajtó,
melyen át közelebb lehet érni az «úr» szobáját.
Ez a komorna ugyanaz, a ki hajdanában Meritorisnénál szobaleány volt:
akkor még Zsuzskának hitták. Az úrnő még utána kiáltott a komornának: –
Kérje meg szépen az urat, hogy ne abban a kabátjában jöjjön át hozzám, a
melyikben a clubba jár, nem türhetem a dohányfüstöt.
Ez alatt belép az oldalajtón Jean, a komornyik, sárga livréeben. Mikor
legutóljára volt szerencsénk vele találkozni, akkor kék frakkja volt,
Meritoriséknál szolgált, «inas úr» volt a czíme.
Abban, hogy Amanda a hajdani Meritoris-cselédeket fogadta magához,
világosan lehet sejteni a tendentiát.
Nem könyörületességből történik. Ezeknek a révén sok pletykát meg lehet
tudni a múltból s fentartani az összeköttetést a jelen viszonyok között.
Amandának az a különössége, hogy szeret bizalmaskodni a cselédeivel.
(Egyébiránt miért volna ez különösség? mondjuk inkább, csatlakozás a
normalis viszonyokhoz.)
A Jean ezüst tálczán hoz egy látogatójegyet úrnőjének.
Az úrhölgy kezébe veszi azt, s egyszerre, mintha pókot érintett volna a
kezével, eldobja a lába alá terített tigrisbőrre.
– Micsoda szemtelenség! Még ide meri tolni a pofáját! Dobja ki ezt az
embert a nyakánál fogva!
Azon a jegyen Meritoris Zeno neve van felirva.
A komornyik elégülten hunyorít a félszemével s kabátja újjait felgyűrve,
azt mondja magában: – Ez nekem különös élvezet fog lenni.
Az úrnő azonban a következő pillanatban mást gondol. A Jean még át sem
mehetett a salonon, utána csenget.
Jean visszatér.
Már ekkor az úrnő nyugodtan ül a causeuse egyik oldalán, s kegyesen
szól:
– Kérem Jean. Vezesse azt az urat a téli kertbe. Kérje fel, hogy várjon
egy kissé. Kinálja meg szivarral. Adjon neki egy reggeli lapot olvasni.
Jean úr furcsa torzpofát fintorít, fejét válla közé húzva. «Dobja ki!
ültesse le! Dugjon a szájába cabanost!» A tatár tud elmenni ezeknek a
nagyságos asszonyoknak az eszejárásán.
Az alcoven kárpitja megmozdul, a szőnyegnyiláson belép az «úr».
Kimenéshez van öltözve. Salonkabátja fölé öltve a mencsikoff, a mi azt
jelzi, hogy nem soká akar itt időzni. Csak aféle kimeneti látogatás, a
mit minden normalis férj meg szokott tenni, mikor hazulról elmegy;
megmondja, hogy hová megy. Elhiszik neki. Talán igaz is. Azzal
megcsókolják egymást. Aztán «pá kedvesem».
Ezúttal azonban máskép indult a scéna. Bertalan leült a causeusenek a
másik oldalára. Ez az ~ forma ülőke azért remek gondolat, hogy a két
beszélgető folyvást hátat fordíthat egymásnak.
– Van önnek valami közlendője velem? kérdi Amanda.
– Van. Meritoris Zeno haza érkezett.
– Mit tartozik az rám? Nekem nem adósom semmivel.
(Mit tartozik ez ő rá? Pedig itt szíja az ő havannáit a téli kertben!)
– Tegnap érkezett haza a szállására, a mikor én épen ott voltam a
családját meglátogatni.
Erre a szóra egyszerre veres lett a szeme Amandának. Felugrott a
helyéből.
– Mit keresett ön annál az asszonynál?
– A leánya nagy beteg, azt látogattam meg.
– Hazugság! Ön abba az asszonyba szerelmes! Ön engemet megcsal. Négy
esztendő óta csal azzal a nővel.
– Mondhatom neked, hogy az a nő én felőlem egészen ártatlan.
– Mindig csak annak a nőnek az ártatlanságát allegálja. De arra nem
felel, hogy maga milyen lator.
– Mert az egyik kizárja a másikat. Csak a te szenvedélyed láttat veled
rémeket.
– Oh ne higyje, hogy féltékeny vagyok! Van is mit félteni? De megöl a
szégyen. Az emberek suttognak, nevetnek. Engemet megcsalni – egy olyan
nőért, mint Meritorisné! Egy kassziros némberért!
– Ne bántsa maga azt a nyomorult teremtést, a ki magát tiszteli, imádja.
Amanda megmondta, hogy mit csinál a tiszteletével.
– Hát akkor mi köti önt hozzá? Mi hordja önt oda, ha nem a bűne?
– Elmondom igazán. Rég el akartam mindent mondani, most itt az ideje.
Nekem az a nő valamikor menyasszonyom volt. Mikor az a nagy csapás érte:
nem birtam a lelkemen elviselni azt a gondolatot, hogy el hagyjam őt
veszni nyomorban, gyermekével együtt. Én segítettem neki fölemelkedni,
én szereztem neki életmódot, én eszközöltem ki a leánya számára ingyen
oktatást, ellátást, hogy a kenyerét tisztességes pályán megszerezhesse.
De nekem ezért semmi egyéb jutalmam nem volt, mint két szerencsétlen
teremtésnek a hálakönyje. Ezt számítod-e bűnömnek?
– Hát ne mondja, hogy szívtelen vagyok. Hogy nem esik meg a szívem a
nyomorultakon. Adhatott nekik miattam ezereket a saját vagyonából. De
nem lehetett-e azt levélben küldeni? Személyesen kellett önnek ezért ő
hozzá menni? Miért önnek? Ha az asszonynak volt szüksége az ön
pártfogására, nem tudott az ide jönni? Hisz önnek saját külön
lakosztálya van. S talán én sem haraptam volna le az orrát, ha hozzám
betéved. De félt tőlem ugy-e? Bántotta a rossz lelkiismeret. Otthon ült,
játszotta a szentet. És ön nem járt hozzá nyiltan soha. Titokban járt
oda. Megfoghatatlan úton-módon. Miért volt ez a titkolózás? Ha semmi
bűnös viszonyuk nem volt.
– Kénytelen vagyok megmondani az igazat. Én ezt a nőt becsülöm. Lelki
nemességének tisztelője vagyok. Jól esik az eszmecsere, a mit vele
válthatok. Élvezetet találok a körében, a mibe semmi érzékiség nem
vegyül.
Amanda összetépett haragjában egy zsebkendőt.
– Ne gyilkoljon ezzel a szavával. Én nem bánom. Tegye azt a nőt
nyilvános szeretőjévé. Sokkal szeretetreméltóbb, mint én, elismerem.
Hiszen divat az előkelő világban, még a polgároknál is, hogy az urak
szeretőt tartsanak, külön háztartással. Hozzátartozik a bon-tonhoz. S
inkább legyen az Meritorisné, mint egy orfeumi bachans. Hisz ez a fin du
siècle. Csak azzal ne mérgezze meg a lelkemet, hogy ön nem a szép
asszonyt keresi a házon kívül, hanem a szép szellemet, a mit itthon meg
nem talál; nem a testi gyönyört, hanem a lelki élvezetet, a mit ön nálam
meg nem talál. Ez megöl, ez megőrjít. Tegye ön bevallott szeretőjévé azt
a nőt – s csendes, békességes házastársak maradunk.
– Hát ennek épen az ellenkezőjére határoztam el magamat. Tegnaptól fogva
soha többet Meritorisnéval összejönni nem fogok.
– Ah! S mi indította önt erre a rendkívüli elhatározásra?
– Azért jöttem épen ide, hogy azt elmondjam. Tegnap este oda mentem
hozzájuk, azért, hogy örömhírt vihessek nekik. A minister kinevezte a
leányt tanítónőnek. A leány az anyja szobájában feküdt betegen. A míg én
az anyjával nála voltam: hazaérkezett Meritoris, a ki négy év óta
hírhallatlan kóborolt a világban. Mikor engem meglátott a neje
szobájában, a gazember…
– Hát «gazember».
– Az. Gazember. Megragadta az alkalmat, hogy az én látogatásomból
kelepczét csináljon a számomra. Azzal fenyegetőzött, hogy ide fog jönni
hozzád s el fogja árulni, hogy a feleségénél talált. Ellenben hogy ha
fizetek neki húszezer forintot, hát akkor nemcsak hogy elhallgat, hanem
átengedi nekem teljesen minden férji jogait.
– És ön sokallta azt a húszezer forintot?
– Én azt mondtam neki, a mit neked is mondok: Meritorisné nem vásárra
vihető rabszolga. Én többet ehez a házhoz vissza nem jövök, hanem majd
elmondom én a feleségemnek azt, a mi közöttünk történt. S hogy nem a
húszezer forint fáj, azt bebizonyítom azzal, hogy ezt az összeget
odaajándékozom a feleségemnek. Ime itt van egy takarékpénztári könyvben.
Bertalan elővette a zsebéből a könyvecskét.
– Ime nézd. Én ezt egy vállalaton nyertem. Egy nappal elébb, mint az
idei névnapod volt, betettem a takarékpénztárba a te nevedre. Tudod,
mikor szemrehányást tettél nekem, hogy elfeledkeztem rólad: semmi
ajándékkal sem leptelek meg az ünnepeden. Ez volt a névnapi ajándékom.
Most általadom.
– Adott volna ön nekem akkor egy rózsacsokrot, az kedvesebb lett volna!
Azt hiszi ön, hogy a feleség szerelmét is meg lehet venni pénzen, mint a
kedvesét? Vigye ön előlem ezt a pénzt! Ne adja nekem! Ne hagyja itt
nálam! Mert, az égre! most rosz gondolataim vannak! Valami rosszat fogok
vele tenni!
– Én ide teszem ezt a pénztárba. A pénz az ön nevére van bejegyezve.
Elveheti, a mikor akarja.
Bertalan elővette a Wertheim-pénztár kulcsát s a trésorba elzárta a
könyvecskét.
Amandának reszkettek a kezei a dühtől; az arcza pipacsveres volt.
Mikor Bertalan visszatért hozzá a pénztártól, a két öklét felemelve
kiálta:
– Én önt gyűlölöm, mint a bűnömet!
Bertalan meghajtá a fejét s nyugodt mosolylyal monda:
– Én pedig téged szeretlek és tisztellek.
Amanda toporzékolt.
– Ezt is csak azért mondja, mert tudja, hogy kétségbeejt vele.
Bertalan még gyilkosabb módon mosolygott.
– Az is meglehet.
Azzal fogta a kalapját s eltávozott: – Az országházba megyek.
Amanda könyekre fakadt.
(Hát persze! Ha a házastársak közül az egyik azt mondja: «én nem
gyűlölök, én szeretek», akkor ezen a tituluson nincs válóper.)