Négy esztendő mult el e szomorú eset óta.
E négy év alatt Meritoris Zeno hírt sem hallatott magáról. El is
felejtette már mindenki, hogy volt valaha ilyen nevű ismerőse.
Meritorisné is azon lények közé tartozott, a kik kimaradtak a világból.
Annyit tudtak felőle, hogy valahol pénztárnoknő a fővárosban; voltak, a
kik azt állították, hogy látták is a jegykiadó ketreczben. Az ilyen
elfelejtett lényekkel nem találkozni is szerencse.
A hajdani szállását megtartotta, de annak a lépcsőre szolgáló főajtaján
e név volt kiszegezve: «Dragomirovics Anasztáz.»
Dragomirovics Anasztáz úrról a házmester csak annyit tudott mondani,
hogy az egy valósággal létező úri ember. A bevallási íven így van
feljegyezve: «horvát-szlavon képviselő». De ő annak az ábrázatját még
soha sem látta, pedig négy év óta lakik itten ez az úr. A házmesterné
takarítja a szobáját, a miért kap nyolcz forintot havonkint. Az a nyolcz
forint minden hónap elsején oda van letéve az asztalra egy névjegygyel,
a mire rá van irva: «Házmesternek.» A gyertyája a tartóban reggelre le
van égve, a mosdóvize a lavoirban be van szappanozva, a sáros topánja az
ágy elé téve, – de őt magát még nem látta a szemfüles házmesteri pár
soha. Sokszor el is utazik s olyankor az ajtaját lakattal is bezárja, de
azért a havi pénz kijár.
Meritorisné asszony felváltva – a hivatalos rend szerint – hol a
nappali, hol az éjjeli órákat tölti otthon; senkit sem fogad a
szállásán. Cselédet nem tart. Maga főz és takarít.
Most épen hat heti szabadságot kért, a mit meg is kapott.
Erre pedig azért volt szüksége, mert a Helvila kisasszony megbetegedett,
azt haza kellett hozni az intézetből. A betegségét szent Vida-táncznak
híják. Rúg, karmol és rángatózik, s a mellett az arczát fintorgatja. Az
orvos azt mondja, hogy ez a baj majd elmúlik magától, a meggyógyításához
nem kell egyéb, mint teljes nyugalom. Valószinüleg a sok tanulástól
kapta azt a bajt; most tette le a tanítónői vizsgát, kitünő
eredménynyel, azzal erőtette meg az agyát; most az anyja ápolja, senkit
sem bocsátanak hozzá.
Ezt mind a házmesterné beszéli ekként az ágybérlőjének, a napidíjasnak.
Ez pedig, mint aféle idealista (a napidíjasok még idealisták) azzal a
felfedezett ténynyel szolgál viszont, hogy Meritorisné asszony híres
irónő, a ki «Renata» név alatt gyönyörű dolgokat ir a lapokba: minden
sorát megfizetik. Hanem ezt nem kell elárulni a háziúrnak, a ki gyülöli
az általa «Federvieh»-nek nevezett emberfajt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az oldalajtón kopogtatás hangzik: az kulcscsal van bezárva. Camilla
előjön a hálószobájából s felnyitja az ajtót.
Vigárdy lép be. Abból a lakosztályból, mely Dragomirovics úré.
Kezet szorítanak, jó estét kivánva egymásnak.
Novemberi délután hat és hét óra közt van az idő. Az asztalon már ég a
lámpás.
Leültek egymás mellé. Camilla a pamlagra, Vigárdy a karszékbe.
– Helvila jobban van. Ez az első szava Camillának.
– Tudom, beszéltem az orvossal. Most csak arra kell vigyázni, hogy
vissza ne essék a bajba. Óvni kell minden felindulástól. Ilyen
idegbajnál a véletlen öröm is visszaidézheti azt a ragályos betegséget.
– Öröm? Hát jöhet be mi hozzánk öröm?
– Már be is jött. Itt van a zsebemben a cultusminister diplomája,
melyben Helvilát kinevezi tanítónőnek, hatszáz forint fizetéssel.
– Ah! Ez igazán nagy öröm.
– Kegyednek adom át ez okiratot. Iparkodjék a leányt ovatosan, elébb
példálózva, előkészíteni erre a jó hírre, a mi után vágyott. Engedje
elébb sejteni, találgatni. Az is meglehet, hogy ez a jó hír egyszerre
kigyógyítja. De az is lehet, hogy recidiváz tőle. Dugja el ezt az irást.
– S hová lett kinevezve?
– Pancsovára.
– Ah, olyan messze!
– Mentül messzebb, annál jobb rá nézve. Itt megöli őt az ismerősök
ránézése.
– Az igaz. Sokszor mondja: «Anyám, nincs öldöklőbb méreg, mint az
embereknek a szeme.»
– Jó derék nép, a hová menni fog. Ismerem őket; nagyobb részt szerbek,
aztán németek, magyarok: mind szivélyes, jó érzelmü emberek. Ott
szerencsét is csinálhat, ott még van családi élet.
– Hm… Camilla nagyot fohászkodott. Azután azt kérdezte Vigárdytól: – Mit
tesz az a latin mondás: «vestigia terrent?»
Vigárdy kitalálta a nő eszejárását.
– Ugyebár ezt a tudós leány mondta kegyednek, mikor egyszer a férjhez
menésről példálózott előtte. «A nyomdokok visszariasztanak.»
Kevés idővártatva azt mondá a nő:
– Akkor én is elmegyek a leányommal Pancsovára.
– Hát én belőlem akkor mi lesz?
– Ön megszabadúl egy kínos helyzetből, mely mind a kettőnknek szenvedést
okoz.
– De mikor ez a szenvedés rám nézve az élet!
– Milyen élet!
– Őrült világ ez! Mi mind a ketten feltaláltuk egymásban azt a lelket,
mely lelkünk felét kiegészíti.
– De elvesztettük egy bolond szeszélyért, egy dölyfös gondolat miatt,
most aztán szenvedjük a büntetésünket.
– Pedig összetörhetnők a békóinkat.
– Az lehetetlen.
– Önt hűtlenűl elhagyta a férje, négy év óta hírét sem hallotta. Ez
megsemmisíti a házasságot.
– De önhöz hűséges a felesége.
– Reális felfogásban az.
– S ez a fődolog. Ugyan hány házasság maradna érvényben, ha azt
kérdeznék, valjon a nő, midőn férjét megöleli, a behunyt szemével nem
lát-e egy harmadik alakot? S azért az ilyen lelki házasságtörés mellett
csak lombosodnak a családfák.
– A mi életünk egészen czélját vesztett erőfogyasztás. Nem tehetünk
egymással valami jót, hogy az mind a kettőnknek rosszul ne essék. Minek
folytatni ezt a kölcsönös martyriumot?
– Ön igazságtalan a neje iránt. Amanda önt igazán szereti. Talán
túlságosan is szereti, az a hibája.
– Felszabadítanám ez önkínzás alól.
– Nem! Nem! Arra ön nem gondolhat. A szívétől elragadtatni, meg van
engedve húsz éven alóli fiatal rajongóknak; de mi már érett eszű emberek
vagyunk, a kiknek a tévedéseit nem menti a tudatlanság. Ön, barátom, az
óta, hogy a nejét elvette, rohamosan emelkedő életpályát haladt meg. A
saját tehetségein kivül, az a mi elősegítette nem a vakszerencse volt.
Abban nagy része van az ön felesége kitartó buzgalmának. Lehetetlen
önnek azt elfelejteni, hogyan segített önnek az emelkedésében a neje,
vagyona, nagy családi összeköttetései által, még inkább abban az
ernyedetlen buzdításban, a melylyel önnek idylli lanyhaságu természetét
erélyességre, tettekre, vállalkozásokra ösztönözte. Ön sokszor
félrevonult volna az akadályok elől, ha az ön nejének heroinai
elhatározottsága előre nem űzte volna. Mikor önt képviselővé
megválasztották egy nehéz kerületben, önnek a felesége zálogba vetette
minden ékszerét, hogy önt diadalra segítse. Igaz hogy mindezt önzésből,
nagyravágyásból cselekszi. De ennek az önzésnek nemes alapja van.
Büszkélkedni akar a férjével. Nagy embert, híres államférfit akar belőle
csinálni, azért, hogy annak a czímeit viselhesse egykor. Hát lehet-e őt
ezért kárhoztatni? – S már most tekintsen ön a válaszútnak a másik
ágára. Ha ön ettől a hatalmas akaraterejü nőtől elszakítaná magát, s
aztán összekötné a sorsát egy magához hasonló ábrándozó, érzelgő
asszonyéval, ön fokról-fokra lesülyedne arról a magas zodiacusról, mely
most előtte áll, végezné mint egy elfeledett, scartba tett bukott
nagyság. Hát szabad-e énnekem még csak álmodnom is egy olyan
boldogságról, melynek ára az ön jövendő dicsősége? Nem! Csak maradjunk
mi jó barátok, mint eddig voltunk. Én viselem az én szenvedéseimet s nem
akarom azokat még lelki furdalásokkal is sokszorozni.
– Édes Camilla! Ha ön tudná, hogy mi az ára annak az úgynevezett
dicsőségnek? Mennyi megalázkodás, mennyi megtagadása a jobb érzéseknek,
mennyi embergyűlölet jár azzal együtt. Sokszor eszembe jut Napoleon
mondása Szent Ilona szigetén: «Oh mint szeretnék még egyszer visszatérni
a nagy világba, hogy ott krumplit kapálhassak s jóllakhassam lencsével
és szalonnával, mint egy paraszt!»
– De mink már parasztok nem lehetünk, nem úgy lett nevelve a lelkünk. A
két kezem nekem is megbirná a kapálást, legfeljebb megkérgesedne tőle;
de a lelkemet nem tudom incrustálni. S még ha magam volnék! Hát én bele
találnám magamat a sorsomba, ha mint mosónőnek a teknő mellett kellene
is megszolgálnom a napi falatomat. De a lelkem, az idegeim
visszaszörnyednek attól az eszmétől, hogy én önt, a mai nap hősét, ott
lássam magam mellett, szurtosan, elzüllve, elpusztúlva! Most én kéjelgek
abban a fényben, a mi önt körülsugározza, bámulom nagy sikereit,
parlamenti diadalait. Titokban, lelkem csendjében kiveszem a magam
részét belőlük. Hadd tartson tovább ez az én boldogságom.
– De ez elvégre is egy tantalusi kín.
– Hát nem lehet-e az, hogy legyenek emberek a világon, a kikben nem az
állat képezi az őslényt?
– Nők lehetnek. Női angyalok vannak a világon. De hogy férfi angyalok
volnának, azt csak a khaldei mythologia állítja. Én ember vagyok. Az is
akarok maradni. Engem kínoz a hypocrita szerepe. Én önt az egész világ
szeme láttára akarnám a karomon elővezetni, s büszke arczczal hirdetni:
ez a gyémánt szív az enyém.
– Ha ön így beszél, én az ajtómra tolózárt csináltatok és soha egymással
nem beszélünk többet. – No, jőjjön, nézze meg a szegény beteg leányomat.
Camilla előbb óvatosan felnyitá a hálószoba ajtaját s valami szót
hallatott nagy halkan, bizonyosan, a látogatót jelenté be a beteg
leánynak, azután nyájasan inte Vigárdynak, hogy bejöhet. Azzal bementek
mind a ketten a szobába.
Egy dolgot elfelejtettek. Bezárni az ajtót, mely Camilla lakosztályát
elválasztja Dragomirovics úr szállásától – s Dragomirovics úrnak
lehetnek rossz szokásai.
Ott van ni! Az a közbenső ajtó nagy csendesen felnyilik, s elébb a fejét
bedugja, széttekint, aztán belép rajta egy férfi, a kit még nem láttunk
e háznál.
Minden öltözete csupa koczka: a kabátja szélesebb koczka, à
l’écoissaise, a mellénye apróbb koczka, à la Pepita; alacsony, finom
termetű emberke, kissé affektáltan kifeszített mellkassal, karjai kifelé
fordított könyökkel, fejét magasan tartja, a mit rövid nyaka tesz
ajánlatossá: a feje aránytalanul nagy a termetéhez s abból is sok jut a
kiülő homlokra. Szemöldökei veresek, szintúgy a körszakálla is, melynek
egy része még viseli a nyomait a melanogénenek, a mivel feketére volt
festve. A bajusza ellenben le van borotválva, a szája olyan furcsán van
összecsücsörödve, mintha mókázna, villogó szemei egy perczig sincsenek
nyugton. Az arczszine rezes.
A mint belép, lábhegyen, elébb kiváncsian széttekint, azután
megelégedéssel bólongat, körüllépked a szobában, megnézi a zongorán a
hangjegyeket, kihúzza a japáni asztalka fiókját, belenéz, megint
visszatolja; a hálószoba ajtaja előtt megáll, kerekre nyitott szemekkel,
tenyerével segített füllel hallgatózik, az ajkai még gömbölyűbbre
csücsörödnek, mintha fütyülne, azután kivesz az oldalzsebéből egy
szivarkát, rágyujt, egy karszéket odahúz az ajtó elé, melyen bejött,
arra leül, a bal lábát a jobb térdére vetve, s fújja a füstöt a plafond
felé.
Ráér várakozni.
Azok odabenn ugyancsak alaposan el lehetnek foglalva a beteg leány
diagnosisával, mert soká kerülnek elő.
Végre mégis nyilik az ajtó s kilépnek rajta: az úr és az asszonyság.
Camilla «Jézus Máriát!» rebeg, a mint ez alakot meglátja, s siet az
ajtót betenni maga után; Bertalan is meg van ütődve.
Az új ember pedig gúnyosan mosolyogva áll föl a székből s nyefegő éles
hangon üdvözli őket:
– Good bye, drágáim! No ugye szép meglepetést szereztem a számotokra,
mikor egyszerre csak ide cseppentem közétek az égből – vagy a pokolból,
már nem tudom bizonyosan. Kérem, ne takargassa el az arczát mistress,
azért hogy egy gentlemannel láttam kilépni a hálószobájából. Én az
ilyesmire készen voltam.
– Hogy jösz te ide? kérdezi Vigárdy, az első meglepetéséből felocsúdva.
– Hát igen egyszerűen. Nagyon okosan teszi az ember, ha Amerikába
elutazva, nem dobja a tengerbe a szobája kulcsát. Visszajövet ismét
előveheti. Az ajtómon ugyan Dragomirovics Anasztáz úr neve van
kifüggesztve, de a felől egészen megnyugtattam a lelkiismeretemet, a
mint az előszobában felakasztott hawelock zsebébe belenyúltam, s
megtaláltam benne az én tisztelt barátom szivartárczáját, a névjegyeivel
és a cigarettáival. Mindjárt meg is tartottam emlékül. Pompás
cigaretták. Valódi «Sultan fleur».
Camilla elvesztette egész lelki erejét, sírva fakadt.
– Kérem, mistress, ne sírjon. Semmi oka sincsen rá. Hiszen nem vagyok én
Othello. Nézze, nincs nálam se revolver, se bowieknife. Hát hiszen, hogy
az én hosszas távollétem alatt kellett valakinek engem helyettesíteni,
az egészen normális helyzet. S sokkal jobban tudom méltányolni, hogy ön
e czélra az én Vigárdy barátomat választotta, mintha valami
Perukker-féle seladont fogadott volna el. A ki, mint e szép butorzat
bizonyítja, egész gentlemanlike gondoskodott az ön szükségleteiről.
Vigárdy közel volt hozzá, hogy ezt az embert nyakon fogja és kidobja a
szobából, de Camilla könyörgő tekintete lecsillapítá, a ki néma
rémülettel mutatott a hálószoba ajtaja felé: «meg ne hallja a beteg
leány! mert újra vissza esik». Tehát nyugodtan iparkodott beszélni.
– Uram. Önnek a neje becsületes, erényes asszony. Magát tisztességes
munkával tartja fenn: senkitől semmi szégyenletes segélyt el nem fogad.
Az államvasutaknál pénztárnoknői alkalmazása van, s üres óráiban a
hírlapokba ir elbeszéléseket.
– Igen. Ez van beirva a bejelentési ürlapba: pénztárnoknő és irónő. De a
salláriumot és a honoráriumot ön hordja neki.
– Nem hiszem, hogy találjon ön bolondot, a ki elhigyje önnek, hogy a
vasutigazgatóság tőlem fogad el pénzt, a mivel egy hivatalnokát fizeti,
vagy egy lapkiadó, hogy a munkákat honorálja.
– De ezt a szállást csak fizeti valaki.
– Az albérlő.
– Az a bizonyos Dragomirovics Anasztáz, a kit senki sem ismer.
– Én ismerem.
– De én minden szorgos kutatás után sem voltam képes ezt az «ananász»
urat a képviselők lajstromában felfedezni.
– Az csak azt bizonyítja, hogy nem képviselő.
– De annak van czímezve a házmester ívén, a mit az a rendőrségnek
beadott.
– Hát ez lehet hamis czímzés miatti kihágás, a mit ha ön feljelent a
rendőrségnél, hát akkor megbüntetik az ön feleségét öt forint birságra.
Ha ugyan nagy kedve van önnek a rendőrséggel személyes érintkezésbe
jönni.
– Én nekem? Hát mi félelmem lehetne én nekem a rendőrségtől? Currentált
engem valaki? Csaltam én? Loptam én? Nincsen-e kiegyenlítve minden
tartozásom Budapesten? Ezt te magad tudod legjobban kedves barátom.
– Ez az emlék valami más indulatot is költhetne önben, mint a
gúnyolódást.
– Érted alatta a háladatosságot ugy-e, kedves barátom? Hát hisz az igaz,
hogy te én helyettem harminczötezer forint értékü váltót kifizettél, a
mikről az a véleménykülönbség volt közöttünk, hogy én azokon az
aláirásokat hamisaknak hittem, te pedig igazaknak vallottad. – No hát
ezt a javadra irom. Ezért négy esztendeig voltál haszonélvezője az én
birtokomnak. Mi az ördög? Jut egy esztendőre nyolczezer hétszáz ötven
forint. Hát mi az egy ilyen szép asszonyért? valóságos «Bettel».
– Megfojtsam ezt az embert? mormogá Camillához Bertalan. Az asszony két
kezével tartá vissza a férfi összeszorított öklét.
Zenó pedig újabb szivarkára gyújtott és folytatá mekegő hangon:
– Hanem a nagy jótékonysági raptusodban egy dolgot elmulasztottál
«drága» barátom. Azt ugyanis, hogy egy new-yorki lapba beiktattad volna
ezt a néhány sort: «Mister Meritoris Zeno ügyei rendezve vannak, bizton
hazatérhet.» Punktum.
– A hazai lapokban benne volt ez az értesítés.
– No lám! Én vagyok a hibás. Azért, hogy szökés közben hátra nem hagytam
a Ferencziek bazárjában az adressemet, hogy hová küldjék utánam a Pesti
Naplót?
– Hát tudhattam én, hogy te hol kóborolsz széles e világban?
– Ecce ni! Megint te neked van igazad. Hát persze hogy nem tudhattad.
Voltam én az alatt az amerikai prairieken buccanier, a ki sótalan eszi a
nyers bikahust, – jártam, mint pedlar, fésűket, bicsakokat árulni, –
voltam aranyásó rowdie Ausztráliában, voltam czethalász a grönlandi
vizeken, oda bizony újság nem jár. Míg egyszer a jó Buddha (én buddhista
vagyok) ismét visszavezérelt New-Yorkba. Ott találkoztam egy
tiszteletreméltó hazámfiával, a ki valami posztkisztlit, vagy micsodát
szerencsésen elemelt egy pár százezer forinttal, ez a lovagias férfiu
értesített felőle, hogy hiszen nincsen nekem semmi okom a világ szemei
elől bujdokolnom. «Ab ovo» ki van egyenlítve az én fatális tévedésem,
egy nemeskeblű barátom jószívűsége által. Ekkor érett meg bennem az az
elhatározás, hogy én ennek a jó barátomnak alkalmat szerzek keresztyéni
jóltevő indulatainak tökéletesítésére az által, hogy hazajövök, s már
most a viszonyosság elvéből kiindulva, én rendezem az ő ügyeit.
– Mit fogok most hallani?
– A legkellemesebbet. Legelőször is vessünk fátyolt a multakra. Az a
harminczötezer forint, meg az a négy esztendő – egymást kiegyenlíti.
C’est signé: – «pour acquit.» Kezdjünk új rubrikát: «Soll und haben.»
– Ön megbolondult.
– Nem én. Teljesen megokosodtam.
– Ez az, a mit úgy hívnak, hogy «őrültség, a miben systema van». Ennek
azonban a legjobb antidotuma az, a mit úgy hínak, hogy «házi ész». Ezzel
meg én vagyok ellátva. Te, ujvilági lovag, arra alapítod a
spekulatiódat, hogy itt van most egy őrült szerelmes férfi, a kit a vak
szenvedélye kapiczánjánál fogva oda lehet vezetni, a hol «a rákok
telelnek», a hogy az orosz közmondás tarja. Én azonban majd mindjárt
kiábrándítalak egy alternativával. Én vagy egy önzetlen, minden érdek
nélküli pártfogója vagyok a te hitetlenül elhagyott családodnak, a ki
lelki örömét találja benne, hogy egy pár szerencsétlen teremtésben
fentartsa az életkedvet, a kikhez régi emlékek varázsa vonzza; vagy
pedig az vagyok, a minek te tartasz: heves vérü imádója a te nevedet
viselő nőnek. Hát akkor az első esetben veszem a kalapomat, s azt
mondom, hogy «alászolgája», a családfő hazaérkezett, többé az én
gondozásomra senkinek semmi szüksége, s többet nem kérdezősködöm se
rólad, se a hozzád tartozókról egy szóval sem. A második esetben pedig
megindítjuk a kettős válópert: nődnek erős oka van erre veled szemben,
én is csak majd találok valami jogczímet; elválunk csendesen, s aztán
rajtunk függ, hogy mit tegyünk? Te mindenesetre kimaradsz a partieból.
– Nem úgy van az, kedves barátom. Ne kezdj te én velem háborút. Mi
egyenlőtlen fegyverekkel küzdünk. Te jó ember vagy, nagy hazafi,
országos hírű celebritás, én pedig egy bukott ficzkó vagyok, a kinek
nincs mit elveszíteni.
Egy szót ejtettél el: «elválunk csendesen». Hát ezt a «csendesen» szót
hiusíthatom én meg. De ha én most lármát csapok: én, a hazatért férj, a
ki a feleségem hálószobájában egy férfit találtam, összecsődítem a
szomszédokat, rendőrért kiabálok: akkor te, mint nagy ember, el vagy
veszve, megbuktál az ország előtt, le vagy gázolva a politikai
ellenfeleid lába alá; de a mi még annál több a feleséged lába alá.
– Nyomorult gazember! kiálta Bertalan, elragadtatva indulatai által.
– No hát ez jó nekem. «Nyomorult gazember.» Bizony olcsó vitézkedés.
Tudod jól, hogy én párbajra nem híhatlak, akármilyen verbal injuriet
kövess is el velem. Nem kapnék secundansokat. Hát ez közöttünk a nagy
különbség. Te vagy a dicső hazafi, a nagy ember. Én pedig vagyok a
nyomorult ficzkó. A nyomorult ficzkó észreveszi, hogy a dicső nagy
férfiu az ő kazlából húzza a szénát. Azt mondja neki: «barátom,
nagyságos tolvaj úr, ne lopd a szénámat, hanem vedd meg az egész
kazalt». S erre a nagy férfiu azt kiáltja: «gazember!» De engem ezzel a
szóval nem ráztál le magadról. Én beléd haraptam, mint egy bulldog s nem
engedlek a sövényen kiugrani – édes barátom.
– Én kezemben tartottam a nyakadat, s szabadon bocsátottalak.
– Nagy hiba volt tőled. Most én tartom a kezemben a te nyakadat s nem
foglak elbocsátani.
– Mit kivánsz tőlem?
– Bagatelle dolog! Igazán pirul az arczom, mikor ilyen aprólékosságokkal
állok elő. Hát miről van szó? Tulajdonképen semmiről. Te megtartod a jus
acquisitumot, hogy is mondják csak: a «servitust». Mi jogtudósok értjük
ezt már. Én viselem a «procurát», mi üzletemberek értjük ezt. Te pedig
maradsz a «stiller Co». Én viselem az obligót, te pedig azt irsz, a mit
akarsz a «giro in bianco»-ba.
Bertalan olyat ütött az öklével a zongorára, a melyhez támaszkodott,
hogy az a szerencsétlen hangszörnyeteg megzendült bele. Camilla pedig
csak bámult: az ő lelkében nem volt fogalom ennek a csúf jargonnak a
megértésére.
– No hát beszéljünk kerek számokban, monda Zeno, hüvelykujjának a körmét
a fogába akasztva. Te adsz én nekem, pro rata temporis, húszezer
forintot, én pedig azért odaadom neked – a Dragomirovics Athanáz úr
szobája kulcsának a másodlatát, s mikor ezt a kulcsot a zárban találom:
megfordulok a sarkamon és odább megyek. Clara pacta, boni amici.
Camilla csak most értette meg a gyalázatos ajánlatot.
Kitört belőle az indulat. A női gyöngeség egyszerre átlobbant, mint
füstből a tűz, lángoló asszonyi haraggá.
Odarohant a férjéhez, megragadta annak a vállát.
– Micsoda? Te engem el akarsz adni, mint egy rabnőt!
Zeno furcsa arczfintorgatással mondá:
– Hát azt adja el az ember, a mije van. Szivesebben adnám el a
Haris-bazárt; de az nem az enyém.
– No hát ha te el akarsz adni engem, lihegé a szerencsétlen asszony,
majd eladlak én téged!
Azzal odarohant az intarsiaturákkal diszített szekrényéhez, felnyitá
annak a tetejét, egy titkos rugót megnyomva, előugratta a rejtett
fiókocskát s abból kivett egy négyszeresen összehajtott irást, azzal
odasietett a két férfihoz, Vigárdy mellett foglalva helyet s
Meritorishoz beszélve.
– Hát te azt mondtad ugy-e, hogy neked semmi bűnöd sincs a világon, a
miért téged a büntető igazság keze előfogjon. Te kaczagva mondtad a
megszabadítód szemébe, hogy bolond volt, a mikor nyakadat kieresztette a
kezéből? No hát essél kétségbe! Itt van a leveled, melyet amaz átkozott
éjszakán küldtél hozzám. Ebben elismered, hogy váltókat hamisítottál
Vigárdy nevére. Én megtartottam ezt a leveledet s most odaadom Vigárdy
úrnak, hadd kerüljön a te fejed ismét az ő sarka alá s hadd taposson rá,
mint egy hálátlan kigyó fejére! Most én adlak el téged – fél-pénzért, –
egy babkáért! Kiálts egyet! S téged fognak a rendőrök a börtönbe
hurczolni! Csaló! Hamisító! Kerítő!
Meritóris Zeno kezét-lábát eleresztve rogyott le a karszékbe.
– Átkozott levél! motyogá. Erről egész megfeledkeztem. Ezzel agyon
vagyok ütve. Vegyen rólam példát minden becsületes férj, hogy mikor
szökni akar, ne irjon levelet a feleségéhez.
Camilla Bertalannak adta a levelet.
Zeno egyet fordított a szerepén. Az impertinens kérkedő modor helyett
áttért a megtért, meghunyászkodottba.
Odatérdelt Bertalan elé.
– Rabod vagyok: elismerem. Azt tehetsz velem, a mit akarsz.
Elveszíthetsz, becsukathatsz. Appellálok a te nemes szívedre. Légy
tekintettel nyomorult állapotomra. Ne szégyenítsd meg a családomat.
Irgalmazz szegény leányomnak, ha engem nem tekintesz. Hűséges kutyád
leszek mindenkor, kutyább a kutyánál. Megelégszem a kegyelmed
morzsáival! Soha a szemed elé nem kerülök.
Undorító volt! Egy férfi, a ki sír, csúszik, mászik.
Vigárdy négyfelé szakítá azt a levelet s oda dobta a rimánkodó szeme
közé.
– Nyomorult! Én nem tudlak eltaposni!
Azzal eltávozott a szobából.
Zeno mohón kapkodta fel a szőnyegről az összetépett levél rongyait s a
zsebébe gyűrte.
– Figyelmeztetem önt, mondá neki Camilla, hogy ez a levél egy egész
társaság előtt lett felolvasva, a míg én ájultan hevertem itten.
– Jó helyen van már, döczögteté a szót Zeno, begombolva a kabátját.
– Hát mit akar ön még itten?
– Mit akarok? Itt akarok maradni. Élvezni akarom az édes itthon örömeit.
Ah drága «sweet home!»
– Itt nincs önnek helye. A tulsó két szoba ki van adva.
– Dragomirovics Anasztáz úrnak.
– Akárkinek! Itt pedig nincs az ön számára való kényelem.
– Áh! Ez nevezetes. Az én salonomban, a hol az én saját butoraim vannak!
– Itt nincs önnek még csak egy hamutartója sem. A hitelezői mindent
lefoglaltak az ön megszökése után s rövid időn elárvereztek mindent. Egy
közülök felvásárolta az egészet s aztán átengedte nekem használatra
méltányos bérért.
Azzal megmutogatta Camilla Zenonak a székek, pamlag, zongora hátára
ragasztott hivatalos pecséteket. Még a szivarhamutartó fenekére is oda
volt ragasztva az elkobzó billog. – «Nincs itt önnek semmi ingóbingója».
– Hát akkor maradok a fekvőségemnél… szólt cynikus mosolylyal Zeno.
– Mit akar ön az alatt érteni?
– Hát a feleségemnek a nyoszolyáját. Törvénytudó ember vagyok. Jól
tudom, hogy a csődbejutott férj adósságáért a hitvestárs nyoszolyáját,
fehérneműit nem szabad lefoglalni.
– Abban a nyoszolyában önnek a leánya fekszik, sulyos betegségben.
– Annál nagyobb kötelességem, hogy fölötte virraszszak. Atyai
kötelesség.
– Ön nem fog az én szobám ajtaján belépni.
Camilla elállta az ajtót Zeno előtt.
Zeno erőszakoskodni kezdett.
– Majd meglátom, ki akadályoz meg engem abban, hogy családfői jogaimat
gyakoroljam.
– Ön azt mondja, hogy törvénytudó: akkor ismernie kell azt a törvényt
is, mely kimondja, hogy a ki hűtlenül elhagyja a feleségét s egy évig
nem tudatja hollétét, elvesztette férji jogait.
– Majd visszafoglalom én azokat!
Durván megragadta a feleségének a kezét.
A legjobb útban voltak, hogy összeverekedjenek.
E perczben felnyilt a hálószoba ajtaja s kilépett rajta a leány.
Úgy, a hogy az ágyából kikelt: hálóköntösben, mezítláb, papucs a lábán,
a haja kuszáltan szétszórva a vállain, a csipőin. Az arcza csupa tűzláng
volt, a szemei lázasan ragyogtak. Máskor oly piros ajkai kékek voltak és
cserepesek. Egyenesen neki ment Zenónak. Magasabb volt az apjánál. A
mint a karját fölemelte, hogy a szemébe csüggő haját hátravesse, a
visszaomló ingújj egy olyan megfeszült bicepset engedett láttatni a
karján, mely egy akrobatanőnek is diszére válhatott. Eleinte tompán,
asthmatikus lihegéssel beszélt, hanem aztán egyre élesebb lett a hangja.
Zeno hüledezve hátrált meg előtte.
– Meritoris ur! kezdé a leány. Ön sok év előtt elhagyott bennünket,
nyomorban, gyalázatban, kétségbeesésben. Mi meg akartuk magunkat ölni.
Itt ezen az asztalon olvasztgattuk a halálos mérget a theás csészében az
anyámmal. Készen voltunk a halálra. Ekkor az Isten egy szabadítót
küldött hozzánk, a ki visszaadta nekünk az életet, megmentette a
becsületet: – az ön becsületét, Meritoris Zeno úr. És azután szerzett az
anyámnak tisztességes munkakört, a miben éjjeli-nappali szolgálattal
megéljen; engem kitanítatott iskolamesternőnek; gondossággal, jó
tanácscsal, részvéttel segített bennünket a víz színén fenmaradni, a
kiket ön odadobott a fertőbe!… És most ön idejön és elüzi tőlünk az
egyetlen védő angyalunkat! Bemocskolja őt rút rágalmakkal, a miknek a
szennye az én anyám arczát szeplőzi be! S még azután helyet követel
magának itt, ebben a mi Gecsemáne kertünkben, ebben a mi Golgothánkban.
A leánynak a hangja egyre élesebb lett, átcsapott a rikácsolásba.
– Meritoris úr. Ön nagyon rossz órában jött ehez a házhoz. Én egy
rettenetes betegséggel vagyok szövetkezve. Mikor engem a szent
Vida-táncz dæmona megszáll, akkor én megszüntem ember lenni: csoda
leszek! Akkor engem három férfi nem bir megfékezni! Akkor velem van az
ördög! – Akkor én azt, a ki a kezem közé kerül, összetépem,
szétmarczangolom, megfojtogatom.
De már ekkor eltorzult az arcza, a szája négyszegletűvé lett, az
orrczimpái fújtattak, a szemei keresztbe álltak, a kezeit saskarmokká
görbítette s a féltérdét felemelte.
– Szent Sakjamuni![3] hebegé megrémülve Zeno s egy karszék mögé hátrált.
– Helvila! Leányom! Az égre kérlek! rimánkodék Camilla, leányát átölelve
és visszatartva. Ne jőjj indulatba! Hisz rád jön a bajod újra.
– Távolítsd el innen ezt az embert! lihegé a leány. Mert apagyilkos
leszek. Megölöm e perczben!
– Az atyádat! Isten elleni vétek!
– Ejh, az őrültek számára nincs beszámítás. S engemet csak egy vékony
fátyol választ el az őrültségtől.
– De az a fátyol mindig be fog téged takarni: az anyád szeretete. Eredj
a hálószobába. Eredj drágám! Ne tégy így! Ne tégy így.
Addig-addig – míg betuszkolta a leányt a hálószobába, s rázárta az
ajtót.
Ekkor aztán Zeno elő mert jönni a karszék mögül.
– No ezt a leányt jól megnevelték, mondhatom.
Camilla a kezeit tördelte kétségbeestében.
– A Krisztus kínszenvedéseire kérem önt, hagyjon el bennünket.
– Azokra a kínszenvedésekre én nem reflektálok, mert én a Nirwánát
követem.
– Menjen ön vendéglőbe: fogadjon magának szállást.
Zeno kifelé forgatta a zsebeit.
– Egy veszekedett sixpencenek sem vagyok ura.
– Itt van pénz! lihegé a nő, a szekrényéhez futva s kivette a fiókból a
megtakarított pénzecskéjét, odaadta Zenónak. Harmicz forint volt.
Zenónak dióformára ültek ki a szemei annyi pénz láttára. Régen látott
ennyit egy rakáson.
– Hol vettél te ennyi pénzt egyszerre? ez a bizonyos jóltevő hozta?
– Most kaptam a kiadótól egy novellámért, a mi a lapjában megjelent.
Ekkor aztán az ellenkező véleményre tért át Zeno.
– Micsoda? Harmincz forintot adnak egy novelláért a kiadók? – A
tolvajok!
Azzal zsebrevágta a pénzt: Kezdetnek ez is jó.
S aztán felcsapta a kalapját s ment a Folies capricesbe.
Elébb azonban rágyujtott egy új szivarkára az égő lámpásnál.
Camilla bezárta utána az ajtót.
A hálószobája ajtaján dörömböztek.
Odafutott, hogy kinyissa azt.
A leány feldúltan rohant ki rajta.
– Megfulladok! lihegé, a balzacra vetve magát. Onnan is felugrott és
szaladni akart.
Az anyja átölelte. Csillapítá.
– Engedj a földön henteregnem!
– Nem! nem! Édes!
– Engedd, hogy a fejemet a kandallóhoz verjem.
– Nem, nem! Angyalom!
– Vért kell ontanom! Meleg vért akarok! Adj nekem valami élő állatot:
egy macskát, egy nyulat, hogy összetépjem. Be akarom az arczomat mázolni
vérrel, meg a hajamat.
S majd a karja, majd a lába rándult egyet; az arczvonásai minden
perczben más torzképpé fintorodtak.
Itt volt az a rettenetes dæmon, a tizenhat éves leányok megkinzója: a
szent Vida-táncz. Ugyant miért szent?
Camillának valami jutott most eszébe.
A «nagy öröm».
Az meglehet, hogy visszaidézi az ideges görcsrohamot; de meglehet, hogy
az ellenkező hatást míveli. Lehet csodaszer. Lehet méreg. Koczkáztatni
kell.
Elővonta a kebléből azt a kinevezési okmányt, kitárta, oda tartá Helvila
szeme elé:
– Nézd! Ő hozta azt. A keresztapa. Kinevezési diplomád. Tanítónő vagy.
Pancsován. Hatszáz forint fizetéssel.
Erre a leánynak az idegrohama egyszerre megváltozott, nem szünt meg,
csak más alakot öltött.
Nagyot sikoltott s aztán elkezdett kaczagni. Tánczolt, szilajon,
nevetve, vihánczolva. A hogy a mænádok tánczolnak, a corybantok vagy a
tarantálpóktól megmart leányok, egyre danolva: «Diploma! Pancsova!
Hatszáz, hatszáz, hatszáz!»
Camilla meg volt meredve a rémülettől.
Azt hitte, a leánya megőrült.
Egyszerre aztán csak a legszilajabb kaczagás, tombolás közepett,
lecsapta a két tenyerét a czombjaihoz a leány, karjait feszesen a
derekához szorítva, s állt mereven, mint egy szobor.
– Hát ki vagyok én? mormogá. Ki–va–gyok–én? kiáltá szótagolva.
Aztán a lábával dobbantott.
Látszott minden ízén, hogy küzd az akaraterő az idegek szellemével.
Ámde az a szent dæmon nem engedi magát olyan könnyen elűzni.
Ha nem kényszerítheté az arczát fintorgatásra, a lábait tánczra,
előfogta csuklás alakban.
Azzal is megküzdött. Elfojtotta a lélegzetét. Oly hosszasan, hogy majd a
tüdeje szakadt meg bele. De győzött vele. A csuklás is elmaradt. Nagyot
lélekzett utána.
Elkezdett dörmögni az összeszorított fogai közül.
– Hát ki itt az úr? Én-e? vagy te, nyomorult idegháló? Nem te
parancsolsz én nekem; hanem én te neked. Nem mozdulsz! én foglak!
S mintha valami ficzánkoló szörnynek a zabláját fogná a kezében, úgy
merevíté meg a két karját, összeszorított ökleivel.
– Nem akarok beteg lenni! Érted? Nem akarok megőrülni! Nem! Nem!
Egy-egy rándulás, egy arczficzam még elárulá, hogy a dæmon makacskodik.
Rámordult. A hogy a párducz kurrog a letepert kajmánra. Lassan, lassan
elmúlt az arczáról a lázas veresség: visszatért rá az átlátszó
halaványság, míg egyszer aztán odaveté magát az anyja keblére, s kisírta
magát Istenigazában.
– Elmúlt ez anyám! Nem leszek többé beteg. Ez kigyógyított. Ez! Ez!
És aztán egyik a másiknak a kezébe adta azt a drága irást; össze-vissza
csókolták. Az aláirt neveket, a pecsétet, Pancsova várost, a bélyeget, a
czímzést. Újra elolvasták. Kettősben olvasták. Utóljára aztán az egész
ív papirost kiterjesztve borítá a keblére a leány:
– Ez az én palladiumom! Ez az én panaceám! Ez az én talizmánom! Nem
vagyok beteg! De hogy is lehetett az? hogy én őrjöngtem, tomboltam?
Mikor semmi bajom sincsen. Törtem, zúztam.
– Az apádat is meg akartad ölni.
– Hahaha! Azt a kis japáni porczellánfigurát, a ki úgy hasonlít hozzá. A
falhoz vágtam. De nem törött össze.
– Nem a japáni figurát, hanem az igazi Meritoris Zenót.
– Hát itt volt? Nem is tudok róla.
– Jó, ha nem tudsz.
– Add elő a fekete ruhámat, anyácskám.
– Minek az most?
– Felveszem és kimegyek.
– Hová mennél?
– Hát megköszönő látogatásokat tenni: a miniszter úrhoz, a
tanfelügyelőhöz, az igazgatónőhöz. Aztán búcsúzni az ismerősöktől. Ahoz
fekete öltözet kell.
– Hová mennél most, angyalkám? Hiszen késő este van már.
– Késő este. Én hajnalkaczagást látok magam körül. Minden olyan fényes!
Hát este szoktam én fölkelni az ágyból? – Ha este van, akkor vacsora
ideje van. Igen bizony. Én éhes vagyok, nagyon éhes. Adj nekem enni
anyám: akármit, kenyeret, szalonnát; de sokat! Falni akarok, mint egy
farkas! Van-e valami?
– Van! van minden, szerelmem! Itt vár rád készen. Puha czipó, sonka,
parizer. Melyik kell?
– Mind a kettő.
– Liptai turó!
– Ah, az én ideálom. Bor van-e?
– Egész palaczk veres bor. Az orvos ezt ajánlotta.
– Derék orvos! De nem evőkanállal két óránként?
– Nem! Nem! Tele pohárral.
– Azzal a nagy pohárral.
Camilla szaladt a kredenczből előhordani a vacsorához valókat, odarakva
mindent arra az emlékezetes asztalkára.
A leánynak nem kellett kinálás: neki ült a gazdag vacsorának, fölrakva a
két könyökét az asztalra s átölelve a karjaival a tányérokat, bödönt,
czipót, palaczkot. Úgy falt, mint egy kiszabadult rab. Aztán ivott. Nem
várhatott, míg a pohár megtelik: elébb a palaczkból húzott nagyot.
Csettentett a szájával.
Camilla ott ült mellette. A könyeit törülgeté.
Örömkönyek voltak.
Az orvos mindig azt beszélte, hogy ennek a csodálatos betegségnek az a
válsága, ha egyszer a patiensnek megjön az ételhez való kedve. A szent
Vida-táncz választottai nem eszik a rendes ételeket, hanem krétát,
szenet, pörkölt kávészemeket. A ki egyszer falni kezd, az már
megszabadult a dæmonától.
Csak akkor kérdezte már a leány, mikor volt is nem is valami a
tányérokon, az anyjától:
– Hát te nem vacsorálsz velem?
… Jól volt az már lakva örömmel.
… Még egyszer hozott ez az ember igaz örömet ebbe a Gecsemáne kertbe,
ebbe a Golgothába. A miért meg kell majd neki lakolni.
Miért olyan bolond idealista, hogy a más bajával törődik?